Megtört idol

37 - Ártatlan gondolatok

2019.12.25.

Park Jimin szemszöge:

Mosolyogva pillantottam az előttem három sorral lejjebb ülő lányra, aki a csapattársai társaságában a mellettük elhelyezett fiúcsapattal nevetgélt. Holott a belsőmben ismételten megjelent a féltékenység, igyekeztem megnyugodni. Jól tudtam, hogy csak barátok. Ha valamelyikük is többet akarna, az a szétválásunk után rövidesen kiderült volna. De nem történt meg. Így kissé megnyugodva figyeltem, ahogy Markkal az oldalán néha felnevet és figurázza ki a férfi társait. Pontosabban BamBamot és Jacksont akik ismét playboy módban szédítették a jelenlévő közönséget.

Nem voltam vele tisztában, az elválásunk óta mennyit beszélgetett a csapat tagjaival. Azonban a találkozásuknak szemtanúja lehettem, így szinte biztosra veszem, hogy ők a lehetségesnél is kevesebbszer futottak össze ebben az évben. Amit természetesen nem bántam. De mégis megesett a lányon a szívem. Azt tudtam, hogy Lisával találkozgatott még az év elején. Azonban átgondolva a lány ismeretségi körét igazán magányos lehetett. Mi, mind a heten szinte eltűntünk az életéből a szakítást követően. A Got7-t leterhelték a teendők, még az általa ismert lánycsapat egyik tagja volt az egyetlen külsős ismerőse. A társain és a menedzserén kívül senki nem volt mellette. S ezt az időszakát én is meglehetősen megnehezítettem.

Szégyenlem magam és még mindig nehezemre esik tükörbe nézni a tetteim után. Csodálom, hogy egyáltalán engedett, és már eljutottunk az ölelésig nyolc hónap alatt. A helyében én magamhoz sem szólnék. Ő nem így tett. Látszott rajta, hogy viaskodik magában, mégis mindig  nyitott felém. Való igaz, nem engedett el. A mai napig szeretett. Csak nem tudta, mégis hogyan kéne kezelje ezt a helyzetet. Őszintén én sem. Csak próbálkoztam. Mindent megpróbáltam. Még a legrosszabb időszakaimban is írtam neki. Mikor sírva aludtam el, vagy felemésztett a bűntudat. Mégsem mondtam erről neki semmit erről. Úgy tettem, mintha minden tökéletes lenne. Nem volt. A bűntudat lett a legnagyobb ellenfelem. Ezért ezúttal helyre akartam hozni. Azt az életet amit a fenyegetés előtt éltem. Minden pillanatát akartam.

- Tapsolj! - bökött oldalba Namjoon, mikor észrevette, hogy a csarnokban mindenki megtapsolja  az épp fellépő női csapatot, még én meredek magam elé a szerelmem fürkészve. Úgy tettem ahogy kérte. Hiába nem figyeltem és fogalmam sem volt mi történt a színpadon. Én mégis tapsoltam.

- Szedd össze magad, haver - fordult felém ismét, eltakarva a száját, nehogy valaki leolvassa róla mit is mond. - Most jön egy kisebb beszéd aztán ők lesznek a színpadon, szeretném ha nem csak őt néznéd, hogy feltűnő legyél - magyarázta, azonban az én figyelmen lekötötte az apró szoknyát viselő lány, aki már el is tűnt a fiúcsapat mellől.

Minden pillanat egy kínzás volt, még fel nem csendült az első dallam. Egyesével megjelenítve mind az öt lányt. Mindannyian aranyos, piros bojtos ruhákban, melyek szinte teljesen megegyezőek voltak. Fejükön egy apró fejpánttal amin egy kicsiny karácsonyfa csilingelt. Nos, az SBS Gayo Daejeon pontosan erről szólt. Karácsonyi dalok feldolgozásáról. A csapatok kiadott dalainak meghittebb verziójáról és koreográfiájuk előadásáról. Meglehetősen nyálas és csepegősen karácsonyi volt. Mégis gyönyörű a maga módján. Eltudom képzelni, hogy az otthon szobrozó rajongok, hogy énekelhetnek a monitorok előtt. Mégis egy részem bánta, hogy valószínűleg sokuk a családjával töltött időt halasztja el, hogy a kedvencét láthassa pár percben fellépni. Élőadásban. Pedig ha tudnák mekkora kincs a család. A karácsonyt mindenki meghitten, a szeretteivel akarja tölteni és a lehető legtöbbet enni, esetleg inni. Ha ma nem kéne fellépnünk, mint minden évben, most otthon a kanapén fetrengve ünnepelnék a szüleimmel és testvéremmel. Én nem tehetem meg. De ők megtehetnék.

Én ma, az ünnepség után szinte azonnal haza veszem az utam, Busanba, hogy másnap este visszajöhessek, de addig is a lehető legtöbb időt tölthessem a családommal. Akárcsak a többiek. Sőt meg merem kockáztatni, hogy az itt jelenlévő idolok összessége így tesz. El sem tudom képzelni milyen érzés lehet ezt, egy olyan személynek aki, nem koreai származású és még a környékről sem érkezett. Nem tudom, egy thai, esetleg japán idol mennyire mehet haza. Viszont egynek a maradásáról százszázalékosan meg vagyok győződve. Ő esélytelen, hogy hazamenjen. Rebeka a kollégiumban marad és egyedül, esetleg a Los Angelesben született társával ünnepel.

Szívesen felajánlottam volna, hogy jöjjön velem, elviszem Busanba. De túl kockázatos lett volna megkérdezni. A kapcsolatunk pedig nem érte el ezt a szintet egyenlőre. Mégis folyamatosan ott kavargott a fejemben ez az aprócska ötlet, amit ugyan nem vetek fel neki, mégis elgondolkodtatott.

Ekkor a szemeim elvándoroltak a gondolataimban szereplő személyről a szintén külföldi lányra. Sokkal jobb, ha nem hívom el. Különben ő maradna egyedül.

Pár rövidke perc múlva azonban a dallamok fokozatosan elhaltak. Így öt lihegő lánnyal találtam szembe magam, akik a kezükbe kapott mikrofonokba kezdték el a jókívánságaikat sorolni. Ekkor jött el a mi időnk. Egyenként felállva, a kamerák látószögét kikerülve igyekeztünk az öltözők felé, hogy gyorsan átvehessük a ruhákat, majd a kislány társaságában megkezdhessük a fellépést. Lezárva a ma estét is. A tőlünk telhető legszebb ünnepélyes előadással.

Sziasztok :3

Nem érzem túl jónak ezt a részt, talán a szemszögváltás miatt. Nem tudom. :/ Mindenesetre a rész második, egyben utolsó előtti szemszögváltását láthattátok.

Mit gondoltok Jiminről? Megérdemli Beka szerelmét?