Ginnyvel és Hermionével egész karácsony délelőtt az ajándékainkat bontogatjuk és beszélgetünk. Ebédnél mindenki a Mrs. Weasley által kötött új pulcsiját viseli (az enyémen idén szarvas kobra minta díszeleg), kivéve Fleurt, akinek az asszony minden jel szerint nem hajlandó ilyen jellegű személyes ajándékot adni. Mrs. Weasley maga egy apró gyémántokkal teleszórt, éjkék boszorkánysüveggel és egy csillogó aranynyaklánccal gazdagodik.
— Ezeket Fredtől és George-tól kaptam! — újságolja. — Hát nem gyönyörűek?
— Most, hogy magunk mossuk a zoknijainkat, egyre több elismeréssel gondolunk rád, anya — mosolyog George. — Paszternákot, Remus? — nyújt a férfi felé egy tálat.
Vérfarkas barátunk természetesen ma is a vendégünk, akárcsak Sirius — Kingsley és Tonks ellenben a családjukkal töltik a napot, Rémszemnek pedig fontos dolga akadt.
Ginny öklendezést tettet Fleur és Bill párosát látva. A lány a saját villájával kínálja a pulykafalatokat vőlegényének. Én, aki szintén kissé antiromantikus alkat vagyok, nem igazán lelkesedem az ilyesmiért. De nem szólhatok egy szót sem, mert volt pár rövidke hetem, amikor hasonlóan undorítóan viselkedtem Cormac McLaggennel. Persze bízom benne, hogy tanultam a hibáimból, és ez többé nem fordul elő.
Éppen Siriusszal csevegek, amikor Mrs. Weasley sikoltása hasít a levegőbe.
— Arthur! Arthur... Itt van Percy!
— Micsoda?
Mindenki meghökkenve fordul az ablak felé, a harmadszülött Weasley-fiú ugyanis még mindig nem ápol valami jó viszonyt a családjával. A nyakamat nyújtogatva felállok a helyemről, hogy jobban lássak, mert mivel alacsony vagyok, a többiek feje eltakarja a kilátást. Mrs. Weasley szeme azonban nem káprázott. Percy éppen a havas udvaron vág át — ám nem egyedül.
— Eljött vele... Arthur, eljött vele a miniszter is!
Rufus Scrimgeour ugyanúgy néz ki, ahogyan a Reggeli Próféta fényképein. Őszülő, sörényszerű haj, harcedzett küllem. Habár kissé sántít, látszik, hogy sokkal keményebb fából faragták, mint elődjét, Caramelt.
A következő pillanatban nyílik a konyhaajtó, és Percy lép a helyiségbe.
— Boldog karácsonyt, anyám! — szólal meg félszegen.
— Istenem, Percy! — rikoltja Mrs. Weasley, és karjaiba zárja a fiát.
Mr. Weasley ellenben tartózkodóan viselkedik, a testvérei pedig egyenesen fagyos tekintettel méregetik, hisz' annak idején elárulta őket. A minisztériumot, a karriert választotta a család helyett — és mint kiderült, hatalmas hiba volt.
Látszik, hogy Percy kínosan érzi magát emiatt — nem is mer a többiek szemébe nézni.
— Bocsássák meg, hogy így magukra törtünk — zengi Scrimgeour, amikor Mrs. Weasley boldog mosollyal elengedi a fiát. — Percyvel épp a közelben jártunk — hivatalos ügyben persze —, és a fiatalember ragaszkodott hozzá, hogy felkeresse magukat.
Aha, persze... Percy megszeppent arcát látva úgy sejtem, egyáltalán nem ez az igazság. Scrimgeour akar valamit.
— Jöjjön be, miniszter úr, foglaljon helyet! — invitálja zavartan Mrs. Weasley. — Fogyasszon egy kis dulykát vagy pesszertet... akarom mondani, pulykát...
— Nem, nem, kedves Molly, szó se lehet róla — hárít a miniszter. — Nem akarok zavarni, itt se lennék, ha Percy nem akart volna feltétlenül beköszönni...
— Édes istenem! — csapja össze a kezét Mrs. Weasley, és könnyes puszit ad Percy arcára.
— Csak öt percre néztünk be — folytatja Scrimgeour —, és amíg szót váltanak Percyvel, én sétálok egyet az udvarban. Tényleg nem akarok alkalmatlankodni. Ha esetleg valamelyikük lenne olyan kedves, és megmutatná a gyönyörű kertet... Á, úgy látom, a fiatal hölgy már végzett is — mutat rám. — Ő talán kész velem tartani.
Földbe gyökerezett lábbal ácsorgok Weasleyék konyhájában. Komolyan? Hát erre megy ki a játék?
A többiek úgy bámulnak, hogy majd' kiesik a szemük. Látom, hogy Remus már félig felemelkedik a székéről, így nyugtatólag a vállára teszem a kezem. Sokatmondó pillantást vetek Siriusra, aki szintén közbe akar szólni, és aprót biccentek felé, jelezve, hogy minden rendben. A tiszteletbeli keresztapám türtőzteti magát, és idegesen gyűrögetni kezdi a szalvétáját.
Nem szólok semmit — ezzel tovább növelve a feszültséget —, csak a miniszterhez sétálok. A férfi előreenged az ajtóban.
— Kitűnő — mormolja. — Csak járunk egyet a kertben, aztán már megyünk is tovább Percyvel. Nyugodtan folytassák az ebédet!
Én persze sejtem, hogy a többieknek ezek után eszébe se lesz az evésre koncentrálni. Nem kell legilimentornak lenniük hozzá, hogy rájöjjenek: amit Scrimgeour csinál, csak színjáték. Azért jött, hogy találkozzon velem — már csak ki kell derítenem, hogy miért.
A miniszter megáll a kerítésnél, és végignéz a havas pázsiton meg a bokrokon.
— Szép — állapítja meg. — Nagyon szép.
Mellé lépek, és előreszegezem a tekintetem. Magamon érzem a pillantását, de türelmesen várok. Végül kénytelen ő megtörni a csendet.
— Sokáig vártam rá, hogy találkozhassak veled és az unokatestvéreddel. Tudtad?
— Nem — rázom meg a fejem.
— Úgy bizony, nagyon sokáig. Dumbledore a végsőkig óvott titeket. Ami persze természetes is azok után, amin keresztülmentetek...
Várakozóan néz rám, de mivel nem felelek, folytatja.
— Hivatalba lépésem óta reméltem, hogy előbb-utóbb beszélhetek veletek, de Dumbledore — hangsúlyozom, érthető módon —, mind a mai napig megakadályozta ezt. Micsoda mendemondák keringenek rólatok! Jól tudjuk persze, hogy a pletykák eltorzítják az igazságot... suttognak egy jóslatról... meg arról, hogy valamelyikőtök a Kiválasztott... Felteszem, Dumbledore beszélt veletek ezekről a dolgokról.
Lassan szembefordulok a miniszterrel, és végre a szemébe nézek. Úgy döntök, őszinte leszek vele.
— Igen, beszéltünk róla.
— Szóval beszéltetek róla... — fürkész a férfi. — Na, és mit mondott nektek Dumbledore?
— Sajnálom, de ez csak ránk tartozik — felelem udvariasan.
— Hát, persze, ha a dolog bizalmas jellegű, nem kell elmondanod... a világért se...
— Voltaképpen mit akar tőlünk? — szakítom félbe.
— Tessék?
— Csak nem hiszi, hogy beveszem a percys meséjét? — mosolyodok el. — Nyilván azért jött ide, mert szeretne valamit Harrytől és tőlem. Csak azt nem értem, őt miért nem hívta ki.
— Nos, hát... beláttam, hogy Dumbledore-nak talán igaza van, és a fiú nem akar majd velem beszélni.
— Azok után, amit a minisztérium vele tett? — eresztek meg egy hideg kacajt. — Jól gondolta, Harry látni se akarja magukat. Elég volt neki a tárgyalás, a hónapokon átívelő mocskolódás és Dolores Umbridge kínzásai.
— Szóval te is úgy gondolod, hogy semmi szín alatt nem működne együtt velünk? — kap a szón Scrimgeour.
— Ebben biztos vagyok — bólintok. — Jobban ismerem, mint ezen a világon bárki.
— Ez esetben valóban nem lenne célszerű erőltetni a dolgot — morfondírozik a miniszter. — De talán...
— De talán...? — vonom fel a szemöldököm.
— Te megpróbálhatnád meggyőzni.
— Meggyőzni... — ismétlem lassan. — Megpróbálhatnám... viszont korántsem biztos, hogy szeretném. Ezt akarják tőlem is? Hogy együttműködjek a minisztériummal? Mégis miben?
— Ó, semmi olyat nem kellene tenned, ami megerőltető számodra. De például jól venné ki magát, ha időről-időre ellátogatnál a minisztériumba. Ha rávennéd az unokabátyádat is, hogy veled jöjjön, alkalmasint elbeszélgethetne Gawain Robardsszal, az utódommal az aurorok élén. Dolores Umbridge-tól úgy tudom, hogy maga Harry is auror szeretne lenni. Nos, ezt könnyen el tudjuk intézni...
Aha... szóval a tavaly történtek után még mindig alkalmazzák a minisztériumban Dolores Umbridge-ot!
— Tehát azzal, hogy folyton a minisztériumba járkálunk, azt a látszatot akarja kelteni, hogy Harryvel a minisztériumnak dolgozunk — állapítom meg.
— A varázslótársadalom hősei vagytok — siet a válasszal Scrimgeour. — Hányszor is néztetek már szembe Tudjukkivel...?
— Mindketten háromszor — szorul össze a gyomrom. „Családja háromszor dacol vele" — csengnek a fülemben Trelawney szavai.
— A lényeg az, hogy sokak számára a remény jelképei vagytok. A hit, hogy valamelyikőtök le tudja győzni Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén — nos, ez a hit természetesen vigaszt nyújt mindenkinek. És úgy vélem, ha ezt tudjátok, fontolóra kell vennetek, mi több, kötelességeteknek érezhetitek, hogy a minisztériummal karöltve bátorítsátok az embereket. De már az is sokat segítene, ha egyikőtök bejárna a minisztériumba — vagy esetleg felváltva, ha az unokabátyádat is meg tudnád győzni.
— Ha akarnám, se tudnám — válaszolom. — Ehhez még az én meggyőzőképességem is kevés. Harry egész biztosan nem szeretné, hogy maguk rendelkezzenek vele, és sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de én sem.
— Van olyan felfogás is, miszerint kötelességed a minisztérium rendelkezésére állni.
— És van olyan felfogás is, miszerint arcátlanság megkérni olyasvalakit, hogy dolgozzon nekik, akinek a szeretteit hónapokon keresztül befeketítették.
— Sajnálom, ami Caramel ideje alatt történt, ugyanakkor a minisztérium nem ártott neked. Te nem sérültél semmilyen formában, és a tekintélyeden sem esett csorba.
— De üldöztettek! — hangsúlyozom. — Vagy talán elfelejtették? Nincs egy éve, hogy a minisztérium közellenségnek kiáltott ki.
— Sajnálatos, hogy így történt — feleli kissé ingerülten Scrimgeour —, ugyanakkor úgy tudom, te vállaltad magadra a bűnbak szerepét.
— Maguk pedig készségesen elhitték. Nem vizsgálták ki az ügyet, hagyták, hogy átverje magukat egy tizennégy éves, mert kellett egy bűnbak. Elhitték, mert ezt akarták elhitetni a világgal is. Most pedig azt szeretnék, hogy együttműködjön magukkal a Kiválasztott.
— Szóval te vagy a Kiválasztott? — kérdezi mohón Scrimgeour.
— Fogalmam sincs, ki a Kiválasztott — felelem hűvösen —, de magának nyilván nem is ez a fontos, hanem a minisztérium jó híre, hogy mit hisznek a ténykedésükről az emberek. Nekem azonban nem áll szándékomban civileket vakítani. Isolt Sayre örököseként kötelességem az igazságot szolgálni.
— De kinek az igazságát? — kérdezi ravaszul a miniszter. — Az igazság sokszor azon múlik, ki mit hisz igaznak.
— Ezt maga tudja a legjobban — válaszolom udvarias főhajtással. — Az igazság relatív, éppen ezért veszélyes dolog... én azonban igyekszem azt az utat járni, amit a körülményeket figyelembe véve a legigazabbnak vélek.
— Hát, hogyne, mind erre törekszünk — biccent türelmetlenül Scrimgeour. — A minisztérium különösen, még ha hibázunk is olykor. Ezért lenne fontos, hogy együtt...
— Én nem láttam, hogy annyira törekedtek volna az igazság napvilágra hozására, amikor Voldemort visszatért — szakítom félbe. — De vehetjük példának Peter Pettigrew felbukkanását is, és azt, hogy Sirius Black valójában ártatlan. Minden esetben valaki mást állítottak be ostobának, és homokba dugták a fejüket. De a végén mindig azoknak lett igaza, akikre maguk nem hallgattak. Sajnálom, de túl sok mindenben nem értek egyet a minisztériummal, így képtelen lennék zökkenőmentesen együtt dolgozni magukkal. Azt hiszi, talán nem vétettek ellenem? Nagyon téved. Caramel a nyakunkra küldte Dolores Umbridge-ot, és a segítségével a minisztérium bábjaként akart használni. Most pedig maga folytatja, amit az elődje elkezdett. Én azonban nem tűröm, hogy felhasználjanak. Jobb szeretek önállóan dönteni az ügyeimről, és a saját utamat járni, akárcsak Harry.
Scrimgeour végre tudomásul veszi, hogy nem fogok együttműködni vele.
— Értem — feleli szárazon. — Látom, Dumbledore jól kitanított. Ízig-vérig az ő emberei vagytok, ugye?
— Harry talán — vonok vállat —, de én inkább a magam ura vagyok.
— Világos... — biccent gúnyosan. — Szóval tizenöt éves létedre úgy gondolod, képes vagy önállóan megítélni a mágiaügyi miniszter kérése mögött álló indokokat.
Halvány mosolyra húzom a számat, és lassan megrázom a fejem.
— Nem gondolom. Tudom.
— Áh... hogyne. Eszerint úgy hiszed, áll mögötted annyi bölcsesség és tapasztalt, hogy kikövetkeztesd...
— Ennek semmi köze ahhoz — vágok közbe fagyosan, ugyanis nem szeretem, ha lekicsinylően beszélnek velem. — Nincs szükségem tapasztalatra vagy bölcsességre, hogy rájöjjenek valakinek a szándékaira. Legilimentor vagyok, uram.
Scrimgeournak eláll a szava. Hosszú másodpercekig képtelen megszólalni.
— Úgy tudtam, az ember megérzi, ha a fejében turkálnak — nyögi ki végül.
— Ha ügyesen csinálják, nem — vonok vállat. — Persze sokan ezt nem tudják, mert a legtöbb legilimentornak nem megy. De ment Mardekárnak, megy Voldemortnak, és megy nekem is. Persze legtöbb esetben az alany szemébe kell nézni, de egyes erős gondolatok és érzések önkéntelenül is mutatják magukat.
— Ez igen dicséretes... dicséretes teljesítmény — böki ki a miniszter, de látom rajta, hogy a kijelentésemmel most megfogtam, és ezerrel kattog az agya. Teljességgel tanácstalan, nem tudja, mit kezdjen velem. Akaratlanul is elkuncogom magam.
— Nem, nem tudom, merre jár Dumbledore, amikor nincs a Roxfortban — mondom, megelőzve a kérdéseit. — Igen, tudom, hogy mit csinál, de nem, nem fogom elárulni magának. Nem, Harry egyelőre nem tudja, mit csinál, de ha tudná, akkor se árulná el önnek. Egyébként én a maga helyében békén hagynám Dumbledore-t is. Figyeltetheti akárhány emberével, de nem hinném, hogy sokra jut vele. Ön okosabbnak tűnik Caramelnél, és azt gondoltam, tanult az elődje hibáiból. Ő is bele akart szólni a Roxfort ügyeibe, és talán feltűnt magának, hogy Caramel már nem miniszter, Dumbledore viszont még mindig az iskola igazgatója.
— Ezt vegyem fenyegetésnek? — csattan fel Scrimgeour.
— Fenyegetés? Egek, dehogy! — szabadkozom. — Ez csupán az igazság — felelem szívélyes vigyorral, és elégedetten otthagyom a lesújtott minisztert az Odú havas kertjének közepén.
Azt hiszem, épp megfelelően időzítetek, mert a következő pillanatban Percy viharzik ki a házból, az arcán gyanúsan paszternáknak tűnő pakolással. Ezek szerint az ő beszélgetésük sem alakult túl jól...
Szilveszterkor csak a Weasley-család van a házban, valamint Hermione, Fleur, Sirius, Chloe és én, ezenkívül pedig meghívjuk még jó barátnőnket, Lunát is, mert szerencsére a közelben lakik. Biztos forrásból tudom, hogy Remus elhívta valahová Tonksot, így ők kettesben ünnepelnek. Iszonyatosan remélem, hogy sikerül megbeszélniük a dolgokat, és végre összejönnek.
Mi, akik az Odúban maradunk, hatalmas bulit csapunk. Sirius, Fred és George vállalják a szervezők szerepét, és hát... osztatlan sikert aratnak. Velük, Lunával, Ginnyvel és Harryvel bulizom, mert Bill és Fleur, valamint Ron és Hermione egymással vannak elfoglalva. Mr. és Mrs. Weasley mosolyogva nézik a társaságot. Chloe az egyetlen, aki panaszkodik a hangzavar miatt, és fejfájásra hivatkozva inkább a szobánkban marad.
Éjfélkor vajsörrel koccintunk, így ünnepelve az újévet. Már hajnalodik, amikor befejezzük a mulatozást és ágyba bújunk. Ma Luna is nálunk alszik. Ő, Ginny és Hermione azonnal elalszanak, én azonban még egy darabig forgolódom, és hallgatom a tűzijátékok és petárdák zaját, amiket a környéken lakó muglik lőnek az égbe.
Egyszer csak kopogás hallatszik az ablakon. Először nem hiszek a fülemnek, de amikor másodjára, erőteljesebben hallom a zajt, felkapom a fejem.
— Mi a...?
Az ablaküveg túloldaláról szép, barna füleskuvik bámul rám nagy, borostyánsárga szemekkel.
— Ööö, oké...
Úgy tudom, az Odú védőbűbájokkal van ellátva, és ellenőrzik a postát is (bár az ilyen éjjeli postát ki tudja), úgyhogy csak nem lehet gond. Kitárom az ablakot, a bagoly pedig büszkén huhogva a szobába röppen. Csodálom, hogy Ginny, Hermione és Luna nem ébrednek fel.
A füleskuvik letelepedik az ágyamra.
— Hát ez meg mit csinál itt ilyenkor? — pislog laposakat Chloe.
— Fogalmam sincs — rázom meg a fejem. — Nézzük meg, mit hozott!
Lecsatolom a madár lábáról a csomagot. Egy egyszerű papír kerül elő belőle. Mindössze két szó van ráírva: „Ne haragudj."
— Ezt nem értem — forgatom a kezemben a levelet. — Nincs rajta semmilyen aláírás.
— Nekem itt valami bűzlik — tűnődik Chloe. — Gyanús ez az egész. Előbb a hógömb, most meg ez...
— Várj csak! Mintha ismerős lenne az írás... — akad el a lélegzetem.
— Azonnal tedd le! — sziszegi viperám, de már későn.
A papírlap kék fénnyel felizzik a kezemben, és magával ránt a jól ismert fekete űrbe, amit mindig érzek, ha zsupszkulccsal utazok.
— Mi a fene!? — sikoltok rémülten.
Hallom Chloe riadt sziszegését, de sajnos nem tud követni. Amint földet érek, eldobom a papírt, és harcra készen előkapom a varázspálcámat.
Döbbenten konstatálom, hogy egy díszes szalonba kerültem. Kifejezetten ízlésesen van berendezve, látszik, hogy módos emberek lakják. Ámulva nézek föl a méretes kristálycsillárra.
Hirtelen léptek dobogása üti meg a fülemet. Riadtan a helyiség bejárata felé kapom a fejemet.
— Draco...? Mégis mi a fenét művelsz? Mi volt ez az előbb? Miért hoztál ide? Zsupszkulcsot készíteni és használni illegális a minisztérium engedélye nélkül! Mellesleg, úgy tudom, ellenőrzik a postát. Hogy sikerült átcsempészned?
— Ügyesen — sétál a szalonba Narcissa Malfoy, és megáll a fia mellett. — Kérlek, bocsáss meg, amiért elraboltunk, Diana. Ígérem, nem tartunk fel sokáig, de lenne néhány fontos dolog, amit meg kellene beszélnünk.
— Ennyi? Ezért kellett az éjszaka közepén iderángatni és halálra ijeszteni? Nem lehetett volna levélben megírni? — füstölgök.
— Nem — feleli határozottan a nő. — Szigorúan titkos dolgokról van szó. Kérlek, foglalj helyet.
— Ha jól sejtem, muszáj lesz végighallgatnom a mondandójukat — törődök bele, és letelepedek az egyik fotelbe.
— Hozok nektek egy kis frissítőt — közli az asszony, azzal kisiet a helyiségből.
Draco letelepedik velem szemben a kanapéra, és szürke szemeivel mindvégig engem figyel. Zavartan nézek vissza rá.
— Nem mondanál esetleg valamit? — förmedek rá. — Marha kínos, hogy csak ülünk itt és nézzük egymást.
— Bocs — köszörüli meg a torkát. — Ne haragudj, amiért idehoztunk.
— Ez a ti házatok? — nézek körbe.
— Igen — bólint. — Ez itt a szalon.
— Szép — állapítom meg.
— Kösz.
Narcissa Malfoy visszatér a helyiségbe, maga előtt lebegtetve három poharat és egy kancsó limonádét. Kitölti az italokat, és az egyiket elém lebegteti, a másikat a fia elé, a harmadikat pedig a saját kezébe veszi, és lehuppan Draco mellé a kanapéra. A limonádés kancsót az asztalra helyezi. Immár két Malfoy néz szembe velem.
— Nyugodtan beleihatsz a limonádédba — kuncogja el magát a nő. — Nem mérgeztem meg.
Hogy nyomatékosítsa szavait, belekortyol a saját italába.
— Köszönöm, Mrs. Malfoy — motyogom zavartan, és megkóstolom az édes, citromos folyadékot. — Ez nagyon finom!
— Köszönöm. Mindig teszek bele egy kevéske citromfüvet, hogy fokozza az ízét — mosolyodik el a nő. — De kérlek, szólíts egyszerűen csak Narcissának.
— Rendben. Köszönöm, Narcissa.
— Ugyan, ez a legkevesebb. Sajnálom a kellemetlenséget, amivel az ideutazásod járt, de ezt találtuk a legjobb módnak.
— Voltam már vészesebb helyzetben is — dörmögöm.
— Draco mesélt a kalandjaidról — bólogat Narcissa. — Tudom, hogy sok helyzetben csodásan helytálltál már.
— Valóban? — vonom fel a szemöldököm, és Dracóra pillantok, de a fiú tekintetéből nem tudok kiolvasni semmit.
— Hát persze! Ezért is kértem a segítségedet Draco védelmében. Persze ő erről nem tudott, de mostanra alaposan átbeszéltük a helyzetet — és végre a fiam is döntött. Belátta, hogy szükségünk van a segítségedre.
— Igen? — kérdezem. Ez kezd egyre érdekesebbé válni. — Legutóbb én nem ezt hallottam tőle.
A fiú dacos tekintettel, szótlanul néz velem farkasszemet.
— Draco! — szól rá az anyja.
— Jó... bocsánatot kérek. Nélküled tényleg nem tudjuk megoldani a problémáinkat.
— Miféle problémákat? Ha jól emlékszem, Narcissa — nézek a nőre —, azt mondtad nekem az Abszol úton, hogy ha Dracónak sikerül végrehajtania a feladatát, halálfaló lesz, ha nem, meghal. Erre akartál egy harmadik utat keresni, de Draco nem volt hajlandó elárulni a feladatát.
— Mert nehéz kimondania, mivel bízta meg a Sötét Nagyúr — sóhajt Narcissa. — Borzalmas feladat, és egész biztosan sokkolt volna téged.
— Mind tudjuk, hogy a Sötét Nagyokos borzalmas feladatokat ad a híveinek. Már semmin sem lepődök meg. Nos, halljam azt a sokkoló feladatot.
Narcissa Malfoy a fiára néz, és aprót biccent. Draco nyel egyet.
— Jó, de készülj fel, mert tényleg nagyon durva...
— Mondd már! — türelmetlenkedem.
— Azt mondta, hogy meg... meg kell ölnöm... téged — böki ki Draco.
Ha azt hittem, hogy semmilyen információval nem tudnak sokkolni, hát nagyot tévedtem. Ez most őszintén meglep.
— M-micsoda? — sápadok el.
— Jól hallottad — hajtja le a fejét Draco.
— Merlin szakállára! — fakadok ki, és felpattanok a fotelből.
— Csss, nyugodj meg — csitít Narcissa, mire kelletlenül visszaülök a helyemre.
Karba tett kézzel meredek Dracóra.
— És te belementél ebbe!?
— Szerinted a Sötét Nagyúr hagyott nekem más választást? — csattan fel a fiú. — Ha nemet mondok, azonnal megöl engem és anyámat, apámmal pedig azután végez, hogy kiszabadul az Azkabanból!
— Szóval arra készültél egész félévben, hogy megölj? — fortyogok. — Talán most is azért hoztál ide?
— Zseniális feltételezés! Szerinted, ha meg akarnálak ölni, kerültelek volna egész félévben?
— Ki tudja?
— Azért kerültelek, mert nem tudtam, mit csináljak — sóhajt a fiú. — Azt hittem, egyedül is ki tudok találni valamit, de... nem jutottam sokra. Azt hittem, ha eltaszítalak magamtól, meg tudlak védeni. Részben ezért kezdtem el járni Pansyvel. Muszáj volt azt a látszatot keltenem, hogy ellened vagyok. Közben pedig képtelen voltam elmondani neked az igazat, mert... azt hittem, ha megtudod, gyűlölni fogsz, vagy feljelentesz Dumbledore-nál.
— Miért tettem volna ilyet? — tárom szét a karomat. — Hiszen az előbb mondtad, hogy a családodat védted. Ha ezt hamarabb közlöd, megkímélhettük volna magunkat egy csomó felesleges összetűzéstől. Miért nem bíztál bennem? — kérdezem keserűen.
— Sajnálom — hajtja le a fejét Draco.
— Én megmondtam! — néz a fiára diadalmasan Narcissa. — Megmondtam, hogy ennek a lánynak hatalmas szíve van, és olyan ereje, ami keveseknek adatik meg. Régóta figyelem. Ő az egyetlen, aki segíthet rajtunk.
— Még mindig nem értem, pontosan miféle segítségről lenne szó — fürkészem a két Malfoyt.
— Arra kérlek, oltalmazz minket — fúrja a tekintetét az enyémbe Narcissa. — Védd meg a családunkat. Ugye ismered a Fideliust, a világ legerősebb védőbűbáját? A Weasley Varázsvicc Vállalatban említettem neked, hogy szeretném alkalmazni a házon...
— Igen, emlékszem — bólintok.
— Nos, a Fidelius bonyolult bűbáj, de én megtanultam az elvégzését. Azonban szükség van hozzá egy titokgazdára.
— Én? — képedek el. — Én, mint titokgazda? Biztos nem lenne jobb valaki mást...?
— Kérlek! — esdekel Narcissa. — Könyörgök! Tudom, hogy te nem árulnál el minket.
— Ez igaz — dörmögöm. — De akkor ez azt jelenti, hogy onnantól fogva senki nem találná meg a házat, csak ha én mondom el neki a címet?
— Pontosan — feleli Narcissa.
— Még... még a férje sem találná meg a saját házát, ha kiszabadul?
— Igen — sóhajt a nő. — Ha Lucius szabad lesz, választania kell köztünk és az ura között. Remélem, helyesen dönt majd.
— De ha...?
— Nincs időnk megvárni Luciust. A Sötét Nagyúr készülődik. Ne aggódj most a férjem miatt — legyint Narcissa, de a szemében csillogó fájdalom meghazudtolja könnyedségét.
Nyelek egyet és bólintok. Sejtem, hogy feleségként és családanyaként nehéz lehetett meghoznia ezt a döntést.
— Nos... leszel a titokgazdánk? — szólal meg csendesen Draco. Szürke szemeivel mintha a lelkembe látna. Megborzongok.
— Rendben van. Vállalom — bólintok gyorsan, még mielőtt meggondolhatnám magam.
— Köszönjük — hálálkodik Narcissa, és felemelkedik a helyéről. — Mit szólnál hozzá, ha szétnéznél nálunk?
A két Malfoy körbevezet a kúriában. A ház csodálatos, látszik, hogy tehetős emberek élnek itt. A kertben például fehér pávák mászkálnak, és egy szép szökőkút pompázik — hogy csak néhányat említsünk az előkelő tartozékokból. A ház megismerése után visszatérünk a szalonba.
— Ha elvégezzük a Fideliust, a ház elérhetetlenné válik az illetéktelenek számára. Csak az találhatja meg és léphet be, akinek te magad mondod el a címet — magyarázza Narcissa. — Onnantól őt is köti a bűbáj, de képtelen lesz elárulni a helyszínt másnak.
— Igen, tudom — bólintok. Ugyanez a helyzet a Főnix Rendjének főhadiszállásával is.
— Oh, ez remek — dicsér meg Narcissa. — Lenne még valami. Draco más feladatot is kapott.
— Mármint a megölésemen kívül? — képedek el.
— Igen. Mondd el neki, Draco.
A Malfoy-fiú félszegen néz rám.
— Meg kell javítanom egy volt-nincs szekrényt — böki ki.
— Ennyi? — csodálkozom.
— Azt hiszem, nem érted — rázza a fejét. — A volt-nincs szekrénynek mindig van egy párja. Ha valaki belép az egyikbe, kijöhet a másikon — feltéve, ha mindkettő működik. A roxforti, amelyik elromlott, a Szükség Szobájában van.
— Hát ezért járkálsz oda! — értem meg. — És hol a másik?
— A Borgin & Burkesben.
— Nem mondod! Szóval ez volt az, amit félretetettél!
— Mi? Erről meg honnan tudsz?
— Ööö... maradjunk annyiban, hogy pár ismerősöm kémkedett utánad... — ismerem be.
— Nem hiszem el, hogy Potterék mindig mindenbe beleütik az orrukat! — füstölög Draco.
— Bocs, csak látták, hogy leráztad édesanyádat, és kíváncsiak voltak, mire készülsz egyedül. De egyébként, mire kell neked a volt-nincs szekrény? Csak nem Londonba akarsz szökni?
— Nem. A szekrény segítségével halálfalókat csempészhetek az iskolába, és ők... ők megölhetik Dumbledore-t.
— Dumbledore-t...? Na, ne röhögtess. Egy csapat halálfaló is kevés ahhoz, hogy legyőzzék őt.
— A Sötét Nagyúr nem így gondolja — von vállat Draco.
— Sötét Nagyokos... — mormolom.
A fiú és az édesanyja elmosolyodnak — Draco azonban szinte rögtön el is komorodik.
— A végső feladattal Pitont bízta meg — suttogja maga elé.
— Mi? Azt akarja, hogy Piton ölje meg Dumbledore-t? — fakadok ki. — De hát... Piton benne van a...
— A Főnix Rendjében, tudom — bólogat Draco. — A Rend úgy tudja, nekik dolgozik, a Sötét Nagyúr pedig úgy tudja, neki. Hogy kit szolgál valójában, arról fogalmam sincs — sóhajt gondterhelten.
— Perselus remek okklumentor — ismeri el Narcissa.
— Én tudom, melyik oldalon áll — szólalok meg halkan, de határozottan. Mióta láttam a múltbéli emlékeit, efelől kétségem sincs.
— Igen? Honnan? — csodálkozik Narcissa.
— Megesküdtem, hogy erről nem beszélek — harapok az ajkamba. — Arra kérlek, bízzatok bennem.
A két Malfoy egymásra néz, és összebiccentenek.
— Na, és Voldemort mikor tervezi kiszabadítani a halálfalókat? — érdeklődöm.
— Ha kész a szekrény — feleli Draco. — Egy estére tervezi Dumbledore és a te megölésedet is. Üzennem kell majd neki. Egyre türelmetlenebb.
— Most, hogy mondod, van egy tervem — gondolkozom. — A szekrény segítségével csapdába csalhatnánk a halálfalókat. Amint felbukkannak a Szükség Szobájában, lecsapunk rájuk egy csapattal. Elfogjuk őket, a minisztérium meg majd visszatoloncolja az egész bagázst az Azkabanba.
— Ez... ez remek ötlet! — ámul a fiú. — Csak...
— Tudom, apádat is el kellene fognunk — vakargatom a fejem. — Nem tudom, ezt hogy oldhatnánk meg helyesen.
— Ezzel ráérünk később is foglalkozni — szólal meg Narcissa. — Nos, Diana... készen állsz a Fideliusra?
— Azt hiszem, igen... — felelem. — Igen — ismétlem határozottabban.
Ebben a pillanatban szárnycsapkodás és sivítás hallatszik. Egy bagoly repül be a szalonba — ugyanaz, aki a zsupszkulcs-levelemet hozta. Dühödten próbálja lerázni magáról a lábába kapaszkodó... micsoda?
— Chloe...? — hitetlenkedek.
A szarvas viperám meghallja a hangom, és elengedi a madarat. A bagoly méltatlankodva letelepedik az egyik fotel háttámlájára. Chloe nagy puffanással ér földet, és azonnal hozzám kúszik. Útközben dühösen sziszeg, és méregfogaival a két Malfoy felé kap.
— Di! Hála az égnek, hogy jól vagy!
— Hogy jutottál ide?
— Miután ezek a mocskok — néz villámló szemmel Malfoyékra — elraboltak téged, azt tettem, amit az adott körülmények között a legjobbnak véltem.
— Rákapaszkodtál a kuvikra, és idáig repültél vele? — ámulok.
— Ez tűnt a leggyorsabb megoldásnak, hogy megtaláljalak.
— De hiszen tériszonyod van!
— Hát, igen, útközben kis híján kidobtam a taccsot — ismeri el —, és a bagoly is majdnem lerázott magáról, de erősen kapaszkodtam.
— Ez igencsak veszélyes akció lehetett — mosolyodok el. — Hol marad a félelmed az ilyenektől?
— Jobban féltem attól, hogy nem látlak viszont. Ez valahogy felülírta a többi aggályomat — feleli. — Hogy lehetnék a védelmeződ, ha nem tudlak megmenteni?
Elérzékenyülök a szarvas viperám tettétől.
— Köszönöm, Chloe — mondom meghatottan.
— Szívesen — sziszegi kedvesen. — Na, pucoljunk innen! — kúszik a karomra.
— Ne, ne, várj! — kiáltok rémülten.
— Mi van? — pislog rám értetlenül.
— A helyzet az, hogy igazából nem kell megmenteni. Nem vagyok veszélyben.
— Mi van? — fakad ki. — De hát...
— Tudom, tudom, Malfoyék idehoztak zsupszkulccsal, de nem akartak nekem rosszat. Sőt, a segítségemet kérték...
Elmagyarázom a szarvas viperámnak a helyzetet.
— Jóságos viperaszarv! Tehát tulajdonképpen feleslegesen utaztam mérföldeket egy bagoly lábába kapaszkodva? — zúgolódik. — Jellemző... Akkor, mégis minek köszönted meg?
— Mert megtetted ezt a hosszú utat értem — mosolygok rá. — Ez sokat jelent nekem. Szerencsésnek érzem magam, hogy van egy ilyen hűséges társam. Te vagy a legjobb barátom, Chloe — simítom meg a szarvacskáit.
— Ööö... mi? Tényleg? Mármint... persze, ezt eddig is tudtam, de... — hebegi.
Felnevetek.
— Minden rendben? — kérdezi félénken Narcissa.
Ő és Draco nem sokat értettek az utóbbi percek szóváltásából.
— Persze — biccentek. — Kezdhetjük a Fideliust.
— Ragyogó — mosolyodik el a nő.
A szalon közepére sétálok, és megállok Narcissával szemben. A nő felemeli a pálcáját.
— Csak légy nyugodt, és ne félj.
Narcissa kék szemébe, Chloe aranyló íriszébe, majd Draco szürke tekintetébe nézek, és biccentek.
— Nem fogok.
— Fidelio!* — zendül Narcissa határozott hangja.
A varázslat rendkívül bonyolult, és sok lépésből áll, de a nőnek sikerül végrehajtania. Végeredményképpen én leszek a Malfoy-család titokgazdája.
— Kész — mosolyog Narcissa. — Nagyon hálásak vagyunk neked — lép hozzám, és a legnagyobb döbbenetemre szorosan átölel.
— É-én igazán... — dadogom.
Ezúttal Chloe mulat az én zavaromon. Elköszönök Narcissától, búcsúzóul biccentünk egymásnak Dracóval, majd Chloe a karomra tekeredik.
— Na, menjünk haza! — zengi vidáman.
— Diana! — szólít meg hirtelen Draco.
— Igen? — lepődök meg.
Chloe várakozóan néz rá. A fiú szája sarka enyhe mosolyra görbül.
— Boldog új évet.
— Neked is — bólintok lassan. — Te küldted a hógömböt? — jut eszembe.
Draco bólint.
— Köszönöm — nézek a szemébe. A fiú tekintete kifürkészhetetlen.
Nem tudom eldönteni, mit jelenthet az újévi jókívánsága. Csak egyszerű figyelmesség, vagy esetleg arra utal, hogy a mai naptól mi ketten végre tiszta vizet önthetünk a pohárba?
Nincs több időm ezen gondolkozni, mert Chloe úgy dönt, hogy most már tényleg induljunk. Egy pillanatig még látom a Malfoy-kúria szalonját és annak két lakóját, aztán magával ránt a hoppanálással járó fekete, préselő űr.
Az Odúba Chloéval és egy súlyos titokkal a szívemen térek vissza. Immár titokgazda vagyok. Nem mintha ellenemre lenne, hogy segítsek egy rászoruló varázslócsaládon, de azért szólok majd Rémszemnek, hogy a biztonsági rendszere nem tökéletes. Jobb, ha ezentúl ellenőrzik azt is, hogy nem bűvölték-e a leveleket zsupszkulccsá.
￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Jelen fanfiction írásakor hivatalos információt nem találtam róla, pontosan mi a Fidelius-bűbáj varázsigéje. Mivel az Imperius-átoknak „Imperio", a Cruciatus-átoknak pedig „Crucio", ezen a logikán indulva alkottam meg a Fidelius esetében a „Fidelio"-t.