Az egész varázsvilág felbolydul a hírre, hogy tíz halálfaló megszökött Azkabanból. Ez több problémát is felvet. Az egyik, hogy a szökevények megölték az összes többi rabot — mindenkit, aki nem volt hajlandó melléjük állni (pontosabban Voldemort ölte meg őket).
Ebből következik a másik probléma, vagyis hogy a bűnözők egy része — akik a dementorok hatása alatt valamennyire még ép eszüknél voltak — hűséget fogadott Voldemortnak, ezzel is gazdagítva a seregét. Persze joggal lehetne gondolni, hogy ez a hűség kétes, hiszen félelemből álltak mellé, de sajnos ott a másik oldal, a hála — hiszen mégiscsak Voldemort szabadította ki őket a ki tudja, mióta tartó rabságukból.
Erről persze a minisztérium mélyen hallgat. Ők csak a halálfalók szökését említik, és ezt is Sirius Blackhez kötik. A Reggeli Próféta szerint Sirius maga köré gyűjti a halálfalókat. Ez persze hazugság, de erről egyelőre csak a Főnix Rendje és a hozzátartozóik tudnak. Apropó, Rend... a látomásom történéseit természetesen velük is közöltem. Első dolgom volt még aznap este elküldeni Chloét a rendtagokhoz, a nyakában ugyanazzal az üzenettel. Dumbledore-t én magam kerestem fel. Az igazgató hálás volt az információkért, és azonnal mozgósította a Rendnek azokat a tagjait, akiket mi Chloéval nem tudtunk elérni.
Az előzőeken kívül felmerül még egy probléma. Az Azkaban most gyakorlatilag egy sivár semmi. Nincsenek rabok, és a dementorok is eltűntek. Én sajnos tudom, hová mentek — láttam. Ők is Voldemorttal tartottak. Az, hogy szélnek lettek eresztve, szintén nem valami jó hír. A mágiaügyi minisztérium természetesen ezt sem közli a varázslótársadalommal. Felteszem, megpróbálják maguk megoldani a közelgő katasztrófát. Örömmel látom, hogy ez igen nagy gondokat okoz nekik, már csak Umbridge viselkedésén keresztül is, aki különösen nyúzottnak tűnik a héten.
Viszont így, hogy a dementorok szabadon kószálhatnak az ország tulajdonképpen bármelyik területén, még sürgetőbb, hogy megtanuljuk a patrónus-bűbájt DS-edzéseken. Ezúttal teljes egészében Harry veszi át az oktató szerepét, ugyanis ez a varázslat még nekem se sikerül mindig. Eddig életem során kétszer idéztem patrónust, első alkalommal pedig még csak nem is önszántamból — a kígyószarv-maggal rendelkező pálcám önállósította magát, és párszaszó varázsigét lőtt ki. Most viszont végre én is rendesen megtanulhatom a varázslatot.
Harry ezerszer elmondja, hogy a bűbáj nagyon nehéz, és teljesen más nappali fényben megidézni, mint egy dementor közelében. Zacharias Smith végül megelégeli.
— Pofa be! Mikor csinálhatjuk végre?
A Weasley-fiúk dühösen néznek rá, de én kivételesen együtt nevetek a hugrabugossal.
— Zachariasnak igaza van. Kezdjük már végre! Hiszen gyakorlat...
— ...teszi a mestert! — vágják rá kórusban az ikrek. — Tudjuk! Te is igazán abbahagyhatnád a bölcselkedést.
— Bocs — húzom be a nyakam, még mindig nevetve.
Ezután végre tényleg a patrónus-bűbájt gyakoroljuk. Neville brutális átalakuláson megy keresztül az utóbbi időben, ami kicsit riasztó is. Jobban igyekszik, mint az összes DS-tag együttvéve, és többet fejlődött, mint bárki más. Látom az elméjében, hogy bosszút akar állni Bellatrix Lestrange-en, a szülei megnyomorítóján. Az eset az újságban is szerepelt, így most már mindenki tud róla. Megértem az érzéseit. Engem is hasonló hajt az undok Pettigrew-val szemben.
Neville-nek sajnos a patrónus-bűbáj még nem igazán akar sikerülni — talán épp azért, mert nincsenek elég erős boldog emlékei szegénynek. Problémájával nincs egyedül, a társaság nagy részének csak ezüstös ködfelhő tör elő a pálcájából.
Vannak persze olyanok is, akiknek néhány kemény próbálkozás után sikerül. Mosolyogva nézem Hermione ezüstös vidráját, Luna nyusziját és Ginny lovát. Fred egy hiénát, George egy prérikutyát idéz meg, Ernie Macmillian pedig egy vadkant. Zacharias Smith patrónusa galamb, Chóé hattyú, Madé csincsilla, Ellie-é pedig róka. Kirstnek és Beth-nek egyelőre még nem sikerül a varázslat.
Én egy darabig szenvedek a megidézéssel. Végül a Harryvel kapcsolatos vidám gyerekkori emlékeim győzedelmeskednek. A pálcám hegyéből teljes pompájában kiröppen egy sárkány. Nem is akármilyen — magyar mennydörgő. A lény átrepüli a termet, és manőverezik a levegőben. Többen felkiáltanak, egyesek még a fejüket is behúzzák.
Büszkén nézem a sárkányomat, ám a mosoly tüstént az arcomra fagy, amikor megpillantok egy másikat. Magyar mennydörgő, akárcsak az enyém. A két ezüstös sárkány üvöltéssel üdvözli egymást, és vidám játékba kezdenek. Tátott szájjal bámulok a patrónus tulajdonosára, Draco Malfoyra. A fiú felemelt pálcával áll a helyén, és látszólag éppúgy meg van lepődve, mint mindenki más.
A napokban megjelenik a cikk, amit Luna apja készített Harryvel. Ígéretemhez híven lebonyolítottuk az interjút, természetesen Chloe segítségével. Harry mindent elmond a cikkben Voldemort visszatéréséről.
A látogatás Lunáéknál még most is kellemes emlékeket idéz bennem, dacára annak, hogy a házuk és az apja is meglehetősen fura. De hát, a hollóhátas barátnőm körül már megszokhattuk a különös tényezőket.
Az interjú megjelenését követően természetesen elszabadul a pokol. Luna boldogan meséli, hogy utánnyomtatást kell kérni az újságból, mert mindenki azt olvassa. A Hírverő ominózus cikke természetesen a tanári karhoz is eljut. A többségük boldog, de Umbridge büntetőfeladatot és pontlevonást ad Harrynek, mert „hazugságokat terjeszt", és mert nem hajlandó elárulni, mikor és hogyan adott interjút Luna apjának, Xenophilius Lovegoodnak. Apropó, Luna... Umbridge őt sem kíméli, ami a pontlevonást illeti, de a lányt ez egyáltalán nem zavarja.
A főinspektor továbbá rendeleteket hoz arról, hogy a tanárok csak olyasmivel kapcsolatban értekezhetnek a diákokkal, ami a tananyaghoz kötődik, valamint hogy a Hírverő birtoklása eltanácsolás terhe mellett tilos. Ezzel azonban csak azt éri el, hogy az is elolvassa a magazint, aki eddig esetleg nem tette volna. A diákok természetesen leleményesek, és megbűvölik a lapokat, hogy illetéktelen személyek ne láthassák a tartalmukat.
Ezek és a DS dolgai mellett engem még Harry és Draco okklumenciára tanítása is lefoglal. Bár az utóbbit egy-két alkalom után be is fejezem, ugyanis a fiú remekül megedződött.
— Tökéletes okklumentor lettél — mosolygok rá. — Megkockáztatom, ugyanolyan jó, mint Piton professzor. Most már a legerősebb legilimentoroknak is képes lehetsz ellenállni — még a Sötét Nagyokosnak is.
— Köszönöm, Diana — biccent komolyan.
Érdeklődve fürkészem a fiút. Felötlik bennem a gondolat, ami az utóbbi időben néha foglalkoztat. Vajon van-e bármi jelentősége annak, hogy ugyanaz a patrónusunk? Vagy csak véletlen? Hisz' biztos előfordul az ilyesmi. De azért mégis, a magyar mennydörgő nem a leggyakoribb patrónus... Annyi mindent kérdeznék még tőle. Például, hogy miért randizik Parkinsonnal? Mardekáros barátnőimmel már csak „Parkinson-kór"-ként emlegetjük a csajt.
Harry okklumenciára tanításával csak lassan haladok, de azért nem adom fel. Unokabátyám egyébként nem sokat foglalkozik mostanában a gyakorlással. Sokkal jobban leköti, hogy fülig szerelmes Cho Changbe. Most, hogy összejöttek, állandóan egymáson lógnak. Umbridge létre is hozott egy új oktatásügyi rendeletet, miszerint a fiúknak és a lányoknak a kastély nyilvános területein tartaniuk kell egymástól a fél méter távolságot.
Harryék a Valentin-napot is együtt töltik, mint minden páros, köztük Ginny és Michael is. Én ugyebár megbeszéltem Colinnal, hogy együtt lógunk. Szeretném kicsit kiszellőztetni a fejem, és egy baráti ökörködés remekül alkalmas erre. Elsétálunk a Szellemszálláshoz, és felülünk a kerítésre. A házat bámulva diskurálunk mindenféléről, és nagyokat nevetünk. Jól érzem magam Colinnal, szinte bármiről el tudunk beszélgetni. Bizonyos szempontból kicsit olyan, mint én — csak fiúban.
Chloe nincs mellettünk, mert éppen Szilveszterrel tölti az idejét. Amikor Colinnal már fázunk, beülünk a Három Seprűbe. Vidáman intek Ronnak és Hermionének, akik egy félreeső asztalnál ülnek a vajsörükkel, és beszélgetnek. Nem akarom őket zavarni, így megragadom Colin karját, és egy távolabbi asztalhoz húzom. Madam Rosmerta minket is kiszolgál vajsörrel.
— Először furcsának találtam Ron és Hermione párosát, hiszen olyan régóta barátok — ismeri el Colin. — De most, hogy jobban megnézem őket, igazán összeillenének.
— Ugye? — vigyorgok a kupám pereme fölött. — Én nagyon drukkolok nekik!
— Habos lett a szád széle — állapítja meg Colin.
Átnyúl az asztal fölött, és egy szalvétával letörli az arcomról a sörmaradékot. Elpirulok.
— Oh, kösz — mosolygok rá. Igazán figyelmes.
— Furcsa, hogy amikor Sirius Black megszökött, a minisztérium csomó dementort küldött a keresésére, most meg nincs itt egy se... — töpreng.
— Igen, szerintem is — bólogatok. Colinnak nem mondhatom, hogy a minisztérium azért nem tud dementorokat küldeni, mert már nincsenek nekik. A sötét lények mind átálltak Voldemort oldalára.
Később Colin indítványozza, hogy látogassunk el a Mézesfalásba. Örömmel belemegyek, de amint kilépünk a Három Seprűből, megpillantjuk Draco Malfoyt, Pansy Parkinsonnal az oldalán. Az előbbi unottnak tűnik, de okklumentori képességei miatt nem sokat tudok kiolvasni az elméjéből. Parkinson-kór ellenben diadalmasan vigyorog. Az arcára van írva, hogy biztos a sikerében. Még ma meg akarja hódítani Dracót.
— Nicsak! — vihog fel, amikor meglát bennünket. — Creevey és Dursley! Nem megmondtam, Draco? — nyávogja a mellette álló fiúra pillantva. — Mi van, Dursley, már nem is válogatsz? — fordul hozzám. — Eddig azt hittem, McLaggennel kavarsz. Ő legalább jól néz ki.
Érzem, hogy Colint elfutja a pulykaméreg.
— Te már csak tudod — felelem nyugodtan a lánynak.
— Rá fogsz még fázni, Dursley, hogyha ilyen gyakran váltogatod a pasijaidat — fröcsögi Pansy.
— Milyen pasijaimat? Nincs nekem senkim — tárom szét a karomat.
Látom, hogy Draco szeme elkerekedik. Parkinson-kór viszont egyre dühösebb lesz.
— Ó, igen? Ne játszd az ártatlant! Ronald Weasley-vel mentél a karácsonyi bálba, de aztán Cormac McLaggennel táncoltál, most meg Creevey-vel vagy — sorolja.
— Ron és Colin a barátom, McLaggen pedig nyomult, de leráztam!
— ...a Weasley-ikrekkel is sok időt töltesz, régebben pedig feltűnően jóban voltál Lyonel Davisszel — folytatja, figyelmen kívül hagyva a megjegyzésemet.
Lyonel említésével érzékeny pontra tapint.
— Lyonelnek Alison volt a barátnője! Hogy mersz olyasmit feltételezni, hogy ő és én... mi soha... köztünk nem volt több barátságnál! — hápogok.
— Hát, pedig nekem nagyon úgy tűnt — nyávogja Parkinson-kór.
— Rosszul tűnt — válaszolom színtelen, de fenyegető hangon. — Ne merd meggyalázni Lyonel emlékét, mert úgy elátkozlak, hogy hordágyon kell elszállítani téged a Szent Mungóba. Menjetek tovább, randizgassatok csak — nézek keserűen a kettősükre. — Csak ne kelljen látnom a ronda képedet — mormolom Pansynek címezve.
— Tudod, mi vagy te, Dursley?! — visít fel. — Egy arcátlan, hazudozós kis ribanc!
Hisztérikus nevetésben török ki. Ennyire hihetetlen is csak Parkinson-kór viselkedése lehet! Ellenben Colin előkapja a pálcáját, és egy, a DS-edzésen tanult átkot lő ki Pansy felé. Ám nem ő az egyetlen. A Creevey-fiúval egyidőben Draco Malfoy is rontást küld a lányra. Az eredmény egy földön fekvő, néma Parkinson. Draco közelebb lép hozzá.
— A gumilábrontást használtad? — pillant futólag Colinra.
A fiú bólint.
— Jó. Legalább nem tud felkelni. Én mágikus szájzárat szórtam ki rá — fordul vissza a lányhoz.
Pansy ijedt tekintettel, könyörögve néz Dracóra.
— Mit mondasz? Nem hallom — vigyorodik el kajánul a szőke fiú. — Jobb is így. Ide figyelj, Pansy... leveszem rólad az átkot, egy feltétellel. Bocsánatot kérsz Dianától.
Pansy felháborodottan grimaszol. Ki tudom olvasni az elméjéből, hogy ő ugyan nem hajlandó erre. Valószínűleg Draco is hasonló következtetésre jut.
— Akkor itt maradsz — von vállat, és már kerülné is ki a lányt, de Colin mellé lép.
A dühtől remegve, vöröslő arccal néz le a rókaképű csajszira. Izzadt kezében még mindig ott szorongatja a pálcáját.
— Igenis bocsánatot kérsz Di-tól! — sziszegi. — Megsértetted őt! Hogy mertél... olyanokat mondani róla!?
— Ne játszd a hősködő griffendélest, Creevey — mordul rá gorombán Draco. — Egy időre megtanulta a leckét.
Colin ugyanolyan felháborodva mered Dracóra, mint az előbb Parkinson-kór.
— Most itt ácsorogtok még, vagy jöttök vissza a kastélyba? — kérdezi a tejfölszőke srác.
— Megyünk — eszmélek fel. — Gyere, Colin — ragadom karon griffendéles barátomat, és elrángatom a helyszínről.
— Miért nem tanítottuk móresre? — füstölög.
— Így is kapott rendesen — vélem.
— De amilyeneket mondott rólad...! Megérdemelte volna, hogy még jobban ellássuk a baját!
— Megérdemelte volna — ért egyet Draco —, de veled ellentétben, Diana és én egy házban vagyunk vele, és jelentősen megkeserítheti az életünket. Így is kapni fogunk tőle rendesen, ebben biztos vagyok.
— Én is — felelem sötéten. Láttam Pansy gondolatait, és megfogadta magában, hogy ezt még megkeserüljük. — De nem izgat — rázom meg a fejem. — Engem csak az érdekel, hogy ne piszkálja Lyonelt.
— Nehéz lehet most neked, Di — sajnálkozik Colin. — Biztos nagyon hiányzik. Láttam, hogy majdnem elsírtad magad, amikor Pansy róla beszélt.
— Hallod, haver, te aztán tapintatos vagy! Nagyon tudsz vigasztalni, mondhatom — ironizál Draco. — Idióta...
— Nem értem, mi bajod velem! — sértődik meg Colin.
— Ne veszekedjetek már! — csattanok fel. — Nem lehetne, hogy ejtsük a Lyonel-témát, és mondjuk normális emberek módjára sétáljunk?
A két fiú ezután hallgatásba burkolózik, ami legalább annyira kínos, mintha veszekednének. Időnként megpróbálok feldobni egy-egy témát, például: „Szépen elintéztük Parkinson-kórt, nem gondoljátok?", de látszólag nem igazán hajlandók egymással kommunikálni. Így hát a furcsa hármassal többé-kevésbé némán gyalogolunk a kastélyig.
A bejárati csarnokban elbúcsúzom Colintól (a fiú megölel, miközben szúrós szemmel néz a Malfoy-fiúra), és Dracóval az oldalamon a Mardekár klubhelyisége felé igyekszem.
— Sajnálom, ahogyan Pansy viselkedett — szólal meg Draco.
— Tulajdonképpen miért randiztál vele? — bukik ki belőlem a kérdés.
— Nem érdekes — legyint.
Megpróbálom kiolvasni az elméjéből, de ügyesen használja ellenem az okklumenciát. Úgy érzem, lassan eléri Piton professzor szintjét. Nem akarok most komolyabb támadást indítani az agya iránt, így feladom, és beérem annyival, hogy ez az ő dolga. Biztos megvoltak rá az indítékai.
— Most már bánom — folytatja keserűen. — Ugye tudod, hogy amit mondott, abból egy szó sem igaz? — néz rám komolyan.
— Hát persze — bólintok gépiesen.
— De komolyan — ragadja meg a karomat, és szembefordít magával. — Egyetlen szó sem. Ígérd meg nekem, hogy nem foglalkozol vele.
— Nehéz nem törődni a bántó szavakkal — mosolyodom el szomorkásan.
— Ugyan, hisz' régen fel se vetted! Hol van az a Diana Dursley, akit ismerek?
— Kicsit összetörte egy barátja halála — susogom.
— Nem süppedhetsz bele, hallod? — néz a szemembe kétségbeesetten. — Ő se akarná.
Könnyek szöknek a szemembe.
— Tudom. De olyan nehéz...!
Draco esetlenül átölel.
— Sosem könnyű elveszíteni valakit, akit szeretünk — mormolja a fülembe. — De nem szabad foglalkozni az olyanokkal, mint Pansy. A saját érdekedben erősnek kell lenned.
A könnycseppek megállíthatatlanul folynak az arcomon. „Bármi történjék, légy erős" — Lyonel is ezt kérte tőlem.
— Ígérd meg nekem — kéri halkan, már-már könyörögve Draco. — Sokaknak szüksége van rád — nekem is... Legalább a kedvemért ígérd meg.
Nagyot sóhajtok, és kiszabadulok a fiú ölelő karjai közül. Megtörlöm a könnyáztatta arcomat, és kisírt, vöröslő szemmel nézek az ő szürke íriszébe.
— Megígérem.
A Valentin-napi hétvége pozitívuma, hogy Ron és Hermione végre összejönnek. Immár egy párt alkotnak. Noha ez sokaknak furcsa, én nagyon is szimpatizálok a kettősükkel. Tudom, hogy régóta tetszenek egymásnak. Mint a legjobb barátjuk, Harry is belenyugodott a helyzetbe. Mivel együtt van Chóval, az utóbbi időben úgyis gyakran hagyta őket kettesben.
Az unokabátyám cikkének hála egyre többen hiszik el, hogy Voldemort visszatért. Az a banya Umbridge persze azon van, hogy megkeserítse a roxfortiak életét. Próbaidőre teszi Hagridot és Trelawney-t is. A főinspektor elméjéből kiolvasom, hogy csak idő kérdése, és kirúgja őket. A jósnő esetében erre nem is kell sokáig várni.
Egy szépnek tűnő vacsora közben dobogást és sikolyokat hallunk a bejárati csarnokból. Több se kell a jelenlévőknek, máris a helyszínen termünk. Előretolakszom a tolongó diákok között, hogy az első sorból láthassam az eseményeket. Földbe gyökerezik a lábam, amikor a csarnok közepén megpillantom Trelawney professzort. Haja égnek áll, szemüvege félre van csúszva, kendői összevissza lógnak a vállán. Umbridge a márványlépcsőről néz le rá, és éppen akkor hajít le egy bőröndöt — kis híján eltalálva vele a jósnőt. Az felháborodva néz rá.
— Nem! Nem! Ezt nem teheti... Nem nyugszom bele!
— Pedig számíthatott rá — sétál le a lépcsőn Umbridge, undorító varangymosollyal az arcán. — Bár tisztában vagyok vele, hogy a holnapi időjárást se tudja megjósolni, azért előre láthatta, hogy a szánalmas és fikarcnyit sem javuló teljesítmény, amit az órákon fokozatosan nyújtott, előbb-utóbb az elbocsátásához vezet majd.
Trelawney most már szabályosan zokog.
— Nem... nem és nem! Nem... nem küldhet el! Tizenhat éve élek itt! A Roxfort... az otthonom!
— Csak volt az otthona — feleli kárörvendően Umbridge. — Egy órával ezelőttig, amikor is a mágiaügyi miniszter úr aláírta a felmondólevelét. Most pedig keljen fel, és hordja el magát! Kíméljen meg bennünket a további jelenlététől!
Trelawney panaszosan zokog. Megsajnálom a jósnőt. Ökölbe szorul a kezem, és már azon vagyok, hogy nem érdekel Umbridge, odamegyek és lerendezem az ügyet, még ha le is bukok emiatt — azonban nincs szükség erre, mert McGalagony még előttem megelégeli a cirkuszt. Átvág a tömegen, és kollégája mellé siet. Köztudott, hogy nem kedveli Trelawney-t, most azonban olyan elszántan védelmezi, mintha legjobb barátnők lennének.
— Tessék, Sybill... nyugodjon meg... fújja ki az orrát... nem olyan nagy a baj... nem kell elmennie a Roxfortból...
— Úgy véli, McGalagony professzor? Megtudhatnám, milyen felhatalmazás alapján állítja ezt? — pöffeszkedik Umbridge.
McGalagony villámló szemmel néz rá. Már azt hiszem, ráküld egy rontást, amikor egy lágy, mély hang csendül a teremben.
— Én hatalmaztam fel rá.
Dumbledore a tölgyfaajtóban áll. Előresiet és utat vág magának a bámészkodó diákok között. Végül megáll Trelawney és McGalagony mellett.
— Maga hatalmazta fel, Dumbledore? — kuncogja Umbridge. — Attól tartok, nincs tisztában a helyzettel. Itt van nálam... — húz elő a táskájából egy pergamentekercset. — A mágiaügyi miniszter által aláírt felmondólevél. A 23-as számú oktatásügyi rendelet értelmében a roxforti főinspektornak jogában áll szakmailag ellenőrizni, próbaidőre tenni és elbocsátani minden olyan tanárt, akiről úgy véli, hogy munkáját nem a Mágiaügyi Minisztérium által elvárt színvonalon végzi. Mivel Trelawney professzor megítélésem szerint rosszul dolgozik, felmondtam neki.
— Vitathatatlanul igaza van, Umbridge professzor — feleli udvariasan mosolyogva Dumbledore. — Mint főinspektornak, joga van felmondani a tanáraimnak. Arra azonban nem terjed ki a felhatalmazása, hogy elküldje őket a kastélyból. Attól tartok, hogy ez a jog változatlanul az iskola igazgatóját illeti meg. Az én kívánságom pedig az, hogy Trelawney professzor a Roxfortban maradjon.
Trelawney keserű kacajt ereszt ki a torkán.
— Nem... nem... elmegyek, Dumbledore! Elhagyom a Roxfortot... máshol keresek boldogulást...
— Nem. Határozott kívánságom, hogy a Roxfortban maradjon, tanárnő — makacskodik Dumbledore, és hogy nyomatékot adjon szavainak, McGalagonyhoz fordul. — Felkísérné a lépcsőn Sybillt, McGalagony professzor?
— Hogyne — bólint a tanárnő. — Jöjjön, Sybill...
Bimba és Flitwick is egyből mozdulnak, hogy segítsenek neki. Umbridge dermedten áll, és varangyszemeit a derűsen mosolygó Dumbledore-ra függeszti. Meggyőződésem, hogy az igazgató élvezi, hogy húzhatja a főinspektor agyát.
— Megkérdezhetem — szólal meg Umbridge —, hogy mihez kezd, ha kinevezem az új jóslástantanárt, aki esetleg igényt tart majd Sybill Trelawney szálláshelyére?
— Amiatt ne aggódjon, Umbridge professzor! Már találtam új jóslástantanárt, és ő nem óhajt a toronyban megszállni.
— Talált? Maga talált? Emlékeztetném rá, Dumbledore, hogy a 22-es számú oktatásügyi rendelet értelmében...
— ...a minisztérium által kiválasztott személy kerül a megüresedett posztra, ha — hangsúlyozom: ha — az igazgató nem talál alkalmas jelöltet — fejezi be a mondatot Dumbledore. — Nos, örömmel közölhetem, hogy ezúttal találtam. Ha megengedi, be is mutatnám.
Az igazgató a tölgyfaajtó felé fordul. Nem hiszek a fülemnek, amikor patadobogást hallok. Az ajtóban szőke hajú, kék szemű, aranysárga szőrű kentaur bukkan fel.
— Íme Firenze professzor! Az ő munkájával bizonyára elégedett lesz, Dolores — vigyorog Dumbledore a sokkos állapotba került főinspektorra. Szemmel láthatóan ki van akadva. Csibész mosolyra húzom a számat. Ez jól kezdődik...
A következő jóslástanóránk érdekesen alakul. Firenze az egyik földszinti teremben tartja. A kedvéért elvarázsolták a termet, hogy erdőre emlékeztessen. Mad ezúttal nem alussza végig az órát, sőt, élénken figyel. Teljesen bezsong a jóképű kentaurtól.
Kiderül, hogy a társai sajnos száműzték a Tiltott Rengetegből, amiért igent mondott Dumbledore állásajánlatára. Szerintük ezzel az emberek szolgálatába áll, és árulást követ el.
Firenze nem mond többet magáról, hanem besötétít a teremben, mire a mennyezeten kigyulladnak a csillagok. Hanyatt kell feküdnünk és néznünk őket. Tanárunk elmondja, hogy ők, kentaurok az égből olvassák ki a jövőt — ám gyakran évekbe, sőt, évtizedekbe is beletelhet, mire értelmezni tudják a látottakat. Azt mondja, a jelek most arra mutatnak, hogy a mostani csak békés, átmeneti időszak, és újabb háború közeledik. A Mars, a csaták hozója ugyanis fényesen ragyog.
Újdonsült tanárunk elég ködösen adja elő a dolgokat, de hát, a jóslástan ilyen tudomány. Annyira belefeledkezünk az órába, hogy teljesen váratlanul ér minket a csengő hangja. Mad odáig van.
— Ez oltári csúcs volt!
Miközben kifelé igyekszünk a teremből, egy zengő hang szól utánam.
— Diana Dursley... ez a neved, ugye?
— Tessék? — Meglepetten fordulok vissza a szőke kentaur felé. — I-igen, professzor úr.
— Mardekár utódja, Isolt Sayre és Morrigan örököse, valamint Harry Potter unokatestvére vagy, ha nem tévedek.
— Igen — felelem döbbenten. — De honnan...?
— Megtennéd, hogy itt maradsz néhány percre? Beszélni szeretnék veled.
— Persze...
Mad kíváncsian fürkész minket, de belenyugszik a helyzetbe, és kisétál az immár világos teremből, illemtudóan becsukva maga után az ajtót.
— Mit szeretne tőlem? — kérdezem félszegen.
— Mondd, mennyit tudsz a jóslásról, Diana Dursley?
Zavarba jövök a váratlan kérdéstől. Eszembe jutnak Trelawney órái és a titokzatos jóslat a misztériumügyi főosztályon.
— Öhm... nem sokat — válaszolom végül. — Tavaly az Ilvermornyba jártam, és ott nem volt önálló jóslástanóra. Az ősi varázslatok nevű tantárgy része volt, amit egy Meyera Pouoka nevű indián nő oktatott nekünk. De főleg pálca nélküli varázslatokat vettünk. A jóslást csak alapszinten tanultuk, bővebben később vettük volna.
— Á, a híres indián mágia... — mélázik Firenze. — Mindenesetre előnyödre válhatott az ősi varázslatok tanulása.
— Mindenképp — bólintok.
— A kentaurok jóslása is ősi dolog — nehéz és összetett tudomány. A jelek könnyen félreértelmezhetők, és...
— Elnézést, de miért akart velem beszélni? — bukik ki belőlem a kérdés. — Bocsánat, nem akarok tapintatlan lenni, csak... hamarosan kezdődik a következő órám.
— Hát persze. Bocsáss meg nekem, olykor elfelejtkezem az olyan emberi dolgokról, mint az időszámítás.
— Honnan tud rólam annyi mindent? — faggatózom. — Hiszen ön sokáig a Tiltott Rengetegben élt. Nem ismerhet engem, hisz' még sohasem találkoztunk.
— Ne hidd, hogy mi, kentaurok nem értesülünk a fontos hírekről. A kígyók és más erdei állatok suttognak rólad, Diana Dursley. Azt beszélik, te lettél a Kígyók Királynője, az új Szarvas Kígyó.
— Igen... — felelem habozva.
— Úgy hiszem, fontos szereped lehet a közelgő háborúban, akárcsak az unokatestvérednek. A Mars háborút súg, melynek végkimenetele kétséges. E bolygónak két holdja van. Rokonok, de mégis mások. Az egyik nagyobb, és gyorsabban kering körülötte, akár a prédára leső ragadozó. Úgy tartják, évmilliók múlva talán bele is csapódik a felszínébe. Ez a hold fordítva mozog, mint a társa — nyugaton kel és keleten nyugszik. Jelenléte fenyegetettséget, támadást jelenthet, a háború végét, méghozzá örökre. A másik hold kisebb, a Mars forgásával majdhogynem szinkronban mozog. A harmóniája jelentheti a háború megszelídítését, kontrollálását, ám egyben rettegést a harc elhozója számára.
— Mi köze ehhez Harrynek és nekem? — értetlenkedem.
— Értelmezésem szerint a Mars két holdja két személyt jelent, akik rokonságban állnak. Az egyik akadályozza a háborút, és segíti a másikat, hogy az egyedi módszereivel véget vethessen neki. Hogy melyik hold kicsoda, azt sajnos nem tudom. Abban sem vagyok teljesen biztos, kikre illhetnek. Csupán találgathatunk.
— Ön úgy gondolja, Harry és én lehetünk azok, akik együtt véget vethetnek majd a háborúnak?
— Elképzelhető — feleli. — Mindenesetre, jelenlegi elgondolásom szerint nagy dolgok várnak még rátok.
Elmélkedésünket a csengő szakítja félbe. Összerezzenek.
— Menj csak, el ne késs a következő órádról — int búcsút Firenze professzor.
Egész nap úgy kóválygok, mint valami holdkóros. Egyre csak a kentaur szavain merengek, szinte azt se tudom, mi történik velem. Ginny rángat vissza a valóságba.
— Hahó! — lengeti meg a karját az arcom előtt.
— Mi? — ocsúdok fel. — Oh, szia.
— Valamin nagyon elgondolkoztál — állapítja meg.
— Hát, igen... — mormolom.
Körbenézek. A nagyteremben vagyunk, és minden asztal üresen áll már. Lenézek a tiszta tányéromra. Azt se tudom, mit vacsoráztam. Na, mindegy...
— Jó lesz, ha igyekszel, ugyanis mindjárt kezdődik az edzés.
— Milyen edzés? — képedek el.
Hirtelen csak a kviddicsre tudok gondolni, de nem értem, minek edzene velem Ginny. Ő a Griffendélben van, és még nem is tagja a csapatnak, csak jövőre szeretne jelentkezni. Egyébként most amúgy is lazább kicsit az edzésrendjük, mióta legyőzték a Hugrabugot a legutóbbi meccsükön. Jó esélyeik vannak a kviddicskupa megszerzésére — már csak a Hollóhátat kell legyőzniük. Elvigyorodom a gondolatra, hogy vajon milyen lesz, ha Harrynek Cho ellen kell küzdenie a cikeszért.
Ismét Ginny hangja térít vissza a Roxfort nagytermébe.
— Halihó, föld hívja az álmodozó tanárnőt! Csak nem felejtetted el DS-t?
— Ja, tényleg! — csapok a homlokomra.
Ginny elkuncogja magát.
Eszembe se jutott, hogy ma edzésünk van. Együtt megyünk fel a Szükség Szobájába. A máskor beszédes Ginny most szótlanul ballag mellettem.
— Mi az? — kérdezem tőle. — Talán valami baj van?
— Hát... — húzza el a száját. — Az a helyzet, hogy szakítottunk Michaellel.
— Oh! — kerekedik el a szemem. — Sajnálom, Gin — ölelem meg.
— Nem nagy ügy — színlel könnyedséget, de látom rajta, hogy jobban megviseli a dolog, mint amennyire mutatja. — Nem illettünk össze.
— Mi történt tulajdonképpen?
— Sok minden. Már hetek óta veszekszünk, de most telt be a pohár. Kiderült, hogy Michael okos ugyan, de egy tapló.
— Hű! Mi volt az, ami ennyire kiverte nálad a biztosítékot? — csodálkozom. Barátnőm ugyanis nagy tűrőképességű lány, tekintve, hogy hat bátyja van, és mellettük edződött.
— Nem biztos, hogy akarod hallani — csóválja a fejét keserűen.
— Na, most már aztán tényleg kíváncsivá tettél.
— Hát... régebben is voltak tapló dolgai — feleli habozva —, de a mostani felett már nem voltam képes elsiklani. Igazság szerint neked is közöd van hozzá.
— Nekem? — esik le az állam. Elképzelni se tudom, mi közöm lehet nekem ehhez az egészhez.
— Bizony. Nem fogod elhinni... Cormac McLaggen le akart fizetni engem, hogy hozzalak össze vele.
— MICSODA? — háborodok fel.
— Ne ilyen hangosan! — csitít.
— Hogy tehetett ilyet? — füstölgök.
— Tudta, hogy jóban vagyok veled, és engem akart megkérni, mint griffendéles háztársát. Nyugi, megmondtam neki kerek-perec, hogy nem.
— Helyes — eresztek meg felé egy halvány mosolyt. — Nem csalódtam benned, Gin.
— Kapott is tőlem egy szép kis rontáskombinációt a srác — neveti el magát. — Csápjai nőttek, és ha jól láttam, nyálkát is eresztett...
— Szép munka. De várj... mi köze ennek Michaelhez?
— Ő is ott volt, és hát... nem igazán vette komolyan a dolgot. Csak jót röhögött az egészen, és noszogatott, hogy miért nem fogadom el McLaggen ajánlatát. Szerinte busás hasznot húzhattam volna belőle. Ezen persze felháborodtam, mert erkölcsileg az ilyesmi szerintem nagyon nincs rendben. Erre ő csak azt mondta: „Mit vagy úgy oda? Köztudott, hogy McLaggen előbb-utóbb mindig megszerzi, akit akar, aztán eldobja." — fintorog. — Én azt feleltem, hogy nekem igenis számít, hogy Di szíve összetörik-e vagy sem, mire Michael megint csak röhögött. „Mit számít a szíve? Örülhetne az a kiscsaj, hogy ennyi idősen lehet egy kis kalandja a suli egyik legmenőbb pasijával. Ki tudja, ha szerencsés, Cormac nem csak egyszer, hanem többször is ágyba viszi."
Totál felmegy bennem a pumpa.
— És ezeket így mondta? Nem szégyelli magát? A szemét!
— Nekem is ez volt a véleményem, gondolhatod... Elszakadt nálam a cérna, és közöltem Michaellel, hogy ha ő csak ennyire tartja a lányokat, akkor nincs értelme folytatnunk, a kapcsolatunknak vége. Ezen már ő is felmérgelte magát. Mindenfélét a fejemhez vágott, többek között, hogy egy „szűz ribanc" vagyok. De én se hagytam magam, elátkoztam a fenébe — fejezi be indulatosan. — Megérdemelte.
— Nagyon-nagyon sajnálom, ami történt, Ginny — sóhajtok.
— Áh, mindegy — legyint. — A világ tele van fiúkkal.
— Így van — karolom át a vállát. — Az a srác meg sem érdemelt téged. Egyébként, nem csak te lettél leribancozva az utóbbi időben.
— Mi? Hogyhogy? — csodálkozik.
— Még nem is meséltem? — képedek el, és beszámolok a roxmortsi esetről.
— Hihetetlen, hogy Draco tényleg ennyire rendes volt — álmélkodik. — Amúgy azt sejtettem, hogy Colinnak régóta tetszel.
Végigbeszélgetjük a Szükség Szobájába vezető utat. A DS tagjai közül már mindenki csak ránk vár. Egyedül Michael nincs jelen — a Ginnyvel való szakítása miatt gondolom, nem jön többször —, a létszám viszont ugyanannyi, mert a csoport újabb taggal bővül.
Harryék osztálytársa, Seamus Finnigan sokakhoz hasonlóan bolondnak bélyegezte Harryt és Dumbledore-t, egészen addig, amíg el nem terjedt a hírverős interjú. Most már ő is elhiszi, hogy Voldemort visszatért, és mától fogva csatlakozik a DS-hez.
— A patrónus-bűbáj után most itt az ideje átadnom a terepet Di-nak — kezdi meg az órát Harry.
— Tessék? — sziszegem. Nem emlékszem rá, mit akartunk tanítani ma.
— Tudood, pálca nélküli varázslatok — suttogja. — Megígérted.
— Ó, persze, persze! — kapok észbe.
Igyekszek kiűzni a fejemből minden más gondolatot, és a tanításra koncentrálni. Az elején még kicsit szétszórt vagyok, de aztán egyre jobban belejövök.
Egyszer csak azonban nyílik a Szükség Szobájának az ajtaja, és Dobby esik be rajta. Szélsebesen Harryhez és hozzám rohan.
— Szia, Dobby! Mi újság? — köszön neki vidáman az unokabátyám.
— Mi a baj? — hökkenek meg, a manó ugyanis egész testében remeg.
— Harry Potter, uram... Diana Dursley, kisasszonyom... Dobby eljött, hogy figyelmeztessen... de a házimanókra ráparancsoltak, hogy hallgassanak...
Gyorsan elkapom a manót, mielőtt fejjel a falnak rohanna.
— Hé, hé!
— Mi történt, Dobby? — guggol le hozzá Harry.
— A fő... fő.... — nyökögi.
Varázslények elméjében nehezebben tudok olvasni, de a lényeget ki tudom venni a manó gondolataiból.
— Umbridge tud a DS-ről — közlöm komoran. — Éppen ide tart.