Megtört idol

20 - Zavaros gondolatok

- Még ma eljössz onnan? Vagy még ácsorogsz egy kicsit? - vágta felém kommentárát ismét. Hangja pedig, minden kétséget kizáróan csöpögött az undortól, s mintha meg sem történt volna a múltkori "beszélgetésünk" ugyanúgy kezelt.  Holott a többiek elmondása szerint visszafogta magát. De ahogy éreztem, ez nem az én közelemben történik meg.

- Te nem akarnál inkább kijutni? - vontam fel a szemöldököm, immár szembefordulva a sarokban ücsörgő énjével, kit nem csoda, hogy nem vettem észre a legutóbb. Felőlem ott még egy rózsaszín elefánt is ácsoroghat, kétlem, hogy bárkinek is feltűnne.

- Esélytelen, itt hagytak - vont vállat. - Ismerem őket - dőlt hátra a székben, s lábait egy nagyobb terpeszbe helyezte, kényelmesebé téve ülését. - Azt hittem legalább Taehyungot ismered annyira, hogy tudd ezt. De ezek szerint ti csak kalandoztok - forgatta meg a szemeit tettetett unalommal.

- Miért nem tudod ezt még mindig elengedni? - sóhajtottam, és a combomra csapva lépdeltem a tőle legmesszebb eső ülőalkalmatossághoz, hogy helyet foglalhassak.

- Már nem tagadod? - kérdezett vissza.

- Minek tagadjam, ha úgysem hallod meg amit mondok? - dőltem én is hátra. Komolyan unalmas volt már újra és újra elismételni.

- Az igazat meghallom, de tőled még sosem hallottam olyat - vigyorodott el. Láthatóan nyeregben érezte magát.

- Sosem? - hangzott fel ismételten unalommal teli hangom, pedig ez egészen új volt még nekem is. Így zavarom leplezve kérdeztem vissza most én.

- Kitudja - vont vállat - Mi volt igaz és mi nem. Volt egy őszinte szavad felém? Egy őszinte szeretlek? Egy őszinte ölelés? Vagy mindvégig vele kavartál a hátam mögött és én csak egy eszköz voltam? - sorolta. Még én csak tátott szájjal bambultam rá. Nem hittem el amit hallok. - Ahogy elnéztem most is elég jól elvoltatok.

- Elképesztő vagy tudod? - döbbentem le teljesen. Aligha tudtam mit mondani erre. Egy szavam sem volt igaz? Semmi? Holott a mai napig éreztem a hiányát, biztonságot nyújtó karjait, bókjait, édes csókjait és a jelenlétét mellőlem?

- Fáj az igazság, igaz? - hasított a levegőbe hangja és  mintha kést szúrtak volna a szívembe, talált el szép lassan minden szava. - Fáj ezt hallani, igaz? - folytatta, nekem pedig egy gyenge ökölbe szorult a kezem. Nem szabadna ennyire megérintsen ez a feltevése. Hiszen semmi sem igaz belőle! Jobban szerettem, mint bárki mást a világon.

- Minden igaz volt, Jimin - susmogtam, immár lehajtott fejjel. - Igazabb, mint bármi más.

- Igazabban kavartál Taehyunggal a hátam mögött? - forgatta ki szavaim, szándékosan idegesítve.

- Te is tudod, hogy nem tettem - embereltem meg magam, így már könnyáztatta szemeimmel néztem íriszeibe. Ám ő továbbra is rezzenéstelenül bámult vissza rám. - Miért utáltál meg? - kérdeztem rá arra, amire már régen rá kellett volna. - Miért kezdtél így viselkedni velem?

- Tudod az okát - nézett velem továbbra is farkasszemet.

- Miért szakítottál velem? - kérdeztem újat.

- Miért cseréltünk szerepet? - zavarodott össze egy pillanat alatt.

- Miért nem válaszolsz? - szakítottam el tekintetem övétől és kezdtem el fürkészni arcát, bármilyen kis árulkodó jelet keresve. Amit rövid idő belül meg is találtam. Szeme feltűnően mozgott, kerülve enyémet és  az egész lényemet látószögéből. - Jimin, most válaszolj öszintén, miért szakítottál velem egyik napról a másikra? - kérdeztem ismét, s túl jól ismertem már őt, ahhoz, hogy ne szűrhessem le, ha hazudik válaszadásnál. Nem csak ő figyelt rám régen, én is rá. Talán most el is érhetek vele kapcsolatban valamit. Hamár szokásunkhoz híven rettentő rosszul kezdtünk neki a beszélgetésnek.

- Nem... Nem tehettem mást - akadt meg és szinte már olyan volt akár egy elveszett kisgyerek, akit valamin  rajtakaptak.  A szemeimen eddig ülő könnyfátyol szertefoszlott, helyét a kíváncsiság és aggodalom vette át. Nem tehetett mást? Ez mégis mit jelent? - Nem mondhatok többet! - vágta rá egy kis gondolkodás után, ám hangja kezdett visszatérni. Éppen ezért még párszor megköszörülte a torkát, visszanyerve egy pillanatra elveszett erejét.

- Jimin, van valami amit nem akarsz elmondani? - puhatolóztam.

- Hidd el, nem akarod tudni. Most az egyszer, és utoljára. Csak ezt, de hidd el - kért meg, még én csak megszeppenve mértem végig teljes valóját. Visszatért az eddigi, kemény vonású, mogorva énje. - Foglalkozz Taehyunggal és maradj ki az életemből - vágta rá még utoljára, majd a zsebéből előhalászta a mobilját, melyen gyorsan pötyögni kezdett. - Írtam, hogy engedjenek ki - válaszolta meg fel nem tett kérdésem.

A továbbiakban ő csak maga elé meredve gondolkodott valamin, még én kissé feszült valóját kémleltem. Nem terveztem a mai fotózás utolsó idejét vele egy szobában eltölteni, főleg nem pásztázni őt a tekintettemmel. De túlságosan is megfogott kérése ahhoz, hogy egyszerűen elengedhessem. Mégis miért kéne én higgyek neki? Miért szeppent meg egy pillanatra? Mi fordult meg benne egy másodperc alatt? És mi hozta vissza az eddigi kemény, mogorva énét? Mégis hogy érti azt, hogy nem tehetett mást? Mibe keveredett bele? Mit csinált aznap hazafelé? Mit csinált abban a pár órában, mikor fél éve elhagyta a lakásunkat, majd hazament és megírta az üzenetet? Biztos, hogy kihasznált akkor?

Semmit sem értettem. Ez az egyszerű beszélgetés teljesen összezavart.  Előre tudtam, hogy a ma estém nem fog alvással telni, csak gondolkodással. De vajon ő is gondolkodik majd alvás helyett? Ő is átrágja magát ezen a beszélgetésen, újra és újra? Mert én ezt fogom tenni.

Sziasztok :3

Mit szóltok ehhez a részhez?

Most írnék bármi kérdést, de félek, hogy spoiler lenne belőle  o.O

Közérdekű: Igyekszem jövő vasárnap is hozni a megszokott részt, de lesérültem (a szerencsém, hogy ez, és az előző rész is előre volt írva) így nem tudom mennyire tudok majd írni. Ráadásul gyakorlatom is van, ami iszonyatosan kifáraszt. Lehet esély rá, hogy jövő héten nem lesz rész. De igyekszem mindent megtenni. 🖤 Sajnálom srácok, igyekszem :/