Kerge kor /Befejezett/

Bevezető

Repedések

Augusztus tizenötödike van. Másnak lehet, hogy egy átlagos nap, de számomra különleges. Hogy miért? Mert ma tizennyolc éve, hogy a legjobb barátom született. Mióta az eszemet tudom, az életem része. Olyan, mintha a testvérem lenne. Szoros kötelékek fűznek egymáshoz. Néha úgy érzem, hogy nélküle élni már képtelen lennék. Tudom, hogy ez hülyeség, mert egy napon más lesz számára is, nekem is fontos. Egy másfajta érzés fogja a szívünket dobogtatni és abba talán majd nem fér bele a sok bolondozás, egymásnál alvás. Néha, mikor erre gondolok a gyomrom megremeg. Annyira megszoktam már, hogy akkor megyek és ő akkor jön, amikor kedvünk tartja. Nem egy titkomat súgtam el neki, ahogy ő sem egyet bízott rám. Néha csak feküdtünk a sötét szobában és beszélgettünk. Sokszor semmiségekről, néha komolyabb dolgokról. Ha hívtam, jött. Ha velem akart lenni átjött és kirángatott a szobámból. Bicikliztünk, fociztunk, teniszeztünk, de volt, hogy csak a város határában lévő erdőben bóklásztunk. Most azonban minden más lesz. Tizennyolc lett és pár hét múlva utolsó évét kezdi meg a középiskolában. Félek, hogy elmegy. Egyedül hagy. Nem elég, ha csak hetente, vagy két hetente szombaton látom. Túlságosan belém ette magát az évek alatt.
Sóhajtva fordulok hasra az ágyamon, amin az ágytakaró csálén áll. Itt-ott zoknik, pólók hevernek. Egy mozdulattal a padlóra dobom őket, majd az ágy alá nyúlok. Az aljára egy kicsi dobozt erősítettem, hogy oda rejtsem el a legdrágább kincsemet. Egy könyvet fogok meg és emelem magam elé. Egy sima, bordó kötéses, üres könyvecske, de én arany színű festékes filccel rávéstem: Adrián és Milán. A tetején két polaroid fotóról mosolygunk. Barátom ébenfekete haja ezerfelé áll, mert a fejébe vette, hogy megnöveszti. Talán tizenhárom éves a képen. Gyermeki vonásai kezdtek eltűnni, de sötétzöld szeme még a fotón is szikrázott, hiába volt a kép kicsit régi. Két évvel vagyok nála fiatalabb. Smaragdzöld szemem, szőke hajam és fehér bőröm igen lányossá tett mindig. Még nyolcévesen is megkérdezték, hogy lány vagyok- e. Ezen az sem segített, hogy alig százhatvan centire nőttem ki a földből. Vékony is vagyok, így igazi kamasz szerelemre még nem is mertem gondolni.

Óvatos mozdulattal nyitom ki a könyvet. Az első oldalon az a két kép van, ami először készült, mikor haza hoztak. Az egyiken egy kétéves forma kisfiú ölében vagyok, aki úgy szorítja a pólyát magához, mintha az élete múlna rajta. Minden képen együtt vagyunk: születésnapok, kirándulások, szülei esküvője. Rengeteg emlék egy helyen. Már a könyv nagy része betelt, de ha ránézek, boldogság fut végig a testemen, mert ez róla és rólam szól. Az utolsó laphoz hajtok, kezembe veszem a tollat és a legszebb írásommal a lap aljára vésem: Adrián tizennyolcadik születésnapja. Az apukája minden évben csinál fotót a régi gépével rólunk. Idén is fog, így valahogy muszáj kinéznem.

Felpattanok az ágyból és a szekrényhez sétálok. Kitárom szárnyait, de nem sok minden van benne. Vagy kinőttem őket, vagy túl nagyok. Végül fintorogva egy fekete farmer és egy piros póló mellett döntök. Nem az igazi, de hát egy piszkafa ne válogasson.

- Milán! - kiabál be anyu a szobámba. - Pár perc és indulunk. - Elmosolyodok és az asztalhoz lépek. Azon egy becsomagolt, nagyobbacska doboz áll. Egy éven át gyűjtöttem rá a pénzt, hogy megvegyem. Még karácsonyra is mindenki csak egy saját készítésű képkeretet kapott, hogy erre a napra ez meglegyen. Boldogan ölelem magamhoz a csomagot és lépem ki a szobámból.

Anya már vár rám a bejárati ajtó előtt. Olyan pici, mint én. Harmincnégy éves csupán, de a homlokán már ráncokat vésett betegsége. Mindig mosolyog. Azt mondja, hogy én vagyok a napsugár az életében. Kék szemében csillagok ezrei vibrálnak, mikor rám néz. Annyira szeretem. Nekem csak ő van.

- Mehetünk - mosolygok rá, mire bólint és kilép az ajtón. Meleg van. Nagyon is. A fű már elszáradt, a virágok a kertben kókadoznak. Este majd meglocsoljuk őket anyával. Lehet, hogy több víz lesz rajtunk, mint a kertben. Nem kell kimennünk az utcára. A két ház között egy kiskapu van, ami tárva-nyitva van egész nap. Ahogy belépünk a ház ajtaján, két kicsi, teljesen egyforma gyerek visítja a nevemet. Leteszem a csomagot az előszobába, nehogy elejtsem és letérdelek, hogy megölelhessem a két fekete hajú, kék szemű kisfiút. Ha nem ismerném születésük óta őket, talán meg sem tudnám különböztetni őket egymástól.