Éljen a Felix Felicis!
Feltehetőleg a bájital hatása miatt, de Aragog temetésére menet Harry és én összefutunk Lumpsluckkal. Tanárunk tüstént csatlakozik hozzánk, hisz' nem volna szabad ilyenkor egyedül kószálnunk — de gyanítom, a végső löketet az adja meg neki, hogy megemlítjük: elpusztult egy akromantula. A professzor kisgyermek módjára fellelkesül, mivelhogy a mérge állítólag értékes („Kétszáz galleont is megadnak literéért!"), és ilyen állapotban még lefejhető. Nem is ő lenne, ha kihagyna egy ilyen remek alkalmat. Szerencséjére Hagrid megengedi neki, hogy lecsapolja a mérget, így mindenki elégedett.
A szertartás után iszogatás veszi kezdetét a vadőr házában. Kuncogva nézem Harryt, aki azon igyekszik, hogy Lumpsluck még csak véletlenül se legyen szomjas, és Hagridot, aki magától is rendesen a pohár fenekére néz. Amikor már mindketten jól berúgnak, együtt éneklik az Odo nevű haldokló varázslóról szóló balladát (mivel Flitwick professzor tanította kóruson, én is becsatlakozom hozzájuk), nem sokkal ezután pedig Hagrid elalszik, és Harrynek csodák csodájára sikerül kiszednie az emléket Lumpsluckból.
Később ő is álomra hajtja a fejét, így Harry és én boldogan ügetünk vissza a kastélyba. Egyenesen Dumbledore irodájához rohanunk. A kőszörny előtt megtorpanunk, de mivel Harry tegnap járt itt, szerencsére tudja a jelszót („Mindenízű drazsé!"), így hamarosan már a griffmadaras kopogtatóval ütlegeljük az ajtót.
— Szabad! — szól ki az igazgató.
Dumbledore az íróasztala mögött ül, és felvont szemöldökkel nézi, ahogy az unokabátyámmal berobbanunk a szentélyébe.
Harry büszkén feltartja az emlékes fiolát.
— Megszereztük, uram! — jelenti diadalmasan.
— Igazából Harry szerezte meg... — helyesbítek.
— Jobban mondva Felix — szerénykedik az unokabátyám.
Beszámolunk az igazgatónak az emlék megszerzéséről.
— Tudtam, hogy képesek vagytok rá. Nem csalódtam bennetek — mosolyog Dumbledore. Fawkes érdeklődve nézi, ahogy gazdája előhalássza a szekrényből a rúnákkal díszített merengőt, és az íróasztalra helyezi. — Nos, Harry, ha lennél oly' kedves...
Unokabátyám átnyújtja neki a fiolát, az igazgató pedig óvatosan a tálba önti a tartalmát. Az emlék örvényleni kezd.
— Hölgyeké az elsőbbség — int mosolyogva Dumbledore.
Nagy levegőt veszek, és belemerítem az arcomat a folyadékba. Lumpsluck dolgozószobájában találom magam, a Lump-klub egyik ülésezésén. Kisvártatva felbukkan mellettem Dumbledore és Harry is, így együtt hallgatjuk, mit beszél a bájitaltantanár a hajdani Tom Denemmel.
— Bámulatos érzéked van hozzá, hogy megtudj olyan dolgokat, amiket nem kellene. És ahhoz is, hogy olyan emberek kegyét keresd, akiktől sokat remélhetsz — apropó, köszönöm az ananászt, jól sejtetted, ez a kedvenc csemegém... Megsúgom neked, arra számítok, hogy húsz éven belül mágiaügyi miniszter leszel. Vagy akár tizenöt éven belül, ha elég ananászt küldesz nekem. Kitűnő összeköttetéseim vannak a minisztériumban.
A fiú kényszeredetten mosolyog, a többiek pedig kuncognak.
— Nem hiszem, hogy nekem való a politika — szerénykedik Tom. — Eleve nem rendelkezem megfelelő háttérrel.
— Badarság! Akinek ilyen képességei vannak, mint neked, az csak nagy múltú varázslócsalád sarja lehet. Nem, Tom, te sokra viszed.
A Lumpsluck háta mögötti aranyóra tizenegyet üt.
— Szent ég, hát már ilyen késő van? Menjetek gyorsan lefeküdni, fiúk, különben kapunk a fejünkre! Lestrange, ha holnap se adod le a dolgozatodat, készülhetsz a büntetőmunkára. Ugyanez vonatkozik rád is, Avery.
A fiúk szép sorban távoznak az ajtón, csak Denem marad.
— Igyekezz, Tom! Prefektus létedre ne akard, hogy takarodó után a folyosón találjanak...
— Kérdezni szeretnék valamit, tanár úr.
— Hát, akkor kérdezz, fiam, kérdez...
— Arra lennék kíváncsi... hogy mit tud a tanár úr a horcruxokról.
Lumpsluck zavartan babrál a borospoharával.
— Ebből kell készülnöd sötét varázslatok kivédése órára, igaz?
— Nem egészen, uram — vallja be a fiú. — Olvastam valahol ezt a szót, és nem világos a jelentése.
— Nos... hát, igen... A Roxfortban nemigen találsz olyan könyvet, ami kiokosítana a horcruxokról. Sötét téma ez, Tom, a legfeketébb fekete mágia.
— De ön tudja a titkukat, igaz, uram? Egy olyan nagy varázsló, mint ön, biztosan... illetve, bocsásson meg, ha tévedek... csak hát, arra gondoltam, ha valaki tudja, hát ön biztosan... azért mertem megkérdezni...
Zseniális — fut át az agyamon. Egyszerűen zseniális, ahogy puhatolózik. Úgy csavarja a szálakat, hogy biztos vagyok benne, a módszerével azt szed ki Lumpsluckból, amit csak akar. Vérbeli mardekáros... nem hiába Malazár vére. Talán most először érzek elismerést Voldemort iránt — még ha csak az ifjabbik verziója felé is.
— Nos, nem bánom... — adja be a derekát Lumpsluck. — Abból nem lehet baj, ha nagy általánosságban felvázolom neked a dolgot, csak hogy képet alkothass róla. A horcrux olyan tárgy, amibe egy varázsló a lelke egy részét rejtette.
— Nem egészen értem, hogyan lehet ezt megtenni, uram.
Biztos vagyok benne, hogy a fiú csak tetteti a tudatlant. Így húzza Lumpsluck agyát, hogy végül csak úgy mellesleg rátérhessen az őt igazán érdeklő információkra.
— Nos, úgy, hogy az ember széthasítja a lelkét — magyarázza Lumpsluck —, és a levált részt a testén kívül, egy tárgyban helyezi el. Aki ezt elvégzi, ha a teste el is pusztul, nem hal meg, mert a lelke egy része sértetlenül ezen a világon marad. De persze a létezésnek ez a formája... kevés embert vonz, nagyon keveset. Ennél még a halál is jobb.
— De hogyan tudjuk széthasítani a lelkünket, uram?
— Le kell szögeznem, Tom, hogy a lelket nem szabad megcsonkítani — mondja feszengve Lumpsluck. — Épnek és egésznek kell maradnia. A szétszakítása bűn, természet ellen való dolog.
Eszembe jut, mivé lett Voldemort, hogyan néz ki napjainkban, a lélektördelés után. „Ép testben ép lélek" — rémlik fel az agyamban a mugli mondás. A varázstalanok talán nem is sejtik, mennyire igazuk van. A test és a lélek kapcsolata összefonódik, és ha megcsonkítjuk az egyiket, az kihat a másikra.
— De mégis hogyan lehet ezt megtenni? — faggatózik Tom.
— Gonosz cselekedettel... a leggonoszabbal. Egy ember megölésével. A gyilkosság szétszakítja a lelket. Aki horcruxot kíván alkotni magának, hasznára fordítja a kárt: lelke egy részét bezárja...
— Hogyan zárja be? — a fiú most már képtelen palástolni izgatottságát.
— Valami bűbájjal, ne kérdezz róla, nem ismerem! Talán úgy nézek ki, mint aki megpróbálta? Úgy festek, mint aki gyilkolt?
Denem végre észreveszi magát.
— Dehogyis, uram, dehogy — szabadkozik. — Bocsásson meg... nem akartam megsérteni...
— Ugyan, szó sincs róla, nem sértettél meg. Természetes dolog, hogy kíváncsi vagy... A varázslók legjobbjait mindig is érdekelte a mágiának ez a szegmense...
— Hát, igen... — Denem habozni látszik. Mintha latolgatná, hogy tovább merjen-e menni. — Most már csak azt nem értem... ez csak úgy eszembe jutott... hogy tulajdonképpen mire elég egyetlen horcrux? Csak egyszer lehet széttörni a lelket? Nem válik erősebbé, aki még több darabot csinál? Teszem azt, mivel a hét a legerősebb mágikus szám, mondjuk hetet...
— Merlin szakállára, Tom! Hetet!? Hisz' egyetlen gyilkosság is szörnyű! És hát, az ember lelke... az is épp elég borzalmas, ha kettészakad... de hogy valaki hét darabra tépje! — Lumpsluck megrendül. Úgy néz tanítványára, mint ha most látná először annak igazi valóját. — De hát, ez puszta spekuláció, nem igaz? Merőben elméleti eszmecsere...
A fiú igyekszik megnyugtatni.
— Hát persze, uram.
— Akárhogy is, Tom... maradjon köztünk, amit elmondtam... illetve, amit itt futólag említettünk... Nem tartozik senkire, hogy a horcruxokról beszéltünk. Tudnod kell, hogy a Roxfortban ez tiltott téma... Dumbledore különösen érzékeny rá...
— Hallgatni fogok, uram — ígéri Tom, és udvarias főhajtással kisétál a szobából.
— Indulhatunk — néz ránk Dumbledore.
Pillanatokon belül az igazgató íróasztalánál ücsörgünk.
— Hú, hát, ez... nem semmi — nyögöm ki.
Harry az asztalra könyököl, és a tenyerébe temeti a homlokát.
— Tehát tényleg hétfelé tépte a lelkét. Sejtettük, mégis olyan hihetetlen...
Az igazgató gondterheltnek látszik.
— Reméltem, hogy tévedek, de ez a bizonyíték alátámasztja a feltevésemet. Még soha nem volt rá példa a történelemben, hogy valaki egynél több horcruxot csinált volna... Voldemort az első, aki nemhogy kettőt, de kapásból hatot készített.
— Viszont egész jók az esélyeink, nem igaz, uram? Már elpusztítottuk a naplót, a medált, a gyűrűt... ez három — számolgatok. — A fele megvan!
— Ne feledkezz meg a hetedik lélekdarabról, Diana, ami magához Voldemorthoz tartozik. Azt kell utoljára elpusztítani.
— Oh, tényleg. — A lelkesedésem alábbhagy. — Őt aztán nehéz lesz megölni.
— Messze még a végcél... — sóhajt Dumbledore. — A maradék három horcrux feltehetően Hugrabug Helga kelyhe, Hollóháti Hedvig diadémja, és a kígyó... Nagini.
Megborzongok. Nem mondhatnám, hogy kellemes emlékek fűznek az óriáskígyóhoz.
— Voldemort érzi, amikor megsemmisül egy horcrux? — érdeklődik Harry.
— Ez nagyon érdekes kérdés — feleli Dumbledore. — Úgy vélem, nem. Voldemort annyira elmerült a gonoszságban, és énjének ezeket a fontos részeit annyira régen leválasztotta magáról, hogy nincsenek többé a mieinkhez hasonló érzései. Meglehet, a halála pillanatában rádöbben majd a veszteségére... De például a napló megsemmisüléséről csak akkor szerzett tudomást, amikor Lucius Malfoy elmondta neki. Mikor értesült róla, hogy a napló elvesztette varázserejét, úgy tudom, iszonyatos haragra gerjedt.
Lucius Malfoy említésére felkapom a fejem. Végül Harry mondja ki, ami a nyelvem hegyén van.
— Azt hittem, ő maga bízta meg Lucius Malfoyt, hogy csempéssze be a naplót az iskolába.
— Igen, de még abban a hitben, hogy további horcruxokat tud készíteni. Luciusnak várnia kellett a parancsra, amit végül nem kapott meg, hiszen Voldemort nem sokkal azután, hogy átadta neki a naplót, eltűnt. Nyilván bízott benne, hogy Lucius csupán őrizni fogja a horcruxot, egyebet nem mer csinálni vele. Csakhogy Luciusnak nem volt oka félni egy olyan parancsolótól, akit évek óta nem látott, mi több, halottnak hitt. Neki természetesen fogalma se volt róla, micsoda a napló valójában. Úgy sejtem, Voldemort ugyan elmondta neki, hogy a könyvecske kinyitja a Titkok Kamráját, de ezt rafinált bűbájokkal magyarázta. Ha Lucius tudta volna, hogy mestere lelkének egy darabját tartja a kezében, nyilván nagyobb tisztelettel bánt volna a naplóval — így azonban fogta magát, és a saját szakállára végrehajtotta a tervet. Azt remélte, azzal, hogy Arthur Weasley lányához csempészi a naplót, három legyet üt egy csapásra: tönkreteszi Arthurt, eltávolíttat engem az iskolából, és megszabadul egy súlyosan kompromittáló tárgytól. Szegény Lucius... önös érdekből a sorsára hagyta Voldemort horcruxát, aztán tavaly még a minisztériumban is kudarcot vallott... Azt hiszem, titkon még örül is most, hogy Azkaban védelmét élvezi.
Narcissa is valami ilyesmit mondott... hogy a férje jelenleg biztonságban van a varázslók börtönében. De ki tudja, meddig lesz ott? Ha Voldemort tényleg olyan türelmetlen, és tegyük fel, hamarosan kiszabadítja, akkor vajon mit fog választani: a halálfalókat vagy a családját? Hihetetlen, hogy Dumbledore még egy olyan embert is képes sajnálni, mint Lucius Malfoy. Persze én is aggódom a sorsáért, hisz' fontos Dracónak és Narcissának, de mégis, annyi szörnyűséget követett el...
Ennyi év után be kell látnom, hogy kettőnk közül Draco apja a nehezebb eset. Lucius Malfoyhoz képest Vernon Dursley piskóta... Apám képes volt a változásra, és úgy-ahogy elfogadta a varázsló barátomat, de annak az esélye, hogy én is összehaverkodjak az „apóspajtással", és Mr. Malfoy megbarátkozzon velem, közel nullának tűnik. Lucius rühell engem, ezt pontosan tudom, és mivel részben én okoztam a minisztériumbeli bukását és juttattam Azkabanba, nem valószínű, hogy a cellájában ücsörögve változott volna a rólam alkotott véleménye.
Ki fog akadni, ha megtudja, hogy a fiával járok — nem is beszélve arról, hogy magam mellé állítottam Dracót meg Narcissát, és a Malfoy-kúria titokgazdája lettem, így Lucius konkrétan nem léphet be a saját házába, hacsak nem közlöm vele a címet. Húha, így belegondolva, valóban sok van a rovásomon... Mr. Malfoy helyében valószínűleg én is pokolra kívánnám magamat.
— Feladatunk tehát tovább keresni és pusztítani a horcruxokat — foglalja össze Dumbledore —, a végén pedig, mint tudjátok...
— Valamelyikünknek meg kell ölnie Voldemortot — fejezi be az igazgató mondatát Harry.
Dumbledore bólint.
Harry ragaszkodik hozzá, hogy segítsen nekem és Dracónak volt-nincs szekrényt javítani. A barátom nincs oda az ötletért, de végül azzal az érvemmel, miszerint az unokabátyámnak régen rengeteget kellett otthon mugli módon barkácsolnia (így hármunk közül egyértelműen ő ért hozzá a legjobban), végül sikerül meggyőznöm.
Első körben csak bemutatjuk neki a terepet, azaz megnézi velünk a szekrényt a Szükség Szobájában. A két fiú igencsak paprikás hangulatban van, végigvitázzák az odavezető utat.
Ám amikor belépünk a Tudhatatlan Terembe, Harry egy csapásra elnémul, és ámulva néz körbe a sok lim-lom között.
— Hű! Hiszen itt én is jártam már! Ide rejtettem Piton régi bájitaltankönyvét.
Draco nem bírja megállni, hogy ne szóljon be.
— Na neee, te Piton iskolai könyvéből tanultál? Gyanús volt, hogy hirtelen olyan jó lettél bájitaltanból — most már értem, miért...
Harry kivételesen elereszti a füle mellett a megjegyzést.
— Valahova oda tettem, egy ronda parókás mellszobor alá, aminek a fején... Várjunk csak! Menjünk oda, Di! — kiált izgatottan.
Megragadja a kezem, és húzni kezd magával a kacathalmok között. Draco a nyomunkban lohol.
— Hé, hová mentek? Várjatok meg!
Egy komód előtt fékezünk le, aminek a tetején ott virít a parókás mellszobor. Szépen mívelt, koszorúszerű fejdísz ékesíti.
— Igen, megvan! — Harry izgatottan leemeli a szobor fejéről.
— Minek nekünk fejdísz? — értetlenkedek. — Te is koszorúslány szeretnél lenni Bill és Fleur esküvőjén?
— Jaj, dehogy! Hát nem ismered fel, Di?
Töprengve bámulom a fejdíszt. Hirtelen bevillan a felismerés. Elakad a szavam.
— Azt ne mondd, hogy...
— Ez Hollóháti diadémja! Pontosan úgy néz ki, mint amilyen a szobron volt, amit Luna mutatott nekünk a klubhelyiségükben!
— Tehát könnyen lehet, hogy megtaláltunk egy újabb horcruxot! — A felfedezéstől teljesen felvillanyozódom. — Menjünk Dumbledore-hoz! Te is gyere, Draco!
A fiú kissé értetlenül bár, de követ minket. Szerencsére az igazgatót ott találjuk az irodájában. Hadarva beszámolunk neki mindenről, Draco és én még a szekrényjavítás történetét is elmeséljük. Dumbledore figyelmesen hallgat minket, végül elmosolyodik.
— Engedjétek meg, hogy gratuláljak. Sikeresen rájöttetek, hogyan lehet megjavítani a volt-nincs szekrényt. Most már valóban csak a végső fázis van hátra: maga a javítás.
— Ha készen van, szólnom kell Piton professzornak, aki üzenni fog Voldemortnak, hogy jöhetnek a halálfalókkal — magyarázza Draco. — Diana és én arra gondoltunk, hogy csapdába csalhatnánk őket a Szükség Szobájában.
— Kitűnő ötlet. — Az igazgató derűsen bólogat. — Úgy gondolom, hamarosan ideje kieszelnünk a terv részleteit, azonban előbb a horcruxszal kell foglalkoznunk. Megengeded, Harry?
Az unokabátyám készségesen átnyújtja neki a fejdíszt. Dumbledore tüzetesen megvizsgálja. Elmormol néhány bűbájt, végül elégedett mosollyal fordul felénk.
— Kétségkívül horcrux. Gratulálok, Harry — biccent az unokatestvérem felé. — Most már csak az a kérdés, hogy melyikünk méltó az elpusztítására.
Néhány másodpercig néma csendben meredünk a diadémra, aztán...
— Szerintem Dracónak kellene — szólalok meg.
Harry megütközve néz rám.
— Mi!? Miért pont neki?
— Harry, mi már mindketten elpusztítottunk egy-egy horcruxot, ahogyan Dumbledore professzor is — magyarázom. — Az itt jelenlévők közül egyedül Draco az, aki még nem. Mellesleg, a diadémot a szekrényjavítás miatt találtuk meg, ami Draco feladata lenne. Úgy érzem, az ő sorsához kapcsolódik ez a horcrux. Tudom, hogy képes végezni vele, van benne elég erő!
— Egyetértek — mosolyodik el Dumbledore. — Remek alkalom ez, hogy Draco bizonyíthasson.
A fiú kissé sápadtan néz ránk.
— Vállalom — szólal meg végül halkan, de határozottan. — Feltéve, ha mindenki egyetért. Potter? — vonja fel a szemöldökét.
— Jó, nem bánom, legyen — feleli bosszúsan az unokabátyám.
— Akkor hát, átadom a terepet. — Dumbledore az íróasztalára helyezi a fejdíszt, feltápászkodik a székéből, és előveszi az üvegvitrinjéből Griffendél Godrik kardját.
Draco arcán különös kifejezés fut át, amikor az igazgató ünnepélyes komolysággal átnyújtja neki a fegyvert. Megértem... Griffendél kardja egy mardekáros kezében — meglehetősen szokatlan (talán még sohasem fordult elő a történelemben). Hatalmas megtiszteltetés ez.
Dumbledore és Harry hátrébb állnak, én pedig Draco mellé lépek.
— Tudom, hogy nem tűnik olyan nehéznek megsemmisíteni egy horcruxot, hiszen szimpla tárgynak néz ki. De tudnod kell, hogy megpróbál majd védekezni. A legfontosabb, hogy ne késlekedj, azonnal szúrd le. Készen állsz?
— Igen — bólint elszántan.
— Akkor jó.
Tekintetemet a horcruxra függesztem.
— Tárulj fel — sziszegem párszaszóul.
Megszorítom Draco kezét, és félreállok az unokabátyám és az igazgató mellé.
A barátom a fejdísz fölé lendíti a kardot, ám a következő pillanatban riadtan hátrahőköl, ugyanis a horcruxból Lucius Malfoy alakja kúszik elő. Fenyegetően mered a fiúra.
— Draco... nézd meg, hová süllyedtél... Hát ezért neveltelek? Hogy képzeled, hogy büszke aranyvérű létedre alantas sárvérűekkel szimpatizálsz? Mi vagyunk a felsőbbrendűek, ezt te is tudod. Az őseid forognak a sírjukban attól, amit művelsz. Nem szégyelled magad!?
Draco dacosan mered a fantomképre.
— Nem. Már nem. Tudd meg, hogy mindenki egyenlő.
— Hogy merészeled...!? Te vagy a legnagyobb csalódás az életemben, Draco. Egy csődtömeg vagy, a Malfoy-család szégyene. Legszívesebben még azt is letagadnám, hogy a fiam vagy, de sajnos ártana a hírnevemnek. Sohasem számítottál nekem. Sohasem szerettelek. Csak az érdekelt, hogy igazi aranyvérűt neveljek belőled, és méltóképpen viseld a Malfoy nevet. De te még erre sem vagy képes.
— Méltó vagyok rá! — csattan fel Draco. — Jobban, mint te!
— Ugyan... — Lucius lenézően csóválja a fejét. — Még Mardekár utódjához se vagy méltó. Komolyan azt hiszed, hogy az a lány szeret téged? Hisz' az ő erejével és a képességeivel bárkit és bármit megkaphat. Miért pont te kellenél neki?
Draco arca hullafehérré válik.
— Csak játszik veled — folytatja kegyetlenül Lucius —, úgy és addig, ameddig neki tetszik. Előbb-utóbb meg fog unni, és ő is rájön, mekkora szánalmas kis senki vagy. Sose leszel több ennél, sose leszel méltó hozzá. Csak egy eszköz vagy számára, amit kedvére használhat.
— Draco, te is tudod, hogy ez nem igaz! — szólok közbe. — Hazudik! Voldemort beszél belőle. Szúrd le a diadémot, most!
A fiú azonban eltorzult arccal mered az apja képmására, és képtelen mozdulni.
— A halálfalók között, ott vihetted volna valamire — folytatja a horcrux-Lucius. — A Sötét Nagyúr oldalán felemelkedhettél volna. De te a rossz utat választottad. Önmagadban, Draco Malfoyként soha nem fogsz érni semmit. Most még úgy érzed, igen, de ha a lány is elhagy...
— Szúrd már le! — kiáltom.
Draco végre magához tér, és egy suhintással a diadémba vág. A fantom-Lucius rángatózik és sikoltozik, végül eltűnik. Ott, ahol Griffendél pengéje megsebezte a diadémot, vékony füstcsík száll fel a levegőbe. Sikerült... a horcrux megsemmisült.
Draco remegve megtámasztja magát az íróasztalnál. Nem csodálom... Midnyájunkat sokkolt, amit az elmúlt percekben láttunk, de neki lehetett a legnehezebb. Odasietek hozzá, és óvatosan átkarolom.
— Szép munka — állapítja meg Dumbledore, és derűsen szemügyre veszi a tönkrement fejdíszt. — Most már tényleg túl vagyunk a felén.
— Uram... elmehetünk? — kérdezem csendesen.
— Persze. Azt hiszem, mindannyiótoknak jót fog tenni a pihenés, különösen ami Dracót illeti.
— Köszönjük — biccentek, és kitámogatom a fiút az irodából. Harry követ minket. — Később találkozunk — intek neki. — Jó éjt!
— Várjatok! Draco, figyelj, én...
— Nem kell, hogy sajnálj, Potter — fordul felé a Malfoy-fiú. — Túlélem.
— Én csak... bocsánatot szeretnék kérni.
Draco olyan arcot vág, mintha Harry az imént jelentette volna ki, hogy Piton a legkedvesebb ember a világon.
Harry nagy levegőt vesz.
— Bocsánatot szeretnék kérni tőled mindenért, amit az elmúlt években tettem ellened vagy mondtam rólad.
— Meg vagy te húzatva, Potter? Miről beszélsz? Egy rosszindulatú kis köcsög voltam, inkább nekem kellene bocsánatot kérnem!
— Tudom, tudom, nem voltál ártatlan. Sőt, az összetűzések nagy részét te kezdeményezted, de... valljuk be, sokszor mi sem voltunk jobbak. És rájöttem, hogy egyszer sem próbáltam megérteni a viselkedésed. Amikor elsőskorunkban bemutatkoztál, csak egy unszimpatikus srácot láttam benned, nem gondoltam bele a miértekbe. Csupán a felszínt ismertem, nem néztem mélyebbre. Nem próbáltam kideríteni, mi rejtőzik Draco Malfoy személyében, milyen ember is vagy valójában. Di döbbentett rá, hogy ez igenis fontos, mert sokan maszkot viselnek, hogy védjék magukat a külvilágtól, és ha nem figyelünk erre, sok mindenkit félreismerhetünk.
Draco csak döbbenten pislog Harryre — szemmel láthatóan szóhoz sem tud jutni.
— Hülyeség volt azt hinnem, hogy még mindig ugyanaz az ember vagy, mint elsőskorunkban — folytatja az unokabátyám. — A régi ellenszenv vezérelt. Elismerem, tévedtem. Az emberekben ott van a változás képessége, és most már látom, hogy te is képes vagy rá, sőt, az évek alatt rengeteget változtál. Ma pedig... ha nem is szándékosan, de láttalak egy emberibb oldaladról. Szóval, csak azt akarom mondani... hogy szívesen megismerném Draco Malfoyt. Nem azt, aki az évek alatt az ellenségem volt, hanem az igazit.
Draco eltátja a száját.
— Te... jól értem, hogy te most... felajánlod nekem a barátságodat?
— Olyasmi. — Harry zavartan gyűrögeti a talárja ujját. — Persze megértem, ha nem fogadod el, hiszen tudom, annak idején én is elutasítottam a barátságodat... de az akkor volt, és mint az előbb mondtam, azóta sok minden változott... mindenesetre, gondold át.
Pár végtelenül hosszúra nyúló másodperc után Draco lassan kinyújtja a jobbját az unokabátyám felé.
— Egy próbát megér. Elfogadom a barátságodat, Harry Potter.
Az unokatestvérem arca felderül.
— Köszönöm!
Nem szólok semmit — nem akarom elrontani az idilli pillanatot —, csak büszke mosolyra húzom a számat.
Miután elbúcsúzunk Harrytől és jó éjszakát kívánunk neki, már csak kettesben, egymásba karolva sétálunk a folyosókon Dracóval.
— Figyelj — szólalok meg csöndesen —, tudom, hogy kínos téma, de meg kéne beszélnünk, amit Dumbledore irodájában láttunk. Amit apád horcruxos verziója mondott... Ugye tudod, hogy nem igaz? Egy szó sem igaz belőle.
Draco komor hallgatásba burkolózik.
— Nem akarom, hogy emészd magad — folytatom —, vagy hogy önbizalomhiányod legyen miattam, mert... szeretlek. Nagyon is szeretlek, már elég régóta, és továbbra is szeretni foglak, emiatt nem kell félned. És az is hazugság, hogy senki lennél. Igenis vagy valaki, és pontosan azért szeretlek, mert olyan vagy, amilyen. Mit számít, hogy nem vagy valamelyik alapító utódja, vagy hogy nem szerepeltél még a Reggeli Próféta címlapján valami világmegváltó hőstett miatt? Te vagy Draco Malfoy, és nekem ez tökéletesen megfelel.
Mintha mázsás teher szakadna le Draco válláról. Az arca ellágyul, közelebb lép hozzám, és hosszasan megcsókol. Miután különválunk, homlokát az enyémnek dönti, és finoman a tenyerébe veszi az arcom.
— Én is szeretlek. És nem akarlak elveszíteni.
— Nem fogsz — ígérem, és hogy nyomatékosítsam a szavaim, hevesen megcsókolom. — De aztán te se merészelj magamra hagyni, mert megjárod!
— Nem áll szándékomban — mosolyodik el, és megszorítja a kezem. — Elfáradtam... Mi lenne, ha ma már nem mennénk vissza a Mardekár klubhelyiségébe?
— Mi? De hát, akkor hova...?
— Aludhatnánk a Szükség Szobájában — veti fel az ötletet.
— Együtt? Mármint... úgy együtt? — vonom fel a szemöldökömet.
— Csak alvásra gondoltam, nem másra — siet a válasszal. — Mondtam, hogy fáradt vagyok, és tudod, hogy várok rád, ameddig kell. A világért se siettetnélek, hisz' csak tizenöt és tizenhat évesek vagyunk még, bőven van időnk. Egyébként pedig egy olyan együttlétre még én sem állok készen.
— Rendben van — mosolyodok el. — Akkor aludjunk.
A Szükség Szobája ezúttal barátságos kis hálóhelyiséggé alakul a kedvünkért. Lehuppanok a hatalmas franciaágyra a barátom mellé, és bevackolom magam a takaró alá. Draco átkarol, én pedig a mellkasának döntöm a fejem. Beszívom a fiú jellegzetes, friss borsmenta és citromfű illatát, amit úgy imádok, és perceken belül elnyom az álom.