Megtört idol

49 - Epilógus

2020.01.15.

- Várj! - ragadta meg a karom Jimin, mikor már elfutva mellette igyekeztem volna a színpad aljához, hogy megkezdjük a jótékonysági koncertet.

- Siess - sürgettem, amint adrenalin szintem az egekbe szökött, szinte kiszáradtam és az összeesés szélén álltam a drukktól, ami átjárt.

- Csak... Sok sikert - mosolyodott el és hajolt hozzám egy biztató csók erejéig. Az abban helytálló érzelmek szinte arcon csaptak, ha nem tart a karomnál fogva, úgy éreztem bármikor összeeshetek. Abban az apró pusziban a lehető legtöbb érzelem benne volt, ami csak a férfitól és tőlem tellett. Mondhatni egyfajta búcsú volt. Ő még a koncert vége előtt el kell induljon a reptérre, ahol a társai az összekészített bőröndökkel várják majd. Onnantól kezdve, pedig több hónapig nem találkozunk. Mondhatni ez volt az utolsó csók, amit kapok tőle egy kis ideig. Mégis szinte felperzselt, a lehető legnagyobb löketett adta, hogy minél jobban teljesítsek ma, mert tudtam, hogy ott lesz a színpad mellett és figyel. Lehet, hogy nem végig. De itt van. Most itt van és úgy érzem nem is megy el. Az elkövetkezendő időszak semmissé válik amint ismételten találkozunk. Azok után amiken átmentünk, pedig meggyőződésem, ha valamilyen okból kifolyólag el is válnak az útjaink, ismét egymásra találunk. Akárhányszor elsodort tőle az élet, később visszavezetett hozzá. Akár ellenkeztem, akár nem. Jimin mindig is az életem része lesz. Legyen szerető, férj, egy zűrös ex. Mégis az utolsóból lesz az első, majd második. Ilyenek voltunk. Szerelmesek, gyerekesek, de igyekeztünk mindent egymásiért, vagy a legjobbak szerint tenni, ha nem is mindig lett rózsás a végeredmény. Jelen esetben, viszont jobb nem is lehetne. Ő itt van. Velem szemben. Szeret. Én szeretem. Nem tudom mi vár még ránk, hogy kik támogatnak minket együtt a jövőben, ki ítél el. Lesz-e aki ellenünk fordul. Én tudni fogom, hogy rá bármikor számíthatok.

- Szeretlek - váltam el tőle, folyamosan a szemeibe bámulva. Azokba a gyönyörű barna szemekbe, amik elvették az eszem. Amit legtöbbször láttam az első találkozásaink alkalmával és amikkel bármikor elárulta az érzéseit.

- Én is, édes - húzott magához egy apró ölelés erejéig. Szorosan fontam karjaim dereka köré és lélegeztem be jól ismert finom illatát, amit egyre többször volt alkalmam érezni, így boldogan mosolyogtam rá, amint eltolt magától. - Nagyon vigyázz magadra!

- Te is - suttogom, ám hamarosan megtörik ezt a meghitt pillanatot, miszerint jelenésem van. - Mennem kell.

- Menj, de gyere vissza, mint mindig - puszil az orromra, s elengedve maga mellől, indít el a színpad felé, ahol a lányok mellé pattanva pillantok vissza a büszkén mosolygó férfire, aki arcához kapva töröl le egy leperdülő könnycseppet. Minket pedig felemel az emelvény, a megannyi néző elé. Megkezdve a koncertet. Fájt elengedni erre a rövidke időre, mégis boldog voltam. Vigyorogva adtam elő a tervezett dalokat, s jól tudtam, hogy az utolsó előtti az, ami alatt Jiminnek mindenképp távoznia kell, pont annál a dalnál, amit még anno mondhatni ketten írtunk meg. Ami után először elváltunk. Azonnal a színpad széle felé fordultam, és mutattam egy apró szívet a függöny mögött induló férfi felé, aki csak a fejét rázva integetett, búcsúzóul. Fáj végigkövetni ahogy hátat fordít és elmegy, de visszajön. Jimin mindig visszajön.

A kérésemre még az alkalmanként elszívott cigarettákat is elhagyta, hiszen mint kiderült, sosem volt láncdohányos, inkább akkor vette a szájába a bűzrudat, ha nagyon mérges, esetleg ideges volt. Akkoriban pedig bőven volt oka rá. Sumin nem volt egyszerű eset. Még a kihallgatáson is keresztkérdésekkel tudták kikérdezni, s mondhatni így vallotta be minden tettét. A végleges ítéletet ugyan nem tudtuk, azonban mindannyiunk számára egyértelmű volt a nő kilépése az életünkből. Az ő távozásával egyetlen egy személy maradt az életemben akit ki kellett zárnom. Sehun. A másik csapatból ismert férfi valóban felkeresett a napokban, a kikerült cikkel kapcsolatban. Azonban, amint tájékoztattam a hír valóságalapjáról, már nem volt miről beszélnünk. Talán a jövőben egy új barátra teszek szert a személyében, talán nem. Nem tudtam mit hoz a jövő. Mégis visszanyertem azt a fényt, amit egy kerek évvel ezelőtt elvesztettem.

Egy év, háromszázhatvanöt nap. Háromszázhatvanöt nap elegendő ahhoz, hogy két elvált személy ismét egymás közelébe kerülhessen fél év szakítás után. Ennyi idő elég ismét megismerni a másikat és leküzdeni az összes problémát. Mindenesetre, mindketten megtanultuk a leckét. Ha nem is elsőnek, de az elsők közt kell tájékoztatnod a szeretteid, ahhoz, hogy kellően megbeszélhessetek mindent. Hiba, hiba hátán. Mégis kijelenthetem, hogy boldogak vagyunk. Még mindig együtt. Hozzon bármit a jövő, hiszem, hogy ezúttal ketten küzdünk meg vele. Jimin és én. Én és Jimin. Hiszen már már egyikünk sem egy megtört idol. Én leküzdöttem a magányt, ő pedig kikászálódott a múltból és annak történéseiből. Mindezt együtt. Egyszerre szenvedve, sírva, félve és nevetne. Mi mégis túléltük. A jövőben is túlfogjuk.

Vége