Hana Simko a megtestesült jókislány, minden szülő álma és vágya.
Szlovák akcentus, szőke haj, csillogó kék szemek és az az elbűvölően aranyos, mégis nőies arc.
Hana a hazája büszkesége, az ország egyik legjobb tanulója volt, az úszásban elért ered...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou télécharger une autre image.
Hana:
Mióta Minsik lekoptatott hétfőn, az óta hozzám sem szólt. Nekem pedig minden egyes nap égett a fejem, hogy tudja, tetszik nekem. Attól is, hogy elutasított teljesen.
Geofizikán Mary mellé ültettek, mert páros munka volt, a tanár osztott be minket. Ő állandóan csak beszél és beszél, alig haladtunk valamit a feladattal, mert én csak ásítozom. Rohadt sokat kell tanulni, az iskola teljesen lemerít. Ráadásul ez a Minsik ügy is aggaszt.
Minsik:
-Miért nem tudod egy kicsit elengedni magad? - böki meg a vállam Jimin.
- Attól nem lesz jobb, ha csak nézed őt. - pillant Hana felé.
-Tudom. De annak mi értelme, hogy szerelembe esünk, de ha minden jól megy, akkor három hónap múlva el is húzunk innen? Fájdítanám csak a szívem! Nem jól teszed, hogy te és Stella...
-Ne már! - sóhajtja. - Csak enged el magad...
-De az ő szívük is fájni fog, ha elmegyünk örökre, minden magyarázat nélkül, ráadásul századjára említem, hogy kiskorúak!
-Élnünk kell nekünk is! Nem lehet mindig csak a munka! Amúgy meg a szerelemben nem számít a kor!
-Élnünk kell...-pillantok vissza Hanara, aki a padon fekve hallgatja társa folyamatos beszédét. Igaza van Jiminnek. Nekünk is kijár egy kis élet.
Hana:
Mikor kicsöngettek egy áldás volt számomra. Ugyanis a nap nagyon unalmasan telt Stella nélkül, aki az apjával tölti a napot egy másik városban valami katonai rendezvényen.
Sietve hagytam el a termet, majd boldogan lépek ki a kapu alatt is. Szép őszi délután van. A nap melegen süt, nincs egy felhő sem a láthatáron. Boldogan indulok el hazafelé.
-Hana! - hallom meg Minsik hangját.
Ennyit a boldogságról.
-Igen? - fordulok meg a lehető legkedvesebben, miközben elnyomok egy újabb ásítást.
-Lenne kedved velem sétálni egy kicsit? - kérdezi esetlenül.
-Mégis miért? - kezdek el gyanakodni.
-Én csak beszélgetni szeretnék...
-Nem kell, hogy rosszul érezd magad azért, mert elmondtad, hogy mi a véleményed.
-De erről kell beszélnünk. - mondja. A diákok tömegével özönlenek ki az iskolából, páran megszólnak minket, hogy ne a kapuban ácsorogjunk.
-Jól van. Ám legyen. - adom be a derekam. A város egyik felébe buszoztunk el, mert onnantól egy nagyon szép erdő kezdődik, ahol jól lehet sétálgatni.
