A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) - Harry Potter fanfiction

III./12. fejezet | 🏆Bunyó és bébi-baki🏆

A nő dühösen visszacsörtet a kastélyba. Hagrid egy darabig mozdulatlanul ül a padon, aztán ő is feláll, és az ellenkező irányba, a kunyhójába megy.

— Gyere, menjünk — húzom fel Harryt a földről.

Lélekszakadva rohanunk vissza a kastélyba — szerencsére időközben Cho és Cedric odébb álltak. Lihegve ülünk le a nagyterem egyik asztalához.

— Ez hihetetlen... te sejtetted, hogy Hagrid félóriás? — kérdezem.

— Hát... mindig is furcsálltam, hogy ilyen hatalmas termetű, de ezt nem gondoltam volna. Bár, végül is, mi változik vele?

— Semmi — értek egyet. — Te tudod a legjobban, hogy nekem aztán nem számít a származás. Akár félóriás, akár nem, szeretjük Hagridot.

— Annak a nőnek is csak a szája jár — pillant a főasztal felé Harry. — Ha Hagrid félóriás, akkor ő végképp az. Még hogy hosszú csontjai vannak...! Öt centi kéne neki, és múzeumban mutogatnák, mint az utolsó élő dinoszauruszt!

— Ron és Hermione még mindig táncolnak? — nyújtogatom a nyakam a parkett felé.

— Aha — ott vannak — veszi észre őket Harry. — Úgy látom, jól érzik magukat.

— Szegény Krum le lett pattintva — kuncogok. — Biztos nem akarta őket zavarni.

— Szerintem ő is épp eléggé el van foglalva — vigyorodik el Harry, és a terem egy másik pontjára bök.

Tátott szájjal nézem Krumot, aki Trixie-vel ül az egyik asztalnál. Mindketten puncsot tartanak a kezükben, és elmélyülten beszélgetnek, sőt, nevetgélnek.

— Soha életemben nem láttam még Krumot mosolyogni — mondja ámulva Harry. — Te, szerintem a barátnőd totál elbűvölte. El kell ismernem, duplán jó kerítő vagy — dicsér meg.

— Na, ugye! — húzom ki magam büszkén.

Megakad a szemem Ginnyn, aki egy számomra ismeretlen sráccal táncol.

— Nézd már! — hívom fel rá a figyelmét. — Neville vajon hol lehet?

— Lehet, hogy elment aludni — vonja meg a vállát Harry.

Hirtelen egy magas, széles vállú srác toppan elém.

— Mondtam, hogy találkozunk még, Szöszi — vigyorodik el.

— McLaggen — mosolygok udvariasan a helyes, dróthajú fiúra.

Az ünnepi alkalomra vörös dísztalárt vett fel, ami remekül áll neki.

— Gyönyörű vagy ma este — bókol.

Miért kell elpirulnom? Miért?

— Köszönöm — sütöm le a szemem.

— Felkérhetlek egy táncra? — nyújtja felém a kezét. — Remélem, a drága unokatestvéred is megbocsát, ha elragadlak néhány percre — néz Harryre, aki összehúzott szemmel, kurtán biccent. Azt hiszem, beindult nála a védelmező-ösztön.

Vadul dobogó szívvel követem McLaggent a táncparkettre. A néhány percből végül legalább fél óra lesz. A gyors számok után most ismét egy lassú következik. A fiú erős karjával gyengéden átfogja a derekamat, miközben körözünk a nagyteremben.

— Zavartnak tűntél, amikor felkértelek — közli oldalra billentett fejjel. — Mi baj van, Szöszi? — mosolyog rám kedvesen.

— Semmi... csak még soha nem fordult elő velem, hogy felkért volna egy fiú táncolni.