Az újév legjobb híre, hogy amikor a Rendtagok ismét meglátogatnak bennünket, Tonks és Remus kézen fogva érkeznek. Végre valahára összejöttek!
Ginnyvel és Chloéval örömködünk egy sort, Mrs. Weasley azonban nem tud felhőtlen boldogsággal tekinteni az újdonsült párra. Nehezményezi ugyanis, hogy Tonks nem Billel került kapcsolatba. De hát, a fiú amúgy is Fleurt szereti, Tonks pedig Remust. Így van ez rendjén.
Amint alkalmam adódik rá, félrehívom Rémszemet.
— Miben segíthetek, kölyök?
— A biztonsági rendszerről szeretnék beszélni — magyarázom. — Lenne néhány ötletem, hogyan fejleszthetnénk.
— Hallgatlak — mormolja.
Mágikus szeme ide-oda mozog az üregében.
— Szóval, azon gondolkoztam, hogy talán jobban kellene ellenőrizni a postát — vetem fel óvatosan. — Ki tudja, milyen veszélyes küldeményeket kaphatunk?
— Erre már kifejlesztettünk egy hatékony védelmi rendszert. Csak olyan baglyok juthatnak át a védőbűbájokon, akik nem szállítanak sötét varázstárgyakat.
— Igen, tudom, de... mi van, ha mondjuk valaki zsupszkulccsá varázsol egy levelet? Tudtommal a zsupszkulcs nem sötét varázstárgy. A bűbájok ezt is ki tudják szűrni?
Rémszem ajkai elnyílnak a döbbenettől.
— A manóba! Hogy lehet, hogy erre eddig nem gondoltam? — bosszankodik. — Baklövés egy ilyen öreg rókától... na, de te, kölyök, igazán találékony vagy! Hogy jutott ilyesmi az eszedbe? Csak nem kaptál egy ilyen levelet? — fürkész gyanakodva.
— Jaj, dehogy — füllentek —, hisz' akkor már rég halott lennék. Csak elmélkedtem, hogy hogy játszhatnának ki minket a gonosztevők, és hirtelen bevillant ez — vonok vállat.
— Helyes, helyes — veregeti meg a vállam. — Fontos, hogy az ellenség fejével is gondolkodni tudjunk, kölyök. Ha jól tudom, idén van az RBF-éved. Gondolkodtál már rajta, hogy a Roxfort után esetleg aurornak tanulj tovább? Szükségünk lenne minél több jó emberre. Benned megvan a rátermettség.
— Gondolkoztam rajta — vallom be —, de sok minden máson is. Viszont azt hiszem, nem az aurorszakma lesz számomra a megfelelő. Az Harry pályája.
— Ahogy gondolod, kölyök — recsegi Rémszem. — Ha mégis emellett döntenél, az Aurorképző tárt karokkal vár, ebben biztos vagyok.
— Köszönöm — mosolyodok el.
Január első napjaiban Harry, Ron, Hermione, Ginny és én összecsomagolunk, és késő délután felsorakozunk a konyhai tűzhely előtt, hogy visszatérjünk a Roxfortba. A minisztérium a diákok gyors és biztonságos utaztatása érdekében engedélyezi a Hop-hálózat egyszeri használatát. Mehettünk volna Chloéval is, de Dumbledore megkért, hogy ezúttal szabályosan utazzunk. A minisztérium ugyanis ellenőrizni tudja a Hop-rendszert, jobb hát, ha azt látják, hogy mind azzal megyünk.
Az indulásunkkor csak Mrs. Weasley van otthon, mivel a többi felnőttnek ma már dolgoznia kell. Az asszony zokogva búcsúztatja gyermekeit. Ginny összenéz velem, és a szemét forgatja. Mostanra megszoktuk, hogy lépten-nyomon elsírja magát Percy balul sikerült karácsonyi látogatása óta. Hogy a paszternák-arcpakolás Fred, George vagy Ginny műve volt-e, végül nem derült ki, mert mindhárom váltig állította, hogy ő tette.
— Ne sírj, anya! — veregeti meg Ginny a vállán zokogó édesanyja hátát. — Nincs semmi baj...!
— Nem kell aggódnod értünk — teszi hozzá Ron, és kivételesen megengedi, hogy az asszony puszit nyomjon az arcára. — Percyért meg nem érdemes, ha egyszer ekkora bunkó...
Mrs. Weasley most Harryt zárja a karjaiba.
— Ígérd meg, hogy vigyázol magadra... kérlek, ne keresd a bajt...
— Mindig vigyázok magamra, Mrs. Weasley — mosolyog Harry. — Hiszen tudja: a csendes, nyugodt életet szeretem.
Az asszony erőtlenül nevet, majd hozzám lép.
— Ez rád is vonatkozik, Di — ölel meg. — Légy nagyon óvatos.
Összeszorul a torkom a gondolatra, hogy a jóságos Mrs. Weasley még csak nem is sejti, mibe keveredtem.
— Vigyázok a többiekre is, Mrs. Weasley — mosolygok kényszeredetten.
— Kedves vagy — szipogja —, de rád ki vigyáz? Ne feledd, nem kell mindent magadnak megoldanod. Bármi baj van, szóljatok Dumbledore-nak, McGalagonynak, vagy esetleg egy másik felnőttnek.
— Hát, persze. Úgy lesz — füllentem.
Legutoljára az asszony Hermionét öleli meg.
— Nagyon örülök, hogy te is nálunk töltötted az ünnepeket, kis drágám — mondja könnyes mosollyal. — Jó látni, milyen remek hatással vagy Ronra.
— Köszönöm — pirul el Hermione. — Beszéltem a szüleimmel, és azt mondták, a húsvéti szünetben eljöhetnének hozzánk vacsorára a férjével és Ronnal — persze, csak ha van kedvük.
— Hogyne, kis drágám, nagyon szívesen! — derül fel Mrs. Weasley. — Bizonyára Arthur is nagyon fog örülni neki.
— Az biztos... — mormogja Ron. — Bár, amikor apa a legutóbb betette a lábát egy mugli lakásba, nem sok jó sült ki belőle — sandít rám.
Tudom, hogy a házunkban történt kandallós-balesetre gondol. Hát, remélem, a Grangeréknél töltött vacsora kellemesebben telik majd. De az valóban biztos, hogy Mr. Weasley borzasztó lelkes lesz a meghívás miatt.
— Apád viselkedni fog, Ron — legyint Mrs. Weasley, bár az arcán bizonytalanság tükröződik. — Köszönjük a kedvességeteket, Hermione.
— Igazán nincs mit — szabadkozik a lány. — Amennyiszer vendégül láttak itt, ez a legkevesebb...
— Nekünk ez nem fáradtság, kedvesem — hárít a nő. — Egyébként is sokan vagyunk, elfér még pár ember. Csak örülök a gyerekeim barátainak, a fiam barátnőjének pedig különösen... Bár Bill is ilyen okos, nagyszerű lányt választott volna magának...
— Anya! — szól rá Ron.
Mrs. Weasley csak mosolyogva a fejét csóválja, és hátrébb lép tőlünk.
— Legyetek jók...
Elsőként Harry lép a smaragdzöld tűzbe, és elkiáltja magát.
— Roxfort!
Másodiknak Ginny megy, majd Ron és Hermione következik. A sort én zárom.
Amikor Chloéval a vállamon belépek a lángok közé, hangosan és érthetően ejtem ki az úti célt.
— Roxfort!
A tűznyalábok körülzárnak, és az Odú képe eltűnik a szemem elől. Sebesen pörögni kezdek, és varázslóházak kandallói suhannak el előttem. Végül lelassulok, és hamarosan McGalagony professzor dolgozószobájának kandallójában találom magam. A lendülettől orra bukok, és elhasalok a szőnyegen. Köhögni kezdek a tüdőmbe ment hamu miatt.
— Épp kérni akartam, hogy ne hordja ki a kormot a szőnyegre, Miss Dursley, de úgy látom, nem sikerült — sóhajt az íróasztalánál dolgozó professzorasszony.
Harry és Ginny pukkadoznak az elfojtott nevetéstől, így Ron segít fel a földről. Azt hiszem, ezzel a gáláns megmozdulásával újabb pluszpontokat szerez Hermionénél.
— Elnézést, tanárnő — porolom le magam, és a padlóra szegezem a varázspálcámat. — Suvickus!
Összeszedjük magunkat, elköszönünk McGalagonytól, és együtt távozunk a szobájából. Búcsút intek Harryéknek. Míg ők az alkonyi fényben játszó folyosók irányába indulnak, hogy elérjék a Griffendél-tornyot, addig én az alagsor felé veszem az utam, hogy a Mardekár klubhelyiségébe jussak.
Menet közben az egyik ablakból látom Hagridot, ahogyan Csikócsőrt eteti. Mosolyogva folytatom az utam.
Hamarosan elérem a Mardekár klubhelyiségét takaró kőfalat. Egy ideje már nem vesződök a jelszó megjegyzésével, egyszerűen párszaszóul nyitom ki.
— Tárulj — sziszegem.
A kőfal utat enged, én pedig behúzom a bőröndömet. Chloe elégedetten pislog a nyakamból a helyiségre. Boldog, hogy visszatértünk, ahogyan én is — ám sejtem, hogy az év neheze még csak ezután jön majd.
— Diana! — siet elém Draco. — Minden rendben? — kérdezi fojtott hangon.
— Megvagyok — bólintok. — És te meg édesanyád?
— Jól vagyunk — feleli. — Anyám üdvözöl téged. Azt kérte, feltétlenül adjam át.
— Ez kedves tőle.
Észreveszem, hogy néhányan néznek minket. Egyesek csak csodálkozva, Pansy Parkinson viszont kifejezetten gyilkos tekintettel.
— Nem lenne szabad beszélgetnünk — húzom be a nyakam. — Legalábbis itt nem.
— Hadd bámuljanak csak! — legyint. — Elegem van a titkolózásból, és abból, hogy akár ténylegesen, akár látszólagosan el kell taszítsalak magamtól. Nem akarom többé azt játszani, hogy az ellenségem vagy. Hisz' nem vagyunk azok.
— Ez igaz. Viszont barátok se — emlékeztetem. — Régen utáltuk egymást, aztán összebarátkoztunk... de mindketten hibákat követtünk el, és már nem azok vagyunk, akik egykor voltunk.
— Szóval, most vegyük úgy, hogy semlegesek vagyunk? — kérdezi félszegen a fiú.
— Mondjuk — felelem. — Én megbocsátok neked a múltbéli hülyeségeidért, ha te is megbocsátasz az enyéimért.
— Részemről rendben — nyújt kezet. — Új év, tiszta lap.
— Új év, tiszta lap — mosolyodok el halványan, és megrázom a kezét.
A bőrömet furcsa bizsergés járja át. Zavartan visszahúzom a karom. Nem tudom, Dracóban hasonló érzések játszódnak-e le, de a következő pillanatban megborzolja a hajam.
— Azért ne hidd, hogy megszabadulsz az oltogatásaimtól, Dursley — vigyorog játékosan.
— Ez kölcsönös, Malfoy — lököm meg.
— Szóval... van terved a volt-nincs szekrény megjavítására? — vált komolyabb témára.
— Gondolkoztam a problémán, de az eredményes munka érdekében szerintem meg kellene látogatnunk a könyvtárat. És az se ártana, ha láthatnám a szekrényt.
— Jó. Akkor a legközelebbi alkalommal, amikor besurranok a Szükség Szobájába, magammal viszlek.
— Rendben — egyezek bele.
— Egyébként, nekem is van pár új ötletem... de ezt majd ott megbeszéljük. Jobb, ha nem hallgat ki minket senki.
— Igazad van. Akkor, jó éjt. Majd holnap beszélünk — indulok a lányok hálókörlete felé.
— Jó éjt — szól utánam Draco.
— Neked is — nézek vissza egy biccentés kíséretében. — Várj! — torpanok meg, és lassan visszalépdelek hozzá. — Mi lesz Voldemorttal? — suttogom.
— Mi lenne?
— Ha nyíltan jóban vagy velem... nem vagy veszélyben? Mármint... a feladatod, meg minden...
— Áh — bólint —, gondolkoztam ezen, és szerintem nem vagyok veszélyben. Majd azt mondom neki, hogy ez is a tervem része. Ha közelebb kerülök hozzád, könnyebben el tudlak tenni láb alól.
— Oh — sötétül el az arcom. — Igaz...
Különféle gondolatok futnak át a fejemen. Mi van, ha ez a valódi terve? A szilveszteri találkozás talán csak azért történt, hogy a bizalmamba férkőzzön? Végül is, ha meghalok, a Fidelius-bűbáj rendszere szerint a titokgazdaság átszáll mindenkire, akit köt a varázslat: vagyis rá és az édesanyjára. Ők még jól is járnának. Lehet, hogy az egész hazugság volt? Egyszerűen képtelen vagyok kiismerni Dracót, és ez rettentően zavar.
— De... készen állsz? — kérdezem gyomorgörccsel. Remélem, nem tűnik fel neki, miken agyalok.
— Mire?
— Hogy hazudj neki.
Draco egy pillanatra mintha habozna, de végül ünnepélyesen bólint.
— Igen. Jól kitanultam az okklumenciát.
— N-nem félsz? — kérdezem óvatosan.
Az arcán kétségbeesés fut át. Nagyot nyel.
— Hogyne félnék? Ha elszúrom... ha lebukom... nem csak én halok meg, de a családomat is veszélybe sodrom.
— Meg tudod téveszteni — teszem a vállára a kezem. — Ha valaki, akkor te mindenképp. Egyébként, az igazán bátor ember arról ismerszik meg, hogy legyőzi a félelmeit — kacsintok.
Nagy szürke szemeit a tekintetembe fúrja, és halvány mosolyra húzza a száját. A lábaim megremegnek, és hirtelen úgy érzem, a klubhelyiségben iszonyatosan meleg lett. Elszakítom tőle a pillantásomat, sarkon fordulok, és felrohanok a szobámba.
Levetem magam az ágyamra, és szaporán dobogó szívvel bámulok a fehér plafonra. Merlin irgalmazz, mit műveltem már megint!? Miért érzem úgy, hogy vigasztalnom kell, ha levert? És miért történnek velem ilyen furcsaságok a közelében? Mostanában szinte mindig... Már nem tudok úgy elmenni mellette, hogy ne érezzek pillangókat a gyomromban, és olykor azon kapom magam, hogy ok nélkül bámulom. Nem volna szabad többet éreznem iránta barátságnál, hisz' lehet, hogy csak játszik velem. Talán mégis a vesztemre tör, és meg akar ölni. Végül is, börtönbe juttattam az apját. Mi van, ha ezzel akar bosszút állni? Mégis... semelyik másik fiú nem tud ilyen heves érzelmeket kiváltani belőlem.
Hirtelen egy vipera sziszegő képével találom szembe magam. Úgy tűnik, időközben Chloe a mellkasomra kúszott.
— Hahó! Mondom, föld hívja az álmodozva fetrengő kislányt!
— T-tessék? — ülök fel riadtan.
— Már vagy egy perce szólongatlak.
— Oh... sajnálom, Chloe.
— Minden rendben? Valamin nagyon elgondolkoztál.
— Semmi baj — rázom meg a fejem —, csak...
— Csak MI? Látom, hogy valami bánt. Fiú van a dologban, igaz?
— Tessék? — kerekedik el a szemem. — Honnan...?
— Jobban ismerlek, mint bárki, picúr — sziszeg elégedetten. — Szóval? Mi a helyzet Draco Malfoyjal?
— Mi a...? Na, jó, Chloe, ez kezd kicsit ijesztő lenni. Azt hittem, jól megtanultam az okklumenciát, ráadásul te nem is vagy legilimentor...
— Nem, de közel állok hozzád. Egyébként, mondták már neked, hogy legilimentor létedre te magad nem mindig tudod tökéletesen leplezni az érzelmeidet?
— Hát... meglehet — ismerem el.
— Ha valakinek ki szeretnéd önteni a szíved, hát rajta. Itt vagyok neked. Szóval, mi a problémád?
— Én... nem is tudom, hogy fogalmazzam meg... talán őrültségnek fog hangzani, de azt hiszem... azt hiszem, szerelmes vagyok Draco Malfoyba.
— Tehát rájöttél — sziszeg elégedetten.
— Mi? — értetlenkedek. — Nem is lepődsz meg?
— Ez a dolog benned nem most kezdődött, Di. Régóta alakul már, de ha jól tudom, eddig nem voltál a tudatában annak, hogy mit is érzel valójában — magyarázza. — Én viszont kívülről láttam az egész folyamatot, és...
— Várj, várj — szakítom félbe. — Ezzel azt akarod mondani, hogy te hamarabb tudtad, mit érzek, mint én magam? — hitetlenkedem. — Ez azért kicsit abszurd.
— Mégis igaz. A hozzád közel állók esetében előfordul az ilyesmi. A barátnőid, Ginny és Luna is tudják már. Colin Creevey is pontosan tisztában van vele, hisz' tavaly év végén ő állapította meg és mondta el neked. Meg ott van Mad, Kirst, Ellie és Beth... és persze Hermione — őt nem lehet megtéveszteni.
— Oké, oké... — emelem fel a kezem. — Ez hihetetlen... Azt mondod, ennyi ember? De hát... sohasem mondtam senkinek, sőt... most mertem először hangosan kimondani.
— És? Jobban érzed magad? — kérdezi derűsen.
— Nem! Nem, nem, Chloe, nagyon nem! — túrok a hajamba, azzal megosztom az én drága egyetlen szarvas viperámmal a Dracóval kapcsolatos aggályaimat.
A történetem végeztével rám emeli hatalmas, komoly kígyószemeit.
— Nézd, Di, szerintem összeesküvés-elméleteket szősz, mert félsz a szerelemtől. Nem hinném, hogy ez a fiú rosszat akar neked, sőt, megkockáztatom, hogy viszontszeret. Tudod, hogy jó emberismerő vagyok.
— Én is ezt hittem magamról, de őt még én sem tudom kiismerni! Colin is azt mondta, amit te, de hogy láthatnátok ti Draco érzéseit, ha még egy erős legilimentor sem képes erre?
— Talán csak NEM AKAROD látni — közli csendesen —, mert félsz attól, amit megtudsz. Félsz a kudarctól, de félsz attól is, hogy esetleg komolyan szeret téged, mert bajba kerülhet miattad, és ha nem tudod megvédeni, elveszítheted. De én azt mondom neked, Di, hogy megéri megpróbálni. Igen, van vesztenivalód, de ha esélyt sem adsz neki, máris vesztettél. Nem élhetsz félelemben, mert az megőrjít és felemészt. A gonosz lények, mint a dementorok és a Sötét Nagyokos is, mind a félelmedet használják ki. Erősnek kell lenned.
— Lyonel is ezt mondta a temetőben — szökik könny a szemembe. — De ha egyszerűen elgyengülök Draco közelében, és nem tudok tisztán gondolkodni...
— Együtt erősek lehettek. Beszélj vele. Mondd el neki, hogy mit érzel.
— És ha ő nem...?
— Ha nem érzi azt, amit te? Akkor legalább kiderül, és mielőbb továbbléphetsz. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyeneken tépelődj, Di. El kell fogadnod, hogy a szeretettel együtt jár a veszteség is. Csak az a kérdés, hogy előbb... vagy utóbb?
— Azt hiszem, értem, mire gondolsz, Chloe — sóhajtok. — És köszönöm — ölelem magamhoz váratlanul.
Annyira meglepődik, hogy ijedtében felszisszen.
— Mit köszönsz?
— Hát, mindent — nyomok puszit a pikkelyeire. — Hogy vagy nekem.
Reggelizni igyekszem a szobatársaimmal, amikor a bejárati csarnokban Cho Chang támad le.
— Sziasztok! Di, beszélhetnénk négyszemközt?
— Öhm, persze — lepődök meg. — Menjetek csak — intek Madéknek —, majd csatlakozom.
Barátnőim vetnek még ránk egy-egy kíváncsi pillantást, majd belépnek a nagyterembe.
— Van kedved sétálni egy kicsit? — kérdezi Cho. — Szeretném kiszellőztetni a fejem...
Rövidesen a parkban találom magam, a hollóhátas lánnyal az oldalamon lépkedve.
— Miről lenne szó? — töröm meg a csendet.
— Harryről — sóhajt. — Mióta szakítottunk, nem igazán volt alkalmam beszélgetni se veled, se vele. Hogy van?
— Azt hiszem, jól — felelem.
— És te hogy vagy? Rendszeresen olvasom a Próféta cikkeit. Nem lehet nektek könnyű.
— Valóban nem — ismerem el.
— Aggódom miattatok — vallja be —, hisz' életveszélyben vagytok.
— Mindenki életveszélyben van, Cho — világítok rá. — Nehéz időket élünk.
— Emlékszel, amikor megmentetted az életem?
— Hogyne emlékeznék! — mosolyodom el. — Az első kviddicsmeccsem volt.
— Azóta vagyunk jóban. Örökké hálás leszek neked. Bár viszonozhatnám, vagy legalább segíthetnék valahogy!
— Ez igazán kedves tőled, de sajnos a küldetésünk Harryvel főként rajtunk múlik. Nem is mondhatok róla semmit. Remélem, megérted.
— Persze — bólint kissé csalódottan. — Ha mégis szükséged lenne bármire, szólj. Szívesen nyújtok akár csak lelki támaszt is.
— Köszönöm, Cho — mosolygok. — Na, és mi újság veled?
— Hiányzik a DS. Jól éreztem magam a társaságban, azt reméltem, idén is folytatjuk.
— Mivel Umbridge már nincs az iskolában, nem igazán van értelme — felelem.
— Na, és Piton? — kérdezi szkeptikusan. — Eddig nem igazán tetszett, mint SVK-tanár. Kicsit horrorisztikusak az órái. És ahogy a feketemágiáról beszél... mintha ő maga is kedvelné.
— Csak tiszteli az ellenséget — mondom bizonytalanul —, és fel akar készíteni arra, ami odakint vár ránk. Igaz, elég szigorú, de szerintem érti a dolgát.
— Harrynek is ez a véleménye? — érdeklődik.
— Öhm... Harry sosem volt túl jóban Pitonnal — csavargatom a hajtincseimet. — Tulajdonképpen utálják egymást. Nagyon nem tetszik most neki, hogy ő tanítja a kedvenc tárgyát.
— Képzelem — húzza el a száját Cho. — De Harry olyan tehetséges, biztos nem lesz gondja. Csak azokat sajnálom, akik elvéreznek majd SVK-ból, mert túl kemény számukra a követelményrendszer.
— Azért segítünk egymáson, ha kell — mondom —, legalábbis mi, mardekárosok. Úgy tudom, ez a Griffendélre és a Hugrabugra is jellemző.
— A Hollóhátra sajnos nem annyira — horgasztja le a fejét a lány. — Nálunk nagy a versengés a tanulmányaink szempontjából, és sokan önzőek, ha erről van szó. Inkább nem segítenek, csak hogy ők legyenek a jobbak.
— Hallottam erről Lunától — bólogatok. — Szörnyű...
— Luna jó barátnőd, igaz?
— Az egyik legjobb — mosolygok. — Nagyon jószívű, az egész társaságunk jóban van vele.
— Tudom — biccent. — Harry is vele ment Lumpsluck karácsonyi partijára, igaz?
— Igen, együtt mentek.
— Engem sajnos nem hívtak meg, pedig elvileg nagy buli volt.
— Nem volt rossz — ismerem el —, bár nekem végül nem alakult valami fényesen az este.
— Erről is hallottam — ráncolja a homlokát. — Undorító, amit Cormac McLaggen művel.
— Azóta már szakítottam vele — mesélem. — Túlvagyok rajta.
— Bárcsak ugyanezt mondhatnám Harryről és magamról — sóhajt. — Közös megegyezéssel döntöttünk úgy, hogy szakítunk, de nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz lenyelni, ha mással randizik. Ha jól sejtem, Lumpsluck karácsonyi partija volt számára az első ilyen alkalom, mióta szakítottunk.
— Jaj, neeem, Lunával csak barátokként mentek! — tisztázom a helyzetet. — Nem éreznek egymás iránt semmit.
— Tényleg? — Cho mintha kicsit jobb kedvre derülne. — Ezek szerint Harrynek most nincs senkije?
— Öhm... nincs — ismerem el.
— Tudod, gondolkoztam rajta a nyáron... ezen az egészen, ami köztünk volt. Sokat jelentett nekem a kapcsolatunk, és talán hiba volt feladni és szakítani. Még mindig nagyon kedvelem őt. Azóta nem is randiztam senkivel, pedig többször is hívtak.
— Oh, hát ez...
— Meglepő? — kérdezi Cho. — Lehet, de igaz. Nem tudod, Harry mit érez?
Nincs szívem lelombozni azzal a csillogó szemű hollóhátas lányt, hogy Harry már túllépett rajta, és most Ginny tetszik neki — főleg, mert ez az infó szigorúan titkos, még Harry se tudja, hogy tudom. Egyébként is, a Weasley-lány még mindig Dean Thomasszal jár — habár a kapcsolatukkal vannak problémák.
— Hát... nem tudom — füllentem végül. — Nem beszéltünk erről.
— Szerinted van még nála esélyem?
Nem — akarom felelni, de nem jön a számra.
— Nem tudom — válaszolom végül.
— Ki fogom deríteni — fogadkozik. — Köszönöm, Di! — villant rám ragyogó mosolyt, és elsiet.
A tenyerembe temetem az arcom. Ha Cho ráhajt Harryre, ki tudja, milyen bonyodalmakat indít be. Figyelmeztetnem kell egy bizonyos személyt, hogy fogytán az ideje. Döntenie kell.
Az üvegházak között ülünk Ginnyvel. Bízom benne, hogy itt senki sem hallgat ki minket.
— Szóval Cho Chang megint bepróbálkozik Harrynél? Miért mondod el ezt nekem? Tudtommal Deannel járok.
— Igen, de... legilimentor vagyok, a fenébe is! Tudom, hogy érdekel, Gin. Mindig tetszett neked.
— De ő észre se vett — tárja szét a karját. — Ez ellen nem tudok mit tenni.
— Igen? Pedig szerintem mióta magadat adod előtte, ez változott.
— M-miből gondolod? — riad meg. Majd hirtelen, mintha villanykörte gyulladna a fejében, felkiált. — Hé! Téli szünetben kicsúszott a szádon, hogy tudsz valamit! Ez volt az, ugye? Ez volt az, amit titkoltál előlem!
— Ne mondd, hogy te nem vetted észre — forgatom a szemem. — Vagy talán csak nem akartad észrevenni?
— Én... — vörösödik el. — Nekem ne papoljon az, aki képtelen bevallani az érzelmeit, ezért inkább vaknak tetteti magát!
— Mire célzol ezzel? — húzom fel a szemöldökömet.
— Draco Malfoyra! — kiáltja dühösen. — Hiába próbálod bizonygatni az ellenkezőjét, igenis tetszik neked — tudom!
— Jó ég, Gin, igen! — vágom a fejéhez. — Bevallom, így van! Chloe szerint úgyis tudod, úgyhogy tök mindegy! Hallani akartad? Hát, tessék! Beleszerettem Draco Malfoyba! Most boldog vagy?
Barátnőm meghökken.
— É-én... mindig sejtettem, de... nem gondoltam, hogy... hogy tényleg kimondod, és hát.. hogy ennyire sokkoló lesz hallani. Mikor tudatosult benned? — vált szelídebb hangnemre.
— Nemrég — suttogom.
— És beszéltél róla Chloéval?
— Valakivel muszáj volt megosztanom, és ő épp ott volt velem, amikor kiborultam emiatt.
— Annyira azért nem vészes a helyzet — veregeti a vállam vigasztalóan.
— Gondolod? — karolom át a térdeimet, és keserűen felnevetek. — Nem tudom, Gin. Talán óriási hiba volt.
— Talán igen, talán nem. Én is mindig ezen töprengtem Harryvel kapcsolatban.
— És mire jutottál?
— Semmire — kuncog. — De talán nem is baj, hogy nem tudom. Ez azt jelenti, hogy a történetünknek még nincs vége — ahogy a tiédnek se Dracóval.
— Tudtam, hogy sosem voltál képes teljesen elengedni Harryt — pillantok rá együttérzően. — Nehéz lehetett neked. De hidd el, Gin, a kitartásod egy napon kifizetődik. Én szeretném, ha a történeteteknek jó vége lenne — ezért is szóltam neked. Hiszek benned, és hiszek benne is.
— Kedves vagy, hogy törődsz velünk, Di — mosolyodik el —, de lassan elkezdhetnél hinni magadban és Dracóban is. Egy kapcsolat alapja a bizalom.
— Tudom, de...
— Félsz — állapítja meg. — Ez normális. Egy kicsit én is félek az igaz szerelemtől.
— Én nem is kicsit — dörzsölgetem az arcom. — De várj, mit értesz azon, hogy igaz szerelem?
— Hát, éppen ez az! Nem tudom, csak sejtem, hogy Harryvel más lenne, mint Michaellel meg Deannel... és ez megijeszt.
— De jó értelemben más?
— Hát persze! Valahogy mindig úgy képzeltem el az igaz szerelmet, hogy az illetővel egyszerűen összetartoztok. Harry mindig fontos volt nekem, és kiskorom óta ezt éreztem... ezért se tettem le róla teljesen soha.
— Ez érthető — mormolom. — Én is valami ilyesmi kötődést érzek Draco iránt.
— Viszont Deannel — sóhajt Ginny —, vele nem érzem. A kapcsolatunk haldoklik, azt hiszem, nem illünk össze.
— Ezt karácsony előtt is kijelentetted — bólogatok.
— De csak most szilárdult meg bennem — mondja, és feltápászkodik a fűről. — Ő is biztos érzi — fordít hátat, és elindul a kastély felé.
— Hé! Te meg mit csinálsz? — szólok utána.
— Megteszem, amit már jó ideje halogatok — magyarázza.
— Vagyis?
— Van még egy lezáratlan ügyem Deannel — forgatja a szemét.
Elmosolyodok. Nyert ügyed van, Harry! Végre Ginny is belátja, mit is érez.
— Na, és velem mi lesz?
— Mi lenne? — tárja szét a karját. — Tedd azt, amit én. Nézz szembe a félelmeiddel, hogy boldog lehess.
Sokáig töprengek a szavain. Már alkonyodik, amikor elhagyom az üvegházakat, és visszatérek a kastélyba. Én még nem vagyok képes arra, amire Ginny. Nem vagyok elég bátor a szerelemhez. Kettőnk közül talán ezért is a legjobb barátnőm a griffendéles. Ő megtette az első lépést: szakított a fiúval, aki a boldogsága útjában állt. Szakított Dean Thomasszal.
Dumbledore professzor a dolgozószobájába hívat engem és Harryt, hogy beavassuk az unokabátyámat a horcruxok ügyébe, és az igazgató beszámoljon az ezekkel kapcsolatos fejleményekről — ami konkrétan egyenlő a semmivel.
— A napló, a medál és a gyűrű kétségkívül horcrux volt. Sajnos fogalmunk sincs, mennyi lehet még ezeken kívül, csak találgathatunk.
— Ön egyszer azt mondta nekem, igazgató úr, hogy a feltételezése szerint Voldemort hétfelé tépte a lelkét, tehát hat horcruxot készített — emlékeztetem.
— De hát, az szörnyű lenne! — borzong meg Harry. — Már egyetlen gyilkosság is hatalmas kárt okozhat a lélekben, hát még hat!
— Nem lepődnék meg, ha a Sötét Nagyokos erre vetemedne... — dörmögöm. — Egyszer még nagyon rá fog fázni, hogy szalonna módjára darabolgatta a lelkét. Három horcruxát már kicsináltuk.
— Dumbledore professzor szerint még akkor is van három! — pillant az igazgatóra az unokabátyám.
— Nagyon remélem, hogy nem lesz igazam — csóválja a fejét Dumbledore. — Ilyenformán szinte lehetetlen volna elpusztítani Voldemortot.
— Valamiért úgy sejtem, hogy ha ez a helyzet, mi akkor is megpróbáljuk — locsogok felfelé görbülő szájjal.
— Igen, Diana, megpróbáljuk — biccent az igazgató. — Merem remélni, hogy mindketten a segítségemre lesztek.
— Számíthat ránk, igazgató úr — feleli eltökélten Harry.
— Mindenben — teszem hozzá.
— Ennek nagyon örülök. — Dumbledore szeretetteljes mosollyal nyugtázza az igyekezetünket. — Hallottam a beszélgetésedről Scrimgeourral — emeli rám átható, égszínkék tekintetét. — A miniszter nem volt elragadtatva a tudattól, hogy ennyire ragaszkodtok hozzám.
— Azt sejtem — kuncogok keserűen.
— Azonban tudnotok kell, hogy én sem vagyok tévedhetetlen, nem bízhatunk hát vakon a feltételezéseimben. Előbb igazolást kell nyernünk afelől, hogy tényleg igazak.
— Hogyan? — kérdezem kíváncsian.
— Itt jön a képbe a ti szerepetek — közli derűsen az igazgató. — Horatius Lumpsluck kedvencei közé tartoztok, ha nem tévedek.
— Öhm, igen — feleli zavartan Harry. — De mi köze ennek...?
— Gyertek ide — int közelebb minket az asztalához Dumbledore.
Tanácstalanul egymásra nézünk Harryvel, megvonjuk a vállunkat, és előrelépünk. Professzorunk a szekrényéhez siet, és az egyik polcról leemel egy rúnákkal díszített kőedényt. A merengő... Felé nyújtom a kezemet, és ámulva végigfuttatom az ujjaimat a rúnákon, amik az oldalát díszítik. Sohasem szemléltem meg tüzetesebben, így aztán most elmélyülten vetem magam a fordításba.
— „Csupán emlékeid tára, mit rejtek, vigyázz, mert könnyen becsaphat a fejed" — olvasom. — Mit jelent ez, professzor úr? — pillantok a fölém magasodó Dumbledore-ra.
— Valami olyasmit, hogy amit itt látsz, csak az emlékeid, a valóság leképezése a saját szemszögedből. Azonban az emlékek olykor csalókák lehetnek — mosolyodik el.
— Honnan tudtad elolvasni, mi van odaírva? — Harry úgy néz rám, mint egy földönkívülire.
— Rúnaismeret, hahó! Tudod, veled ellentétben, én járok Babbling professzor óráira — kacagom ki.
— Méghozzá az előbb tapasztaltak szerint sikerrel — dicsér meg Dumbledore. — A professzor büszke lehet rád, Diana.
Zavaromban elpirulok.
— Nos, ha nem bánjátok, a továbbiakban Horatius Lumpsluck professzor egy emlékébe kalauzollak benneteket — folytatja Dumbledore sejtelmesen, és pálcájával megböki a tálban kavargó ezüstös anyag felszínét.
Az fodrozódni kezd, és egy szoba képe jelenik meg benne.
— Hajoljatok közelebb! — kéri Dumbledore, mi pedig engedelmesen beleérintjük arcunkat a kőedénybe. Az beszippant minket, és hamarosan mindhárman Lumpsluck professzor dolgozószobájában találjuk magunkat. Szakasztott olyan minden, mint most, csak a bájitaltantanárnak valamivel több haja van, és kevésbé ősz. A terített asztal, és a körülötte ülő diákok arra engednek következtetni, hogy egy sok-sok évvel ezelőtti vacsorapartin vagyunk.
A meghívottak között azonnal kiszúrom távoli rokonomat, a tizenhat éves Tom Denemet. Szakasztott úgy néz ki, mint az emlékkép, amit elsőskoromban láttam róla. Jóvágású, elbűvölő fiú. Fekete haja és szeme, fehér bőre, hibátlan arca vonzza a tekinteteket — nem is beszélve páratlan kisugárzásáról.
Elakad a lélegzetem, amikor megpillantom az ujján Rowle Gomold gyűrűjét, hisz' ezek szerint ekkorra már túl volt mugli nagyszülei és apja meggyilkolásán. Tizenhat évesen... hisz' az annyi, mint most Harry és Draco — villan át az agyamon. Most pedig Voldemort az utóbbi nyakába akar varrni egy gyilkosságot ilyen fiatalon.
— Tanár úr, igaz, hogy Merrythought professzor nyugdíjba vonul? — kérdezi Voldemort fiatal képmása.
— Tom, Tom, ha tudnám, akkor se mondhatnám meg — rázza meg cukortól csillogó ujját Lumpsluck, de mondandóját cinkos kacsintással toldja meg. — Kíváncsi lennék rá, honnan szerzed az értesüléseidet, fiam. Esküszöm, többet tudsz a tanárok viselt dolgairól, mint ők maguk.
Tom elmosolyodik, a többiek pedig nevetnek, és csodálattal bámulnak rá. Látszik, hogy tisztelik és felnéznek rá, csüggnek minden szaván. Egyértelműen ő a társaság közepe. Már most nyilvánvaló, mennyire jó manipulátor. És...
— Legilimentor... — dörmögöm.
— Tessék? — rezzen össze Harry.
— Gondolom, főleg legilimenciával szerezte az értesüléseit... vagy olyan csodabogár volt, mint Ellie... nem érdekes — legyintek.
Dumbledore mosolyogva biccent, és tovább hallgatjuk az emlékbeli társaságot. Lumpsluck épp most erősíti meg előbbi gondolataim igazát.
— Bámulatos érzéked van hozzá, hogy megtudj olyan dolgokat, amiket nem kellene. És ahhoz is, hogy olyan emberek kegyét keresd, akiktől sokat remélhetsz — apropó, köszönöm az ananászt, jól sejtetted, ez a kedvenc csemegém... — mutat az előtte heverő tálra, amiből szemezget.
A jelenlévők kuncognak, ám ekkor különös dolog történik. Sűrű fehér köd lepi el a szobát.
— Rossz vége lesz ennek, fiam, én mondom, nagyon rossz vége lesz! — csendül fel Lumpsluck hangja.
A köd eloszlik, a jelenet pedig folytatódik, mintha mi sem történt volna. Az íróasztalon álló kis aranyóra tizenegyet üt.
— Szent ég, hát már ilyen későre jár? — kap a fejéhez Lumpsluck. — Menjetek gyorsan lefeküdni, fiúk, különben kapunk a fejünkre. Lestrange, ha holnap sem adod le a dolgozatodat, készülhetsz a büntetőmunkára. Ugyanez vonatkozik rád is, Avery.
A pocakos professzor ráérősen az asztalhoz sétál, és leteszi üres poharát. A meghívottak távoznak a szobából, ám Tom Denem marad.
— Igyekezz, Tom! — szól rá Lumpsluck. — Prefektus létedre ne akard, hogy takarodó után a folyosón találjanak...
— Kérdezni szeretnék valamit, tanár úr.
— Hát, akkor kérdezz, fiam, kérdezz...
— Arra lennék kíváncsi... hogy mit tud a tanár úr a horcruxokról.
Ekkor ismét fehér köd ereszkedik a szobára — csak a mellettem álló döbbent Harryt és derűs Dumbledore-t látom.
— Semmit sem tudok a horcruxokról, és eszem ágában sincs beszélni róluk! Most pedig eredj lefeküdni, és erről egy szót se halljak többet! — harsogja Lumpsluck.
— Ez a vége — közli Dumbledore. — Indulhatunk is vissza.
Néhány másodperc zuhanás után a fekete semmiben, ismét Dumbledore íróasztala előtt találjuk magunkat.
— Ennyi az egész? — csodálkozik Harry.
Dumbledore a helyére teszi a kőtálat, és visszasétál az asztala mögé.
— Bizonyára észrevettétek, hogy az emléket manipulálták — mondja.
— Manipulálták? — hökkenek meg. — Hát, ezért volt az a fura fehér köd!
— Bizony. Lumpsluck professzor módosította a saját emlékezetét.
— De hát, miért? — értetlenkedik Harry.
— Felteszem, azért, mert szégyelli, ami történt — adja meg a választ az igazgató. — Igyekezett úgy átalakítani az emléket, hogy az jobb színben tüntesse fel őt; lényegében elhomályosította azokat a részeket, amelyeket titkolni kívánt előlem. Mint láttátok, meglehetősen felületes munkát végzett, s ez nem is baj, mert így biztosra vehetjük, hogy a módosított emlék mögött megőrződött az eredeti is.
— Igazgató úr... Tom Denem volt Lumpsluck professzor egyik legnagyobb kedvence, igaz? — szólalok meg csendesen.
— Ahogy mondod — bólint Dumbledore. — Tom Denem közvetlenebb viszonyban volt vele, mint bármelyik másik tanárával. Felteszem, ezért is merte feltenni számára ezt a kérdést. Nagyon fontos, hogy megtudjuk, mi is történt valójában. Lumpsluck professzor kedvel titeket, így a ti feladatotok lesz rávenni, hogy felfedje az igazi emléket.
— Piskóta lesz — legyint Harry —, Di két perc alatt kideríti legilimenciával.
— Ez nem olyan egyszerű, Harry — rázom a fejem. — A manipulált emlékek mögött lévő igazi felkutatása rendkívül bonyolult feladat. Lumpsluck professzor egész biztosan megérezné a jelenlétemet a fejében.
— Na, és ha Veritaserumot itatnánk vele? — veti fel az ötletet.
— Ne feledjétek, hogy Lumpsluck professzor bájitaltantanár — figyelmeztet Dumbledore. — Mióta átadta nekem az emlék-hamisítványt, feltehetőleg mindig magánál tartja a Veritaserum ellenszerét. Arra kérlek, legilimenciával se próbálkozzatok. Úgy vélem, több kár, mint haszon származna belőle, ha erővel próbálnánk vallomásra bírni Lumpsluck professzort. Sajnálatos volna, ha emiatt elhagyná a Roxfortot. Ellenben, mint mindnyájunknak, neki is van gyenge pontja, s úgy hiszem, nektek van a legnagyobb esélyetek bejutni a védőbástyái mögé.
— Mit szólsz, Harry? — nyújtom a tenyeremet az unokabátyam elé. — Csapatjuk?
— Csapatjuk! — pacsiz le velem vidáman.