Azúr Boszorkány

Twenty-second

És úgy tűnik Brucenak ma sem lesz szabadnapja...

~Maya szemszöge~

Csipogás... már megint... valahonnan ismerős...

Szuper gyorsasággal nyitottam fel a szemhéjaimat a fájdalmas emlékképek hatására. Nem ismerős a hely. Próbáltam feltápászkodni, de iszonyatos fájdalom nyilallt a fejembe. Egyik kezemet a halántékomhoz szorítottam és egy pár pillanatig még becsukott szemeimet összeszorítva ültem egy helyben.

Lassan visszaszivárogtak az emlékfoszlányok így már sejtettem, hogy hol lehetek. Kinyitottam a szememet és rájöttem, hogy tévedtem. Fogalmam sincs hogy kerültem ide. Egy teljesen ismeretlen szobában, egy teljesen ismeretlen ágyban foglalok helyet. Pedig mintha a teraszomon lettem volna legutoljára...

Banner lépett be az ajtón és kissé meglepődött rajta, hogy csak ücsörgök és bámulom a szemben lévő, halványszürke, de kimondottan gyönyörű falat.

- Á, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar felkelsz -mosolygott rám. Mióta aludhattam?!- Egy átlagos szervezet biztosan nem heveri ki a Tony féle alkoholokat csupán négy óra alatt. -tekintett a karórájára.

- Nagyszerű... még kiütni sem tudom magam rendesen. -dőltem hátra és süppedtem bele a párnámba- Mond csak doki, nincs valami erős lónyugtatód? -teljesen komoly arccal bámultam rá, de csak egy őszinte nevetést kaptam válaszul. Remek, most majd nekem kell megkeresnem...

- A mutáns sejtjeid bámulatos gyorsasággal bontották le a szervezetedbe kerülő alkoholt. -olyan boldogan ecsetelte, hogy mutáns sejtek így, mutáns sejtek úgy... nem volt szívem közbevágni.- Még tapasztalni fogod a nap folyamán a másnaposság mellékhatásait, de ha kérnél fájdalomcsillapítót, csak szólj.

- Köszi. -motyogtam magam elé. Semmi értelme nem volt a hajnali akciómnak. Semmit nem értem el vele, amit szerettem volna. A felejtést.

Még láttam, hogy Banner mondana még valamit, de Jarvis közbeszólt.

- Dr. Banner! Sürgősen szükség van rá a műtőben. Mr. Rogerst meglőtték.

A doki egy kérdés nélkül kiviharzott és a Kapitány segítségére rohant.

Én is kikászálódtam a takaró alól és még mindig az edzőruhámban indultam volna kifelé. Lábaim felmondták a szolgálatot és hangosan a padlónak csattantam. Ahj, nem igaz! Koordinálatlan mozgással feltápászkodtam és az ágy szélébe markolva sikerült lábra állnom.

Imbolyogva sétáltam a folyosón, amerre Tony MI-je irányított. Kezem a falon vezettem, biztos pont után keresve. Közel sem bíztam meg az állóképességemben.

Eljutottam egy nagy üvegajtóhoz és benéztem. Steve egy széken ült és tűrte ahogyan Bruce a vállán ügyködik. Finoman szólva sem nézett ki úgy, mint akinek ép egy töltényt vesznek ki a bőre alól. Az a csekély információ alapján, amit Jarvis mondott a Kapitányról nem ilyen képre számítottam. Az elmém, amíg ideértem, már lekreált a fejemben egy tizennyolc karikás vérengzős horrorfilmet, erre ez a látvány fogad. Steve mosolyogva ül, véres vállal és beszélget.

Beszélget? Most tűnik fel, hogy van még bent valaki. Nekem háttal áll és a fejét kapucni fedi. A pulcsiján egy fekete bőrdzseki és kezei a zsebében vannak. Érdeklődve méregetem, de látom ahogyan Steve felém fordul. Meglátva engem, fején egy lomha mosoly jelenik meg. Hát ezt nem hiszem el! Úgy néz ki, mintha leszakadt volna a fél karja erre itt vigyorog. Ezeknek az embereknek nincsen fájdalomküszöbük?!

A nekem háttal álló férfi gondolom észre vette, hogy Rogers figyelme lankad az irányába, ezért kérdőn hátrafordult.

Ahogy a tekintetem összefonódott a kék gyönyörű szempárral, amilyen gyorsan csak tudtam menekülni próbáltam. Na ne! Nem akarok vele találkozni, még nem.

A hirtelen mozdulatnak köszönhetően megint megszűnik pár pillanatra a látásom és elkezdtem közeledni a (most veszem észre, milyen szép mintájú) padlószőnyeghez. Bizonyára egészen közelről is megcsodálhattam volna, de két erős kar derekamra fonódott és visszarántott.

Kellett egy kis idő, mire kitisztult a látásom, és Bucky mellkasával találtam szemben magam. Már épp elolvadtam volna a kezei között, de eszembe jutott a mai állapotomat kiváltó ok.

Dühösen eltoltam magamtól és keresztbe fontam magam előtt a karjaimat. Elkezdtem hátrálni, de utánam nyúlt.

Leráztam magamról a kezét és tovább hátráltam. Már nyitotta volna a száját, de kerülve a szemkontaktust, megráztam a fejemet.

- Ezt ne! Kérlek, csak ezt ne! -suttogtam és azzal otthagytam a folyosón állva.

Könnyeimmel küszködve botorkáltam a számomra teljesen ismeretlen emelet ajtói között. Csak egyedül szeretnék lenni.

Mikor már nem tudtam visszatartani és patakokban folytak a könnyeim, benyitottam egy random szobába.

Sötét volt, de most jól is esett. Magam mögött becsuktam az ajtót, és háttal nekidőltem. Lecsúsztam és térdeimet átkarolva, útnak indítottam az összes visszatartott érzelmemet.

Egyenetlen szipogásomat és levegőért kapkodásomat egy kimért, gúnyos hang szakította meg.

- Ennyire drasztikusan hat rád a hiányom?

○●○●○●○●○
Sziasztok!
Ez most egy kicsit rövidebb lett,
de nem szeretnélek titeket
rész nélkül hagyni.