A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) - Harry Potter fanfiction

III./8. fejezet | 🏆Youme ajándéka🏆

Piton hitetlenkedve rázza meg a híres férfi kezét.

— Örvendek a találkozásnak. Perselus Piton a nevem — én oktatom ebben az iskolában a bájitaltant.

— Óh, hát a kedves Lumpsluck professzor nyugdíjba ment? — csodálkozik Salmander.

— Tizenhárom éve — feleli Piton. — Azóta én töltöm be a posztot.

— Nagyon régen jártam a Roxfortban — néz körbe a másik férfi.

— Kövessenek a próba helyszínére — kéri Piton, azzal sarkon fordul, és előremegy, hogy mutassa az utat. Fekete talárja lobogva kíséri.

Salmander átszellemült arccal tekintget jobbra-balra, így kicsit lemarad a fiatalabb férfitól. Habozás nélkül Piton mellé szegődök.

— Mi hír a Roxfortban?

— Gondolom, a barátaid tájékoztattak a helyzetről.

— Csak ennyit tud mondani?

— Nem vagyok a csevegés nagymestere — közli, és mintha a szája sarka enyhe mosolyra görbülne.

— Na, és a tények ismertetésében? Elvégre tanár.

— Mire vagy kíváncsi? — adja be a derekát.

— Először is: mindenki jól van?

— Ha mindenki alatt a kastély népét érted, igen. Élnek és egészségesek.

— Köszönöm — mosolygok rá. — Na, és mi van a mardekárosokkal?

— Nos... mióta elmentél, kevesebb büntetőmunkát kellett kiosztanom.

— Mily' meglepő — sziszeg közbe Chloe.

Jóízűen felkacagok.

— Képzelje, én is házvezető lettem — újságolom Pitonnak.

— Komolyan mondod? — hökken meg.

— Az Ilvermornyban mások a szokások — vonok vállat, és elmesélem a házvezetőválasztás történetét.

Időközben a Tiltott Rengeteghez érünk.

— Megkerüljük az erdőt — közli Piton. — A túloldalon van a pálya.

Néhány méter szótlan séta után nem bírom tovább, és újra megszólalok.

— Na, és maga hogy van?

— Én?

— Nem, az egyik fa! — ironizál Chloe. — Persze, hogy te, idióta...

— Ki más? — fogalmazom meg kicsit finomabban a szarvas viperám gondolatait.

A bájitaltantanár tekintetéből őszinte döbbenetet olvasok ki. Arcán furcsa kifejezés ül, amikor a szemembe néz.

— Én... köszönöm a kérdésed. Megvagyok — feleli végül.

Valószínűleg azért érte ilyen váratlanul a kérdésem, mert általában nem foglalkoznak az emberek a lelki állapotával. Szomorú belegondolni... Pedig egy kis törődés csodákra képes. Mindenki megérdemelné ezt az aprócska csodát.

Végre elérjük az utolsó facsoportot, ahol egy sátor áll.

— Kerüljék meg és menjenek a nézőtérre — utasít bennünket Piton. — Én még váltok néhány szót Davisszel.