A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) - Harry Potter fanfiction

VII./10. fejezet | ⏳A mester, aki mágiát adott⏳

Felpattanok és cifrát káromkodok, majd megtörlöm a ruhám ujjával a kijelzőt.

— Mi történt? — Draco aggódva pillant fel rám.

— Még nem láttad? Ezt nézd — lépek hozzá, és az orra alá tolom a magifont.

A férjem szemei pillanatok alatt akkorára kerekednek, hogy egy pápaszemes maki is megirigyelné. Holtsápadtan olvassa a cikket.

GYILKOSSÁG — ABSZOL ÚTI BOLTJÁBAN TÖRTEK RÁ A 109 ESZTENDŐS GARRICK OLLIVANDERRE

Ma hajnalban szörnyű tragédia történt: betörtek a köztiszteletben álló idős pálcakészítő, Garrick Ollivander varázspálcaüzletébe. Az elkövetők minden jel szerint halálfalók voltak, dolguk végeztével ugyanis felküldték a bolt fölé a Sötét Jegyet — előtte viszont feldúlták a kereskedést, majd mikor az üzlet felett lakó idős pálcakészítő felfigyelt a zajra, és minden bizonnyal kérdőre vonta a betolakodókat a garázdaság miértjéről, végeztek vele.

A támadókat nem sikerült elfogni, a Varázsbűn-üldözési Főosztály jelenleg is vizsgálja az ügyet — a nyomozás eddigi adatai szerint nem loptak el semmit, azonban feltételezhető, hogy Ollivander urat a halála előtt kegyetlen módon megkínozták.

Hermione Granger miniszter asszony ekképpen nyilatkozott az esetről: „Mélységesen lesújt és fájdalommal tölt el, hogy ilyesmi megtörténhetett — annál is inkább, hisz' Ollivander úr volt napjaink egyik legrangosabb varázspálcakészítője. Nagy-Britannia büszke lehetett munkásságára, s nemzedékeknek adott lehetőséget mágiagyakorlásra — jómagamnak is Ollivander-pálcája van. Mindig is csodáltam őt, amiért minden egyes darabra emlékezett, amit valaha eladott életében, és maró kínt ébreszt bennem, ha arra gondolok, hogy többé már nem lehet köztünk. A varázslótársadalom nevében vérző szívvel búcsúzom hát Garrick Ollivandertől, és minden részvétem a családjáé. Természetesen azon leszünk, hogy minél hamarabb elfogjuk és bíróság elé állítsuk az elkövetőket — nem maradhat megtorlatlanul, hogy egy ilyen hatalmas koponyát, egy ennyire rendkívüli embert ragadtak el tőlünk idő előtt."

— Ez... ez... — Draco a tenyerébe temeti az arcát — képtelenség...

Együttérzően megsimogatom a vállát. Engem is mélyzuhanásba taszít a hír, teljesen magam alatt vagyok. Szaporán pislogok felfelé, ám a könnyeim így is utat törnek maguknak. Ollivander... édes Merlinem, mi jön még?

Leroskadok a Draco melletti székre. Hosszú percekig egyikünk sem képes megszólalni — hisz' erre nincsenek szavak. Végül a férjem töri meg a csöndet.

— Mit gondolsz, miért tehetették?

Megsemmisülten rázom a fejem.

— Ötletem sincs... talán megfélemlítésből. Ollivander volt a legjobb... — csuklik el a hangom — a legjobb pálcakészítő. Nem ilyen véget érdemelt — eresztek ki magamból egy rezignált sóhajt. — Egyszerűen nem tudom elhinni...

Dracóval búskomoran válunk el egymástól, és úgy érkezem meg a Roxfortba, mint valami élő roncs. Az óráimon sem tudok rendesen koncentrálni, és a gyerekek is levertek, így úgy döntök, a tananyag helyett ma arról beszélgetek velük, hogy kinek mi volt az első pálcavásárlási élménye.

Eszembe jut a kígyószarv-maggal rendelkező varázspálcám. Ollivander kiváltságos volt, az a megtiszteltetés érte, hogy a Szarvas Kígyó megmutatkozott előtte, és ajándékként adott neki egy darabot a szarvából — emlékszem, az öreg mágus mennyire büszkén mesélte a történetet, ahogyan arra is, hogy amikor nála jártam, a párszaszó pálca sajátos módon választott engem: a kezembe repült.