Egész héten a Véres Báróval folytatott beszélgetésem és a Dumbledore irodájában tett látogatás jár a fejemben. Mindezek számos kérdést vetnek fel. Hol lehetnek a horcruxok? Vajon tényleg hatot készített Voldemort? Azt tudjuk, hogy megsemmisült a napló, a medál és a gyűrű, valamint sejtjük, hogy a pohár és a diadém is horcrux. De mi lehet a hatodik? Már, ha tényleg létezik.
Továbbá: mi a helyzet a kentaurokkal? Úgy vélem, talán erre kaphatok leghamarabb választ. Elhatározom, hogy a következő legendás lények gondozása óra után kikérdezem Hagridot. Azonban azt kell látnom, hogy a vadőr borzasztóan szétszórt. Ginnyvel — akivel griffendéles lévén idén összevont csoportban járunk legendás lények gondozására —, már korábban észrevettük, hogy Hagrid mostanában mintha nem a tanításra koncentrálna, de ezen az órán teljes bizonyosságot nyerünk a feltételezésünk felől. Valami baja van, ez tisztán látszik — és a gondolatfoszlányaiból is ezt veszem ki. A pontos okát azonban nem látom, mert mivel Hagrid félóriás, nehezebben boldogulok az elméjével.
Szegény legendás lények gondozása tanárunk fél óráig beszél a krupok gondozásáról, mire rájön, hogy azt már múltkor vettük, most pedig az óriáspolippal akartunk foglalkozni a tónál. Végül úgy dönt, ha már így elment az idő, ismétlésként mindenkinek ad egy futóférget, és óra végéig azzal kell foglalkozni. Azonban futóférgek helyett véletlen meztelencsigákat oszt ki, így nem sok dolgunk van — nem mintha a futóférgekkel több lenne.
— Beszélnünk kellene vele, nem gondolod? — ráncolja a homlokát Ginny, és nagy nehezen leteszi a tenyerén lévő nyálkás meztelencsigát a fűre.
— Jó. Én egyébként is beszélni akartam Hagriddal, habár, nem biztos, hogy előhozakodok vele, ha ilyen állapotban van — pislogok a vadőr felé.
— Miről akartál beszélni vele?
— A kentaurokról — adom meg a választ.
— Hogyhogy?
— A Véres Báró szerint mostanában nyugtalanok...
Beszámolok Ginnynek az egész beszélgetésről a szellemmel, meg a Dumbledore irodájában történtekről, beleértve a horcruxok témáját is. Legjobb barátnőmként Ginny természetesen beavatott, így pontosan ismeri Trelawney és Firenze jóslatát, valamint a horcrux-vadászatról is meséltem neki, ahogy Harry Ronnak és Hermionének.
Barátnőm ámulva hallgatja, mi mindent tudtam meg.
— Azta! Tehát, hiába van meg három horcrux, legalább kettőt még készített, de gyanús, hogy inkább hármat... — vonja le a következtetést. — És sejtelmetek sincs, hol lehet a pohár meg a diadém?
— Gyakorlatilag sajnos bárhol — felelem csüggedten. — Ötletem sincs, hol kereshetnénk. A poharat láttam Hóki emlékében, de a diadémról még azt se tudom, hogy néz ki.
— Talán Luna segíthetne! — derül fel Ginny arca. — Hollóhátas, hátha többet tud a fejdíszről, mint mi.
Eltátom a számat.
— Ez szuper ötlet! Gin, te egy zseni vagy!
— Tudom — vigyorog. — Viszont mit mondasz neki? Beavatod a dologba, mint engem?
— Nem tudom... — morfondírozom. — Így lenne illendő. Luna mindenfélét fecseg, ez igaz, de... azt hiszem, tud titkot tartani. Máig se tudja senki rajtam és Hagridon kívül, hogy elsőskorunk óta rendszeren eljár a Tiltott Rengetegbe thesztrálokat etetni.
— Luna öt éve thesztrálokat jár etetni a Tiltott Rengetegbe, és én nem tudtam róla? — esik le Ginny álla.
— Na, látod! — kuncogok. — Luna szókimondó, de tudja tartani a száját, ha kell.
— Akkor mindenképpen beszélj vele — biccent Ginny. — Most viszont nekünk kellene beszélnünk Hagriddal.
— Igazad van — sóhajtok.
Miközben a többiek elvannak a csigáikkal — vagyis szabadon engedik őket, és beszélgetéssel ütik el az időt —, mi Ginnyvel odalépünk a búskomor legendás lények gondozása tanárhoz.
— Mi újság, Hagrid? — simítja meg a karját a legjobb barátnőm.
— Rosszkedvűnek látszol — teszem hozzá aggódva.
— Aragog... — szipogja az óriás. — Tudjátok, Aragog jó ideje beteg. Egyre rosszabbul van. Azt hiszem... közel a vég számára — sírja el magát.
— Ó, Hagrid, nagyon sajnálom — öleli át a derekát Ginny.
Követem a példáját. Még ketten is alig érjük át széltében a félóriást.
— Esetleg tehetünk valamit az érdekében? — kérdezem.
— Nagyon kedvesek vagytok — csuklik el a hangja. —, de azt hiszem, nem.
— Biztos? — kérdezi Ginny. — Tényleg szívesen segítünk bármiben.
— Csak etetni kell — mondja Hagrid —, de azt megoldom én. Nem akarlak kitenni benneteket egy kirándulásnak a Tiltott Rengetegben, főleg, hogy az utóbbi időben zavargás tört ki a kentaurok között. Ráadásul a többi pók is... mintha várnák Aragog halálát. Izgatottak, alig bírok velük. Veszélyes most az erdő, még a szokásosnál is jobban.
— Pedig szerintem Aragog örülne a látogatóknak — erősködik Ginny. — Betegen én is mindig jobban érzem magam, ha eljön hozzám néhány barát.
Igyekszem eltűnni Hagrid látóteréből, és hevesen rázom a fejem, meg mutogatok Ginnynek, hogy eszébe ne jusson rábeszélni Hagridot, hogy látogassuk meg az akromantulákat. Ő még nem járt ott, fogalma sincs, milyen veszélyesek az óriáspókok, nekem pedig eszemben sincs újra betenni a lábam a fészkükbe. Valószínűleg ők sem örülnének a viszontlátásnak.
Legjobb barátnőm azonban nem vesz tudomást a tiltakozásomról.
— Én nem félek bemenni a Tiltott Rengetegbe — folytatja —, és biztos vagyok benne, hogy Di sem. Ha velünk van, nem is eshet bajunk, hiszen ő a Szarvas Kígyó, bármilyen lénytől megvéd minket az erdőben. Mindketten vállaljuk a kockázatot és a következményeket Aragogért. Igaz, Di? — vet rám szigorú pillantást.
Miééért? Miért csinálja? Jól tudja, hogy nem mondhatok nemet, mert azzal elkeseríteném az amúgy is szomorú Hagridot. Nagyot nyelek.
— Igen — motyogom összeszorított fogakkal. — Persze, hogy mindketten vállaljuk, Hagrid. Aragogért. Ez csak természetes.
A vadőr elbőgi magát meghatottságában, és csontropogtató ölelésben részesít mindkettőnket.
— Mit műveltél? — sziszegem Ginnynek, miközben Hagrid trombitálva kifújja az orrát.
— Meg akartad tudni, mi van a kentaurokkal, nem? Hát, itt a lehetőség.
— De nem testközelből gondoltam! — méltatlankodom.
— Márpedig az erdőben van rá a legnagyobb esélyünk, hogy információt gyűjtsünk — von vállat. — Egy kis kiruccanás meg se kottyan nekünk.
— Te „kis kiruccanásnak" nevezed — fintorgok —, én öngyilkos akciónak...
Megbeszéljük Hagriddal, hogy az utolsó óránk után találkozunk a kunyhójánál. Remek, legalább nem az éjszaka közepén kell látogatást tennem a pókfészekbe, mint elsőéves koromban. Ettől függetlenül persze a Tiltott Rengetegben — mint mindig — félhomály van.
Hagrid hatalmas hordót cipel a hóna alatt, teli nyálkás, undorító férgekkel, másik kezében pedig a számszeríját szorongatja. Mi Ginnyvel szintén harcra készen, kivont pálcákkal fedezzük, és minden hirtelen hangra összerezzenünk.
Elérkezik a kritikus pont, amikor elhagyjuk az ösvényt, és némi gyaloglás után a földfelszín lejteni kezd. Hamarosan megpillantjuk a medenceszerű mélyedést, amiben az akromantulák tanyáznak.
A fészek a szokásosnál is jobban nyüzsög. Ginny nyel egyet az izgő-mozgó pókok láttán.
— Na, most már nem tartod olyan jó ötletnek, hogy itt legyünk, igaz? — csipkelődök.
Összepréseli az ajkait, és határozottan felel.
— De igen.
Hagrid nem figyel ránk — tekintetével a pókok vezérét keresi.
— Aragog! Aragog, merre vagy? — kiabálja.
Hamarosan előtámolyog a hatalmas, öreg ízeltlábú. Látszik rajta, hogy erőtlen, és soványabb, mint a gyermekei.
Ginnynek elakad a lélegzete, amikor az akromantula tejfehér, vak szemeibe néz.
— Te vagy az, Hagrid? — rebegi fátyolos hangon. Ez megijeszt — olyan, mintha csak árnyéka volna önmagának. Ramaty állapotából kitűnik, hogy tényleg beteg. Mászni se nagyon tud, Hagridot kéri, hogy jöjjön közelebb.
— Kiket hoztál magaddal? — szimatol a levegőbe. — Idegen emberszagot érzek, és... jóságos ég! — hőköl hátra.
A többi pók nyugtalanul csattogtatja csáprágóját. Aragog hangja félelmében valahogy tisztábban cseng.
— Hagrid! A fészkünkbe hoztál egy kígyót? Tudod, hogy az ellenségeink!
— Mi? Nem hoztam én ide semmiféle kígyót — pislog meghökkenve a vadőr.
— Öhm, azt hiszem, rám gondolt, Hagrid — köszörülöm meg a torkom. — Az állatok és a varázslények általában megérzik, hogy én vagyok a Szarvas Kígyó.
— Di rendes gyerek — legyint Hagrid —, nem kígyó. Szó se róla, vannak ilyen-olyan csodaképességei, de... barátként érkezett.
— Várjunk csak! Te lennél a Szarvas Kígyó? — fordul az irányomba Aragog. — Hát ezért voltál olyan ismerős!
— Ajaj... — motyogom Ginnynek. — Emlékszik rám.
— Itt jártál négy évvel ezelőtt — folytatja az akromantula —, amikor az a Harry Potter meg a másik, vinnyogós gyerek is. Azok ketten kérdezősködtek, aztán megjelentél te, valami hangos, büdös emberi szerkezettel, és feldúltátok a fészkünket. Borzongató kígyóaurád volt már akkor is. A gyermekeim megriadtak tőled.
— Sajnálom, de meg akarták enni az unokabátyámat és a legjobb barátját — felelem kissé ingerülten —, ezzel pedig engem ijesztettek meg. Emiatt aktiválódott a képességem, amivel elriasztottam őket. Úgyhogy azt hiszem, kvittek vagyunk.
— Hmm... Úgy érted, a benned élő varázslat önállósította magát, és akaratlanul használtad ellenünk?
— Ha tudatomnál vagyok, valószínűleg akkor is megpróbáltam volna megvédeni Harryéket — vonok vállat —, de lényegében úgy van, ahogy mondtad. Akkoriban még nem tudtam kontrollálni a képességemet, fogalmam sem volt, miért is van egyáltalán, mi a funkciója, arról pedig végképp sejtelmem sem volt, hogy én vagyok a Szarvas Kígyó. Életveszélyben automatikusan átváltoztam, de csak félig. Később viszont megtanultam kezelni azzal, hogy animágus lettem. A teljességnek viszont ára van, így azóta képtelen vagyok előidézni a korábbi félállapotot. Egy animágus vagy átváltozik, vagy nem, nincsenek köztes lehetőségek és automatikus aktiválódás sem.
— Értem — morogja Aragog. — Azonban úgy látom, a teljesség nem hozta meg a bölcsességed, Szarvas Kígyó. Most, hogy viszályt szítottál a kentaurok között, nem tanácsos betenned a lábad az erdőbe. Hovatovább, mi sem látunk szívesen.
— Nem tehetek arról, hogy a kentaurok egymásnak estek! — fakadok ki. — Hiszen én nem csináltam semmit, csak... létezem, ennyi az egész!
— Az épp elég... — dörmögi Aragog.
— Hozzád pedig barátként érkeztünk — folytatom —, beteglátogatóba, hogy jobban érezd magad.
— Haldoklom, kígyóleány, bármi is a neved...
— Diana Dursley — szúrom közbe.
— Szóval Diana Dursley... — mormolja az óriáspók. — Mint mondtam, az időm a végéhez közeledik. Nem fogom jobban érezni magam.
Hagrid zokogni kezd.
— Megmondtam már, hogy te is törődj bele — szól rá szigorúan Aragog. — Jó barátom voltál a születésemtől kezdve, de egyszer mindannyiunkért eljön a halál. Már a társaim is érzik. Alig várják, hogy felfalják a tetememet.
Hagrid még keservesebben sír.
— Felfalják a tetemét!? — hüledezik Ginny.
— És te ki volnál, ifjú hölgy? — kérdezi Aragog.
— A vinnyogós gyerek húga... — humorizál a lány, majd illedelmesen bemutatkozik. — Ginevra Molly Weasley.
— Weasley, Weasley... a te bátyád az a két átokverte kölyök is, akik egyszer beszöktek ide, és eleresztettek egy csomó petárdát?
Eltátom a számat, és összenézek Ginnyvel. Az efféle cselekedet igazán Fredre és George-ra vall, de álmomban se hittem volna, hogy tényleg megtették. Egyszerre vakmerő és őrült cselekedet.
— Öhm... meglehet — ismeri el Ginny. — Nézd... tudom, hogy sok van a bátyjaim és Di rovásán — mondja Ginny —, mégis megkérdeznénk: Tehetünk-e érted valamit? Lenne esetleg bármi kívánságod, amit ha teljesítenénk, szebbé tehetnénk vele a hátralévő napjaid?
— Nincs szükségem emberekre — dörmögi Aragog. — Éppen elég bajt okoztatok már a fészkünknek. Mondtam már, hogy nem látunk szívesen. Ez alól egyedül Hagrid kivétel. Menjetek el.
— Hagriddal jöttünk, hozzá tartozunk. Csak és kizárólag vele együtt távozunk — jelenti ki Ginny.
— Bölcs döntés. Egyedül miatta élhettek, és mert itt van veletek a Kígyók Királynője. Bármennyire is fájó bevallani, de az ő hatalmával mi nem kelhetünk versenyre.
— A Kígyók Királynője, nem az embereké — szólalok meg. — Te is belátod, Aragog, hogy a lényemnek egy része nem ember, igaz? Akkor miért ne segíthetnék? A mágiámmal megpróbálhatlak meggyógyítani...
— Kígyókra még annyira sincs szükségem, mint emberekre. A fajtátok ősi ellenségünk, a társaim meglincselnének, ha segítséget fogadnék el tőled.
— De hiszen az életedről van szó! — magyarázza Ginny. — Di-tól kaphatnál még egy esélyt!
— Nem sokat érne, ha a társaim rögtön utána végeznének is velem — mondja a pók. — Emellett bennem is maradt még annyi büszkeség, hogy nem bízom az életem egy kígyóra. Én már beletörődtem a sorsomba.
— És emberi segítségre miért nincs szükséged? — kérdezi Ginny. — Hiszen Hagrid jó barátod, ahogy magad is mondtad. Mindvégig rá bíztad a sorsodat.
— Hagrid más, ő a születésemtől kezdve mellettem volt, immár ötvennégy éve. Tudom, hogy bízhatok benne. Mellesleg, ő sem teljesen ember. Tényleg segíteni akartok, Diana Dursley és Ginevra Molly Weasley? Akkor segítsetek rajta. Csak azt kívántam tőle, hogy ha meghalok, temessen el tisztességesen — ne hagyjon itt prédául a gyermekeimnek.
— Ha kell, kimenekítjük a holttestedet — ígéri komor elszántsággal Ginny.
— Figyelmeztetlek, hogy nem lesz könnyű feladat, és csak azért engedem, hogy részt vegyetek benne, mert féltem Hagridot. Attól tartok, ha már nem leszek, a gyermekeim tisztelete megszűnik iránta. Onnantól rá is prédaként fognak tekinteni, és nem akarják majd odaadni a holttestemet. Hagrid viszont jó barátom, nem szeretném, hogy felfalják. Ti azonban boszorkányok vagytok, egyikőtök pedig egy mágikus lény erejével is rendelkezik. Talán meg tudjátok védeni őt.
— Megtesszük, ami tőlünk telik — fogadkozom egy hatalmas sóhaj kíséretében.
Ezek szerint kénytelen leszek még egyszer visszatérni ide, ráadásul egy fészeknyi vérszomjas akromantula közé. Hurrá...
Hagrid megeteti Aragogot, utána pedig végre búcsút vehetünk az akromantulák fészkétől. Kifelé menet Szarvas Kígyóvá változom, hogy a pókok lássák, kivel van dolguk, és ne támadjanak ránk. Biztos, ami biztos.
A visszaút viszonylag eseménytelenül telik. Azon kívül, hogy megbotlok egy gyökérben, és elhasalok a hideg földön, semmi izgalmas dolog nem történik. Kentaurokkal sem találkozunk, úgyhogy Ginnynek ez az ötlete nem vált be.
Hagrid azonban rettentően hálás, hogy eljöttünk vele, és könnyes szemmel hálálkodik, amiért segítünk majd neki végső nyugalomra helyezni akromantuláját.
Na, igen... nem is mi lennénk, ha nem keveredtünk volna bele megint egy ilyen lehetetlen helyzetbe.
McGalagony nem aprózza el a büntetésemet. Azt kapom feladatul, hogy segítenem kell a könyvtári leltározásban Madam Cvikkernek. Három hétvégémet felemészti, hogy könyveket pakolok le a polcról, megszámolom őket, majd bediktálom a címüket a könyvtárosnőnek. Eszméletlen mennyiségű kötet van a Roxfortban — ezt mindig tudtam, de csak most érzem igazán.
McGalagony azonban nem is tudja, hogy a nehéz munka ellenére mekkora szolgálatot tesz nekem, hogy ezt kell végeznem. Ugyanis ennek hála belelapozhatok minden könyvbe (még a zárolt rész köteteibe is), és amiről úgy gondolom, segítségünkre lehet a volt-nincs szekrény ügyében, kikölcsönzöm Madam Cvikkertől.
Az utolsó munkanapom estéjén hulla fáradtan roskadok a klubhelyiség kandallója mellett lévő fotelek egyikébe, és kinyitom az első könyvet a mellettem tornyosuló kupacból.
— Tanulás? — huppan le velem szemben Ellie.
— Kutatómunka — pillantok fel barátnőmre.
— Aha... „Hasznos varázstárgyak a mindennapokban", „Mágikus bútorok régen és ma", „Barkácstrükkök kezdőknek"... — nézegeti a könyveimet. — Mire készülsz, csajszi?
— Kedvem támadt barkácsolni.
— Hát, ez fura — állapítja meg. — Honnan jött ez az új hobbi?
— Nem hobbi. Csupán szükségem van egy öltöztető-szekrényre — füllentek.
— Micsodára?
— Öltöztető-szekrényre. Belegondoltál már, mennyivel egyszerűbb lenne az életünk, ha minden reggel csak beleállnánk egy szekrénybe, az pedig kívánság szerint felöltöztetne?
— Ööö... nem, nem gondolkodtam még ilyenen. Ez egyre furább, Di. Honnan jött az ötlet?
— Ismered „A szépség és a szörnyeteg" című mesét?
— Az meg mi? Valami horrorsztori?
— Ja, persze, aranyvérű vagy, nem ismered a Disney-filmeket.
— Micsodákat?
— Mesefilmek, amiket mugli televíziókon lehet nézni — sóhajtok. — Rajzolt figurák mozognak és beszélnek a képernyőn, ezzel megelevenítve egy történetet.
— Nahát! — tátja el a száját a világosbarna hajú lány.
— A bátyámmal nagyon szeretjük őket — mosolyodok el. — Az egyik kedvencem A szépség és a szörnyeteg. Arról szól, hogy egy lány egy elvarázsolt kastélyba kerül...
— Mint a Roxfort! — kotyog közbe izgatottan.
— Hát... igazából nem teljesen, mert ez egy elátkozott kastély. Az ura egy szörnyeteg, akit egy tündér varázsolt csúffá, mert rossz ember volt. De a lány megváltoztatja, egymásba szeretnek, ami feloldja az átkot, és happy end — vázolom fel nagy vonalakban. — A szörny visszaváltozik emberré, ahogy a kastély személyzete is, akik varázstárgyakká voltak változtatva. Az egyikük szekrényként élt, és az volt a feladata, hogy öltöztesse a szörnyet és a lányt. Innen az ötlet.
— Micsoda fantáziájuk van ezeknek a mugliknak! — ámul Ellie. — Nem semmi. A többi mesétek is ilyen érdekes?
— Többnyire — mosolyodok el. — Ha gondoljátok, egyszer nyáron eljöhetnétek hozzánk, és megnézhetnénk pár Disney-mesét. Kirst is biztosan ismeri őket.
— Klassz ötlet, bármit is jelentsen az a „Bizmi". Kösz, Di — mosolyog hálásan Ellie. — Hát, akkor, hagylak dolgozni — biccent a könyveim felé, azzal magamra hagy.
Kicsit bűntudatom van, hogy hazudtam neki (és korábban Madnek is), de vigasztal, hogy ha minden jól megy, a nyáron egy jó kis Disney-mesés napnak nézünk elébe.
Néhány óra múlva Draco huppan le velem szemben.
— Mi újság? Látom, kivetted a fél könyvtárat — pillant a mellettem lévő könyvhalomra.
— Hasznos volt a büntetőmunka — felelem. — A nagy részét már átnéztem.
— Segítek a maradékkal — vesz a kezébe egy kötetet.
— Ne! Még Ellie meglátja, és gyanakodni kezd. Azt hazudtam neki, hogy öltöztető-szekrényt akarok készíteni A szépség és a szörnyeteg mintájára.
— Ebből most csak annyit értettem, hogy szekrény. Mi van? — pislog rám értetlenül.
Sóhajtva összecsukom a könyvem, és beletörődök, hogy most Dracónak is el kell magyaráznom ugyanazt, amit Ellie-nek. A fiú döbbenten hallgatja A szépség és a szörnyeteg meséjét, és bele-belekérdez.
— Várj! Akkor most a lány könnyei felélesztették és visszaváltoztatták a szörnyet? — Látszólag nem képes túltenni magát a dolgon.
— Igen — forgatom a szemem.
— Hűha! És tényleg volt benne egy beszélő varázsszekrény, ami öltöztette őket?
— Igen.
— És azt hazudtad Ellie-nek, hogy te is ilyet akarsz készíteni?
— Igen...
— Akkor majd azt mondjuk, hogy segítek neked, mert fiú vagyok, és jobban értek a barkácsoláshoz — ragad meg egy könyvet, és ellentmondást nem tűrve böngészni kezdi.
Sajnos nem találunk érdemi információt a volt-nincs szekrények szerelésével kapcsolatban, hiába nézünk át megannyi irományt. Így maradunk az eddigi tervünknél, a manómágia használatánál. Remélhetőleg elég erős lesz.
Sajnos egyelőre nem tudunk ellátogatni a Borgin & Burkesbe, mert mindkettőnknek alig van szabadideje. Nekem az RBF-év miatt megy az állandó hajtás, Draco pedig RAVASZ-előkészítőkre jár, február elején pedig megkezdődik a hatodévesek számára a hoppanálási tanfolyam.
Ron és Harry rengeteget panaszkodnak az óra és a minisztériumi oktató miatt, Hermione ellenben élvezi a tanulást, és természetesen jól is megy neki, mint minden más.
Február eleje azonban egy — számomra kellemetlen — meglepetést is magával hoz. Lumpsluck professzor a közelgő Valentin-nap alkalmából bált rendez, és én is meg vagyok hívva, ahogy az unokabátyám is. Természetesen semmi kedvünk elmenni, de mivel teljesíteni akarjuk a feladatot, amit Dumbledore bízott ránk, muszáj ott lennünk, hisz' ez egy remek alkalom arra, hogy kiszedjük Lumpsluckból az eredeti emléket. A küldetés azonban sajnos nem változtat azon, hogy ki nem állhatom a Valentin-napot.
A diákok többsége ellenben alig várja az eseményt, az egész kastély lázban ég. A folyosón lépten-nyomon undorító, rózsaszín konfetti hullik az ember nyakába, esetenként a plafonra függesztett fagyöngyfüzérbe lehet botlani — hála Merlinnek, Hóborc megbuherálja a legtöbbet, hogy undorító, büdös zöld nyálkát folyassanak azokra, akik alatta időznek. Pitonnak is rettentően hálás vagyok, amikor taszítóbűbájjal szétválasztja az undorítóan boldog, enyelgő szerelmespárokat.
Mindezek azonban sajnos cseppet sem szegik a tanulók kedvét, beindul (ahogy én nevezem) a „párvadászat". A napokban randimeghívásokról, ruhatervekről hallani, és persze az egész Roxfort a bálról beszél, meg hogy kinek kivel van esélye összejönni a nagy eseményen.
Eszembe jut, mikor egyszer régen beszélgettünk róla Dracóval, hogy mennyire klisésnek tartjuk, ha valakik Valentin-napon jönnek össze. A véleményem azóta se változott, de ez persze a kerti törpét sem érdekli. Olyan, mintha minden összeesküdött volna ellenem. Akik nem hivatalosak a bálra, irigykedve nézik azokat, akik igen, vagy éppen bepróbálkoznak náluk — ugyanis egy vendéget is lehet vinni.
Talán mondanom sem kell, Harry és én mennyi meghívást kapunk mindössze pár nap leforgása alatt. Annyira megelégeljük az egészet, hogy szabályosan menekülünk az emberek elől. Ciki vagy sem, de az unokabátyámmal a legtöbb óraközi szünetet Hisztis Myrtle mosdójában bujkálva töltjük — Ron legnagyobb derültségére. De oda legalább senki be nem teszi a lábát rajtunk kívül. Igaz, egy érzékeny lelkű kísértet nem a legjobb társaság, akit az ember el tud képzelni magának, de még mindig jobb, mint a rámenős fiúk — vagy Harry esetében lányok. Most persze minden Lump-klub tagot rivaldafény övez, de mivel Harryvel bármelyikünk lehet a Kiválasztott, a hírnevünk miatt minket keresnek a legtöbben. Hermione a legszerencsésebb — mivel Ronnal jár, megússza az egész hercehurcát, hisz' nyilván őt viszi a bálba.
— Miért nem hívod el Ginnyt? — kérdezem Harryt egy alkalommal, amikor a mosdókagylókon ülve csinálom a rúnaismeret-házimat a közelgő órámra, ő pedig a kiábrándító-bűbájt gyakorolja a helyiség egyik sarkában. Elereszti a füle mellett a kérdést.
— Nem segítenél, Di? Nem akar sikerülni ez a francos varázslat.
— Még le kell fordítanom ezt az egész szöveget — grimaszolok, és felmutatom az ősi jelekkel díszített pergament. — Különben is, minek neked kiábrándító-bűbáj?
— Nem lehet velem mindig apám köpönyege — érvel logikusan —, pedig bizonyos helyzetekben jól jönne, ha fel tudnék szívódni.
— Például mostanában? — sóhajtok. — Megértelek, de sajnos kicsit körülményes lenne használni a kiábrándító-bűbájt. A folyosón a tömegben bárkinek nekimehetsz, és máris fuccs az egész bűbájnak, láthatóvá válsz.
— Tudom — húzza el a száját —, de attól még szeretném megtanulni. Ha auror akarok lenni, szükségem lesz rá.
— Jó neked, hogy ennyire céltudatos vagy — sóhajtok. — Nekem még mindig fogalmam sincs, mi akarok lenni. Egyébként nem válaszoltál a kérdésemre. Miért nem hívod el a bálba Ginnyt? Tetszik neked, nem?
— A francba, Di, nem igaz, hogy legilimenciával mindenre rájössz! Szörnyen idegesítő!
— Remus is ezt mondta — mosolyodok el.
— Mikor beszéltetek ti er...?
— Most nem ez a lényeg — vágok közbe —, ne kerülgesd a témát. Szóval? — nézek rá kérdőn. — Ginnyt már vagy öten meghívták, de mindenkinek nemet mondott.
— Éppen ez az! Mi van, ha nekem is?
— Az meg sem fordult a fejedben, hogy talán éppen arra vár, hogy egy bizonyos valaki elhívja?
— Hát, persze, hogy megfordult a fejemben! — háborog. — Csak erre tudok gondolni! Nyilván ez a magyarázat. De mi van, ha nem én vagyok az? Mi van, ha nem tetszem neki? Mi van, ha beégek a meghívással, mint annak idején Chónál? Tudom, hogy Ginny valamikor odavolt értem... de az már régen volt. Azóta megnőtt, tehetséges, okos és gyönyörű lány lett. Miért érdekelném pont én?
— Jaj, Harry, annyira béna vagy! — dörzsölgetem az arcom. — Te vagy „A Fiú, Aki Túlélte", háromszor dacoltál Voldemorttal, véghezvittél megannyi hőstettet... mégsem tudsz elhívni egy lányt a Valentin-napi bálra? Neked ez gyerekjáték kellene, hogy legyen!
— Ő más, mint a többi lány. Nem azért lóg valakivel, mert híres.
— Pontosan. Téged is magadért kedvel. Ő ugyanaz a Ginny, mint aki régen volt, csak éppen jobban kibontakozott a személyisége. Az előtted való félénksége alatt is ott rejtőzött benne a mostani énje, csak te nem vetted észre. Nekem elhiheted, elsőskorunk óta jól ismerem.
— Szóval azt mondod, még mindig úgy érez irántam, mint régen? — fürkész gyanakodva Harry.
— Ilyet egy szóval se mondtam — emelem fel a kezem védekezően. Nem, mert azóta annál még sokkal jobban szeret téged — teszem hozzá gondolatban.
— Hé! Te legilimenciával kideríthetnéd! — derül fel. Ha tudná, hogy már rég tisztában vagyok vele!
— Nem turkálok a legjobb barátnőm agyában — fonom össze a karom a mellkasom előtt.
— Ezt bevezethetnéd a rokonaid esetében is... — dörmögi.
— Vagy mondjuk gyakorolhatnád többet az okklumenciát — öltöm ki a nyelven. — Már mindent megtanítottam neked, amit meg lehetett, innentől rajtad múlik.
— Hé! Már egyre jobban megy! — sértődik meg. — Jó ideje nincsenek vízióim Voldemortról. De el sem tudod képzelni, mennyire nehéz veled szemben okklumenciát használni!
— Nehezebb, mint a Sötét Nagyokossal szemben? Ezt bóknak veszem — vigyorodok el.
— Nekem biztosan — von vállat —, hisz' együtt nőttünk fel.
— De nem lehet nehezebb, mint elhívni Ginnyt — térek vissza az eredeti témára.
— Nézd... én nagyon szívesen elhívnám... ez minden vágyam, de... egy Valentin-nap olyan...
— Klisés? — találom ki a gondolatait.
— Pontosan. Ha randira hívnám, azt akarnám, hogy az alkalom különleges legyen. Ne egy szerelmesek tömegrendezvényén kerüljön rá sor, amikor megannyi nyáladzó párocskával vagyunk körülvéve. Elég volt nekem Chóval Madam Puddifoot kávézójába járni ahhoz, hogy ráunjak az ilyesmire. Ginny igazán nem mindennapi lány, megérdemli a tökéletes randit.
Őszintén meghatódom a szavain.
— Tudod, Harry, meglehet, hogy sokakat csak azért érdekelsz, mert te vagy a Kis Túlélő meg a lehetséges Kiválasztott, de akik a felszín alatt látják a lelkedet, tudják, mennyire értékes srác vagy valójában. Ginny is ilyen ember. Ő is látja, hogy tiszta a szíved, azok után, amit Voldemort tett veled, és ez hatalmas szó. Olyan erő lakozik benned, amiről a Sötét Nagyokos még csak nem is álmodhat. Sohasem bocsátom meg annak az alávaló szörnyetegnek, hogy megölte a nagynénémet és a nagybátyámat. Tudom, hogy nem volt könnyű sorsod ezután, mégis, azt kell mondanom, hálás vagyok Lilynek, hogy kétszer is életet adott neked, és most itt vagy nekem. Mindig mellettem voltál az elmúlt években, és ez nagyon sokat jelentett nekem — és jelent most is.
Harry földbe gyökerezett lábbal hallgatja a vallomásom.
— Hű... hát, ez... én nem is tudom, mit...
— Szóval csak azt akartam mondani — húzom félmosolyra a számat —, hogy nagyon szeretlek, uncsitesó. Ginny pedig a legszerencsésebb lány lesz, amennyiben megembereled magad, és egyszer végre elhívod randizni. Ám legyen, amíg keresed a megfelelő alkalmat, kimentelek a helyzetből. Elmegyek vele én.
— Te? Mi...? Hogyan?
— Mint legjobb barátnők. Csapunk egy csajos estét — vagy még jobb, Antivalentin-napot!
— Oh... nem is rossz ötlet. Kösz, Di, te vagy a legjobb! — mosolyog rám. — Mindig mindent feláldozol, hogy nekem jó legyen. Meg sem érdemellek téged.
— Ugyan! Hát a vécéknek papoltam az előbb, hogy mennyire értékes ember vagy?
— Ugyanez igaz rád is — feleli. — Elmondhatatlanul örülök, hogy ott voltál nekem a Dursley-házban, mint fény a sötétségben, már tudatlan mugli lánykaként is. Hát el sem tudod képzelni, mekkora volt az örömöm, amikor megláttalak a Roxfortban, és kiderült, hogy boszorkány vagy. Később pedig egyre csak csodáltam, amint növekszik az erőd, és kiderül, mi rejlik benned. Talán sokan a te személyedben is csak a lehetséges Kiválasztottat látják, a Szarvas Kígyót, meg hogy Isolt Sayre, Morrigan és Mardekár utódja vagy, de én ismerlek, és magadért szeretlek, ahogy sok más barátunk is. Mi tudjuk, milyen hatalmas szíved van, és mekkora lelkierő lakozik benned. Emiatt vagy te különleges, emiatt tudsz erőt adni másoknak is. Ez pedig fantasztikus képesség. Sajnálom, ami McLaggennel történt, mert te egy csodálatos lány vagy, Di. Egyszer ezt egy rendes fiú is észre fogja majd venni, hidd el. Azt az undorító taplót pedig még kicsinálom egyszer — fogadkozik.
— El sem tudtam volna képzelni szebb végszavakat — vigyorodok el.
— A lényeg, hogy büszke vagyok rád. És nem fogom hagyni, hogy Voldemort elvegyen tőlem.
— Én sem hagyom, hogy megöljön téged — ígérem. — De „nem élhet az egyik, míg él a másik" — idézem a jóslatot —, úgyhogy, ha kölcsönösen meg akarjuk védeni egymást, el kell intéznünk, hogy Voldemort legyen az, aki meghal.
— Ezért hajkurásszuk most Lumpsluckot is — grimaszol. — Minden információra szükségünk van, ami segít a horcruxok megsemmisítésében.
— Pontosan. Úgyhogy a bál alatt majd mindketten megkörnyékezzük az öreget. Apropó, beszélnünk kellene valamikor Lunával is, hátha tud valamit Hollóháti fejdíszéről.
— Jó ötlet! — derül fel Harry. — Eddig ez eszembe se jutott.
— Ginny javasolta — mosolygok.
— Elmondtad neki, mi a küldetésünk? — kerekedik el a szeme.
— Miért, te talán nem osztottad meg Ronnal és Hermionével? Ginny a legjobb barátnőm, megérdemli, hogy ismerje az igazságot — és szerintem Lunát is be kellene avatnunk. Így lenne korrekt.
— De...
— Tudom, nem bízol benne annyira, hogy egy ilyen súlyú információt megossz vele, de én jobban ismerem Lunát, mint te. Tud titkot tartani, jobban, mint hinnéd. Tudtad például, hogy rendszeresen kijár a Tiltott Rengetegbe thesztrálokat etetni?
— Micsoda!? — hüledezik.
— Bizony — húzom ki magam elégedetten.
— Jó, legyen. Én is elmondtam két embernek, te is elmondhatod még Lunának, de ennyi legyen elég. Többen nem tudhatnak róla. Dumbledore se örülne neki, ha túl sok barátunknak mesélnénk erről, mert akkor előbb-utóbb kitudódna, és a titok többé már nem lenne titok.
— Világos — biccentek. — Lunáért és Ginnyért én felelek, te pedig Ronért és Hermionéért. Megbeszéltük?
— Meg — ráz velem kezet. — Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz ez a horcrux-mizéria? — sóhajt.
— Dumbledore tuti — forgatom a szemem.
— Csak valami csoda folytán nekünk elfelejtette említeni... — morogja Harry.
— Mindig elfelejti — kuncogok. — De végül is, egy szóval se mondta, hogy könnyű lesz. Viszont, ha úgy hiszi, meg tudjuk oldani, akkor biztosan. Dumbledore-nak nem szokása tévedni.
— Reménykedjünk benne, hogy most is megtartja ezt a jó szokását.
— Na, igen... — dörmögöm, és folytatom a rúnáskönyv tanulmányozását.
Harry felhagy a kiábrándító-bűbáj gyakorlásával. Letelepedik mellém a mosdókagylókra, és a magát Félvér Hercegnek nevező egyén bájitalkönyvét kezdi lapozgatni. Mint mindig, teljesen elmélyed az olvasásában.
— Fel nem tudom fogni, hogy te, aki utálod a bájitaltant, hogy rajonghatsz ennyire egy tankönyvért — sandítok rá.
— Ez más, mert ki van egészítve a Félvér Herceg írásával! És nem csak bájitaltan van benne. Ismeretlen rontásokat és ártásokat is találtam, amiket valószínűleg ő maga ötlött ki. Fantasztikus! — áradozik.
— Látom, nagyon odavagy ezért a Hercegért — forgatom a szemem. — Még mindig nem derült ki, kicsoda?
— Nem. Még Hermionének se sikerült rájönnie. Talált valami cikket egy Eileen Prince nevű mardekáros lányról, aki akkoriban járt a Roxfortba, mikor kiadták ezt a könyvet, de... én úgy érzem, a Herceg fiú volt.
— Hát, pedig simán lehetett félvér, és ha Prince volt a vezetékneve, akkor lányként is neveztethette magát Hercegnek.
— Hermione is ezt mondta...
— Egyébként biztos mardekáros volt, ha ártásokat és rontásokat talált ki. Add csak ide, hadd nézzem azt a könyvet! — teszem le a rúnakötetem, és átveszem a hatodéves bájitaltan-olvasmányt.
Összeráncolt szemöldökkel fürkészem a sorokat, amik közé egykori gazdája kézzel írt betűi vegyülnek. Még a margók is tele vannak firkálva. A titokzatos Félvér Herceg apró, szép betűkkel írt, így ez alapján nem lehet eldönteni, nő-e vagy férfi. Azonban valahonnan ismerős nekem ez az írás. Biztos, hogy láttam már korábban... de hol?
Elakad a lélegzetem, amikor eszembe jut a megoldás... Merlin gatyájára! Hiszen nem is egyszer láttam ezt az írást, hanem egészen sok alkalommal! Nevezetesen büntetőmunkáknál, illetve a korábbi években bájitaltanon. Hát, persze, még logikus is, hiszen a Herceg kiváló bájitalmester! Hogy nem jöttünk rá eddig, ki is ő?
— Harry... — motyogom falfehér arccal — ez Piton írása.
Az unokabátyám ijedtében kis híján leesik a mosdókagylóról, amin ül.
— Tessék?
— Piton a Félvér Herceg.
— Ne hülyéskedj, az nem lehet! Ezt a könyvet még jóval azelőtt adták ki, hogy Piton a Roxfortba járt.
— Akkor az anyjától vagy az apjától örökölte... jóságos Merlin! Simán lehet, hogy az az Eileen Prince volt Piton anyja! És ha aranyvérű volt, a férje pedig mugli, akkor Piton tulajdonképpen félvér „Herceg".
Harry eltátja a száját.
— Hidd el, felismerem Piton írását — folytatom. — Amikor voltam nála büntetőmunkán, sokszor az általa írt receptekből kellett dolgoznom — és ugyanilyen írással javított bele a házi feladatainkba meg a dolgozatainkba is, amikor még ő tanította nekünk a bájitaltant. Nem tűnt fel neked?
Harry a könyv fölé hajol, és összehúzott szemmel fürkészi a betűket.
— Basszus...! — hasít belé a felismerés. — Ó, hogy az a...!
Türelmesen megvárom azt az öt percet, amíg az unokabátyám kellőképpen kikáromkodja magát. Megértem, hogy sokkoló számára a felismerés, hiszen utálja Pitont, és Piton is utálja őt. Nehéz lehet megemészteni, hogy mindeddig neki köszönhetően brillírozott Lumpsluck bájitalóráin, neki hála nyerte el a Felix Felicist, és őt bálványozta hónapokon keresztül. Márpedig, ha egyszer elismerte, hogy Piton zseniális elme, azt már nem mossa le magáról, és örökös szekálás tárgyává válhat miatta a barátai körében.
— Most azonnal megszabadulok ettől — veszi vissza undorodva a kötetet.
— Épp ideje — felelem vidoran. — Hermione és Ginny örülni fognak neki. Hová viszed?
— Van egy hely a kastélyban, ahová el tudom rejteni anélkül, hogy bárki is megtalálná...
— A Szükség Szobája — bólogatok.
Eszembe jutnak a kacathegyek, amiket láttam, amikor Dracóval ott jártam. Valószínűleg Harrynek is a szoba ezen formája fog megnyílni. Az unokabátyám már szalad is, hogy megszabaduljon gyűlölt tanára régi könyvétől.
— Büszke vagyok rád, hogy helyesen cselekszel! — kiáltok utána, mielőtt becsukódik mögötte az ajtó.
Összecsukom a rúnakönyvem, lemászom a mosdókagylóról, amin ültem, és nagyot nyújtózkodom. Nemsokára csöngetnek, ideje órára mennem.