Ahrin
Idegenül forgolódtam a hatalmas fehérre mázolt épület előtt. Ugyan nem volt teljesen kórház kialakítása, tökéletesen érezhető volt, hogy ez az. Elől hatalmas füves és fás területek vették körbe, ahol köpenybe burkolózott emberek mászkáltak.
Kelletlenül húzogattam a pulcsim ujját és próbáltam rávenni a lábaimat a mozgásra, mert nem volt állapot, hogy percek óta az út közepén ácsorogtam. Az alsó ajkamat rágcsálva végül tettem néhány lépést, hogy beérjek a portára és megérdeklődjem pontosan melyik emeltre is kell mennem.
Elképesztően féltem, hiszen nem tudtam mire számítsak. Vajon Kai jól van? Végül is még csak tegnap volt itt először, de Jimin állítása szerint bent kell maradnia legalább a következő hónap végéig. A nővére is támogatta ezt az ötletet, mert így biztosabb Kai gyógyulása. Én pedig nem is értesülhettem volna ezekről, mert Kai szégyellte volna bevallani nekem, de én mégis eljöttem.
- Jó napot! – léptem a recepción ülő középkorú nőhöz, aki érkezésemre elszakította a fejét a géptől és mosolyt varázsolva magára köszönt vissza. – Egy tegnap érkezett beteghez jöttem, Kim Jonginhoz. Szabad megtudnom, hogy hol találom?
- Ön családtag, esetleg hozzátartozó? – vonta fel a nő kételkedve a szemöldökét, mire azonnal bólintottam.
- A barátnője vagyok. – mondtam ki, de a szavak olyan idegenül csengtek ajkaimról, hogy nem ismertem fel őket.
A recepciós ugyan puffogva, de végül elárulta, hogy melyik emeleten keressem és a szobaszámot is megmondta, így alig öt percen belül már ott álltam az egyszemélyes terem előtt, ahol elméletileg megtalálom a barátomat.
Felemeltem kacsóimat, hogy némi kopogással jelezzem a bent lévő számára jelenlétemet, majd a kilincsre csúsztattam ujjaimat és lassan benyitottam.
- Ahrin? – ült fel érkezésemre Kai az ágyon, ahol ezidáig feküdhetett. Szaporán pislogva nézett végig rajtam, amíg én zavartan bezártam magam mögött az ajtót.
Mielőtt bármit mondhattam volna neki, hagytam magamnak egy kis időt, hogy körbe nézzek. Az egész szoba nem volt túl nagy. Csupán egy kisebb szekrény és az ablak alá tolt ágy foglaltak el benne minden helyet. Az ajtó fölé fel volt fúrva egy tévé, valamint egy elkülönített fürdőszobát is felfedeztem, hiszen felteszem, ezen az osztályon nem merik megkockáztatni, hogy a betegek együtt fürödjenek.
- Szia. – mondtam ki nagy nehezen, de nem léptem közelebb hozzá. Szorosan álltam az ajtó előtt és kibámultam a rácsos ablakon, ami a hátsó kert gyönyörű valóját fedte fel előttem.
- Ho-honnan? Hogy? – rázta a fejét értetlenül, miközben szemét végig vezette rajtam.
- Jimin. – válaszoltam egyszerűen. – De nem is értem miért nem te mondtad el. Úgy gondolom rám is tartozik ez az egész, nem igaz?
Kai ujjaival feltúrta rendezetlen fekete fürtjeit és kis mérlegelés után bólintott egyet. Hosszú másodpercekig néma csendben vártuk, hogy a másik megszólaljon, de valamiért egyikünk sem volt rá képes.
- Azért jöttél ide, hogy szakíts velem? – szólalt meg végül, amitől olyannyira megdobbant a szívem, hogy féltem elájulok és nekem is keríthetnek egy ágyat a klinikán.
- Nem tudom. – vallottam be a fejemet ingatva. – Zavart vagyok, hiszen hetek óta nem beszélünk, erre a legjobb barátodtól kell megtudnom, hogy itt vagy? Miért Kai? Mi ez az egész?
A fiú felállt az ágyról, közelebb lépett hozzám és megkért, hogy menjünk inkább a hátsó kertbe sétálni, hiszen tudja, hogy jobban forog az agyam, ha a levegőn sétálok. Abban a pár percben újra beállt közénk a feszült csend, amitől kezdtem megzavarodni. Most, hogy kezdtem rendbe jönni, már nem tudtam elviselni, ha nem szólal meg a társaságom.
Ahogy sejtettem, a hátsó kert valóban szép volt, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egy kórház udvara. Mindenhol virágzó fák és zöldelő gyep vett minket körül. Barátságos egy hely volt, elérte a hatást, ami felteszem a betegek jobb kedvre derítése lehet.
- Mióta megtudtam, hogy Sohyun gyereket vár, azóta kezdtem gondolkozni rajta, hogy valami nincs rendben velem. – kezdett mesélni Kai, ahogy a betonozott ösvényeken sétáltunk furcsa távolsággal kettőnk között. Úgy döntöttem csendesen hallgatom őt, és majd, ha végez, akkor beszélek én. – Korábban is sejtettem már, hogy valami baj lehet velem, de mindig figyelmen kívül hagytam. Amikor veled voltam, akkor azt hittem minden rendben van, de már hónapok óta ez is elveszett. Tudtam, hogy hibát hibára halmozok, azzal, hogy mindenkit megfektetek magama körül, miközben őrülten szerelmes voltam beléd mind ezektől függetlenül. – megállt egy pillanatra és mutatta, hogy üljünk le az egyik üres padra, ami elég távol esett a központtól. – De Sohyun terhessége ébresztett fel teljesen. Erre már nem vártam tőled bocsánatot, rájöttem, hogy nem érdemellek meg téged. Sosem érdemeltelek meg, de túl hülye voltam és...
- Kai ez nem igaz. – szakítottam félbe, magamat meghazudtolva. – Igenis megérdemeltél engem, amikor randizni kezdtünk. Minden olyan csodás volt, csak...
- Csak elkezdtelek megcsalni, te meg nem tudtál szakítani velem. – fejezte be helyettem, amire bólintottam egyet. – Tegnap volt az első kezelésem a doktorúrral. Szinte biztos, hogy szexfüggőségben szenvedek és nagyon nagy hajlamom van a bipoláriára is.
Ahogy kimondta az utolsó mondatot, a szám elé kaptam a kezemet és majdnem elsírtam magam. Pontosan tudom, tisztában vagyok vele, hogy ez a két betegség nagyon nem vicces dolog és szinte lehetetlen kigyógyulni belőlük. A mentális betegségekből nem is lehet. Én már csak tudom...
De, ha ez valóban így van, akkor az elég sok mindent megmagyarázhat. Kezdve az állandó kufircolhatnékjától, az ingadozó hangulatváltozásaitól és még folytathatnám...
- Annyira sajnálom, Kai... - motyogtam a fejemet ingatva, amire legnagyobb meglepetésemre egy adag nevetést kaptam válaszul.
- Te sajnálod, Ahrin? – pillantott le rám mosolyogva. – Mikor én csaltalak meg? Miattam lett szorongásod és a többiek? Ezek után te sajnálod?
Valamiért ösztönösen én is elmosolyodtam, de azért a rossz érzés bennem maradt, hiába próbálta meg elviccelni a helyzetet.
- És most mi lesz ezek után? Veled és a babával? – érdeklődtem visszaterelve a témát komolyabb vizekre. Kai hosszan sóhajtott és láthatóan elkomorodott kérdésemre.
- Sohyun a nővéremhez költözik, anyáék úgy tudják csak a munka miatt, de valójában, azért, hogy szemmel tarthassák. Meglepő, de örültek, amikor megtudták, hogy unokahúguk vagy öccsük lesz, csupán, azért voltak csalódottak, amiért nem tőled. – vallotta be egy keserű mosollyal az arcán, ami valójában az én szívemet is darabokra törte. – Tudod Seo Ahrin, tizenöt éves korom óta szerelmes vagyok beléd. Meg sem fordult a fejemben soha, hogy ilyen csúnyán fog véget érni a kapcsolatunk és, hogy nem tőled fog gyerekem születni, de hát ez így alakult. Végtelenül utálom, amiért így elbasztam mindent kettőnk között.
Ösztönösen nyúltam ki és kulcsoltam össze az ujjainkat, habár nem az volt a szándékom ezzel, hogy ellenkezzek, csak nem bírtam ilyen összetörtnek látni a férfit, akit ha már nem is úgy, de még mindig szerettem.
- Nem egymásnak voltunk elrendelve. – mondtam könnyes szemekkel nézve rá. – De ez így van jól. Hiszek benne, hogy rendbe jön veled minden és talán a távoli jövőben barátok lehetünk.
- Kérdezhetek valami furát? – szegezte most teljesen rám a tekintetét, de, annyira lágy volt a hangja, hogy tudtam semmi rosszindulat nincsen benne. – Mióta vagytok Jiminnel szerelmesek egymásba?
Meglepetten pislogtam rá, mert egyáltalán nem gondoltam, hogy rájött vagy, hogy egyáltalán sejtene bármit is. Én magam, alig akartam máig elhinni, hogy Jimin és én egymásba szerettünk, de hogy ő neki is feltűnt? Hát ez már valóban hihetetlen...
- Nem tudok pontos dátumot mondani neked. – vontam meg a vállamat. – Folyamatosan történt, ahogy egyre több időt töltöttünk egymással. Valahogy megtörtént és rémesen érzem magam, de...
- Ne érezd. – szakított most ő félbe engem. – Én basztam el, mert nem törődtem veled eléggé. Ő legalább melletted volt, amíg én minden házat felgyújtottam magam körül. – simított kedvesen az arcomra, ezzel újra megdöbbentve engem. – Örülök, hogy valaki olyat tudhatok melletted, akiről tudom, hogy jobban fog szeretni téged, mint bárki más.
Egyszerűen nem találtam a szavakat. Fogalmam sem volt róla, hogy azok után, amiken keresztül mentünk hosszú évek alatt majd egy ilyen szétválásunk lesz. Mert ez meglepően nyugis volt.
Körülbelül még egy órát ültünk és beszélgettünk, amikor visszaindultunk a kórházba. A kórterem előtt megöleltük egymást és ezután mindketten elindultunk az új életünk felé. Ő a gyógyulás és a gyereknevelés felé, míg én a boldogság és megváltó szerelem felé.
De megtanulhattam volna már, hogy az én életem nem alakul olyan gyorsan jól, mint, ahogyan az látszik...
Hello hello drága babáim!
Egy kis gyors közérdekű. Először is: rohamosan közeledünk a történet végéhez. Nagyjából úgy tíz részt plusz epilógust tippelnék meg, de lehet ez kevesebb lesz, hiszen igyekszem jó hosszú részeket írni, mivel eléggé szeretném már ezt a könyvemet befejezni még az évfordulója előtt. Előre szólok, hogy nem garantálom az össze szál elvarrását, mivel kis spoilerként elárulhatom, hogy nyitva szeretném hagyni a könyv végét, hogy mindenki úgy képzelje el, ahogy maga szeretné. :)
Másfelől... Kis önpromó céllal beajánlanám a további futó könyveimet, hogy oda is térjetek át, ha esetleg kedvetek tartja. Egy Taehyungos könnyed történetem fut Viszonyítási Alapok címen, mindemellett három Jikookos könyvem is elérhető: egy novellás kötet, egy social media történet valamint egy Félelmetes Vonzalom címre hallgató is. Remélem ott is találkozhatok némelyikőtökkel. :)
És hogy mi lesz miután ez a könyvem befejeződik? Egyelőre a fentebb említett történeteimre szeretnék fókuszálni, de ki tudja mit hoz a jövő.
Ha szeretnétek értesülni a frissekről, kövessétek az instagram oldalamat: szeszih_watti néven megtalálhattok.
További szép napot nektek, köszönöm, hogy elolvastatok!