Harry, Hermione, Ginny és én a téli szünet kezdetén az Odúba utazunk, hogy ott töltsük az ünnepeket. Dracóval nem beszéltem Lumpsluck partija óta, de tudom, hogy ő is hazamegy, így megnyugszom. Az anyjánál jó helyen lesz — ő talán a zaklatott lelki világát is rendbe tudja hozni.
Jókedvűen ülök fel a vonatra. Mivel az ünnepek alatt végig Harryékkel leszek, mardekáros barátnőim ragaszkodnak hozzá, hogy velük utazzak. Ginny Deannel foglal külön kupét, Harry pedig úgy dönt, hagyja kettesben romantikázni Ront és Hermionét, így felajánlom neki, hogy Neville-lel és Lunával együtt üljenek a mi fülkénkbe.
A két griffendéles fiú kezdetben kicsit furcsán érzi magát a társaságunkban, látom, hogy feszengenek — később viszont egészen feloldódnak. Luna ellenben cseppet sem zavartatja magát, éppen úgy viselkedik, mint mindig. Szerencsére a szobatársaim tolerálják, hisz' Madhez vannak szokva. Fekete hajú, örökmozgó barátnőmmel különösen jól kijönnek, és Ellie-vel is remekül elbeszélgetnek a pletykákról. Luna elméletei persze eléggé elrugaszkodnak a valóságtól, de hát, ő már csak ilyen. Éppen a furmászok tulajdonságait részletezi, amikor egyszer csak veszekedés szűrődik ki a szomszédos fülkéből. Ezer közül is felismerem Pansy Parkinson vinnyogását.
— Mi ez? — hegyezi a fülét Ellie. — Csak nem Dracóval veszekednek?
— Adj egy telefület! — kérem izgatottan Harryt.
Az unokabátyám rendszerint hord magával néhányat Fred és George zseniális készítményeiből, és most is van nála egy. Résnyire nyitjuk a kupénk ajtaját, és hagyjuk, hogy a hússzínű zsineg a szomszédos fülkéhez kígyózzon. A lélegzetünket visszafojtva hajolunk a zsinór másik kivezetéséhez. Így már minden szót hallunk, ami a mellettünk lévő fülkében elhangzik.
— Ezt nem gondolhatod komolyan! — sipítja Pansy. — Tudod, mit fognak szólni ehhez a családjaink, ha megtudják?
— Nem érdekel — feleli dacosan Draco. — Nem veszed észre, hogy kicsit kőkorszaki a felfogásuk a párválasztást illetően? Csak aranyvérűek között vannak ma már előre elrendezett házasságok — én pedig nem kérek belőle. Hol marad a választás szabadsága? Ne haragudj, Pansy, de ez kettőnk között nem fog működni, bármennyire is egymásnak szánnak bennünket a családjaink.
— De hát... én szeretlek! — rimánkodik elfúló hangon a lány.
— Sajnálom — mondja halkan Draco.
— Ha te nem így érzel, akkor... miért jártál velem egyáltalán? — Pansy most már zokog.
— Főként kötelességből. De rájöttem, hogy nem fog működni. Nem tisztességes ezt tennem senkivel szemben.
— Kötelesség? Hát ennyi lettem volna!? És mi az, hogy főként? Mi még oka?
— Sajnálom, de nem mondhatom el.
— Egy ocsmány, undorító alak vagy, Draco Malfoy! Így szakítani egy lánnyal, ráadásul karácsony előtt...! — visítja felháborodva Pansy.
— Bocsáss meg, de nem tudlak úgy szeretni, ahogyan vágysz rá — suttogja Draco.
— Utállak! — kiabálja Pansy, és a hangokból ítélve kirohan a kupéból.
Gyorsan visszarántom a telefül zsinórját, és vadul dobogó szívvel meredek a barátaimra. A tekintetükben döbbenet ül, akárcsak az enyémben. Kirst az, aki a leghamarabb felocsúdik.
— Mi a fene? — túr bele idegesen rövid kávébarna hajába. — Draco Malfoy épp most szakított Pansy Parkinsonnal?
— Csendesebben! — rivall rá Beth. — Még a végén valaki meghallja.
— Ugyan! — legyint Ellie. — A pletykák mindig futótűzként terjednek. Figyeld csak meg, a szünet utáni első napokban már az egész iskola tudni fogja.
— Azért kicsit sajnálom Pansyt — szólal meg Mad. — Megtudni, hogy valaki csak azért kezdett el járni vele, mert a családjaik azt akarják, hogy felnőttkorukban összeházasodjanak...
— Hát, igen, eléggé kínos — bólogat Luna.
— Nem értem... hogy lehetséges az ilyen? — álmélkodik Harry.
— Nem is tudod? — csodálkozik Beth. — Ja, persze, muglik között nőttél fel... Az aranyvérű családoknál egyáltalán nem ritka az előre elrendezett házasság. Csak így lehet megőrizni a vér tisztaságát.
— De hát ez borzalmas! — háborog Harry.
— Persze, hogy az — ért egyet a gyönyörű barna hajú lány. — De attól még sajnos létezik.
— Na, és... titeket kinek szánnak? — kérdezi óvatosan az unokabátyám.
— Engem aztán senkinek! — Beth gurgulázva felkacag. — Egyébként is, George-dzsal járok, és nem vagyok hajlandó lecserélni. Úgy tudom, Ellie és Mad családja is szakított már a hagyományokkal, hogy a gyermekeik boldogok legyenek. Ezért is neveznek minket vérárulóknak.
— Így igaz — bólogat Ellie.
— Aha — biccent Mad.
— Én pedig eleve félvér vagyok — von vállat Kirst.
— Luna? Neville? — nézek rájuk.
— A nagyi nem törődik ilyesmivel — feleli zavartan a fiú.
— Apa se — rázza a fejét Luna. — De hallottam, hogy még ma is sokakat házasságra kényszerítenek.
— Durva... — meredek magam elé.
Draco szakított volna a családi hagyományokkal? Ez mindenképp bátor dolog, főleg olyan rokonokkal, mint Bellatrix Lestrange. De vajon miért tette? És mi lehet a másik ok, amit Pansynek említett? Vajon van bármi köze ennek az egésznek annak a titokzatos tárgynak az összeszereléséhez?
— Minden rendben, Di? — érdeklődik Beth. — Olyan töprengő arcot vágsz.
— Nincs semmi baj — legyintek —, csak elkalandoztam.
Később kimegyek a vonat mosdójába. Mivel csak egy férfi és egy női fülke van, türelmesen várok az utóbbi előtt, mert valaki éppen bent van. Ám még tíz perc elteltével sem szándékozik kijönni. Lehet, hogy valójában a mosdó üres? Erőteljesen kopogtatok az ajtón.
— Hahó! Van bent valaki?
Nem kapok választ. Arra a következtetésre jutok, hogy vagy nincs bent senki, ha pedig mégis, akkor beragadt. Egy egyszerű Alohomorával kitárom a mosdó ajtaját.
A legnagyobb meglepetésemre Pansy Parkinson kuporog a (szerencsére lehajtott) vécéülőkén, és magába roskadva zokog. Az ajtó nyikorgására felkapja a fejét, és amikor az én zöld szemeim közé néz, arca a kezdeti elképedésből haragvörösre vált.
— Teee...! — szegezi rám a mutatóujját.
— Bocsánat — szabadkozom. — Csak szerettem volna vécézni, és itt vártam csomó ideig, de mivel nem jött ki senki, azt hittem...
Parkinson-kór elereszti a füle mellett a monológomat.
— Te undorító, aljas kis féreg! — szitkozódik nagy csukladozások közepette.
— Tudom, hogy nem kedvelsz, de azért ez túlzás! — teszem csípőre a kezem. — Mi bajod van velem már megint?
A lány a sírástól kivörösödött szemmel mered rám.
— Tönkretettél... — szipogja megsemmisülten.
— Még mindig nem értem — rázom a fejem.
Pansyben újra felmegy a pumpa.
— Nem!? — kérdezi vészjóslóan. — Pedig te vagy az, aki mindent elrontottál! Mindent! Nem mondtam elég világosan, hogy hagyd békén a pasimat?
— Én békén is hagytam — emelem fel a kezem.
— Na, peeersze! — zengi gúnyosan. — Akkor szerinted miért szakított velem?
— Fogalmam sincs — tárom szét a karomat. — Bármi lehet az oka.
— Te vagy az oka! — mered rám gyilkos tekintettel. — A bűvkörödbe vontad, és... és... most miattad... vége... — nyökögi.
— A „bűvkörömbe"? — nevetek hisztérikusan. — Te nem vagy normális!
— Mindig ezt csinálod! — fakad ki. — Gyűlöllek! Mindent elveszel tőlem! Mielőtt idejöttél, én voltam a Mardekár legnépszerűbb lánya, de mikor megjelentél, és kiderült, ki vagy, mindenki csak veled kezdett el foglalkozni! Mardekár francos utódjával, Isolt Sayre, meg ki tudja, kinek a leszármazottjával, aki Szarvas Kígyóvá tud változni! Milyen nagyszerű! — köpködi a szavakat keserűen. — Mindent megkaptál, amit csak akartál! Nekem nem maradt más, csak Draco, akivel a családjaink gyerekkorunk óta egymásnak szántak bennünket... és most még őt is elvetted tőlem! — visítja.
Meghökkenve bámulok a képébe. Komolyan így gondolja?
— Egyáltalán nem ismersz, igaz? — szólalok meg halkan, szinte suttogva. Azon kapom magam, hogy ömlenek belőlem a szavak. — Fogalmad sincs, mi mindenen mentem keresztül, mire ide jutottam, ahol most vagyok. Gyerekkoromban a szüleim szerettek, habár kevésbé törődtek velem, mint a bátyámmal. Ő volt az elsőszülött gyerek, akit istenítettek. Nekem minden elismerésért meg kellett küzdenem, és ez azután se változott, hogy a Roxfortba kerültem. A Mardekárban kirekesztettek, mert mugli szüleim vannak, így igyekeztem jól tanulni és nagy tetteket véghezvinni, hogy megkedveljenek. Később népszerű lettem, ez igaz, de ebben jelentősen közrejátszott, hogy kiderült a valódi származásom. Hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök, amiért Mardekár utódja, Isolt Sayre és Morrigan animágusnő leszármazottja, valamint a Szarvas Kígyó vagyok, de ezek egyikéről sem én döntöttem, hanem a sors, a végzet... vagy nevezzük, aminek akarjuk. Egyébként pedig, egyik sem könnyű, és korántsem mindig hálás feladat. Még ezeken a posztjaimon is folyton bizonyítanom kell, hogy méltó vagyok rá, ami nem kis energiámba telik. Az pedig, hogy lehetséges Kiválasztottnak gondolnak, újabb kemény tortúra. Azt hiszed, csak úgy magamtól, mindenféle erőfeszítés nélkül lubickolok az elismerésben? Azt hiszed, nem teszek érte semmit? Azt hiszed, ez a fajta út könnyű és kellemes? Csupa móka és kacagás? Hát, nagyon tévedsz. Egyáltalán nem az az egoista barom vagyok, aki csak magával törődik, sőt... viszont te ennek látsz, mert ennek akarsz látni.
Csönd.
— Na, és mi van Dracóval? — kérdezi végül elfúló hangon.
— Dracót elsőskoromban utáltam, aztán az évek alatt jó barátom lett — vonok vállat —, de az utóbbi időben nélkülözött. Most semleges számomra.
— Ne hazudj! — visítja Pansy. — Tudom, hogy szereted őt! Látom... látom rajtad, a jelekből. És ő... ő miattad dobott engem! Ő is szeret téged! — sírja el magát ismét.
Rémült arccal, szaporán dobogó szívvel meredek a lányra. Ezt azonban beismerő vallomásként fogja fel.
— Tudtam, hogy a te mesterkedéseid miatt hagyott ott! — óbégatja.
— Komolyan ez a rögeszméd? Pansy, én nem tudom, hogy érez irántam Draco...
— McLaggennel is csak azért jártál, hogy idegesítsd, és láttam rajta, mennyire felhúzta a dolog! Rá akartad ébreszteni, hogy valójában téged szeret!
Elpirulok. Valóban, ez egy hiba volt a részemről, és ezek szerint más is észrevette. Parkinson-kór talán mégsem olyan hülye, mint hittem. A lány szemei összeszűkülnek, és olyan képet vág, mintha fel akarna nyársalni a tekintetével.
— Tudod, mi vagy te, Dursley? Egy bosszúszomjas, kegyetlen ribanc!
Ezekre a szavakra már sziszegve előkapom a varázspálcámat, és paprikapiros arccal a vinnyogó lányra szegezem.
— Soha többé ne merj így nevezni, mert nagyon megjárod... — fogadkozom. — Nagyobb hatalmam van, mint neked, efelől biztosíthatlak, és ha akarom, könnyűszerrel megkeseríthetem a piciny kis életed.
— Csak rajta! Már úgyis megtetted! — replikázik.
— Azt csak hiszed — mosolyodok el keserűen. — Talán egyszer majd megváltozik rólam a véleményed, de úgy látom, az még nem a mai napon lesz. Addig pedig nincs értelme beszélgetnünk.
— Helyes! — fonja össze maga előtt a karjait.
— Most pedig távozz — intek az ajtó felé.
— Tessék!? — hüledezik.
— Elég ideig foglaltad már a mosdót, és mások is szeretnék használni. Most én következem.
— Rohadj meg! — pattan fel a vécéülőkéről, és felszegett fejjel kivonul a helyiségből.
Elhaladtában persze jól meglöki a vállam.
Kimerülten roskadok az ülőkére, és beletúrok vállig érő, világosszőke tincseimbe. Miért kell nekem mindig ilyen bonyolult helyzetekbe keverednem?
A karácsonyi szünetben Harry meg én többnyire az Odúhoz vagyunk kötve, mivel megígértük Dumbledore-nak, hogy nem császkálunk el. Persze, mivel az ünnepekre való tekintettel mindenki otthon van, és a Főnix Rendjének tagjai is visszatérő vendégei a háznak, korántsem olyan unalmas a helyzet, de azért szívesen sétálnék néha a környéken. Így be kell érnem a kerttel.
Az RBF-vizsgákra való tekintettel a tanárok házik terén a szünetben sem kímélnek minket. Már azt hiszem, megőszülünk, mire Ginnyvel megcsináljuk az összeset.
— Szép kis karácsonyi ajándék! — dohog a legjobb barátnőm.
Hozzánk hasonlóan Hermione is bőszen tanul, de ő a jövőre esedékes RAVASZ-vizsgáikra. Ron és Harry pedig jó fiúkhoz méltón nem csinálnak semmit — vagy ha igen, azt is összecsapva.
A tanulás mellett rengeteget segítünk a házimunkában Mrs. Weasley-nek. Sok is a tennivaló, hiszen takarítani kell a házat, feltenni a karácsonyi dekorációt, törpétleníteni a kertet, minden nap főzni, mosni... egyszóval, akad dolgunk bőven.
A feladatok elvégzésében Fleur is segít, bármennyire is nincs ez ínyére Mrs. Weasley-nek. Ő ugyan nem tudja, de a lánnyal szembeni csatát már rég elvesztette. Bill feleségül fogja venni, és ezt nem akadályozhatja meg se ő, sem más.
Néha akad azért egy szusszanásnyi időnk — ezt Ginny és én többnyire a kertben töltjük. Kviddicsezünk, vagy éppen csak sétálgatunk, esetleg fára mászunk, üldögélünk, és nagyokat beszélgetünk. Hermione nem tart velünk — ő vagy Ronnal és Harryvel lóg, vagy a szabadidejében is tanul.
Ginnyvel a beszélgetéseink során a pasi-ügyeink is szóba kerülnek.
— Még mindig nem tudom elhinni, hogy McLaggen szerelmi bájitalt akart adni neked, hogy... — csóválja a fejét Ginny.
— Én sem. De ne aggódj, tanultam a hibáimból. Soha többé nem fogok becsiccsentve összejönni valakivel, pusztán azért, mert szomorú voltam, és reméltem, hogy a kapcsolat feledtet velem valaki mást, sőt, a tetejébe még idegesíthetem is vele az illetőt. Nagyon szégyellem, ami történt, Gin.
— De legalább nem tartott sokáig — jegyzi meg Ginny.
— Örülök, hogy vége, és megszabadultam Cormactől — bólogatok. — A vége felé már nagyon idegesített.
— Engem is egyre jobban idegesít Dean viselkedése — sötétül el Ginny arca. — Egyre többet veszekszünk. Nem tudom, hogy meddig fogom bírni — sóhajt. — Azt hiszem, nem ő az igazi.
— Lehet — bólogatok mindentudó mosollyal. — Ha így érzel, egész biztosan jobbat érdemelsz.
— Miért mondod ezt így? — néz rám elképedve.
— Hogy? — tettetek elképedést.
— Te tudsz valamit! — szegezi rám a mutatóujját.
— Mit tudok? — tárom szét a karomat. — Persze, tudok egy-két dolgot, ez igaz, de...
— Ugyanúgy viselkedsz, mint mikor elmondtad, hogy Tonks és Remus szeretik egymást! Na, halljam, ezúttal mit tudtál meg legilimenciával?
— Semmit... — ingatom a fejem. — Többnyire szabályozni tudom a képességem. Persze, egy-két erős érzelem akaratlanul is mutatja magát, de... egyébként nem lényeges.
— Aha... — húzza össze a szemét, és az arcomat fürkészi. — Nem hiszek neked. Tudom, hogy tudsz valamit.
— Pedig te nem is vagy legilimentor, Gin — nevetek.
— Ha-ha, nagyon vicces — grimaszol, és meglök.
Kisebb csata alakul ki köztünk, és amikor Mrs. Weasley szól, hogy kész a vacsora, nevetve megyünk be a házba. A téma szerencsére így elnapolódik, de tudom, hogy csak idő kérdése, és Ginny kiszedi belőlem.
De talán már ő is sejti. Amikor az asztalhoz ülünk, az unokabátyám a kelleténél kicsit hosszabban bámulja őt, és udvariasan megkérdezi, hogy szedhet-e neki levest. Amikor Ginny mosolyogva átveszi a tányért, és az ujjaik hegye összeér, Harry kézfeje libabőrös lesz. Már egy-két hónapja figyelem a viselkedését, és egyértelműen beleszeretett a legjobb barátnőmbe. Én ennek csak örülni tudok, hisz' régóta drukkolok nekik. Tudom, hogy Ginnynek kiskora óta tetszik Harry, és alkalomadtán összejönne vele, csak éppen az eddigi években az unokabátyám nem figyelt fel rá. Most pedig más a bökkenő: Ginny még Dean Thomassal jár. Bár barátnőm szerint gondjaik vannak a kapcsolatukkal, így könnyen lehet, hogy szakítanak majd. Csak ha erre sor kerül, Harry el ne szúrja a lehetőségét!
Szentestére a ház teljes pompában várja a vendégeket. A kedvenc díszem a karácsonyfára biggyesztett angyalka. A felnőttek ugyan nem tudják, de valójában egy kerti törpe, ami bokán harapta Fredet, amikor répáért ment a karácsonyi vacsorához. A fiú bosszúból elkábította, és az ikertestvérével együtt aranyszínűre festették, majd tüllszoknyába bújtatták és műszárnyakkal szerelték fel.
Mindnyájan egyetértünk abban, hogy a kopasz, szőrös lábú gnóm minden bizonnyal a világ legrondább angyalkája. A törpe a karácsonyfa csúcsáról mogorván néz le az egybegyűltekre.
Itt van velünk természetesen Tonks, Remus és Sirius, de még Rémszem és Kingsley is benéznek. Igyekszem mindenkivel beszélgetni valamennyit.
Sirius elmeséli, hogy fantasztikusan érzi magát a Weasley Varázsvicc Vállalat dolgozójaként. Az ikrek is meg vannak vele elégedve, ugyanis a Tekergő rendszerint zseniális ötletekkel segíti a munkájukat. Gondolkoztak rajta, hogy bevonják Remust is, de a férfi azzal hárított, hogy egyelőre más küldetése van.
Dumbledore azt a feladatot bízta rá, hogy próbáljon meg beépülni a vérfarkasok közé, és győzzön meg, amennyit csak tud, hogy álljanak mellénk. A munka sajnos nem igazán eredményes, ugyanis Fenrir Greyback, a leghírhedtebb és legkegyetlenebb farkasember épp az ellenkező ügyben tevékenykedik. Azon van, hogy minél több embert megfertőzzön, és szaporítsa a vérfarkasokat, hogy azok egyszer legyőzzék a varázslókat. A legjobban a gyerekeket szereti. Megmarja őket, elszakítja a szüleiktől, és arra neveli, hogy gyűlölje a varázslókat. Szándékosan az áldozatok közelében várja a holdtöltét, hogy átváltozva rájuk támadhasson. Előre kiterveli a támadásait. Greyback volt az, aki megharapta Remust is. Voldemort pedig ezt az embert állította a vérfarkasok élére. Azzal fenyegetőzik, hogy rászabadítja Greybacket az emberek gyerekeire. Szolgálataiért cserébe gazdag zsákmányt ígér a vérfarkasnak. Undorító... A farkasemberek többsége viszont hallgat Greybackre, aki azt szajkózza, hogy nekik vér kell, és álljanak bosszút a normális embereken. Szegény Remus nem sokra megy mellette az észérveivel. Még a szokásosnál is megviseltebbnek tűnik.
Tonks is meglehetősen fáradt. Kérdésemre elmondja, hogy sok a munka a minisztériumban, de sajnos az eredménye már annál kevesebb. Az utóbbi időben három embert tartóztattak le, köztük Stan Shupike-ot, a Kóbor Grimbusz kalauzát, de szinte kizárt, hogy bármelyiküknek valóban köze lenne a halálfalókhoz. Mr. Weasley, Kingsley és Rémszem is ezen a véleményen vannak — a minisztérium viszont nem akarja elengedni őket, mert mégiscsak jobban hangzik, hogy hármat elfogtak, mint hogy háromszor melléfogtak.
Észreveszem, hogy Remus és Tonks időnként lopva a másikra pillantanak, amikor az nem figyel.
— Na, és mi újság a munkán kívül, Tonks? — érdeklődöm. — A családod jól van?
— Szerencsére igen — mosolyodik el halványan.
— Ez remek! Gondolom, gyakran találkozol a Rendtagokkal is.
— Igyekszem — bólogat —, hiszen ők a barátaim. Kingsley-vel és Rémszemmel néha egyszerre vagyunk beosztva a Roxfort őrzésére, ha meg éppen a minisztériumban van dolgom, sokszor összefutok Arthurral. Ha a főhadiszállásra, vagy az ikrek boltjába megyek SVK-cuccokért, Siriusszal is szoktam találkozni, Mollyt pedig akkor látom, ha az Odúba jövök.
— Na, és Remust? — kérdezem óvatosan.
— Őt mostanában nem nagyon látom a küldetése miatt — ráncolja a szemöldökét. — De amikor találkozunk, beszélünk.
— Most mégse nagyon láttalak titeket társalogni. Mi történt? — kérdezem. — Hiszen olyan jóban voltatok, amikor az Ilvermornyban voltunk, meg még utána is! Ne haragudj, de azt hittem, talán... hogy ti ketten talán majd... bocsáss meg, hogy ilyesmit feltételeztem — hajtom le a fejem.
Tonks nagyot sóhajt.
— Nem állsz messze az igazságtól — szólal meg, mire felkapom a fejem, és döbbenten nézek az arcába. — Nincs értelme tagadnom előtted, hisz' legilimentor vagy. Szeretem Remust. A nyáron bevallottam neki, és azt mondta, ő is hasonlóan érez, de...
— De mi? — csodálkozom.
— De próbálja elnyomni magában az érzéseket, mert félt engem. Nem akar bántani, és nem szeretné, hogy egy vérfarkas párja legyek. Meg akar kímélni az emberek ítéletétől, a szégyentől és a fájdalomtól. Én mondtam neki, hogy mindez nem érdekel, nekem csak ő kell, de a fejét rázta. Azt mondta, fiatal vagyok még, biztos találok valaki méltóbbat — csuklik el a hangja, és nyel egy nagyot. — Hát, ez van most. Gondolom, a vérfarkasos munkát is részben azért vállalta el, hogy távol maradjon tőlem. Azt akarja, hogy elfelejtsem.
— Ó, Tonks — simítom meg a karját. — Sajnálom.
— Nem érdekes — rázza meg a fejét. — Ha ő nem akarja, én nem erőltethetem.
— Ez igaz... — sóhajtok.
— Na, és mi a helyzet a te szívügyeiddel? — kérdezi. — Ginnytől hallottam egyet s mást rólad és egy McLaggen nevű fiúról, meg Draco Malfoyról.
Elpirulok.
— Jaj, Tonks, én hatalmas hülyeséget csináltam! — temetem a tenyerembe az arcom.
Elmesélek neki mindent, töviről-hegyire. Hogy jó barátok voltunk Dracóval, aztán jött tavaly a minisztériumi akcióm, és megváltozott minden. Colin megcsókolt, de aztán azt mondta, nekem nem ő kell, hanem Draco, ráadásul szerinte a mardekáros srác is szerelmes belém. Draco viszont látott minket, és azt hitte, járunk, úgyhogy összejött Pansy Parkinsonnal, mert a családjaik amúgy is egymásnak szánták őket. Erre én teljesen megzavarodtam, az idei tanévben pedig volt néhány vitám a Malfoy-fiúval, mire bánatomban a bagolyházban enyhén ittas állapotban összejöttem Cormac McLaggennel. Róla hamar kiderült, hogy egy tahó, és csak a testemet akarta megszerezni, mint oly sok lányét azelőtt. Egyébként pedig ebből a helyzetből is Draco mentett ki, a vonaton meg hallottuk, hogy szakított Pansyvel, aki ezután összebalhézott velem.
Szegény Tonks alig tudja követni az eseményeket.
— Hűha! — szólal meg végül letaglózva. — Ez nem semmi! És én még azt hittem, az én szerelmi életem bonyolult... Na, és mit szándékozol most tenni?
— Nem tudom... — felelem. — Még a saját érzéseimben sem vagyok biztos.
— Hmm... — gondolkozik. — Ez esetben várj, amíg biztos leszel. Nem éri meg megint egy olyan kalamajkába keveredned, mint a McLaggen-es, nem igaz?
— De... — mélázok. — De, igen, Tonks, teljesen igazad van. Azt hiszem, tényleg csak idő kell nekem, amíg tisztázódnak a dolgok. Aztán majd meglátjuk.
— Ügyes lány vagy te — borzolja meg a hajam. — Biztos vagyok benne, hogy bármit is találsz ki a végén, az jó lesz.
— Nem tudom... remélem — mosolyodok el szégyenlősen.
Később Mrs. Weasley elrabolja tőlem Tonksot egy kis beszélgetésre, így van alkalmam szót váltani Remusszal. Ő éppen az unokabátyámmal ül egy kanapén.
— Sziasztok! — intek vidáman. — Harry, Sirius említette, hogy szeretne veled beszélni valamiről.
Az unokatestvérem veszi az adást, miszerint négyszemközt szeretnék beszélni Remusszal, és feltápászkodik a helyéről.
— Jó, szuper! Úgyis kérdezni akartam tőle valamit — mondja, azzal a keresztapja felé siet.
Lehuppanok Remus mellé a kanapéra.
— Elég átlátszó indokkal távolítottad el az unokabátyádat — fordítja felém a fejét. — Miről szeretnél velem beszélni?
— Tonksról — bököm ki. Úgy gondolom, jobb nem kertelni.
— Á... szóval elmondta neked, mi van köztünk.
— El — vallom be —, de igazából nem volt rá szükség. Már magamtól is rájöttem — talán sokkal előbb, mint ti.
— Mindig is bosszantó dolognak tartottam a legilimenciát — csóválja a fejét Remus, de a szája sarkában mosoly bujkál. — Nos, ha tudsz mindent, bizonyára ismered az én érzéseimet is. Nem kérhetem, hogy a nő, akit szeretek, kitaszítottként éljen miattam.
— Tudom, hogy félsz, de ő bátor. Ha megtennéd, hogy te is az leszel a kedvéért, akkor szerintem működhetne a dolog. Hiszen szeretitek egymást!
— Tonks jobbat érdemel nálam. Idővel majd ő is megérti.
— Te vagy számára a főnyeremény. Hát még mindig nem veszed észre? Művelt vagy, intelligens, humoros...
— ...és vérfarkas — csóválja a fejét.
— Neki nem kell más, csak te.
— Nem érdemlem meg őt... — sóhajt Remus.
— Mindenki megérdemli a szerelmet — még egy vérfarkas is — mosolyodok el halványan. — Ha pedig Tonks biztonsága miatt aggódnál, akkor közlöm, hogy ő egy auror, ha esetleg nem vetted volna észre. Nem olyan gyámoltalan, mint hiszed. Melletted is tud vigyázni magára — sőt, ami ugyanilyen fontos: rád is.
Remus pár pillanatig csendben emésztgeti az érveimet.
— Mikor nőttél fel? — kérdezi végül halkan.
— Tessék...?
— Bölcsen beszélsz, akár egy tapasztalt felnőtt. Mikor...?
— Azt hiszem, a Trimágus Tusa utolsó próbáján — hajtom le a fejem.
Tény, hogy Lyonel halála borzasztóan megviselt. Most, hogy Remus mondja, valóban, ha az az eset nem is tett teljesen felnőtté, de egész biztosan elérte, hogy ne legyek többé gyerek.
— Sajnálom, Di — teszi a vállamra a kezét Remus.
— Most nem ez a lényeg — rázom meg gyorsan a fejem. — Csak azt kérem tőled, hogy légy bátor, akár egy igazi griffendéles. Biztos vagyok benne, hogy ha átváltozol, Tonks mellett akkor is tudsz majd uralkodni magadon. Én hiszek benned, Remus, és ő is hisz. Ketten együtt meg tudjátok oldani. Higgy nekem, ti egymásnak lettetek teremtve. Ha összefogtok, bármire képesek lehettek.
— Köszönöm, Di — mondja elfúló hangon Remus. A tekintetében könnyek csillognak. — Éppolyan lelkesítően tudsz beszélni, mint a drága Lily. A nagynénéd volt az egyik legjobb barátom... Bizonyára, ha itt lenne, ugyanazt mondaná, amit most te. Ugyanakkor arra kérlek, adj nekem egy kis időt. Még át kell gondolnom magamban mindent.
— Hát, persze, Remus, megértelek. Történetesen nekem is időre van szükségem. Éppen Tonks tanácsolta nemrég — mosolyodok el —, hogy várjak, amíg biztos leszek az érzéseimben.
Ezekkel a szavakkal felemelkedem a helyemről, és otthagyom Remust, hogy csatlakozzak a beszélgető Siriushoz és Harryhez.
Karácsony reggelén szokás szerint én kelek leghamarabb. Hermione és Ginny még húzzák a lóbőrt mellettem — bár az utóbbi már ébredezik, amikor elkezdem bontogatni az ágyam végében heverő ajándékkupacot.
— Jó reggelt, Gin — kacsintok rá. — Boldog karácsonyt!
— Boldog karácsonyt! — mosolyodik el, és ő is nekiesik a saját kupacának.
Később, amikor félkómás fejjel felemelkedik az ágyáról, Hermione is beleveti magát az ajándéktengerbe. Boldogan mutogatjuk egymásnak, ki mit kapott.
— Te jóságos ég! — sikkant fel Hermione.
— Mi az? — kérdezem.
Ginny közelebb kúszik a lányhoz, hogy megnézze az ajándékát.
— Ron... — grimaszol.
— Mi van? Ennyire rossz az ajándék, amit adott? — rémüldözök.
— Jaj, dehogy! — Hermionének könnyek szöknek a szemébe, és magához öleli az ajándékot. — Ez csodálatos!
— Mit kaptál?
A lány megmutatja a szív alakú, nyitható medált, amibe Ronnal egy közös fényképük van helyezve. A mozgó fotón a Weasley-fiú átöleli barátnője derekát, és egy puszit nyom az arcára, mire a lány pironkodva mosolyog.
— Hűha! — biccentek elismerően.
— Mindig azt hittem, a bátyám egy tahó, és nem ért a romantikához — rázza a fejét hitetlenkedve Ginny. — Bezzeg én csak egy üdvözlőlapot kaptam a pasimtól. „Ginnynek szeretettel Deantől. Boldog karácsonyt!" — olvassa fel. — Roppant személyes, mondhatom... Neked meg mi bajod van, Di?
Mozdulatlanul ülök, és a kezemben tartott ajándékra meredek.
— Hahó, föld hívja Di-t! — lengeti meg a karját az arcom előtt Ginny.
— Mi? Ja, bocs — ocsúdok fel.
— Hű, de szép! Ezt meg kitől kaptad? — veszi át a kezemben tartott hógömböt, és forgatni kezdi. — Aztaaa...!
Az üveggömbben gyönyörű fehér táj látható. Sűrű pelyhekben hull a hó. Az egyetlen fekete objektum a tájban a hegycsúcsba kapaszkodó sárkány.
— Megráztad már? — érdeklődik Ginny.
— Még nem.
— Tedd meg! Kíváncsi vagyok, mi történik — adja vissza a kezembe az ajándékom.
Óvatosan megrázom a gömböt, mire a sárkány felkapja a fejét és felszáll a hegycsúcsról. Kitátja a száját, és tüzet okád az égre. A lángcsóva hamarosan eltűnik, a sárkány pedig visszaszáll a hegyre.
— Nahát! — lelkendezik Ginny. — Rázd meg még egyszer! És még egyszer! Megint! — kérlel folyamatosan.
Végül Hermione elégeli meg a játékot.
— Vajon ki küldhette neked?
— Nem tudom... — vonok vállat. — Nem mellékelt üzenetet.
— Ez rendkívül színvonalas varázslat. Csak egy tehetséges mágus készíthette — gondolkozik.
— Hé! — csillan fel Ginny szeme. — Mi van, ha Draco Malfoy küldte? Mindkettőtök patrónusa magyar mennydörgő, nem? Épp, mint a hógömbben lévő sárkány.
— Draco? — jövök zavarba. — Hát, nem tudom... lehet — ismerem el.
— De hisz' ez biztató jel! — löki meg az oldalam vidáman Ginny. — Azt jelenti, hogy bír téged! Barátként biztosan.
— Fogalmam sincs, hogy érez most Draco velem kapcsolatban — rázom a fejem.
— Hogyhogy? — csodálkozik Hermione. — A valaha volt egyik legjobb legilimentor vagy.
— Ő pedig a valaha volt egyik legjobb okklumentor — közlöm. — Zseniálisan védi az elméjét — akárcsak Piton. Nagy erőfeszítésembe és sok időmbe telne betörni a gondolatai közé, ő pedig sohasem enged olyan közel magához, hogy megtehessem.
Arról mélyen hallgatok, hogy történetesen én tanítottam okklumenciára Dracót, de a gondolatai között sohasem láttam, hogy odalenne értem. Nyilván kedvelt, meg minden... de most már megint fogalmam sincs, hányadán állok vele.