Azúr Boszorkány

Twelfth

Inkább vettem egy hideg zuhanyt és az ágyamban forgolódva, alvás helyett minél több lehetőséget forgattam az agyamban, arra, hogy Loki miképpen fog kinyírni.

~Maya szemszöge~

Nem állítom, hogy sikerült kipihennem magam. A hajnalig való forgolódás elég sokat kivett az energiámból. Számoltam a napkeltéig való perceket és gyomorgörccsel vártam, hogy elkezdődjön a kiképzésem. Végül fél öt körül sikerült elaludnom... inkább beájulnom a párnáim közé.

A sötétítő pontban reggel hétkor eltűnt az ablakomról, ezzel beengedve az őszi napsütést. Szitkozódva ültem fel az ágyban és megdörzsöltem a szemem. Egy adag ruhát láttam a szemben lévő fotelon. Jobb híján felvettem a hosszú, testre simuló futó nadrágot és egy ejtett vállú pólót. Felrángattam magamra egy sportcipőt és kiléptem az ajtón. Fogalmam sem volt, hogy hova menjek. Aztán eszembe jutott az egyetlen személy (?) aki mindig mindenhol ott van.

- Jarvis! Tudnál nekem segíteni egy kicsit? -fordultam körbe a folyosón, mintha megláthatnám.

- Persze, Ms. Collins. Miben segíthetek? -hallottam meg az enyhén robotos hangot.

- Csak Maya, ha kérhetem. -az utóbbi időben többször mondtam ki a saját nevemet, mint eddigi életemben összesen- Merre kéne mennem?

- Az attól függ hova akar eljutni. Például a Bosszúállók már a konyhában reggeliznek.

- Köszi! -elkezdtem rohanni a folyosón, majd hirtelen megtorpantam- Jarvis?

- Igen? -jött a hang.

- Merre is van a konyha? -kérdeztem, miközben kínomban elnevettem magam.

~°~°~°~°~°~

Egy kis segítséggel, de sikerült eljutnom a csapathoz. Szinte mindenki ott volt. Bucky és Sam éppen a kávéfőzőnél tolongtak, Natasha egy bazi nagy serpenyőben kotyvasztott valamit a többiek pedig fejenként minimum egy bögrével ültek a kanapékon. Mikor beléptem, Tony jókedvűen köszöntött, ezzel felhívva rám a figyelmet. Válaszul csak egy fáradt morgást kaptak. Mint egy zombi, úgy indultam el a pult felé. Sikeresen felküzdöttem magam egy székre és fejemet a kezemre hajtva szidtam magam, amiért én hülye nem tudtam elaludni.

- Hahó! Vissza ne aludj! -hallottam ahogyan egy bögre érintkezik a márvánnyal, a fejemtől nem messze.

Nem válaszoltam csak nehézkesen felnézve konstatáltam, hogy én vagyok a figyelem központja. A Kapitánytól átvéve, megköszöntem a koffein bombát majd azt szürcsölve körbe néztem. Rajtam kívül mindenki fitt és kipihent volt. Ez nem ér... mintha már órák óta fent lennének. Csak én szeretek itt aludni?

- Elég szarul festesz. -jegyezte meg Tony mellékesen.

- Kösz... -szűrtem ki a fogaim között.

- Na! Inkább együnk. Kész a rántotta! -vágott közbe Natasha és lerakta az asztalra az ételt.

A nagy társaság alig tíz perc alatt benyomta az egész reggelit és tányérját a mosogatógépbe helyezve ki, ki saját dolgára indult. Már csak én meg a vörös ügynök maradtunk a helyiségben.

- Ha befejezted, lassan indulhatunk edzeni. -jegyezte meg mellékesen, miközben elpakolászott a konyhában.

- Még nincs nyolc óra sem! -rökönyödtem meg- Had legyen még egy picit jó kedvem, mielőtt elversz!

- Ugyan! Jó lesz! -próbált meg biztatni.

- Hát persze...-dünnyögtem.

~°~°~°~°~°~

Két órával később és jó pár új színes folttal a bőrömön pihegtem az edzőterem egyik sarkában. A hajam szétbomlott és rendezetlenül ragadt a fejemre. Még, hogy nem lesz nehéz... ch persze! Egy volt orosz kémmel harcolni akit születése óta tanítanak ölni. Én meg? Soha nem tanultam küzdeni, még a tesiórákon való igyekezetem is szánalmas volt. Úgy kapkodtam a levegőt, mintha minimum lefutottam volna a maratont. Natasha bezzeg csak egy kicsit megizzadva pakolt elő a következő feladathoz. Mert állítása szerint ez még csak a "bemelegítő" volt. Meg fogok halni...

- Na gyere! Kipróbáljuk a boksz zsákokat. -nyújtotta felém a kezét.

Hitetlenül rámeredtem. Egy ideig cikázott a tekintetem a szeme és a tenyere között, majd látva, hogy nem bliccel, hagytam magam felrángatni. Mivel látta, hogy nem szándékozom megmozdulni közelebb jött és bekötötte mindkét kezemet.

Odaállított a zsákhoz majd az alapokat elmagyarázva, elkezdett tanítgatni. Igazából jó érzés volt. Minden frusztrációt kiadtam magamból és úgy ütöttem, mint egy pszichopata.

- Ez nem volt túl szabályos, de van benned erő. -rángatott el engem egy idő múlva a zsáktól, megelégelve a mutatványomat.

- Khö-Khöszönöm...-lihegtem.

A hátunk mögül lassú, gúnyos taps csendült fel. Megfordulva először Thor tűnt fel ahogy szúrós szemmel pisszeg a tapsolónak. Tekintetem átvándorolt a másikra. Tetőtől-talpig fekete ruhában volt. Vállig érő fekete haja csak még jobban sápította az alapból is fehér bőrét. Miután végig mértem újdonsült tanáromat. Tekintetem megállapodott a vizslató, smaragdzöld szeménél. Gyanúsan méregetett, mintha nem hinné el, hogy engem kell fejlesztenie.

A fáradtságtól instabil lépésekkel indultam meg a testvérpár felé. Megálltam a fiatalabbnál és felnézve rá, kinyújtottam a karom.

- Maya Collins vagyok. -mutatkoztam be és vártam a reakcióját. Hát arra várhattam is...

- Senki sem kérdezte Midgardi. -vágta rá leereszkedően, mintha megtisztelve kéne éreznem magam csak mert előttem áll- Zuhanyozz le, mielőtt kezdenénk. Nem vagyok hajlandó veled egy helyiségben tartózkodni, amíg ilyen csapzott vagy. -teljesen természetesen mondta, mintha csak azt közölte volna, hogy milyen szép időnk van ma.

Számítottam rá, hogy bunkó lesz, Nat felkészítése alapján. De ez? Ki mondta, hogy ÉN képes leszek elviselni a pofáját?!

Dühösen kiviharoztam a teremből és felmenve a lépcsőn, kirohantam a kertbe. Leültem egy eldugottabb fa tövébe próbáltam lenyugodni. Ekkora egy szemétládát... Felhúztam és átkaroltam a térdeimet. Lehajtottam a fejem és a legváltozatosabb módokon küldtem el Lokit a francba.

●○●○●○●○●○●
Sziasztok!
Az előző részekben már próbálkoztam más szemszögekből bemutatni a történetet. Szeretnétek, hogy legyen még ilyen?

Vajon képes lesz Maya és Loki együtt megmaradni egy légtérben?