Sztárallűr ✔

4.1 📘🎵

Holnap lesz a karácsony első napja, a szenteste. Az elmúlt két hetem egyszerre volt unalmas és kalandos. Kezdjük azzal, hogy anyával karácsonyi lázban égtünk, feldíszítettük a bútorokat és az ablakokat, megtartottuk a szokásos karácsonyi nagytakarításunkat, és megkerestük a karácsonyfára való fénysorokat, még mielőtt igazán szükségünk lett volna rá. Last Christmas-t énekeltünk, sütit sütöttünk és próbáltuk kibogozni a fényfüzéreket. Nem vittük túlzásba a főzést, inkább süteményeket készítettünk, hogy mindenkinek tudjunk adni belőle bőven.
Végre hó is esett! Bár az elég kiábrándító volt, amikor másnap csak sár és latyak maradt a helyén. A szobám ablakából mindig mosolyogva néztem, ahogy a környéken élő gyerekek szánkókkal és apró hógolyókkal a kezükben szaladgálnak. Mondjuk az kevésbé lett volna hangulatos és mosolygásra méltó, ha a parkolóból kiáll egy autó és elüti a gyerekeket. Igen, néha vannak ilyen pszichopata gondolataim, egy írónővel előfordul.
Fati letudta az egyetemi vizsgáit, egész jól sikerültek, de nem dőlhet hátra teljesen, mert még januárban is vár rá egy-kettő. Igyekezett minél több időt tölteni velem, és Csongival is. Utóbbit nehezen tudta kiengesztelni amiatt, hogy nem lehetett ott vele a koncerten. Ó, a koncert. Az a gyönyörű, csodálatos és felejthetetlen koncert. Ahol volt szerencsém húsz év távollét után megismerni az apámat.
Azóta már sikerült feldolgoznom, nagyon hálás vagyok anyának, Anitának, Tominak, Fatinak és Ipacsnak is. Meg persze... Ó, igen. Azt a történetet is félbehagytam. Akkor ideje lenne befejezni.

Az a hét rettentő sűrű volt számomra, minden a nyakamba zúdult én pedig sodródtam az árral és lezártam mindent az országos könyvgálával. Pontosabban ott hagytam abba a mesélést, hogy elhitettem Anitával, hogy hazamegyek és hamarabb elhagytam az eseményt, aztán beszállva egy taxiba elindultam a Hősök terére, hogy találkozzak valakivel.
A vörös báliruhám volt rajtam, és hogy ne kapjak tüdőgyulladást, egy fekete szőrös kabátot vettem fel rá. A taxi a szokottnál is lassabban haladt az esti forgalom és a csúszós út miatt, öt perccel nyolc után érkeztem meg a Hősök terére. Kifizettem a taxist és a táskámat megfogva tipegni kezdtem a téren. Jó sok ember volt ott, igazi kihívás lesz megtalálni azt a személyt, akit keresek. Nem mondanám azt, hogy ez volt életem legjobb ötlete, de most már nincs visszaút, itt vagyok. Nem érdekelt, hogy meg fogok fázni, nem érdekelt, hogy minden második ember megbámult a ruhám miatt, ahogy az sem érdekelt, hogy eredetileg mindennél jobban el szerettem volna kerülni ezt az embert. Most mégis megbeszéltem vele egy találkozót, hogy tisztázzuk a dolgokat.
Csak a hátát láttam, de felismertem. Szövetkabátot és vékony, szürke, sapkát viselt. Nyeltem egyet és elindultam felé.
– Gábor? – kérdeztem bátortalanul.
Gábor volt az, akivel beszélni akartam. Megfordult és meglepetten nézett le rám.
– Te jó ég, csak ennyi van rajtad? Meg fogsz fagyni.
– Nem érdekel – mondtam határozottan, de aztán tüsszentettem egyet.
– Egészségedre – mosolyodott el Gábor. – Aranyosan tüsszentesz.
– Csönd! – emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően. – Tudom, hogy tegnap egy kicsit túlreagáltam a dolgokat, ahogy azt is tudom, hogy te csak jót akartál Attilának. De akkor sem volt rendjén az, amit tettél.
– Sajnálom Bella, én...
– Semmi baj, ennek így kellett történnie. Még mindig le vagyok sújtva és eljöttem az országos könyvgála közepéről csak azért, hogy megbeszéljem veled a dolgokat. Mert elég érettnek és értelmesnek gondollak ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk.
– Állok rendelkezésedre, még szerencséd, hogy egy közeli kocsmában voltam. Különben sose értem volna ide, te meg ide fagytál volna a földre.
– Tényleg elég hideg van. Tudsz valami helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat? – néztem fel rá reszketve.
– Gyere – karolta át a vállam fél kézzel.

Normál esetben lelöktem volna magamról a kezét, de mielőtt még ezt megtehettem volna eszembe jutott, hogy Gábor az unokatestvérem. Az unokatestvérem! Te jó ég!
Gábor nem viccelt, valóban egy kocsmában volt, és most ugyanoda mentünk vissza. Jóleső érzés volt a fagyos, decemberi levegő után belépni a meleg és fűtött épületbe, de rögtön zavarba jöttem attól, hogy az iszákos férfiak nagyrésze felém kapta a fejét és vigyorogva végig mért.
– Muszáj volt pont idejönni? – kérdeztem Gábortól kínosan.
– Nyugi, gyere – vezetett el az egyik sarokban lévő kis asztalhoz. – Szóval beszélni szerettél volna velem. Pontosabban miről?
– Attiláról.
– Miért szólítod a nevén?
– Mert nem tekintem az apámnak – mondtam.
– Oké, tényleg lövésem sincs arról, hogy te meg az anyád, hogy éltétek meg a helyzetet, de Attila nem rossz ember, megvolt a nyomós oka arra...
– Arra, hogy elhagyta anyát és húsz évig még csak rám se nézett?
Gábor nem mondott semmit, a tenyerébe temette az arcát aztán gondterhelten felsóhajtott.
– Figyelj, én sem tudok semmit. De amikor a srácok meséltek rólad, többek közt arról is, hogy az anyukáddal élsz, összeállt a fejemben egy kirakós, aminek az egyik darabja te vagy, a másik pedig Attila. Nem gondoltam át a dolgokat, tudom elcsesztem, de nem ismertem a te oldalad így nem is gondoltam arra, hogy ilyen rosszul fog elsülni a találkozásotok. Azt hittem a boldogságtól fogod elsírni magad, de tévedtem. Bevallom hibáztam, és bocsánatot kérek.
– Megbocsátok – suttogtam, mire Gábor félmosolyra húzta a száját. – Egy dolgot viszont el kell mondanod. Ezért jöttem el a könyvgáláról idáig egy piros báliruhában és egy kabátkában.
– Mondd mit szeretnél tudni – nézett rám érdeklődve.
– Mi az igazság?
– Milyen igazság?
– Amit a koncerten mondtál. Az igazság arról, hogy miért hagyott el minket apa. Vagyis Attila. Nem miattam?
– Bella – nézett bele a szemembe szúrósan. – Egy ember van, aki ezt el tudja mondani neked, az pedig...
– Nem! Nem! Ki van zárva!
– De ez az igazság – tette fel a kezét mentegetőzésképp. – Ha meghallgatnád a dolgokat az ő szemszögéből is, akkor lehet, hogy máshogy látnál mindent.
– Azt a dolgot sehogy sem lehet máshogy látni, hogy elhagyott minket. Erre még az se lenne mentség, hogy a Nasa felküldte őt a Holdra húsz évre!
Gábor a kellemetlen szituáció ellenére elnevette magát, aztán bocsánatkérőn biccentett egyet a fejével és megköszörülte a torkát.
– Miben tudok még segíteni?
– Szerintem semmiben – feleltem szomorúan. – Én csak az igazságot akartam tudni.
– Értem. De ha bármi van, akkor én itt vagyok oké? Tudom, hogy elcsesztem, de bízom benned és abban, hogy adsz egy második esélyt.
– Köszönöm – mosolyodtam el halványan, aztán vágtam egy grimaszt. – Haza akarok menni, undorító ez az állott sörszag.