Azúr Boszorkány

Thirty-fifth

- Az univerzum nem gonosz, csak elég sajátos a humorérzéke. -mosolyogtam rá vissza. Az elmúlt időszakban valószínűleg először teljesen őszintén is gondoltam.

~Maya szemszöge~

Még mindig ledöbbenve ültem, most már a saját teraszomon. Bruce elengedett azzal a feltétellel, hogy nem erőltetem meg magamat. És mivel a csapat teljesen le volt foglalva egy terv kieszelésén, így szinte feltűnésmentesen ki is tudtam osonni a gyengélkedőből.

A szobámhoz felérve azonnal bezárkóztam és idegesen járkáltam fel-alá. Bevallom, megijedtem. Féltem, hogyha mégsem lesz igazam, minden düh rajtam fog csattanni. Pláne attól, hogy az elkapott szófoszlányok alapján engem is el akarnak vinni magukkal.

Nagyot sóhajtottam majd az üvegajtóhoz léptem, elfordítottam a kilincset és elhúztam az utamból. Ahogy kitettem a lábamat egyből körbejárt a hűvös szellő. Lehet így eléggé közel járva az ősz végéhez nem volt a legjobb ötlet lehuppanni a jég hideg székre, de akkor még is jól esett. Csupán egy szürke melegítő nadrág és egy fekete rövid ujjú volt rajtam, még a zoknit is feleslegesnek titulálva a szekrényben hagytam.

Felhúztam magam elé a lábaimat és a térdemre helyezve államat néztem tovább a karácsonyra készülődő, nyüzsgő emberkavalkádot. Testem enyhe remegésbe kezdett, de nem akartam a hangszigetelt szoba nyomasztó csöndjébe visszamenni. Ironikus módon nyugtatóan hatottak az ideges dudaszók és motorzúgások.

Félve magam elé emeltem tenyereimet és mérgesen vizslattam őket. Aztán egy nagy levegőt véve lehunytam a szemeimet és minden érzelmet kitörölve az elmémből újra kinyitottam őket. Ujjaim között megjelentek a mostanra már ismerős kék lángok, de kifejezetten jó érzés volt. Kellemes borzongás járt át, bár lehet ehhez a közel nulla fok is közrejátszott. Mellkasomban szétáradt a meleg és először volt, hogy nem féltem magamtól.

Gyorsan körbepillantottam magam körül, hogy min is tudnám tesztelni a tudásomat, de mivel jobbat nem találtam, így megállapodtam a mellettem elhelyezkedő egyszemélyes, kör lapú asztalon.

Pontosan átgondoltam, hogy mit is szeretnék vele csinálni és ráirányítottam a tenyereimet.

A tárgyat kék fényű burok vette körül egy kinyúló sugárral, ami összekapcsolta velem. Erősen koncentráltam és a bútor emelkedni kezdett. A járólaptól majdnem három méterre lebegtettem összevissza. Boldog voltam. Örültem, hogy végre valami úgy alakult ahogyan azt elképzeltem.

~°~°~°~°~°~°~°~

Az elmélyült figyelésből az ajtómtól kiszűrődő kopogás zökkentett ki. A fejemet reflexből az ablak felé fordítottam, de azonnal vissza is kaptam. Még éppen láttam, hogy az asztal zuhanó repülésbe kezd az utca felé.

Szuper sebességgel rohantam a korláthoz és félig átlógva rajta, bámultam lesokkolódva az egyre gyorsabb "meteorra".

Gondolkozni sem volt időm, egyből lefelé nyújtottam a karjaimat így megakadályozva a becsapódást. A járókelők meghökkenve vagy éppen megrettenve hátráltak el a földtől csupán fél méterre lebegő tárgytól.

Megkönnyebbülve hajoltam még mindig lefelé, mikor újból kopogtak. A berendezést egy másodperc alatt felreptettem, sietve elengedtem a teraszom felett kicsivel és átlépve a küszöbön, húztam vissza az üveget. Mikor hallottam, hogy egy nagy koppanással landolt, én már az ajtó előtt álltam.

Kitártam (inkább kivágtam) magam előtt és Buckyval találtam szemben magamat. Megdöbbenve a hirtelenségemen, azonnal hátralépett egyet és "tisztes távolságból" vizslatott tovább.