Azúr Boszorkány

First

Minden rendben is ment eddig... eddig...

Reggel az ébresztőórám csontig hatoló csipogására riadtam fel. Ijedtemben az órát neki vágtam a falnak, ami darabjai ként hullott a földre. Fájdalmasan felé fordítottam a fejem és konstatáltam, hogy a hónapban már hetedjére, megint el kell látogatnom az Ikeába. Bár ez van ha az ember kezelhetetlen telekinézissel rendelkezik.
Gyorsan kipattantam az ágyamból és reggeli rutinomat elvégezve, elindultam a könyvtár felé.
Délután egy felé járhatott, a csúcsidőszakban. Rajtam kívűl öt ember tartózkodott még a boltban. Igen... itt ez a tömeg. A könyvek kezdenek kimenni a "divatból", a legnagyobb fájdalmamra.
Éppen egy uti könyvet lapozgattam, amikor hangos csattanásokkal hullottak le az egyik polcról a könyvek... rá egy nőre. Gyorsan odasiettem és a dőlő szekrény gondolkodás nélkül visszatartottam az erőmmel. Kapkodva visszahelyeztem a helyére és a nekiálltam menteni a nőt. Lepakoltam róla a halmot és észre vettem, hogy eszméletlen.
- Valaki hívja a mentőket! - kiabáltam annak a négy lefagyott embernek.
A gondolataim cikáztak, így nem értettem miért bámulnak ledermedve.
Idegességemben már tényleg nem tudtam hol a fejem. Körülöttem lebegtek a lezuhant könyvek. És az utolsó amire emlékszem, a felém zuhanó szekrény.

~°~°~°~°~°~

Csipogás... semmi más, csak egy idegesítő, folytonos csipogás.
Nem bírom kinyitni a szemem. Túl erőtlen vagyok. Nem érzek mást, csak iszonyú fejfájást. Mi is történt? A könyvtárban voltam... olvasgattam... a baleset! Rámdölt az a francos polc! Tudtam, hogy a falhoz kellett volna rögzíteni... Lassan megmozdítom a szemhéjam. Minden fehér. A csipogás egy rámkötött gépről jön. Kezdek bepánikolni. Az erőm! Mindenki előtt használtam. Te jó ég! 22 évig sikerült eltitkolnom és ennek most ennyi. Az orvosok is biztos tudják... meglehet ezt külsőleg állapítani? Egyre gyorsabb a gép. A pulzusom az egekben.
Két köpenyes alak jött be a szobába.
- Jó napot! Kérem nyugodjon meg. - rálesett a kórlapomra. - Önnek enyhe agyrászkódása volt. - szólalt meg az egyik.
- Mit tud? - kérdeztem idegesen.
- Elnézést, de nem értem. Miről, mit tudok? - hebegte.
- Rólam! Mit tud rólam!
- Hölgyem kérem nyugodjon meg! Árthat az idegesség az ön állapotában.
- És mégis hogyan nyugodjak meg? Itt fekszek egy kicseszett kórteremben! - és már megint lebegtek körülöttem a tárgyak.
Meg is feledkeztem a másik orvosról aki most mögém lépdelt és egy hírtelen szúrással altatót adott be.
A dolgok körülöttem éles csattanással értek földet. A szemhéjam lassan elnehezült és visszakerültem a nyugtató sötétségbe. Nem foglalkoztam a jelen kétségbe ejtő problémáival. Semmi stressz csak a kellemes lebegés.