A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) - Harry Potter fanfiction

II./5. fejezet | 🐾Az aranysárkány🐾

— Szóval jól nézek ki? — kérdezi csibész mosollyal.

— Nem ez a lényeg... — forgatom a szemem. — Csak emeld fel a segged arról a székről, vonszold oda magad Alisonhoz, és kérdezd meg tőle, hogy lenne-e kedve veled tölteni a roxmortsi kimenő napját. Hat éve ismeritek egymást, és két éve együtt vagytok az évfolyamon a Mardekár prefektusai. Merlinre kérlek, ne félj már tőle!

— Igazad van — fújja ki a levegőt Lyonel. — Csak attól tartok, hogy összeakad a nyelvem, és egy értelmes szót nem bírok majd kinyögni.

— Jó, akkor próbáljuk el — nézek vele farkasszemet. — Most én vagyok Alison.

— O-oké. Szóval — kezd bele a fiú. — Szia, Alison. Ne haragudj, hogy megzavarlak az olvasásban, csak... szóval... é-én... arra gondoltam, hogy esetleg... netalántán... lenne-e... szóval, eljönnél-e... velem... mármint, te meg én... lehetne-e, hogy...

— Ne habogj, bökd már ki! — ripakodok rá. — Csak lazán.

— Argh, nekem ez nem megy! — morogja kétségbeesetten.

— Dehogynem! — nézek rá szigorúan.

— Szóval... — vesz nagy levegőt — Lenne kedved együtt jönni velem Roxmortsba? — nyögi ki.

— Mosolyogj! — tartom fel a hüvelykujjam, mire bátortalan vigyorra húzza a száját. — Magabiztosan, könyörgöm! — fejelem le a kanapé támláját.

— Rendben, rendben. Szia, Alison — fog bele ismét. — Lenne kedved velem tölteni a roxmortsi kimenő napját?

— Tökéletes! — ujjongok. — Na, menj — rántom fel az ülőhelyéről, és hátba lököm.

— Most? Mármint, ebben a pillanatban?

— Szerinted mikor? Indulj már! — sürgetem. — O-ó, úgy látom, Dethron is akcióba lépett — riadok meg. A srác határozott léptekkel halad Alison felé.

— Micsoda? — rémüldözik Lyonel.

— Csak menj, majd én elintézem! — taszítok rajta még egyet, és átrohanok a klubhelyiségen.

— Helló, Cower! — fékezek le a nagydarab srác előtt.

— Dolgom van, Dursley — mordul rám —, és az utamban állsz.

— Valóban? Mi dolgod?

— Semmi közöd hozzá — lök el az útból.

Szemei összeszűkülnek, amikor észreveszi, hogy a fotelben ülő Alison összecsukja a könyvét, és Lyonellel beszélget. Hirtelen mindketten elnevetik magukat. A párocskát látva Dethron mordul egyet, sarkon fordul és távozik. Úgy tűnik, lemond a lányról — ez azt jelenti, hogy nem is olyan fontos neki. Örülök, mert Lyonelnek viszont nagyon is az.

— Akkor a kapu előtt találkozunk! — int búcsút Lyonel, és visszalavírozik hozzám.

Alison mosolyogva olvas tovább. Visszaheverek a kanapéra.

— Huh, ez meleg helyzet volt — törlöm le az izzadságcseppeket a homlokomról. — Na, hogy ment?

Hatodéves barátom eszeveszetten vigyorog.

— Igent mondott!

— Nagyszerű! Megmondtam én, hogy eljön veled! — öklözök a gyomrába.

— Au! Ezt miért csináltad? — méltatlankodik.

— Mert annyit tötymörögtél. Dethron majdnem előbb ért oda. Szerencséd, hogy én itt vagyok neked, és az útjába álltam.