Sztárallűr ✔

4.2 📘🎵

Hívtunk taxit, Gábor pedig a kocsma előtt állva felajánlotta nekem, hogy elkísér. Kedvesen visszautasítottam, mivelhogy neki egy másik taxit kértünk. Ő egy teljesen másik irányba lakik, mint én, nem mehettünk ugyanazzal a taxival.
Amikor a két sárga kocsi leparkolt a kocsma épülete előtt, a sötét eget megvilágító lámpák fényében megöleltem Gábort és a fülébe súgtam, hogy „köszönöm". Végül hazaértem, csak egy kicsit később, mint ahogy azt Anita gondolta. Arra viszont nem számítottam, hogy anyánál fog kérdezősködni arról, hogy megérkeztem-e már.
– Annabella! – ajaj, csak akkor szólít így, ha mérges. Márpedig ez elég ritkán szokott előfordulni.
– Szia anya – mosolyodtam el ártatlanul.
– Hol voltál? Anita órákkal ezelőtt kérdezte, hogy megérkeztél-e haza? Miért jöttél el olyan hamar, mi történt?
– Eljöttem és a Hősök Terénél voltam, ahol találkoztam Gáborral.
– Somogyi Gáborral? – kérdezte meglepetten.
– Igen, tudni szerettem volna az igazságot apáról, és arról, hogy miért hagyott el minket, de ahelyett, hogy elmondta volna mit tud, közölte velem, hogy ezt csak ő tudja megmondani.
– Mármint apád?
– Nem az apám – mondtam dühösen.
– Édesem – fogta a két keze közé az arcom anya. – Tudom, hogy borzasztó gyerekkorod volt, hiányolnod kellett az édesapádat és mindenki mást is, csak én voltam neked. És röstellem, hogy most kell megtudnod, de apád valóban nem miattad hagyott el minket.

– HOGY MI?!
– Kérlek nyugodj meg, ülj le szépen ide, a kanapéra. Jól van.
– Anya. Kérlek mondd, hogy nem hazudtál nekem egész életemben. Apa azért hagyott el minket, mert nem akart engem ugye? Túl fiatalnak érezte magát az apasághoz. Ez volt az oka ugye? Anya?
– Részben igen, de be kell valljam, hogy a teljes igazságot eddig még sosem mondtam el. Gyerekkorodban nem tudtam volna elmagyarázni, és tudom, hogy kegyetlen dolgot mondtam, de így legalább nem kérdezősködtél többet.
Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. A sírás szélén álltam, nem tudtam mire számítsak. Az igazság, amit annyira meg akartam tudni végig itt volt a szemem előtt, anya tudja az igazságot, mindig is tudta, csak nem mondta el. Mérges voltam rá, de zavarodott és ijedt is voltam, úgyhogy nem háborodtam fel, hanem ügyelve a vörös ruhámra, felhúztam a térdem a mellkasomhoz, és a kanapé sarkába bújva vártam, hogy anya elkezdje a mesélést.
– Huszonegy évvel ezelőtt történt. Március volt, közeledett az érettségi és a szülés is, apád pedig akkor még velem volt – kezdett el mesélni anya. – Én épp névötletekkel dobálóztam, amikor ő kijelentette, hogy beadta a jelentkezését egy amerikai egyetemre, ahova ösztöndíjat is kapott. Mindezzel nem is lett volna baj, csakhogy úgy tervezett, hogy majd ő ki megy egyedül öt évre, aztán visszajön és tökéletes családként élünk tovább.
– Nem értem – suttogtam.
– Én sem értettem. Nagyon rosszul jött ki az egész, és apádnak döntenie kellett. Az egyetem vagy mi. És az egyetemet választotta. Az érettségi után soha többé nem láttam őt.
– Basszus – tördeltem az ujjaimat idegesen. – De akkor mégis miattam hagyott el téged nem?
– Részben igen tehát nem hazudtam, csak ferdítettem a valóságon.
– De anya ez akkor sem...
– Tudom és sajnálom – anya szemei megteltek könnyekkel, a múlt felhánytorgatása és a jelenben kialakult helyzet mindkettőnket sírásra kényszerített. – Meg tudsz nekem bocsájtani?
– Meg, persze hogy meg – öleltem meg zokogva.
Azóta, hogy anya elmesélte a dolgokat apáról eltelt egy kis idő és nekem is sikerült felfognom a dolgokat. Nehéz elmagyarázni, ami anya és apa között történt, még így is voltak dolgok, amikre nincs válasz, de a lényeg az, hogy továbbra is minden jogom megvan ahhoz, hogy utáljam az apámat. Illetve majd utálom, most egy kicsit félrerakom az érzelmeim, mert hamarosan szenteste van, olyankor pedig mindent és mindenkit szeretni kell.
A szobám közepén álltam, először a kezemben lévő telefonra néztem, hogy csekkoljam rajta az időt (kora délelőtt volt), aztán az íróasztalomnál lévő naptárra. Valami nem stimmelt.

Én tipikusan egy olyan lány vagyok, aki mindent is feljegyez magának, mindenem szépen el van rendezve és meg van tervezve. A menstruációm naptárszeri vezetése is ebbe a kategóriába tartozik, mindig kiválóan vezetem, talán egy vagy két alkalommal fordult elő, hogy elfelejtettem feljegyezni mikor jött meg. Arra gyanakodtam, hogy most is elfelejtettem bejelölni a napokat a nagy karácsonyi kavalkád, készülődés és kapkodás miatt, de nem. Ha jobban belegondolok, akkor már egy csomó idő eltelt a legutóbbi menszeszem óta. Idegesen lapozgattam a naptárt, közben próbáltam visszaemlékezni arra görcsöltem-e egyáltalán a közeljövőben. Mindenkivel előfordul, hogy késik egy kicsit, vagy akár váratlanul korábban is megjöhet. De itt nem tudtam mi lehet a baj, csaknem vagyok terhes! De mi van, ha mégis?!
Te jó ég! Kidülledt szemekkel és eltorzult arccal meredtem a tükrös szekrényemre, ahol tisztán láttam a tükörképemet, vagyis azt, hogy mennyire lesápadtam egy pillanat alatt. Nem, ez kizárt. Hisz Tomival nem élünk olyan sűrű nemi kapcsolatot – khm – ráadásul védekez- Jaj, ne! Ne, ne, ne, ne, ne, ne!
Idegesen a hajamba túrtam és lehunytam a szemem. Akár egy film, úgy forogtak le bennem az emlékek. A Sátánok próbája, Máté, Tomi, ahogy egymásnak esünk és a vad csókolózás közben lekerül rólunk a ruha. Akkor nem védekeztünk, és félek ennek meglett a gyümölcse. Úristen, mi van, ha terhes vagyok? Ilyen fiatalon? Ugyanarra a sorsra jutok majd, mint anya? Tomi a hír hallatán kiakad, arra kér vetessem el a babát, de én nem teszem, ezért ő elhagy és visszamegy Noémihez, az internet és minden közösségi platform felrobban én pedig magamra maradok. Ez nem történhet meg, nem akarok terhes lenni! Még nem.
Reszkető kezekkel és kalapáló szívvel emelem a fülemhez a telefont, aztán mikor meghallom a vonal túlsó végéről érkező „Sziát" azonnal kimondom, amit eddig csak gondolni mertem.
– Azt hiszem terhes vagyok.