A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) - Harry Potter fanfiction

III./3. fejezet | 🏆Dumbledore variál🏆

— Di!

— Ginny? — tippelek a vörös hajzuhatagot látva.

— Hála az égnek, hogy megvagy! — sóhajtja, miután elenged. — Nagyon megijedtünk, amikor eltűntél. Fred és George még most is téged keresnek, de nem engedték, hogy velük menjek, ezért itt kellett maradnom Percyvel... — sandít a bátyja felé, aki segíteni próbál a kollégáinak. — Bill meg Charlie is itt vannak valahol. Mi történt veled? Jól vagy?

— Minden rendben — biccentek.

Ginny csak most veszi észre a mellettem ácsorgó Dracót.

— Ő meg mit keres itt? — hőköl hátra.

— Együtt bujkáltunk az erdőben — vallom be.

— Tényleg? — hitetlenkedik.

Malfoy szemmel láthatóan elég kellemetlenül érzi magát — ahogy én is.

— Aha... de ne aggódj, mindketten ép bőrrel megúsztuk — nyugtatom Ginnyt. — Vigyáztunk egymásra.

— Ühüm — mormolja, még mindig elképedve.

Draco igyekszik menekülni a helyzetből.

— Én azt hiszem... megkeresem a szüleimet.

— Biztos? — nézek rá aggódva. — Mármint... nem lesz bajod?

— A műsornak vége — von vállat. — Mellesleg, biztosíthatlak róla, hogy egyedül is képes vagyok erre a roppant nehéz feladatra — jegyzi meg gúnyosan, elővéve szokásos, csipkelődő stílusát.

— Jó, jó. Egyébként ez most nagyon pitonos volt — állapítom meg, mire szemforgatással felel. — Hát, akkor... szia — intek búcsút. — Majd még valamikor biztos összefutunk.

— Ja, valamikor. Minden jót — biccent, azzal sarkon fordul, és zsebre tett kézzel továbbáll.

Megcsóválom a fejem, és Ginny felé fordulok. Barátnőm tátott szájjal, lefagyva bámul a távozó Malfoy után.

— Hahó! — lengetem meg a karom az arca előtt.

Végre rám emeli a tekintetét. Épp olyan arccal néz, mint az előbb Dracót — majd köztem és a távolodó fiú között kapkodja a fejét.

— Ez meg mi volt? — von kérdőre, amikor végre szóhoz jut a döbbenettől.

— Ha én azt tudnám, Ginny...! — sóhajtok.

— Minden részletet tudni akarok — karol belém, és a sátraink felé kalauzol.

Hosszas mesélésbe kezdek az erdőben történtekről. Ginny tágra nyílt szemmel hallgat. Végül csak egyetlen szót bír kinyögni.

— Azta!

— Diana Dursley! — harsan egy ismerős fiúhang.

— Mégis merre járt, kisasszony? — zengi egy másik.

— Halálra aggódtuk magunkat!

Mosolyogva megpördülök a tengelyem körül.

— Szia, Fred, szia, George. Én is örülök nektek — ugrok a nyakukba.

— De most komolyan, Di, hogy tudtál így elkeveredni? — csóválja a fejét George. — Már azt hittük, történt veled valami...

— ...például elraboltak a halálfalók — morogja Fred.