Megtört idol

40 - Reggeli

2019.12.28.

- Jó reggelt! - simított a hajamra óvatosan valószínűleg a szoba tulajdobosa, majd ismételte meg még jó párszor, hogy biztosan felkelhessek érintéseire.

- Hm - mormogtam, majd pislogtam fel a felettem görnyedő férfire. Szokás szerint kifogástalanul nézett ki a kócos hajával és sminktelen, gyönyörű arcbőrével. - Neked is - motyogtam.

- Bocsi, hogy felkeltettelek, csak készen van a reggeli és ehetnél velem - húzta egy apró mosolyra ajkait, így szemeim levándoroltak felmérve azokat a húsos párnákat. - Mit mondasz? - ébresztett fel bambulásomból.

- Mehetünk - ásítottam és felültem a matracon, ami történetesen az ő ágyához tartozott. Nem terveztem vele aludni éjjel, de miután adott gyógyszereket, enyhítve a fájdalmaimon, sikeresen elszundítottam beszélgetés közben. Később pedig arra keltem, hogy óvatosan bebújt mellém és átölelve a derekamnál, zuhant mély álomba ő is. Így ma reggel - akárcsak régen - az ő ágyában ébredtem. A férfi illata továbbra belengte az egész szobát, éppen ezért szerintem rég aludtam olyan jót és pihentetőt mint ma.

- Adjak valami ruhát? - sétált a szekrénye felé és meg sem várva a válaszom kinyitotta annak ajtaját és kutakodni kezdett benne.

- Kaphatnék egy pulcsit? - kértem, hiszen amit kibújtam a takaróból kirázott a hideg.

- Persze - mondta mosolyogva, s még háttal nekem kutakodott, adott időt felmérnem őt. Semmit sem változott az elválásunk óta. Ugyanúgy viselkedik reggelente, ugyanolyan kisfiús, mégis szívdöglesztően férfias volt mint eddig. Egy egyszerű érintéssel ugyanúgy felébresztette a gyomromban repdeső pillangókat, mint azelőtt és hasonlóan törődött velem mint annak idején. Habár a számításaimmal ellentétben, semmi sem történt köztünk az közös alváson kívül.

- Lehet ez is picit nagy lesz rád - fordult felém egy szürke pulóvert markolva. - Keresek valami melegítőt is - dobta le a fotelra az eddig szorongatott ruhadarabot. Amint a pamut a tárgy karfájára ért, nyúltam is érte, hogy rávehessem az este tőle kapott pólóra. Ismételten megcsapott a férfi már jól ismert illata, ami sokkalta erősebben csapot meg mint az alatta lévő anyag aromái. Szerettem. Kimondottan jó ízlése volt a mosószereket és parfümöket illetően.

- Ez a legkisebb amit találtam - fordult ismételten felém egy szintén szürke melegítőt szorongatva, aminek a látványa közel sem volt újdonság számomra. Azt a nadrágot rengetegszer viselte a jelenlétemben. Sőt még én is hordtam, mikor többször itt töltöttem egy éjszakát. Most azonban még reagálni sem hagyott időt, hátat fordítva nekem sietett ki az ajtón egy szaggatott levegővétel mellett. Magamra hagyva a ruhadarabbal. Az anyagot nézegetve elkapott egy kellemetlen érzés, amik felidézték az emlékeket, és ki gondolta volna, hogy egy egyszerű ruhadarab könnyeket csalhat a szemembe. Mégis elhomályosult tekintettel nyúltam érte, hogy felvehessek valamit az este viselt bugyimra. Habár kellemetlen volt fehérneműben, illetve pólóban aludni mellette, a legfelső réteg kellően takart a férfi szemei elől. Egy gyors mozdulattal megtöröltem a szemeim, mielőtt egy könnycsepp is kicsordult volna, s húztam fel a darabot, szokás szerint meghúzva kissé a derekánál pihenő madzagot, szorosabbá téve azt. Pár percig vártam, hogy megnyugodjak és eltereljem a figyelmem a megannyi emlékről, hogy aztán egy szomorú mosollyal kitárhassam az ajtót és kilépve a már jól ismert folyosóra lesétáljak a földszintre, egyenesen a konyhához. A ház kellően kihalt volt a reggeli órákban és csak az előbb említett helyiségbe belépve találkoztam a keresett férfival.

- Kész vagyok - mosolyogtam rá. Megkerülve a bárszéken gubbasztó Jimint léptem elé és foglaltam helyet vele szemben. Mindkettőnk előtt egy-egy gyönyörűen előkészített reggeli várakozott az elfogyasztásra.

- Jó étvágyat - szólt halkan és már neki is fogott volna az étel elfogyasztásának, ám kérdésem hallatán megfagyott;

- Jimin, minden rendben? - pillantottam rá, mielőtt még hozzányúltam volna az ételhez.

- Ki fog hűlni, egyél - mutatott a tányéromra, kerülve a tekintetem és szó nélkül látott neki immár a reggelijének, mintha mise történt volna.

Csalódottan nyúltam a pálcikákért, eleget téve a férfi kérésének, ám szomorúan pislogtam fel alakjára. Ezt az étkezést nem pont így képzeltem el. Valami bántotta őt. Észrevehetően elkezdett ismét távolságot tartani tőlem. Holott eddig igyekezett minél többször érintkezni velem és a közelemben lenni.

- Köszönöm - köszöntem meg az ételt, amit befejeztem annak az elfogyasztását, de válaszul csak egy biccentést kaptam. Nem tetszett a hallgatagsága. - Figyelj - tettem le az evőeszközt, megtörve a kettőnk közé beállt csendet. - Látom, hogy valami bánt. Mi történt? - nyúltam a szabad kézfejéhez és fogtam rá arra. - Örülnék ha végre rám néznél - közöltem kissé talán túl erélyesen, mert meglepődve kapta rám a tekintetét. - Mi bánt? - kérdeztem ismételten, ezennel halkabban.

- Az emlékek - felelte szomorúan. - Annyira sajnálok mindent amit veled tettem - szakadt ki belőle és elhomályosult tekintettel fürkészte tovább az arcom. - Annyira fáj belegondolni, min mehettél keresztül miattam - szipogott. - Mikor odaadtam a nadrágot ismét elnyeltek a régi emlék és felemészt a bűntudat, hogy annyi minden után így bántam veled. Annyira sajnálom! - hullott alá egy könnycsepp szemeiből, hangja pedig egye inkább kezdett elmenni. - Annyira, de annyira sajnálom! - törölte meg az arcát erőszakosan. - Szeretném, ha ismét - nyelt egyet. - Ismét megbíznál bennem és visszaengednél magad mellé, de látom ahogy küzdesz belül és össze vagy zavarodva. Nem akarom, hogy ismét miattam szenvedj - hadarta a levegőt kapkodva.

- Már nem vagyok annyira összezavarodva - szakítottam félbe monológját. - Kezd egyre jobban kirajzolódni mit is akarok - húztam egy halvány, szomorú mosolyra ajkaim, miközben összekulcsoltam ujjaink. Jól esett, hogy ennyire igyekszik a bűntudta mellett is visszahódítani. Az igyekezete valóban mérvadó volt és még feleslegesnek sem érzetem, hiszen sikerült a jelenlétével visszahozni minden elfojtott, elrejtett érzelmem iránta. Hiába a hajfestés, a felépített falak, ha kitartott addig még ezek a gondosan építgetett fal le nem hullott. Az első üzenetével pedig elkezdte lerombolni azt. Azóta, minden pillanattal egyre közelebb és közelebb került ahhoz, hogy ismét minden a régi legyen. Mindenki megérdemel egy második esélyt. Régen én hibáztam, most ő. Jimin megbocsájtott, utánam jött, miután elhallgattam előle minden problémám. Most, hogy a megismerkedésünk óta megannyi év eltelt, bátran kijelenthetjük, hogy rengeteg mindenen keresztülmentünk. Most mégis itt ülünk egymással szemben. Lehet, hogy hibázott, nem is akármekkorát. De megvolt rá az oka. Ha ezt eddig nem is tudtam elfogadni.

- Akkor - szipogott - Akkor most jól csinálom amit csinálok? - kérdezte továbbra is hulló könnyekkel.

- A lehető legjobban - biccentettem. - Csak lendüljünk túl a Sumin problémán, hogy beszélgethessünk. Amit vége az évnék eljárást fogok indíttatni az ügynökséggel - közöltem. - Számítok rád és a csapatodra, hogy a lehető legjobban eltereljétek a figyelmét rólam - mosolyodtam el, szorítva egy aprót a kezén. - Utána szabadok vagyunk.

- Köszönöm - törölte meg az arcát és felpattanva a székről lépett mögém és vont szoros ölelésébe. Megpecsételve tervünket.

Sziasztok :3

Kinek mi a véleménye erről a kissé lelkizős részről? Szerintetek rendben van Beka gondolkodása? Ti is megbocsájtanátok Jiminnek?

Hiányolom az apró kis közösségem. Itt vagytok még? :/