Megtört idol

3 - Hamis mosoly

- Nagyobb mosoly! - szólt rám a fotós, miközben az utolsó képeket készítette rólam. Szó nélkül villantottam ki fogaim, tűrve a folyamatos utasítgatásokat, melyek megfeleltek az itt dolgozóknak. Habár, kissé untam már a mai napot. Mióta megérkeztünk, aligha megettem a reggel elrakott almámból egyet, de még azt is pár gyors harapással gyűrtem le magamba. Kimondottan kényelmetlenül éreztem magam, s ez miatt azt sem mondtam volna, hogy élveztem. Mert eddig így volt. Szerettem reklámokban szerepelni, hiába elleneztem az arcom betolását mindenhová. Most mégis rosszul éreztem magam a bőrömben. A ruhám hátul meglehetősen kényelmetlen volt a csipeszeknek köszönhetően, mik rögzítették azt a pontos helyén. Ezek igazából, a képeken nem látszódtak, csak esztétikai szempontból voltak rendkívül fontosak.  Ugyanis elméretezvén a ruhám, nagy volt az a derekamra, s ötlet hiányában - és elég sok fénykép készítésnél amúgy is - gond nélkül tévesztették meg ily' módon az embereket. Mellyel akkora probléma nem is lenne, ha az egyik nem a hátamba vésődve tépné bőröm. A reggeli incidens után, alapjáraton elég kevés kedvem volt részt venni a fotózással egybekötött forgatáson, de így éhesen, fájó háttal, és a folytonos műmosollyal végképp nem volt akkora a lelkesedésem.

- Tökéletes! - kiáltott fel a fotós mikor pózt váltottam, úgy belenézve magabiztosan a kamerába, mi másodpercenként villant meg. Magabiztosság? Nem volt, mégis gond nélkül elhitettem az emberekkel, hogy van.

- Profilból, kérlek - szólt fel ismételten, mire oldalra fordulva meredtem az ablak üvegére, átrendezve arcvonásaim. A gép csak kattant, felvillantva fényét, s a néma csendben mást sem lehetett hallani, mint a fényképek készülését, melyből biztosan több ezer készült, miket átválogatva talán kettő napvilágra kerül.

- Rendben, végeztünk! Köszönöm a munkád! - szólt.

- Én köszönöm! - mosolyodtam rá ismételten, felvéve a hamis érzelmeim. Holott inkább szem forgatva rohantam volna az öltözőbe, hogy végre valahára átöltözhessek.

- A képeket majd eljuttatom hozzád is. Holnap reggel megfelel? - kérdezte.

- Persze, várni fogom - biccentettem, s amint elpillantott hátat fordítva neki pókerarccal siettem el átvedleni ruhám. Belépve a helyiségbe azonnal az egyik öltöztető felé fordultam, segítséget kérve a csipeszek levételéhez...

- Lehet, hogy egy kicsit meglátszik majd - húzta el a száját a fiatal lány, amit lecsíptette a hátamról azt a darabot, mely bőrömbe vájt. - Kissé piros - tette hozzá.

- Hm, számítottam rá - biccentettem, mivel úgyis látta az arcom a tükörből.

- Tényleg sajnálom!

- Semmi gond - nyugtattam, hiszem már vagy hatodszorra ejtette ki ajkain ezeket a szavakat, mik hiába hagyták el száját, mégsem gyógyították meg aprócska sebem, mely éppen nem vérzett. Talán ha tovább viselem a csipeszelt ruhát, a vörös folyadék is kiserkent volna.

- Mindenesetre köszönöm a munkád és hogy elviselted ezt a göncöt! - hálálkodott folyamatosan, mire csak mosolyogva intettem le. Aranyos lány volt, kezdő, közel sem profi. Munkáján mégis tökéletesen látni lehetett az igyekezetét. Még fogadni is mertem volna, hogy gyakornok és betanul, csak élesben. Nem volt olyan mint más promóciós együttműködés által megismert stylist. Többségük, kik évek óta dolgoznak komorak, rutinosan mozognak köztünk idolok között, érnek hozzánk vagy egyebek. Nos neki, nem egyszer remegett meg a keze, miközben véletlenül megérintette bőröm a ruhám igazítása végett. 

- Rebeka, mehetünk? - lépett be Yong, amint jeleztem neki állapotom, miszerint átöltöztem, lemostam a sminkem és útra kész vagyok.

- Persze - feleltem, s a táskám felkapva siettem mellé.

- Minden rendben? - bökte meg az oldalam kifelé menet az épületből. Érdeklődve állapotom felől. Mely közel sem volt olyan kecsegtető, mint hinné.

- Hm - ejtettem le a fejem, s a sűrű köszöngetések helyett, cipőm kezdtem el kémlelni.

- Hát jó... - sóhajtott fel. Innentől kezdve, pedig nem beszélgettünk egymással. Még ő sokszor ismételve magát búcsúzkodott, én csak lehajtott fejjel kullogtam mellette. Nem volt kedvem beszélgetni, sem vele, sem mással...

Mert rájöttem, még több időre volt szükségem. Sokkal többre. Nem volt elég ez a fél év. Hiába tartom magam hozzá. De mégsem tudtam elfelejteni, valaki mindig felhozza őt, valahol mindig szembe jön velem mosolygós arca. Valami mindig összehoz boldog, s vidám valójával.Nekem pedig nincs más megoldásom ellene, mint várni és mosolyogni. 

El akarlak felejteni, Jimin.