𝐅𝐚𝐥𝐬𝐞 𝐀𝐧𝐠𝐞𝐥 𝐈𝐈. - 𝐕𝐞𝐧𝐠𝐞𝐚𝐧𝐜𝐞 | тσкуσ яєνєиgєяѕ

𝟑.𝟏𝟕.

Amennyire eddig epekedett a társaság és a Haitanik közelsége után, most annyira utálta meg a gondolatukat is.
Nem csak Ran és Rindou gondolatát csupán... az emberiségét, a társaiét...
Mikeyét...
Mikey...
Délután három óra volt, ő pedig az öböl hullámzó vizét figyelte; Bajiéktól egyenesen Shinagawába jött és behajtott abba a dokkba, ami az ő fennhatóságuk alatt állt – javarészt számon sem kérték, amint meglátták a grafitszürke, vadonatúj Mercedest, beengedték. Nem sok munkás tevékenykedett most, a nagyobb szállítmányok általában éjszakánként szoktak érkezni, így csak nappali ügyeletesek mocorogtak a hatalmas vörös-kék konténerhegyek között. Fémes csörgés, csörlők és daru hangja, hajókürtök sikítása szelte át a sós, fülledt szagtól párás levegőt, Kitsu felhúzta maga elé combját a motorháztetőn ülve és a kék, fodrozódó habokba bámult.
Alig három méterre a víztükörtől parkolta le az autó orrát az egyik üres stégen, ha kicsit jobban lenézett maga elé, látta is a tátongó ingigókék sötétséget maga alatt.
Ez a hely valahogy sokkal élettel teltebb volt nappal, mint a telihold fényében és a sötét hideg éjszakában; Kitsu gyomra megborzongott, amikor újra hajókürtöt hallott a távolból, fejét felkapva gondolkodott Baji asszonyság szavain.
Mikey...

Miért akarta megvédeni Keisukét Mikeytól?

Mi volt ez az egész?
Megannyi kérdés fogalmazódott meg Kitsuban ekkor – valamiért úgy érezte, már nem tudja igazán, ki is az a Sano Manjiro és hogy mi köze volt hozzá régen. Olyan ködösek voltak az emlékek... Ködösek, mintha csak álmodta volna őket valamelyik este, mintha azok a polaroidok a könyveiben csak nagyon jól sikerült olajfestmények lettek volna. Relikviák egy szépen kimázolt, letűnt korból, melynek virágát elmosta a vihar és sosem termett gyümölcsöt.
Ilyen volt az ő kapcsolata is Mikeyval...

Mi volt ez az érzés benne? Valami megváltozott legbelül – Kitsu lassan mellei közé vezette kezét, ahol a szúró, nyomó érzés csak nőttön nőtt; a fodrozódó indigókék víztükröt nézte.
Egy rossz mozdulat.
Egy lökés.
Egy lövés.
És ott a jéghideg víz alatta.
A jéghideg, bénító fájdalom, aminek ismerte már jól a fojtó szorítását – azon az éjszakán ugyanitt álltak, de azon az éjszakán, amikor fájdalomtól és félelemtől bénultan hűséget esküdött Mikeynak, nem úgy érzett, mint most. Ez, amit most érzett, nem a hála és a szeretet volt, nem a szerelem iránti vágyakozás...
Nem.
Ez... ez a valami...

Bosszú volt. Bosszú iránti vágyakozás.
Vállára simított és ujjai megakadtak a fehér hegen; még most is fájt neki, ahogy nézte a ringó víztükröt és szeme előtt lepörögtek annak az éjszakának az eseményei. Utálta ismét ezt az érzést – meg akart tőle szabadulni, ki akarta törölni őket a gondolataiból, meg-nem-történtté akarta tenni.
– Amikor ott vagy, nem úgy érzel, mint amikor visszaemlékszel rá, nem?
Kitsu felkapta fejét az ismerős férfihangra.
Ezer közül is megismerte volna és gyomra felfordult tőle; az illető kuncogott, Kitsu pedig oldalra fordult, majd ajkai megrándultak.
Kurokawa Izana rátette egyik kezét a Mercedes motorháztetejére, gyűrűi fémesen kopogtak; a kocsin ülő Kitsut nézte, felmérte az égető napfényben úszó testét, csupasz combjait, amikről leomlott a ruha és kivillant alóla csipkés bugyija.
– Mit akarsz? – mordult fel az angyal, leeresztette lábát; kényelmetlenül érezte magát, amikor Izana feltűnően bámulta, most pedig még egyedül is voltak. Nem félt tőle, de kellőképpen tartott ahhoz, hogy ne kínáljon fel neki nyílt támadási felületet magából.
– Az embereim jelentették, hogy Haitani Ran mercije gördült be úgy egy órája – felelte a fehér hajú férfi, napbarnított felsőtestén kigombolta a fehér inget. – Nem gondoltam volna, hogy te vagy az. Egyedül, ráadásul.
Ó igen; a dokk a Fegyverkereskedelmi Konföderációhoz tartozott, és mint olyan, Kurokawa Izana dolga volt a rendfenntartás – Kitsu ezt a tényt gyakran képes volt elfelejteni, pedig nem is volt annyira lényegtelen információ.
Mostantól biztosan tudni fogja.
– Mi szél fújt ide, angyalka? – Izana elvigyorodott és lentebb tolta drága fekete napszemüvegét. Mosolyogva mérte fel a fehér hajú nőt ismét, majd hümmögött egyet és nevetni kezdett.
– Nem veled fogom ezeket megvitatni – felelte Kitsu ridegen, de kezeit rászorította a forró motorháztetőre, hogy ne látszódjon, mennyire reszket. – Mosolyogva lengetjük egymás nyaka fölött a kardot selyemzsinóron, letehetsz arról, hogy veled osszak meg dolgokat.
Izana nevetett megint és lábujjhegyre állva, egyik combját feltette az autóra, majd felcsúszott rá Kitsu mellé (de tisztes távolságra tőle). – Legalább addig sem a másikat nyírjuk, nem? – sandított Kitsura, a lágy sós tengeri szél elsöpörte felsőtestéről az inget. Megtámaszkodott maga mögött karjain. – Forró ez a kocsi, nem éget alulról?
Semmi válasz; Kitsu pillantásra sem méltatta a mellette ülő férfit, de nagyon is jól érezte minden apró mozzanatát. Az összes érzékét Izanára állította, s bár a tengert nézte, sokkal jobban tisztában volt a férfi mozzanataival, mint az előttük elsikló hajók színével.
– Kitalálom. Összevesztél valakivel és a lovagjaid éppen Csipkerózsikát megszégyenítően szundítanak, ezért egyedül kell elbánnod a problémáiddal. Milyen nagy kár – ciccegett Izana. – Igazán segítenék pedig, ha hagynád.
Kitsu acsardult egyet. – Nem kérek a segítségedből.
– Pedig azt hiszem, gazdaságilag igen... kedvező.
– A magánéletem pedig nem tartozik a gazdaságunkhoz.
Izana sóhajtott. – A magánéleted vezérként egyet jelent a csapatodra gyakorolt hatással. Azt hittem pedig, hogy ezt már tapasztaltad annó, amikor az öcsikém és a haverja összeugrottak.
Kitsu gyomra begörcsölt ismét. A tengeri szél megfordult, egyenesen felé fújta Izana mentollal és dohánnyal fűszerezett csípős illatát; túl jól informált volt mindenről. Izana, úgy látszik, alaposan utánaolvasott Kitsu és Mikey múltjának.
– Na mindegy – nyugtázta a férfi, keresztezte lábait és az indigókék halásznadrágja combjának közepéig ugrott. – Meleg van. Nem akarsz elmenni inni valamit? Mondjuk ketten.
Semmi válasz.
– Van egy autónk is. Ran biztosan nem bánja, ha kölcsön vesszük.
– Nem elég jó itt? – morogta Kitsu. Valahogy most azt érezte, hogy nem akar elválni Izanától. Megtehette volna pedig; ott hagyhatta volna, beszállhatott volna az autóba és elhajthatott volna, mégsem tette.
Izana megrázta fejét. – Melegem van – közölte nemes egyszerűséggel.
Kitsu leugrott a motorháztetőről, majd megkerülte az autó orrát és bevágódott az anyósülésre. A motor feldübörgött, Izana hátranézett a sötétített üvegen keresztül a volánnál ülő Kitsura; csak mosolygott, felhúzta térdeit és hátradőlt a forró üvegre.
Nem zavartatta magát; kibújt ingéből és derekára hajtotta, csupasz háta az üvegnek nyomulva teljesen a nő elé tárult.
Kitsu bent felnyomta a klímát (az autó erősebben kezdett zúgni) és kezei rámarkoltak a kormányra. Ó, olyan szívesen adott volna gázt vagy tolatott volna ki a férfi alól, de mégsem tette.
Kicsit – bár ő maga sem akarta ezt beismerni – tetszett neki a fehér hajú alak háta; viszont amikor felfedezett hasonlóságokat közte és az öccse között... gyomra ismét megfordult és ösztönösen rácsapott öklével a dudára. Izana felugrott a hangos dudaszó hallatán, majd legördült a kocsi orráról; az inget lefújta a szél a szürke ragyogó fényezésről, a férfinak pedig csupán a szerencséjén múltott, hogy nem vitte a szél egyenesen bele az öbölbe.
Kitsu hátradőlt a volánnál, karjait felemelve ölelte át a fejtámlát és vigyorogva nézte, ahogyan a Tenjiku hatalmas vezére habzó szájjal kap a repülő inge után, majd amint megszerzi, viharos léptekkel csörtet az anyósülésre vezető ajtóhoz.
Azért enyhén görcs szorult persze gyomrába, amikor Izana feltépte az ajtót és bevágódott a hűvös autóba – félmeztelen torzója libabőrös lett a hideg érzéstől, Kitsu pedig egy pillanatra végigmérte, amikor beült mellé lihegve.
– Te... – Izana felmordult, majd egy lendülettel Kitsu felé fordult. – Még egy ilyen...
Kitsu elvigyorodott, egyik kezét a kormányra tette. – Nem kell vonaglani a pasim kocsiján, ennyi a megoldás. Viselkedj vezérhez méltóan, ha engem is ezzel baszogatsz.
Izana lentebb csúszott az ülésben, karjait maga mellé ejtve behunyta szemeit; mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, hanafuda holdas fülbevalói vállára támaszkodtak lomhán, combját lassan mozgatta a rádióból szóló zene ritmusára. – Nos, akkor? Elmegyünk valahova? – kérdezte ismét Kitsut, kinyitotta lila szemét.
Ilyen egyszerű lenne?
Nem... Izana biztosan csak azért volt ennyire közvetlen, mert nyeregben érezte magát Kitsuval szemben; nem feltétlenül csak azért, mert alábecsülte, nem. Inkább azért, mert tudta, hogy a nő nem akar ártani neki egyáltalán és nem kellett most tartania a másik kettőtől sem.
Nem, mintha nem bukkanhattak volna fel bármikor is a semmiből jóformán.
Izana tisztában volt vele, hogy a Haitanik összes autójába nyomkövető van szerelve és még ha nincsenek is Kitsuval, de az autójukat adják alá, tudni fogják, hogy merre jár.
Azt már persze, hogy kivel – azt nem. Az teljesen Kitsu jóindulatán múlott, hogy elmondja-e nekik majd, avagy sem.
Izana persze tudta már erre a felvetésre a választ.
– De én vezetek.
A férfi bólintott. – Elvégre a te pasid kocsija, nem?

Apró szél fújdogált az Arakawa partján, a délutáni nap már kevésbé volt erős, mint délben, amikor Kitsu elindult otthonról; Tokió teljesen másik oldalán volt már, ráadásul egy olyan ember társaságában, akiről korábban azt még csak gondolni sem merte volna, hogy egy percet töltsenek el együtt, nem hogy még egy egész délutánt szinte.
Izana belekortyolt az üveges Bacardiba, zsebébe dugta kezét és oldalra nézett a folyó hömpölygő vizére a gát zöld pázsitjának túloldalán. Hajába belekapott a kora délutáni szél, elvigyorodott napszemüvege mögött és kinyomta csupasz mellkasát (az ingét már visszavette a hátára, de nem gombolta be); Kitsu nézte őt egy ideig, kezében szorongatta a saját italát – zéró tolerancia volt, éppen ezért ki kellett tartaniuk a sétálgatást az őrségváltás idejéig (ami, ha jól emlékezett Kitsu, este nyolc körül volt ezekben a kerületekben).
Bár arról fogalma sem volt még, hogy hogyan lesz képes megmaradni ebben az idegen helyzetben este nyolcig, ráadásul Kurokawa Izanával...
– És a társaidnak elmondtad már, hogy kooperálunk? – Izana lehajtotta a maradék bacardit is, majd elhajította az üveget. – Vagy még meglepi vagyok nekik.
– Nem fogadnák jól – felelte Kitsu. Tudta, hogy nem mondhat semmit sem felelőtlenül. Izana közvetlen volt vele, de közel sem megbízható.
Sőt.
Talán ő volt az utolsó ember, akire Kitsu bármit is bízott volna.
– Pedig ez az egyik legjobb ajánlat, amit Tokióban kaphatsz, kicsi angyal – mosolyogta a férfi, majd hirtelen irányt váltva, kezét zsebébe dugta és lesétált a töltésről, ahol eddig haladtak, egyenesen a folyó partjára.
Kitsu követte, bár egészen kétes gondolatok forogtak a fejében; szép volt a hely, szép volt az idő és mégis, ő kellemetlenül érezte magát. Ahogy átvágott a pázsiton, megbizsergett talpa a hideg fűszálak érintésétől (a korábbi erős tűző napsütés ellenére is hidegek voltak), aztán keresztezte a vörös salakkal fedett futóutat és Izana mellé lépett a folyó közvetlen közelébe.
A férfi nagyot szusszanva leült az üdezöld pázsitra és hátratámaszkodott kezeire.
– Na, mit állsz ott? – vigyorogta. – Ülj mellém. – Izana megpaskolta maga mellett a gyepet.
Kitsu egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát, majd elnézett az előttük gomolygó óriási folyó irányába, melynek átellenes oldalán hangyaméretűek voltak az emberek. – Jó ez így nekem – mondta egyszerűen, de amikor egy kisebb szellő érkezett meg és hajával együtt szoknyáját is meglibbentette, meggondolta magát.
Lassan leereszkedett a fűre és megemelte a fehér kényes anyagot, hogy ne üljön rá.
A hideg fűszálak nekitapadtak csupasz bőrének, kirázta a hideg az érzéstől, combjait felhúzta maga elé és fejét térdeire fektetve kezdte nézni a távolt.
Izana mellette hallgatott; talán őt nézte, nem, nem is talán... biztosan. Kitsu érezte magán a férfi pillantását, érezte azt a kisugárzást, ami felőle érkezett. Éppen csak fél szemmel sandított Izanára, hogy bebizonyítsa megérzéseit... nem tévedett.
A férfi elővett nadrágzsebéből egy fém cigarettatartót és egy vihargyújtót, majd rágyújtott és mosolyogva mérte végig a mellette ülő Kitsut. – Egek – sóhajtotta, egy adag fehér füstöt a lassan hűlő levegőbe fújva. – Eszméletlen jól nézel ki ebben a ruhában.
Kitsu gyomra görcsbe szaladt és megfordult; combjait összeszorította és a lenyugvó tájra fókuszált Izana forró hangjával kontrasztban.
Apró nevetést hallott maga mellől.
– Itt és most megfektetnélek simán – morogta a fehér hajú férfi, majd ismét beleszívott a cigijébe.
– Álmaidban. – Kitsu hátrasandított karjainak takarásában, próbált komoran nézni, de valamiért szokatlanul erőtlennek érezte magát Izana mellett.
Régen nem volt ennyire puhány; négy éve már régen betörte volna az orrát annak a srácnak, aki ilyet és ilyen nyíltan mond neki, Izanával mégsem volt képes megtenni ezt.
Meg úgy senkivel sem azóta.

Elpuhult volna?

Vagy csak már józanabbul látja a helyzeteket...
Izana nevetett egyet. – Nem mondom – biccentett –, hogy nem álmodok erről néha, mióta láttalak Rin-Rinnel enyelegni...
– Váltsunk témát – mondta Kitsu, térdére tette fejét. – Unalmas a szexuális életem, minden nap benne vagyok.
– Nekem annyira nem – felelte Izana, hátradőlt a fűben és kitárta karjait.
Kitsu ciccegett egyet, majd ismét visszanézett a folyó nyugalmas, türkizkék selymére. Valahogy ez a jelenet emlékeztette valamire – kettejük között lassan megnyugodott a hangulat, Izana pedig nem is volt már olyan idegen neki, mint korábban...