A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) - Harry Potter fanfiction

V./21. fejezet | 💚Vesszen a diadém!💚

A fiú kényszeredetten mosolyog, a többiek pedig kuncognak.

— Nem hiszem, hogy nekem való a politika — szerénykedik Tom. — Eleve nem rendelkezem megfelelő háttérrel.

— Badarság! Akinek ilyen képességei vannak, mint neked, az csak nagy múltú varázslócsalád sarja lehet. Nem, Tom, te sokra viszed.

A Lumpsluck háta mögötti aranyóra tizenegyet üt.

— Szent ég, hát már ilyen késő van? Menjetek gyorsan lefeküdni, fiúk, különben kapunk a fejünkre! Lestrange, ha holnap se adod le a dolgozatodat, készülhetsz a büntetőmunkára. Ugyanez vonatkozik rád is, Avery.

A fiúk szép sorban távoznak az ajtón, csak Denem marad.

— Igyekezz, Tom! Prefektus létedre ne akard, hogy takarodó után a folyosón találjanak...

— Kérdezni szeretnék valamit, tanár úr.

— Hát, akkor kérdezz, fiam, kérdez...

— Arra lennék kíváncsi... hogy mit tud a tanár úr a horcruxokról.

Lumpsluck zavartan babrál a borospoharával.

— Ebből kell készülnöd sötét varázslatok kivédése órára, igaz?

— Nem egészen, uram — vallja be a fiú. — Olvastam valahol ezt a szót, és nem világos a jelentése.

— Nos... hát, igen... A Roxfortban nemigen találsz olyan könyvet, ami kiokosítana a horcruxokról. Sötét téma ez, Tom, a legfeketébb fekete mágia.

— De ön tudja a titkukat, igaz, uram? Egy olyan nagy varázsló, mint ön, biztosan... illetve, bocsásson meg, ha tévedek... csak hát, arra gondoltam, ha valaki tudja, hát ön biztosan... azért mertem megkérdezni...

Zseniális — fut át az agyamon. Egyszerűen zseniális, ahogy puhatolózik. Úgy csavarja a szálakat, hogy biztos vagyok benne, a módszerével azt szed ki Lumpsluckból, amit csak akar. Vérbeli mardekáros... nem hiába Malazár vére. Talán most először érzek elismerést Voldemort iránt — még ha csak az ifjabbik verziója felé is.

— Nos, nem bánom... — adja be a derekát Lumpsluck. — Abból nem lehet baj, ha nagy általánosságban felvázolom neked a dolgot, csak hogy képet alkothass róla. A horcrux olyan tárgy, amibe egy varázsló a lelke egy részét rejtette.

— Nem egészen értem, hogyan lehet ezt megtenni, uram.

Biztos vagyok benne, hogy a fiú csak tetteti a tudatlant. Így húzza Lumpsluck agyát, hogy végül csak úgy mellesleg rátérhessen az őt igazán érdeklő információkra.

— Nos, úgy, hogy az ember széthasítja a lelkét — magyarázza Lumpsluck —, és a levált részt a testén kívül, egy tárgyban helyezi el. Aki ezt elvégzi, ha a teste el is pusztul, nem hal meg, mert a lelke egy része sértetlenül ezen a világon marad. De persze a létezésnek ez a formája... kevés embert vonz, nagyon keveset. Ennél még a halál is jobb.

— De hogyan tudjuk széthasítani a lelkünket, uram?

— Le kell szögeznem, Tom, hogy a lelket nem szabad megcsonkítani — mondja feszengve Lumpsluck. — Épnek és egésznek kell maradnia. A szétszakítása bűn, természet ellen való dolog.

Eszembe jut, mivé lett Voldemort, hogyan néz ki napjainkban, a lélektördelés után. „Ép testben ép lélek" — rémlik fel az agyamban a mugli mondás. A varázstalanok talán nem is sejtik, mennyire igazuk van. A test és a lélek kapcsolata összefonódik, és ha megcsonkítjuk az egyiket, az kihat a másikra.