Azúr Boszorkány

Seventh

A kanapéra kuporodva adtam hálát az égnek, hogy nem kell még egy éjszakát a mókusokkal töltenem.

Rohanok az életemért. Az eddig csendes, megnyugtató erdő most nyomasztóan hat rám. Futok egyre messzebb. A szívem majd kiugrik a helyéről, úgy ver. Lábaim meg-meginognak alattam. Minden erőmmel menekülök, de mégis, mintha csak egy helyben ácsorognék. Ennyi volt. Eddig bírtam. Testem felmondja a szolgálatot és a földre zuhanok. Sikerül felhúznom magam ülő helyzetbe, de csak nekidőlve egy fa tövének kapkodom a levegőt. Úgy érzem mindjárt megfulladok az oxigén hiányától. Tovább kell valahogyan jutnom. Itt nem maradhatok. A nyomomban vannak. Hogy kik? Én sem tudom. Csupán fekete árnyakat látok és néha egy-egy pisztoly dördülése rázza meg a teret. Lassan felhúzom magam a törzsön és elindulok. Lépteim bizonytalanok és bármelyik pillanatban újra összeeshetek. Próbálom rendbe szedni a légzésem, de még nem nyugodhatok meg. Lövést hallok a hátam mögül, és hirtelen belenyilal a fájdalom a fejembe. Érzékszerveim leblokkolnak és elnyel a sötétség.

Zihálva ültem föl a kanapén. A hajam nyirkosan ragadt a homlokomra, a szám kiszáradt, és kellett egy kis idő, hogy rájöjjek hol vagyok. Pontosan két hete szöktem el. Azóta nincs egy nyugodt éjszakám. A paranoia lett a legjobb barátom és mindig velem van. Minden árnyékra, neszre felfigyelek és sosincs nyugtom. Van egy olyan érzésem, hogy nem csak a Bosszúállók keresnek.

A hajnali órákban egy lélek sem volt az utcákon. A nap első sugarai is még húzták a lóbőrt. Kerestem egy cetlit és üzentem Jo-nak. Nem maradhatok egy helyben sokáig. Mozgásban kell maradnom, különben megtalálnak. Összeszedtem a dolgaimat, bevágtam egy hátizsákba és elindultam a vonatállomásra. Kapucnimat az arcomra húztam és kapkodtam a lépteimet. Sokat köszönhetek ennek a városnak. A napi órabéremmel gyűjtöttem annyi pénzt, hogy egy túrkálóban szerezhettem magamnak pár ruhadarabot.

Elérve a megállót, egy tehervagonban húztam meg magam, mivel az utasszállító vonatok még egy darabig nem indultak útjukra. A jármű kiengedte a féket és csikorogva megmozdult. Pár doboz közé ültem és vártam a legközelebbi megállót. Annyira kimerült voltam a folyamatos rettegéstől, hogy eldőltem és táskámat a fejem alá téve, behunytam a szemem egy pillanatra.

Tovább pihenhettem mint terveztem. Beszélgetésre keltem fel. Szemeimet csukva tartva próbáltam meg hallgatózni. Két rakodó munkás férfi ált bizonytalanul a vagon előtt.
-Szerinted mit csináljunk vele?-kérdezte az egyik.
-Nem tudom... hívjuk fel a rendőrséget?-kérdezett vissza a másik. Nem hívhatják ide a zsarukat! A S.H.I.E.L.D. már biztos keres. Csak átadnának nekik és megint ugyan ott tartanék.

Felpattantam és félrelökve az egyiküket rohantam ki a peronra. Megtorpantam és földbegyökerezett lábakkal álltam a várost bámulva.

Visszakerültem New Yorkba...