Hosszas gondolkodás után végül mindketten eldöntöttük, hogy mit fogunk kérni.
- Én szeretnék egy... Egy bundában sült csirkekosarat rizzsel. – mondtam és Tomira néztem. – És te?
- Sült csirkeszárnyat krumplipürével.
- Rendben. Másvalamit esetleg adhatok?
- Innivalót. – mondtam. Volt nálunk egy kis víz, de nagyon megkívántam a jegesteát. – Én citromos Lipton-t szeretnék.
- Én meg egy 7up-ot. – mondta Tomi.
- Rendben. Kereken háromezer forint lesz.
Tomi szokás szerint meghívott, de amikor leültünk az egyik asztalhoz a kezébe nyomtam a részemet.
- Ne hülyéskedj már.
- Nem hülyéskedek. Amióta együtt vagyunk úgy érzem magam, mint egy ingyenélő. Mindig mindent megveszel nekem, ami kedves gesztus, de most szeretném én fizetni a részem.
- Jaj, te lány. – nevetett fel és kivette a kezemből a pénzt. Nem tudtuk mennyit kell várunk az ételünkre, de addig az italainkkal is megelégedtünk.
Nagyjából húsz perc telt el, a hasam már olyan hangosan korgott, hogy szerintem azt az utcán sétáló emberek is hallották.
- Jó étvágyat. – tette le az asztalunkra az ételeket a lány. Úgy látszik pultos és pincér is egyben.
- Köszönjük. – nézett fel rá Tomi és adott neki egy kis borravalót.
- Állj! Még mielőtt nekikezdenénk a zabálásnak csináljunk egy Insta sztorit.
- Ne csináld már Belle, ne legyél telefonfüggő.
- Nem vagyok az, csak egy fotót szeretnék.
- Én meg enni szeretnék. – nyafogott, mint egy igazi férfi. – Utoljára fél kilenckor ettem.
- Miért nem jöttél el valami kajáért a fotózás közben?
- Akartam, de nem akartam se zavarni téged, se szó nélkül lelépni.
- Na kész a kép, ehetsz. – mondtam és visszatartott nevetéssel néztem végig, ahogy Tomi puszta kézzel megfogja a sült csirkeszárnyat és egy harapásból megeszi a felét. – Te vadállat.
Én is elkezdtem enni azt a csirkekosarat, volt benne csirkecomb és csirkeszárny is. Mennyei finom volt, adtam egy bundás szárnyat Tominak kóstolóba. A rizs is nagyon finom volt, annyira jóllaktam, hogy úgy éreztem majd kipukkadok.
- Nagyon szépen köszönjük. – integettünk a pult mögött foglalatoskodó lánynak.
- Én köszönöm, hogy nálam ebédeltetek! – integetett nekünk vissza mosolyogva.
- Ugyanabban a helyzetben van, mint a csocsóterem tulajdonosai, csak neki nincsenek olyan jó esélyei. – mondtam.
- Értem mire gondolsz. Ezért csináltad a képet ugye? Hogy őt is reklámozd.
- Igen. – mosolyodtam el, és gyorsan csináltam egy távoli képet a kis étteremről. – Gyönyörű ez a kis park, olyan, mintha valami mesében lennénk.
- Vagy az ókorban. – vágta rá Tomi, aztán gyorsan hozzáfűzte, hogy a szobor miatt.
Visszaszálltunk az autóba és elindultunk a következő állomásra, ami a Budapest másik végében lévő estélyi és esküvői ruhabolt. Amíg Tomi vezetett, addig én megszerkesztettem a tökéletes Insta-sztorit. Narancssárga háttér, kép a boltról, kép a kajákról, helyszín, időpont, és Tomi megjelölése.
- Mielőtt megvennéd azt a ruhát felveszed, hogy én is lássam? – nézett rám féloldalasan Tomi.
- Igen, amúgy is ellenőrizni akartam, hogy nem híztam-e ki vagy ilyesmi, mert akkor a dolgozók és a varrónők még tudnak javítani rajta.
- Persze, pont te fogsz kihízni egy ruhát. – forgatta meg a szemét. Láttam ám, hogy ott bujkált egy apró mosoly a szája sarkában.
Fél háromkor érkeztünk meg a ruha butikba, meg kell hagyni elment az idő az evéssel és az autókázással. Miután megbizonyosodtunk arról, hogy Tomi bezárta a kocsit, kézen fogva mentünk be a hatalmas, üvegfalú épületbe.
- Annabella! Megérkezni ruháért? – köszöntött az egyik eladó. Gizelle egy fekete hajú, negyvenes éveiben járó gyönyörű nő, Franciaországból költözött Budapestre, imádom a beszédét és az akcentusát.
- Szia Gizelle. Igen a ruháért jöttem. De előtte felpróbálnám megint. Meg szeretném mutatni a barátomnak.
- Bonjour. – köszönt neki Tomi, mire Gizelle felnevetett.
Előszedte a nejlonba csomagolt vörös, esélyiruhát, amit múlthéten tetettem vele félre. Odaadta nekem én pedig bevonultam az egyik próbafülkébe. Levettem a felsőm és a nadrágom, a fehérneműre pedig jöhetett a ruha. Nem túl hétköznapi, tipikusan olyan, amiről kislányként álmodozik az ember. Olyan, mint a mesékben a hercegnők ruhája. Terebélyes, elegáns és gyönyörű.
Az a fele, ami deréktól felfele vezet egészen más anyagból van, mint a szoknya rész. Kevésbé selymes, egy kicsit sötétebb vörös, és csillogós. A hátulját persze nem tudtam megcsinálni, lehetetlenség volna. Fűzője van, mint a többszáz évvel ezelőtti ruháknak. Tudom, hogy a fűző egy kegyetlenül fájdalmas módszer volt a ruhák és a női derék szorítására, de ezen a ruhán sokat dobott.
- Gizelle! Segítene?
- Thermészeteshen. – jött be hozzám a fülkébe azonnal. Oldalra söpörte a hajam, és befűzte a ruhát. Minden egyes húzással egyre szorosabb lett, én pedig nekitámaszkodtam a falnak.
- Nem kapok levegőt!
- Ne haragudj Annabella, én nem tudni mennyire szoros. Így jobb?
- Igen, köszönöm. – könnyebbültem meg.
A ruha tökéletesen állt rajtam, megigazítottam a hajam és mosolyogva néztem a tükörképem. Ez valami elképesztően szép!
Amikor Gizelle arrébb húzta a függönyt, én pedig előre léptem vagy hármat, mondhatni eljátszottunk egy jelenetet, ami akár egy filmben is benne lehetne.
Tomi szóhoz sem tudott jutni. Elrakta a telefonját, kihúzta magát, megemelte a szemöldökét és nyelt egyet. Elég egyértelmű jelei annak, hogy tetszett neki a látvány. Közelebb lépett hozzám és jobb kezével megérintette a lapockám. Engem ettől rögtön kirázott a hideg, zavartan emeltem fel a fejem.
Tomit nem érdekelte, hogy egy boltban vagyunk rengeteg ember közt, lehajolt hozzám és szenvedélyesen megcsókolt.
- Gyönyörű vagy Belle. Elképesztően gyönyörű.
- Köszönöm.
- De komolyan. Fogalmad sincs mit tettél most velem. – mondta mosolyogva és megsimította az arcom. – Legszívesebben visszatolnálak abba a próbafülkébe és nem tudom hogyan, de letépném rólad ezt a ruhát.
- Jézusom. – nevettem el magam, miután elképzeltem a szituációt. Tomi is felnevetett aztán adott egy rövid csókot. – Nem akarom tudni az árát a ruhának, de vedd meg. Rád öltötték.
- Még szép, hogy megveszem. És szerintem is jobb, ha nem tudod az árát.
Visszamentem a próbafülkébe és teljesen kiábrándultam, amikor a gyönyörű, vörös báliruha után vissza kellett vennem a farmert és a hosszúujjú pólót. Fel kell jegyeznem magamnak, hogy ezt a felsőt ne vegyem fel többet ezzel a nadrággal. Reggel nem láttam, hogy mennyire rémes, Tomi nem szólt, mert nem ért a divathoz, úgyhogy így jártam. Még szerencse, hogy az utcán a kabát úgy ahogy eltakar.
Kifizettem a ruhát, visszatekerték rá azt a rengeteg nejlont. Elköszöntünk Gizelletől és visszamentünk a kocsihoz. Ezt a ruhát már nem a csomagtartóba tettem a többi közé, hanem szépen és óvatosan a hátsóülésekre fektettem.
- Mindenem ez a ruha. – sóhajtottam fel boldogan.
- Nekem meg te vagy a mindenem. – súgta a fülembe Tomi és megsimította a nyakam.