A Privet Drive 4. szám alatt lakó Diana Dursley egy percig sem áltatja magát azzal, hogy normális családban él. Ha nem volna elég a furcsa hozzátartozókból őrült apja, pletykamániás anyja és elkényeztetett bátyja személyében, elég csak megemlíteni k...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Meredten bámulom a kezemben tartott levelet. Ez csak valami tévedés lehet. Kizárt, hogy boszorkány vagyok! Hiszen soha, semmi jel nem utalt arra, hogy az lennék.
Mégis, a papír valóságos. Ott díszeleg az alján Minerva McGalagony igazgatóhelyettes aláírása és a Roxfort pecsétje.
A levélben elnézést kérnek, amiért csak az iskolakezdés napján üzennek nekem, de eddig nem voltak biztosak benne, hogy tényleg boszorkány vagyok. Mivel a szűkös idő miatt már esélyem sincs elérni a Roxfort Expresszt, azt ígérték, hogy küldenek valakit, aki elkísér az Abszol útra, majd az iskolába. Vajon mit fog szólni Harry, ha meglát ott?
A gondolatra elvigyorodok, ám jókedvem hamar elszáll, amikor apám arcát pillantom meg.
— Te mégis mit ácsorogsz ott mezítláb? — dörren rám. — És az mit keres a kezedben? — bök a levélre. Ahogy belé hasít a felismerés, rémület költözik a szemébe. — Neeem, ez nem lehet... Petunia! — üvölti kétségbeesetten.
— Mi az? — siet hozzánk kíváncsian anyám, ám azonnal elejti a kezében tartott vizespoharat, amikor megpillantja, hogy lefagyva szorongatom a kezemben a roxforti levelemet. — Te jóságos ég! — hebegi, és szívére szorítja tenyerét.
— É-én nem tudtam... esküszöm, nem akartam, hisz' soha... álmomban sem gondoltam volna, hogy... — túrok a hajamba idegesen.
— Kifelé! — üvölti apám, amint magához tér.
— De... de miért? — könny szökik a szemembe. — Nem csináltam semmi rosszat! Nem én akartam ezt! — lobogtatom a levelet.
— Ne tagadd, hogy érdekelt ez az ocsmányság! — rivall rám apám. — Ráadásul még az a kis senkiházi is teletömte a fejed az ostoba meséivel! Talán azt hitted, nem tudunk róla? Téged is megfertőzött ez a mocskos hókuszpókusz!
— Hogy beszélhetsz így Harryről? Ő az unokaöcséd, a családod tagja! — most már szabályosan zokogok.
— Te engem ne merj kioktatni! — bömböli apám. — Többé nem vagy a lányom! Kifelé! Ki ebből a házból! Soha többé nem akarlak látni!
— Na, de Vernon! — szól közbe megbotránkozva anyám.
— Ez az utolsó szavam! — ordít a képébe apám.
Elönt a méreg, mint még soha. Elegem van apám viselkedéséből. Elegem van, hogy így lenézi és semmibe veszi a mágiát. Elegem van, hogy ilyen gorombán bánik az emberekkel, és ez alól még a családtagjai sem kivételek. Hirtelen előtör belőlem a hosszú évek alatt felgyülemlett, összes elfojtott harag, és apám nyakába zúdítom.
— Tudod mit? — nézek a szemébe fenyegetően. A hangom feszült, de cseppet sem emelem fel, emiatt még hátborzongatóbban hat. — Elfogadom a döntésedet. Kitagadsz? Hát jó. Többé nem vagyok a lányod. De te sem vagy többé az apám. Talán soha nem is voltál az. Nem foglalkoztál velem eléggé, csak anya és Dud voltak azok, akik igazán szerettek. De te... te képtelen vagy a valódi szeretetre. Nincs is szíved! Egy lelketlen szörnyeteg vagy!
