A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) - Harry Potter fanfiction

V./10. fejezet | 💚A Herceg és a szörny(ek)💚

— Talán Luna segíthetne! — derül fel Ginny arca. — Hollóhátas, hátha többet tud a fejdíszről, mint mi.

Eltátom a számat.

— Ez szuper ötlet! Gin, te egy zseni vagy!

— Tudom — vigyorog. — Viszont mit mondasz neki? Beavatod a dologba, mint engem?

— Nem tudom... — morfondírozom. — Így lenne illendő. Luna mindenfélét fecseg, ez igaz, de... azt hiszem, tud titkot tartani. Máig se tudja senki rajtam és Hagridon kívül, hogy elsőskorunk óta rendszeren eljár a Tiltott Rengetegbe thesztrálokat etetni.

— Luna öt éve thesztrálokat jár etetni a Tiltott Rengetegbe, és én nem tudtam róla? — esik le Ginny álla.

— Na, látod! — kuncogok. — Luna szókimondó, de tudja tartani a száját, ha kell.

— Akkor mindenképpen beszélj vele — biccent Ginny. — Most viszont nekünk kellene beszélnünk Hagriddal.

— Igazad van — sóhajtok.

Miközben a többiek elvannak a csigáikkal — vagyis szabadon engedik őket, és beszélgetéssel ütik el az időt —, mi Ginnyvel odalépünk a búskomor legendás lények gondozása tanárhoz.

— Mi újság, Hagrid? — simítja meg a karját a legjobb barátnőm.

— Rosszkedvűnek látszol — teszem hozzá aggódva.

— Aragog... — szipogja az óriás. — Tudjátok, Aragog jó ideje beteg. Egyre rosszabbul van. Azt hiszem... közel a vég számára — sírja el magát.

— Ó, Hagrid, nagyon sajnálom — öleli át a derekát Ginny.

Követem a példáját. Még ketten is alig érjük át széltében a félóriást.

— Esetleg tehetünk valamit az érdekében? — kérdezem.

— Nagyon kedvesek vagytok — csuklik el a hangja. —, de azt hiszem, nem.

— Biztos? — kérdezi Ginny. — Tényleg szívesen segítünk bármiben.

— Csak etetni kell — mondja Hagrid —, de azt megoldom én. Nem akarlak kitenni benneteket egy kirándulásnak a Tiltott Rengetegben, főleg, hogy az utóbbi időben zavargás tört ki a kentaurok között. Ráadásul a többi pók is... mintha várnák Aragog halálát. Izgatottak, alig bírok velük. Veszélyes most az erdő, még a szokásosnál is jobban.

— Pedig szerintem Aragog örülne a látogatóknak — erősködik Ginny. — Betegen én is mindig jobban érzem magam, ha eljön hozzám néhány barát.

Igyekszem eltűnni Hagrid látóteréből, és hevesen rázom a fejem, meg mutogatok Ginnynek, hogy eszébe ne jusson rábeszélni Hagridot, hogy látogassuk meg az akromantulákat. Ő még nem járt ott, fogalma sincs, milyen veszélyesek az óriáspókok, nekem pedig eszemben sincs újra betenni a lábam a fészkükbe. Valószínűleg ők sem örülnének a viszontlátásnak.

Legjobb barátnőm azonban nem vesz tudomást a tiltakozásomról.

— Én nem félek bemenni a Tiltott Rengetegbe — folytatja —, és biztos vagyok benne, hogy Di sem. Ha velünk van, nem is eshet bajunk, hiszen ő a Szarvas Kígyó, bármilyen lénytől megvéd minket az erdőben. Mindketten vállaljuk a kockázatot és a következményeket Aragogért. Igaz, Di? — vet rám szigorú pillantást.

Miééért? Miért csinálja? Jól tudja, hogy nem mondhatok nemet, mert azzal elkeseríteném az amúgy is szomorú Hagridot. Nagyot nyelek.