Akárhogyan is mozgattam magamat a tükör előtt, egyszerűen minden irányból látszódott, hogy a nyakam tele van szívás nyomokkal. Mielőtt elindultam dolgozni gondosan megpróbáltam lesminkelni őket, de semmi. Oké, nem olyan, hű de feltűnők, mint tegnap reggel, de még így is idegesítenek. Végső elkeseredésemben benyúltam a szekrényembe is kihalásztam a táskámból a direkt erre a célra szánt kendőmet. A főnökeim jó fejek voltak, és nem szóltak volna a szívás nyomokért, de engem idegesített és nem akartam, hogy, amíg sütiket csomagolok, a vendégek a nyakamat bámulják, és azon agyaljanak vajon mekkora mérföldes ribanc lehetek.
- Kész vagy? – jött vissza a mosdóból Rosé kezét a szoknyájába törölgetve. Aprót bólintottam, majd hagytam, hogy barátnőm vigyorogva átölelje a nyakamat és együtt sétáljunk le a személyzeti öltözőből a vendégtérre.
Több mint két éve dolgoztam már a belvárosi cukrászdában, eleinte csak hétvégi kisegítőként, majd mostanra már részmunkaidősként. Szerettem az itteni pörgést, a kolleganőimet, a sütinek az illatát, egyszerűen mindent. Azt pedig a legjobban, hogy, amíg dolgoztam a mellkasomban nem éreztem azt a kínzó szorítást, amit minden alkalommal érzek, amikor magamra maradok. A másik ilyen közkedvelt kikapcsolódásom a tánc volt, ahol el tudtam engedni magam.
- Ahrinie unnie! – hallottam meg egy vidám kislányos hangot a vevőtérről, mire egyből odafordultam és éppen, annyi időm volt, hogy felkészüljek a vörös hajú lány támadására, aki szinte azonnal a nyakamba vetette magát és halálra ölelgetett.
- Yuna-ya. – toltam el magamtól mosolyogva a lányt, aki bár fél fejjel magasabb volt nálam, két évvel fiatalabb is volt. Arcán ott ült ellenálhatatlanul szép telifogas vigyora, amiért ölni tudtam volna. Nem hiába volt a hírek szerint is Shin Yuna a legszebb lány jelenleg a középiskolások között. A szüleitől – akik, amúgy a cukrászda tulajdonosai – hallottam, hogy nem egy ügynökség is felkereste már őt, hogy legyen náluk gyakornok, de Yuna mindegyikre legyintett, mert feltett szándéka, hogy idővel átveszi a cukrászdát a családjától és ő maga is azzal teszi boldoggá az embereket, hogy finomabbnál-finomabb sütiket ad el nekik. – Hogy vagy? Ezer éve nem láttalak.
- Ezt én is mondhatnám neked! – vágott vissza a lány, míg elindult a kassza felé, hogy folytassa a reggeli nyitóösszeg beírását. – Mostanában nem nagyon találkoztunk itt össze. Szabadságon voltál?
- Nem, csak hétköznapokon jártam, mert hétvégén segítettem anyának otthon. – meséltem, miközben kinyitottam az egyik pult alatti fiókot, hogy átnézzem milyen sütiket kell behoznom még hátulról. Rosé is mellénk csapódott, kezében két kávéval, amiből az egyiket nekem adta ide. – Hogy állsz a sulival? Készülsz az egyetemi felvételire?
- Persze, akár most leérettségizhetnék. – vigyorgott rám újra Yuna, beütve az utolsó dolgot is a kasszába, majd hóna alá csapta a kis mappát és mellém szökdelve betette az előbb általam bezárt fiókba. Mindazok mellett, hogy Shin Yuna elképesztően szép volt, valami rendkívüli aggyal is rendelkezett. Gyakran nevezték őt a szülei minizseninek, hiszen már hat éves korában kitudódott, hogy jártas a reáltantárgyakban és hamarabb átlátja az összefüggéseket, mint bárki más. – Alig várom, hogy szeptembertől egy iskolába járjunk! – tapsolt egyet vidáman, kezébe kapva egy rizssütit, amit még nem tettünk ki az eladótérbe.
- Üzletvezetésre fogsz járni? – érdeklődött Rosé, mire Yuna bólintott egyet. – Szuper, akkor tudunk rád vigyázni, mert a legtöbb óránk együtt lesz.
- Te is üzletvezetést tanulsz? – lepődött meg Yuna, amitől Rosé hangosan felnevetett.
- Dehogy te butus, egy épületben lesznek velünk az előadásaid, nem a kampusz másik oldalán. – magyarázta el részletesebben, Yuna pedig valami fura hangot hallatott, jelezve, hogy felfogta.
- De miért is kellene rám vigyázni? Megpróbálnának csúnya srácok megrontani a mosdóban? – nevetett fel, de mikor látta, hogy mi nem nevetünk elkomorodott. Hát, ha még csak a fiúktól kellene félned, kicsim, boldog lehetnél...
- Megyek, kinyitom az ajtót. – tettem le a bögrémet a pultra, majd leakasztottam a kulcsot a falra kirakott kulcstartóról és elindultam, hogy kinyissam az üzletet.
Jimin
Kirúgtam magamat az íróasztalom alól és két kézzel a hajamba túrva próbáltam kitisztítani az agyamat. Nem tudnám megmondani, hogy hány órája ültem a jegyzeteim fölött feleslegesen. Az agyam egyetlen mondatot sem fogadott be, hiszen végig Ahrin lebegett a szemem előtt. Tisztán hallottam félénk nevetését, láttam magam előtt gyönyörű arcát és legnagyobb bánatomra az orromban éreztem kellemes illatát is, ami szinte oda költözött az együtt alvásunk óta. Az ujjaim még mindig bele-bele bizseregtek a gondolatba, ha eszembe jutott milyen bársonyos és puha volt a bőre, annak ellenére, hogy megtudtam rendszeresen bántja magát.
Nem hagyott nyugodni, amit a kezén láttam. Rettenetesen feldúlt és idegesített a tudat, hogy valami olyan lelki terhet cipel, ami miatt erre vetemedett. Igen, értem én és sejtem is, hogy egy jó nagy százalékban Kai áll a dolgok mögött, de vajon ő is tudja, hogy a barátnője bal kezén sorakoznak a vágások? És látszólag nem gyógyulnak, csak frissülnek...
Egy dolog volt, hogy rádöbbentem segíteni szeretnék a lányon, mert sokkal jobb sorsot érdemelt, mint, amiben jelenleg van. De egy másik volt, hogy nem bírtam őt kiverni a fejemből. Rá gondoltam vezetés közben, zuhanyzásnál, az edzőteremben, mindenhol. Bűntudatom volt, amikor tegnap este Kai felhívott, ahogy szokott és hamar le kellett őt ráznom, mert nem bírtam hallgatni őt, anélkül, hogy ne éreztem volna magam egy szemét alaknak, amiért a barátnőjével aludtam és nem túl baráti gondolataim voltak vele kapcsolatba. Ezek mellett meg röhögnöm is kellett magamon, amiért én éreztem magam köcsögnek, miközben Kai össze-vissza csalja Ahrint. Milyen elbaszott egy helyzet már ez basszus?
- Jimin! – rontott be anyám a szobámba kopogás nélkül. Felhorkantva fordultam felé a forgósszékemmel és unottan néztem rá.
- Legközelebb kopoghatnál. – vetettem oda neki. – Mi lett volna, ha akkor nyitsz be, amikor éppen kiverem a farkam?
- Én szültelek meg, szerinted nem láttam még mi van a lábad között? – forgatta meg a szemét neki támaszkodva az ajtókeretnek. – Amúgy meg ne hidd azt, hogy nem tudom, hogy ahelyett, hogy maszturbálnál, inkább megdugsz egy random lányt!
Igaza volt, akármennyire is fájt bevallanom a dolgot, ebben az egyben nem tévedett. Hogyan lehetséges, hogy a szexuális életemmel teljesen tisztában van, míg minden másról még csak tudni sem akar.
- Mit akarsz? – kérdeztem elterelve a témát, mielőtt még kiecsetelhette volna, hogy megtalálta a múltkor az egy évre elegendő óvszert a fiókomban.
- Átjönnek délután a nagyszüleid, szóval el kéne menned, hozni néhány sütit. – mondta, majd kihúzott a felsője zsebéből egy papírt és hozzám lépve az ölembe ejtett. – Apád nevére már leadtam a rendelést, neked csak, annyi a dolgod, hogy bemenj érte a városba és elhozd szépen. Menni fog?
- Nem, mert értelmi fogyatékos vagyok. – bandzsítottam be, de anyám még csak meg sem rezzent csak kijelentette, hogy másfél órám van hazaérni, mert nem akarja a nagyiékat megváratni. Hát, persze, hogy nem, még a végén nem kapná meg a pénzét...
Kihalásztam egy random göncöt a szekrényemből és bármiféle gondolkodás nélkül indultam meg a parkolóba, hogy elhozzam a sütiket anyámnak. Nem tudom, hogy miért mindig engem kellett csicskáztatnia, de valahogy sejtettem, hogy az volt a fő indoka, hogyha már egyszer tönkre tettem az életét, vegye már hasznomat és ne neki kelljen vezetnie, hanem nekem. Még szegény szentemnek letörne az egyik frissen manikűrözött körme és akkor bizony harmadik világháború törne ki...
Alig fél órával később megérkeztem a belvárosi cukrászdába, és döbbenten tapasztaltam, hogy alig találtam parkoló helyet. Egy utcával lejjebb tettem le a kocsimat, és mire visszasétáltam észrevettem, hogy az utcán áll a sor gyakorlatilag a cukrászdához. Értetlenkedve léptem oda egy csapat középiskolás sráchoz, hogy megkérdezzem mi ez a nagy tömeg, tán Jézus dedikálja a bibliát, vagy mi?
- Hyung te jól le lehetsz maradva. – tátotta el a száját az egyik fiú, mire széttártam a karomat várva a folytatást. – Ez az üzlet Shin Yuna szüleié!
- És mégis ki a tököm az a Shin Yuna? – ráncoltam a szemöldökömet ezzel elérve, hogy a három srác megrökönyödve nézzen rám. – Valami celeb az Instagramon, vagy gyakornok egy cégnél?
- Nem. – igazította meg a szemüvegét egy másik srác. – Ő egy angyal! Gyönyörű, kedves és három éve zsinórban megnyeri az országos kémia és matek versenyt! Lenyűgöző! – álmodozott és valóban szinte szívecske szerűre redukálódott mind a három srác pupillája, ahogy maguk elé képzelték a számomra ismeretlen lányt.
Felfüggesztettem inkább a beszélgetést és jobbnak láttam, ha sorba állok, hiszen így soha nem fogok hazaérni, ha csak feleslegesen pofázok. Majdnem huszonöt percet kellett várnom, hogy bejussak a cukrászdába, de, amint megpillantottam a lányokat a pult mögött a szám fura vigyorba tolódott és éreztem, hogy a gyomrom összeugrik.
Igaza volt a fiúknak. Ebben a cukrászdában egy angyal dolgozik... Csak őt nem Shin Yunanak hívják, hanem Seo Ahrinnak.