Sztárallűr ✔

2.13 📘🎵

Visszaemlékezés...

Az általános iskolai ügyeleten voltam, és a többiekkel ellentétben, akik rajzoltak és játszottak én írtam. Gyöngybetűkkel és ceruzával írtam a fogalmazás házi feladatomat, aminek ez volt a címe: Ha lenne egy kívánságod, mi lenne az?
Leírtam, hogy egy apukát kívánnék magamnak, vagy azt, hogy az apukám jöjjön vissza, mert anya nem szeret egyedül lenni, és én is szeretném, ha valaki más is játszana velem. Írás közben megálltam egy kicsit gondolkodni, de megzavart az egyik kis barátnőm.
- Bella! Bella! Kimegyünk az udvarra, focizhatunk a fiúkkal jössz?
- Én most a házimat írom és nem szeretem a focit. – mondtam vékonyka hangon és a tenyeremmel hátrasimítottam az arcomba lógó babahajszálaimat.
- Akkor tanulj, de én Jankával megyek játszani. – mondta a lány és ott hagyott. Én pedig folytattam a fogalmazásom.

„Persze a legújabb sellő Barbie babának is nagyon örülnék, de azt akkor is megkapom a Jézuskától, ha jó viselkedek. Egy apuka más, én azt szeretném kívánni."

És igen, hihetetlen, hogy már kilencéves koromban is szívesebben írtam fogalmazás házifeladatot, minthogy a többiekkel játszak az udvaron. Két nappal később a tanár egyest adott rá, mert azt hitte nem én írtam. Elsírtam magam, és otthon elmondtam anyának, aki miután elolvasta a kis kívánságomat velem együtt sírt és bement az iskolába panaszt tenni.
Egy kilencéves kislány, aki ezelőtt sosem látta az apját, és nem is hallott róla sok mindent, csak azt, hogy azért nem ismerhetem, mert ő nem szeretett engem. Sokszor voltam szomorú, leginkább akkor, amikor a barátaim az ő apukáikról meséltek, de megtanultam elfogadni a tényt, hogy nekem nincs apám. Illetve van, de nem akart engem, ezért magára hagyta anyát. Akkor, régen örültem volna, ha felbukkan, de ha most toppanna elém elküldeném melegebb éghajlatokra. Felnőttem. Apa nélkül. Teljes gyerekkor nélkül. Nekem nem adatott meg az, ami a kis Bátorral megtörténhet.

Visszaemlékezés vége...

- Én apa nélkül nőttem fel, higgy nekem Ipacs jobb, ha most toppansz be az életébe, nem pedig még 10 év múlva.
- Rendben. Valamit muszáj lesz tennem. – tette le a képet az asztalra és mély gondolkodásba kezdett. – Én is felmehetnék hozzájuk Pestre, de őket is meghívhatnánk ide. Mondjuk anya! Te találkoztál már velük?
- Persze. Évente egyszer mindig eljönnek. A kisfiú szülinapján.
- Oké, akkor... Kéne valami nyomós ok arra, hogy leutazzanak ide.
- A szombati falu nap megfelelő indok lenne. – mondta Klára néni.
- Á, nagyszerű. Már csak ki kell bírnom szombatig.
- Várjunk, nekem a szombat nem jó. Akkor van Fati szülinapja, vissza kell utaznom Pestre. – mondtam. – És mindenképp itt kell lennem. Két tűz között vagyok. Ó, és egyébként az is megtörténhet, hogy Anita kirúg amiért elmondtam ezt az egészet, szóval félek.
- Nem fog kirúgni. – mosolyodott el a menedzser. – Szeret parancsolgatni és fenyegetőzni, de az évek során közel kerültél hozzá. Akit szeret, azt nem bántja. Ezzel az elmélettel élve remélem még szeret engem és nem fog bántani. – mondta, mire felnevettem. A jókedvű, de mégis nyomott hangulatot az utcáról be hallatszódó autómotor zaja zavarta meg. Tomi megérkezett Pestről. Te jó ég! Egyik izgalom a másik után.
Egy perccel később nyílt az ajtó és Tomi lépett be rajta egy kabátban.
- Van egy fiam! – kiáltotta boldogan Ipacs.
- Szakítottam Miával! – kiáltotta ő is mosolyogva, aztán az agya felfogta az előbb hallottakat is. – Mi?!
- Van egy fiam Tomi. Kilencéves.
- Oké, ez nagyobb szám a szakításomnál. – mondta tátott szájjal. – Gratulálok vagy mi, de... Ki az anyja? És miért nem mondta el, hogy apa vagy? – kérdezősködött Tomi, miközben levette a kabátját.
- A főnököm, Anita, de ez nem egy háromperces sztori. – szóltam közbe. – És ne haragudjatok, biztos sok megbeszélnivalótok van. De, ami azt illeti nekünk is. – néztem Tomira, mire mosolyogva bólintott egyet és engem követve bejött a szobámba.
Mielőtt bármit tudtam volna kérdezni Noémiről, a szakításról, a reakciójáról, az érzéseiről, vagy esetleg Sára néni kéziratainak fénymásolatáról, Tomi olyan dolgot tett, amire egyáltalán nem számítottam. Átölelte a derekamat, magához húzott, kezét az arcomra tette és megcsókolt. Megcsókolt!
Meglepődtem, de azonnal visszacsókoltam és átkaroltam a nyakát. Hihetetlenül boldog lettem, mintha minden valaha volt gondom elszállt volna. És ehhez nem kellett más, csak Tomi és a csókja.
- Belle. – suttogta két csók között. – Szeretlek.
- Én is. – mondtam és belemosolyogtam a következő csókunkba. Az egész testem elöntötte a forróság és a hidegrázás egyszerre, Tomi illata megnyugtatott, a derekamon pihenő kezei pedig egy újabb mosolyt váltottak ki belőlem. A hosszú csókolózás után (ezt még írónő létemre is olyan kellemetlen leírni) Tomi lefeküdt az ágyra én pedig mellé feküdtem és a mellkasára döntöttem a fejem. Engedtem, hogy birizgálja a hajam, egyszerűen nem tudtam betelni vele.
- Elmondod mi volt Miával, vagy ne rontsuk el a romantikus pillanatot?
- Majd elmondom később, most nem akarok rá gondolni. De a lényeg az, hogy végeztem vele, és mostantól örökre együtt lehetünk.
A kijelentésére legszívesebben felvisítottam volna, de visszafogtam magam és nyomtam egy puszit az arcára.
- A néni könyvét visszahoztam, valami Kati elkezdte a fénymásolást és azt mondta, hogy majd berakja a szekrényedbe.
- Oké, köszi.
- Mit csináltál amíg nem voltam itt?
- Segítettem a mosogatásban Klára néninek, aztán fotóalbumokat nézegettünk. Akkor találtam rá egy régi fotóra Anitáról és az akkor még csecsemő fiáról, aki ugye Ipacs fia is. Brutál sztori, de ezt is csak később. – hadartam, mire Tomi halkan felnevetett és adott egy csókot. Azt hiszem most jött el az a pont az életemben, amikor azt mondom, hogy szerelmes vagyok. Úgy tényleg, igazán. Számomra Tomi a nagy Ő. 

Ááááá... Nem bírom. :3 Imádom a Tolla/Bemi párost. A visszaemlékezés nem lett olyan jó, mint az első "évadban", de azért valjuk be ütős részt hoztam itt össze. A folytatást hamarosan hozom. ❤