Sztárallűr ✔

2.11 📘🎵

Mikor visszaértünk Klára néni házába megint ittunk egy kis teát. A fiúk mentek a dolgukra, Klára néni pedig mosogatott. Felajánlottam a segítségem, de nem kért belőle. Azt mondta írjak tovább. Bármennyire is szerettem volna, most egyszerűen nem tudtam írni. Elkapott a bűntudat. Az a szörnyű, szörnyű bűntudat. Beültem a fotelba és a kezembe vettem a Sári nénitől kapott füzetet és reszketve olvasni kezdtem. Gyönyörű betűkkel vezette a naplót, könnyedén el tudtam olvasni. De, amiről írt, az... Na az... Egyszerűen felfoghatatlan. Nem lehet szavakkal kifejezni. Minő szerencse, hogy ezt anno mind papírra vetette. Még közel sem voltam a füzet végéhez, de már ellepték az arcom a könnycseppek. A levegő-kapkodásom miatt, nem teljesen néma szobát egy halk zongoraszó törte meg. Valaki a mellettem lévő szobában zongorázik. Klára néni? Vagy Ipacs? Mert biztos, hogy nem Tomi. Ő rapper.
Átsettenkedtem az ajtóhoz, résnyire kinyitottam, és meglepetésemre Tomi ült a zongoránál.
- Oh, I hope someday I'll make it out of here
Even if it takes all night or a hundred years
Need a place to hide, but I can't find one near
Wanna feel alive, outside I can't fight my fear – énekelte Billie Eilish és Khalid Lovely című zenéjét. Őszintén meglepett, de akkor már én is meglepem őt...
- Isn't it lovely, all alone?
Heart made of glass, my mind of stone – kezdtem el énekelni vékony hangon, ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se csússzon félre a hangom. Eléggé elrontotta volna ezt a pillanatot. Az Isn't it lovely? résznél egy pillanatra abbahagyta a zongorázást és felém kapta a fejét. Elmosolyodott, megpaskolta maga mellett a kis padot, folytatta a zongorázást, és ezt a részt együtt énekeltünk:
- Tear me to pieces, skin to bone
Hello, welcome home
- Walkin' out of town
Lookin' for a better place
Something's on my mind
Always in my head space – ezt csak ő énekelte és nem akartam belerondítani a csodálatos éneklésébe és zongorázásába, úgyhogy a továbbiakban némán figyeltem őt. Hihetetlen volt. Nem is értem, hogyha ennyire ért a zongorázáshoz és az énekléshez, miért lett rapper.

- Hihetetlen, hogy még énekelni is tudsz. Te tényleg tökéletes vagy. – mosolygott rám a dal végén.
- Nem is tudok, inkább nyivákoltam. – mondtam, mire mindketten felnevettünk.
- Hé, miért piros a szemed? Sírtál? – ragadta meg a vállam és aggódva nézett rám.
- Igen, de nem miattad nyugi. – mosolyodtam el.
- Akkor miért? – csukta le a zongorát.
- Sári néni történetén. Nagyon drámai, kalandos és régimódi. Azt mondta írjak belőle egy könyvet. Először hülyeségnek tartottam, de amúgy legszívesebben már most hozzákezdenék. Pedig még végig sem olvastam.
- Tudod milyen ritka kincs ez?
- Mégis mi? – kérdeztem.
- Egy lány, aki gyönyörű, okos és értelmes. Nem bulizni jársz, hanem könyveket olvasol és írsz. Szerencsésnek érzem magam.
- Miért? Nem is járunk.
- Már amiatt, hogy ismerlek. – nézett mélyen a szemembe.
- Na jó, a végén tényleg sírni fogok miattad. – öleltem meg nevetve, mire ő is nevetni kezdett. Ideje belátni... Én szeretem Tomit. Ugyanúgy, mint azelőtt. Csak a harag és a csalódottság nem engedte, hogy erre rájöjjek. De ott még nem tartunk, hogy mondjuk belekezdjünk egy kapcsolatba. Tominak először szakítania kell Noémivel, és ott van az a szerződés is.
- Holnap mi lesz? Mész Pestre?
- Igen, beszéltem Noémivel. Mondtam, hogy rossz hírem van, és nem örül túlságosan.
- Én attól félek mit szól majd hozzám. Hisz augusztusban ott mondogattam neki, hogy nem jössz be nekem meg, hogy iszonyatosan bunkó vagy.
- Hé! Ki is volt az, aki fellökte a másikat? – horkant fel, mire elhúztam a szám.
- Nagyon sok dologról beszélgettünk, kicsit személyesebbekről is. És nem örülnék neki, ha ezt bárki megtudná.
- Mit?
- Nem... Nem akarlak ezzel terhelni. – motyogtam halkan.
- Étkezési zavar és testképzavar. Én ezt tudom. – fonta keresztbe a karjait.
- Noémi elmondta? – szőttem rögtön egy összeesküvés-elméletet.
- Nem. A vak is látja. Semmit sem eszel.
- Én próbálok...
- Dehogy próbálsz! Belle! Tökéletes alakod van érted? Ne koplalj, egyél, mert elvisz egy könnyebb szél.
- Ez nem olyan könnyű.
- Én itt vagyok és segítek. Ez mennyit jelent? – fogta meg a kezem.
- Mindennél többet. – mondtam elérzékenyülve és újra megöleltem. Istenem, de szeretem.

- Ha már holnap úgyis Pesten leszel, nincs kedved elvinni egy kis fénymásolni valót az IFI kiadóba?
- Én elviszem, de az hol van?
- Keress rá. - nevettem fel.
- Jól van, akkor majd elviszem azt a valamit valahova, és valaki le fogja fénymásolni. Rejtélyes nap lesz.
- De nagyon vigyázz a füzetre oké?
- Nyugi, nem lesz semmi baj. - tette a kezét a vállamra és felállt a zongorától.
Este, fürdés, hajmosás és vacsora után elköszöntem mindenkitől és bevonultam a szobámba, hogy befejezzem Sára néni történetének olvasását. Megbeszéltük Tomival, hogy még ma végig olvasom és leteszem az abroszos asztalra. Majd, ha megy Pestre elveszi onnan, és remélem tényleg nagyon fog rá vigyázni.
Reggel fél nyolc körül boldogan ébredtem fel, a füzet tartalma befészkelte magát az agyamba. Azzal álmodtam, lefekvés előtt csak arra gondoltam. Hihetetlen, hogy ez mind megtörtént! És hogy egy ilyen részletes leírást kaptam róla. Valami eszeveszett jó könyvrészlet lesz belőle, mert ez nem felel meg egy Somogyi Annabella féle romantikus-kalandos regénynek. Nem, ezt bele kell építenem valami sokkal komplikáltabb dologba... Már csak arra kell rájönnöm, hogy mi legyen a lényeg. De ráérek még ezzel foglalkozni, most A rubint lány folytatására kell koncentrálnom, ami a hosszas gondolkodásom után végül A smaragd lány címet kapja majd. Hahaha, keverem a szálakat rendesen.
Miután végeztem a fürdőben felvettem a szürke melegítőmet és a kék-fehér batikolt pulóveremet. A hajam felfogtam egy kontyba, és megint nélkülöztem a sminket. Mikor kiballagtam megláttam Tomit, épp a kabátját vette, szóval hamarosan indul Pestre.
- Jóreggelt!
- Belle. - mosolygott rám Tomi. Odahívott magához. - Ma végre helyrehozom, amit eltoltam. Ha visszajövök szingli leszek. Bár remélem nem sokáig. - adott egy puszit az arcomra, én gondolatban még aludtam, szóval fel se fogtam mi történt. De Tomi már huss, el is illant.
- Na ez mi volt? - kérdezte Ipacs vigyorogva.
- Öhm. Nem tudom. - nevettem fel kínosan. - Azt tudod hova megy ugye?
- Pestre fénymásolni és szakítani Miával. - felelte. - Én tényleg örülök nektek, de sajnálom Noémit. Mégiscsak régi szerelem volt az övék, nem tudom mit fog kiváltani belőle.
- Egyszer már szakítottak nem?
- De igen. És amúgy azóta inkább haveri a kapcsolatuk, de... Nem is tudom. Rossz érzésem van.
- Tomi szeret engem. Legalábbis remélem, hogy most nem vág át, mert akkor tényleg soha többé nem szólok hozzá. Teljesen összetörnék.
- Lelkileg. Tomi meg testileg általam, ha megbánt téged. - mondta Ipacs.
- Itt a reggeli! - suhant ki a konyhából Klára néni. Egy tálcát rakott le elénk az asztalra, volt rajra kalács, vaj, kétféle lekvár, méz, kések és kanalak.
- Tessék leülni hozzánk enni. - néztem fel Ipacs anyukájára, aki már indult volna vissza a konyhába.
- Jövök azonnal, csak letörlöm a konyhapultot. - simogatta meg az arcom.
A menedzserrel jóízűen ettük a kalácsot, nekem most kivételesen jólesett. Mármint nem a kalács, hanem az evés. Most ugyanúgy ettem, mint régen. A Mátéval való szakításunk előtt. Máté... A kórházban találkoztunk utoljára, és ez jól van így. Az a féreg.