Azúr Boszorkány

Thirty-fourth

Közös erővel próbálták a két férfit jobb kedvre deríteni, de semmi sem másított a tényen, hogy Mayaval közel sincs minden rendben.

~Bucky szemszöge~

Nem bírtam barátaim sztorizgatását és mulatását hallgatni. Zavart, hogy ennyire önfeledten trécselnek, miközben igen is lenne dolgunk. Így elnézést kérve felálltam az időközben kanapékra telepedett csapattól és a szobából kifelé vettem az irányt. Ahogy az ajtóból visszafordultam, rápillantottam az egyik fotelból félig lelógva alvó Pietrora és keserű mosolyra húztam a számat.

Megráztam a fejemet és inkább a lépcsőt választva indultam a szobámba. Kulcsra zártam a bejáratot és a kattanást követő síri csendben az ágyamhoz lépkedtem. Minden ugyan úgy volt, mint ahogyan azt reggel hagytam. Még a függöny is behúzva rejtette el előlem a naplemente első sugarait.

Fáradtan vágtam hanyatt magam a matracomon és jobb kezemet a fejem alá hajlítva kezdtem el stírölni a plafont. Bal kezemet felfelé nyújtottam, mintha csak megtudnám érinteni a fejjel lefelé lógó pókot, de erre nem volt túl sok esély. A fém illesztéseket nézegettem, ahogyan ujjaimat mozgattam és hirtelen éles fájdalom nyilallt a fejembe. Amilyen gyorsan jött, úgy is múlt el, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Időben, mintha közel hetven évet ugrottam volna vissza. Bal vállamat fájlalva szorítottam rá a jobbomat, tarkómat leszorítva a párnáim közé. Elmémbe férkőzött a tudatlanság és az irányítottság elviselhetetlen együttese. Emberek könyörgő, egyben az utolsó szavai. És az érzés, mintha egy kőtömböt dobnának rád, majd semmire sem emlékszel és kezdesz mindent elölről, mert úgy érzed ez így teljesen normális.

Ahogy megszűnt a kellemetlen érzés, két kezemmel a hajamba túrtam és hátrasimítottam azt. Közel sem ez volt az első ilyen alkalom. Nincs olyan nap, hogy a múlt rémképei nyugton hagynának. Nem tudtam teljesen átérezni Maya helyzetét, de tudtam, hogy ezt egyedül nem fogja tudni feldolgozni. Egyedül nekem sem ment.

Óvatosan haladva kerültem el a gyengélkedőig és látva, hogy éppen senki sem tartózkodik a lánynak fenntartott helyen, egy megkönnyebbült sóhaj kísérletében végre kiegyenesedhettem.

A nap már lement, így beizzítva a mesterséges világításokat, de a szobában nem világított semmilyen lámpa. A folyosóra néző üvegfalon le volt húzva a sötétítő, így csak a másik oldalról beáramló városi fények által tudtam elkoordinálni magamat a fekvőhely mellett elhelyezett székig.

~°~°~°~°~°~°~°~°~

Néma csendben ültem a kényelmetlen fatákolmányon és Mayat néztem. Hátára fektetve szuszogott, pont úgy ahogyan órákkal ezelőtt leraktam. Kezei a takaró felett, teste mellett helyezkedtek el. Pár ujján csíptetős pulzusmérő továbbította a számokat az ágy másik oldalán lévő kijelzőre, ami halk, monoton pittyegéssel tudatta azt.

Tekintetem az arcára kúszott vissza. Apránként végignéztem minden egyes részletét, így rájőve arra, hogy nem is olyan békés az álma.

Szemhéjai, szempilláival együtt meg-megremegtek. Szemöldökeit összehúzta, ráncokat keltve a homlokán. Ajkai kiszáradva nyíltak el egymástól, ezzel hangosabban hallatva a halk nyöszörgést.

Reflexszerűen Maya felém eső kezéhez nyúltam és óvatosan rákulcsoltam ujjaimat. Tenyere nyirkos volt és jég hideget árasztott magából. A monitoron lévő cikcakkos vonalak egyre nagyobbak lettek, pont mint a csipogás hangja is.

Ijedtemben el akartam húzni a karomat, félve attól, hogy én váltottam ki belőle ezt a reakciót. Viszont vékony ujjai rászorítottak az enyéimre.