Azúr Boszorkány

Thirty-sixth

Az egyetlen amit éreztem, csupán a kihasználtság általi elbizonytalanodottság volt.

~Maya szemszöge~

Nem lehettem kint öt perce sem, mikor neszezést hallottam magam mögött. Hátra sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Bucky ügyeskedik az ajtóval. Mivel nem akartam a türelmével játszadozni (még mielőtt nekirohanna az üvegnek), így szép lassan megszüntettem a blokkoló erőburkot.

Buck egy pillanat alatt a látókörömbe került és aggódva leguggolt elém. Teljesen semleges arckifejezéssel fürkésztem az ő kifejezetten nyugtalan mimikáját.

- Figyelj -kezdett bele a már biztosan előre kitervelt magyarázkodásába, de meggátoltam a monológjában.

- Ezt nem kell. -emeltem fel tiltakozólag a jobb karomat majd a vállára helyeztem a tenyeremet. Félmosolyra húztam a számat, ami csak jobban felfelé görbült a katona összezavartságán.- Pietro már mesélte, csak nem teljesen tudtam hinni neki. -vakartam meg zavaromban a tarkómat- Egyáltalán nem haragszom, csak vártam, hogy mikor fogod már elmondani.

Éreztem, hogy Bucky izmai elernyednek, viszont újra meg is feszültek.

- Akkor miért rohantál ki? -húzta fel a szemöldökét amitől csak még aranyosabb kinézetet öltött fel.

- Sajnálom. -hajtottam le a fejemet- Az utóbbi időben már én magam sem tudom, hogy mit miért csinálok. Azért ez mégis csak egy kínos helyzet, nem? -motyogtam.

- Én csak azt sajnálom, hogy nem történt meg előbb. -hallottam meg a kuncogását mire meglepetten kaptam fel rá a tekintetemet.

Buck szórakozottan vizslatott, és kiélvezte a vörössé vált arcom látványát.

- Na jó -csaptam rá gyengéden a vállára- le lehet rólam szállni. -durcáskodtam- Inkább gyere, ülj mellém.

- Be kéne mennünk. -tűnt el a mosolya, de szemei sarkában összegyűlt ráncok továbbra is jelezték jó kedvét.

Válaszul csak felé nyújtottam tenyereimet mire kék burok vette őt körül. És mielőtt megnyikkanhatott volna, már a mellettem elhelyezkedő széken foglalt helyet.

- Nem tudom jobb volt-e mikor még nem használtad az erődet... -morogta, de ülve maradt.

~°~°~°~°~°~°~°~°~°~

Az idő rohamosan fogyott miközben a szuper katonával egyre különb témákon rágtuk át magunkat. A köztünk felgyülemlett feszültség kámforrá vált, és végre élvezni tudtuk egymás társaságát.

Már lassan dél felé járhatott, mikor Bruce nyitott be a szobámba. Ültünkben hátrafordulva bámultunk befelé az üvegen, az ideges doktort figyelve.

Amint észrevette az őt követő két szempárt, feldúltan csattogott ki a teraszra. Csípőre rakott kezekkel állt meg előttem és kissé sem boldog tekintettel mért végig.

- Ha azt mondom hogy pihenj, -emelte fel a mindig nyugodt hangját- azt nem úgy értem, hogy ücsörögj kint nulla fokban!

- Nem fázom, kellemes idő van. -ködösítettem, de össze-össze koccanó fogaim azonnal elárultak.

- Azért lila a szád, ugye? -masszírozta meg az orrnyergét szemüvege alatt és közben azzal a bizonyos "gyereknevelő" nézéssel jutalmazott meg.

- Én megpróbáltam bevinni. -húzta ki magát büszkén a mellettem ülő, mire tőlem egy szikrázó, Bannertől meg egy hitetlen tekintetet kapott.

- Kétszer akkora vagy mint ő. Ugyan mi okozott problémát?! -sóhajtott fel majd, már teljesen érzéketlenre fagyott csuklómra ráfogva, húzott be és az ágyamhoz vezetett- Lefekszel, betakarózol és holnapig nem szállsz ki a melegből!