A Privet Drive 4. szám alatt lakó Diana Dursley egy percig sem áltatja magát azzal, hogy normális családban él. Ha nem volna elég a furcsa hozzátartozókból őrült apja, pletykamániás anyja és elkényeztetett bátyja személyében, elég csak megemlíteni k...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Még nagyjából egy hét van hátra karácsonyig, és egyik nap szokás szerint a tanári asztalnál költöm el az ebédemet Piton és Birdwhister között, amikor is váratlanul egy bagoly röppen be a nagyterembe, leszáll az SVK-tanárnő elé, és felé nyújtja levelet tartó lábát. Barbara megkövülten bámul a tollas jószágra — meg is tudom érteni a döbbenetét, hiszen ma már szinte senki nem küld bagolypostát, legfeljebb csomagokat kézbesítenek azzal, meg az elsősök roxforti levelét (Minerva nosztalgiából meghagyta ezt a hagyományt).
Remegő kézzel lecsatolja a borítékot a madár lábáról. Figyelem, hogyan változik az arckifejezése, miközben olvassa a levelet: először elkerekednek a szemei, majd a kezdeti meglepettség után harag és fájdalom ül ki az arcára, ami végül felháborodásba csap át. Teste vibrál a fojtott indulattól, miközben félbehajtja a papírt. Halálsápadtan mered maga elé — még a bőrét pettyező szeplői is elfehérednek. Szemlátomást az ájulás kerülgeti.
Óvatosan megérintem a vállát.
— Barbara... történt valami...?
Piton is érdeklődve fürkészi az ausztrál nőt. Birdwhister az érintésemre összerezzen, és felénk kapja a fejét — s kissé megilletődve konstatálom, hogy aranyló tekintetében könnycseppek ülnek. Megtörli a szemét, kapkodva megigazítja a kontya hátulján pihenő bumeráng-hajdíszt, és a levelet szorongatva felpattan a székéből.
— Én csak... é-én most... elnézést... — susogja zaklatottan, és mielőtt még bármit reagálhatnánk, magunkra hagy minket — szinte rohanva távozik a nagyteremből.
Perselus szemlátomást ugyanannyira lesokkolódik a hirtelen szituációtól, mint én. Egymásra nézünk, és szavak nélkül megállapodunk abban, hogy követjük. Nyilvánvaló, hogy valami baj történt, és nem hagyhatjuk magára kolléganőnket ebben a zaklatott lelkiállapotában.
Sietve a keresésére indulunk hát — végül egy üres tanteremben lelünk rá. Amikor benyitunk, enyhén felhúzott lábakkal ül az ablakpárkányon, s könnyei záporeső módjára peregnek, miközben kifelé bámul az üvegen.
Perselusszal megtorpanunk, a látvány ugyanis nem kicsit taglóz le minket. Az ausztrál nő még mindig az ujjai között szorongatja a levelet, másik kezében pedig a magifonját tartja, amin épp hívást folytat valakivel. Úgy kapaszkodik a készülékbe, mintha az élete függne tőle.
— ...De ha tudtál róla, miért nem mondtad el, Bridge? — hüppögi.
— Sajnálom, drágám, nem akartam fájdalmat okozni. — A dermesztő csöndnek köszönhetően tisztán hallatszik a vonal másik oldaláról szóló gondterhelt női hang, ausztrál akcentussal.
— Még mindig jobb lett volna, ha tőled tudom meg, mint hogy így... — törölgeti a könnyeit Birdwhister.
— Franc gondolta volna, hogy az a szemét disznó levelet küld neked! — háborog az SVK-tanárnő beszélgetőpartnere. — Azt hittem, azzal, hogy letiltottad minden létező közösségi oldalról, esélye sincs többé bántani téged a posztjaival vagy az üzeneteivel... álmomban se fordult volna meg a fejemben, hogy annyira beléd akar majd rúgni, hogy emiatt a régi postarendszerhez nyúl.
