Harryék elpanaszolják, hogy Umbridge még nem adta meg nekik az engedélyt a kviddicscsapatuk újbóli létrehozására. Állítása szerint még át kell gondolnia. Az undorító nőszemély!
Mindezt a Griffendél klubhelyiségében tárgyaljuk meg, mivel Chloe idehoppanált velem, hogy beszélgethessünk. Már a nyakában függ Luna üzenete az édesapjának. Megbeszélem Harryvel, hogy Luna és én elmegyünk majd vele interjút adni. Az unokabátyám rövid gondolkodás után beleegyezik.
Elküldöm Chloét, hogy keresse meg Luna apját, én pedig maradok Harryékkel. A téma továbbra is Umbridge.
— Kiolvastam az elméjéből, hogy mi a helyzet — mesélem. — Volt egy besúgója. A fickó állítólag mugli vécéket bűvölt. Willy Widdershin a neve.
— Apa mesélt róla! — bólogat Ron. — Nem kis problémát okozott az ügyosztályának.
— Na, igen — mormolom. — Persze így, hogy elmesélte a találkozásunk Umbridge-nak, megúszta.
— Hihetetlen, hogy az ilyen pitiáner gazfickók szabadon garázdálkodhatnak! Bezzeg Sirius, aki meg ártatlan, ki sem léphet az utcára! — háborog Harry.
— Megint meglátogathatjuk, ha szeretnéd — ajánlom fel —, csak meg kell várnunk Chloét.
Miután a szarvas viperám visszatér, Harry, Ron, Hermione és én a Grimmauld térre hoppanálunk vele. Siriust eleinte nem találjuk sehol, aztán Sipor segítségével rájövünk, hogy Szilveszterrel és Csikócsőrrel van a bőröndben. Előreengedem Ront, Harryt és Hermionét, aztán én is utánuk mászom.
— Szervusztok! — int vidáman Sirius.
— Szervusz — köszönünk vissza Chloéval, én emberi nyelven, ő párszaszóul.
Szilveszter kitörő örömmel üdvözöl minket.
— Sziasztoook! — rohan hozzánk, és letarol, majd agyonnyalogat bennünket (ez pedig egy többtonnás sárkány esetében egyáltalán nem tréfa).
— Mikor nőttél te ekkorára? — nevetek.
— Ugye, milyen nagy vagyok? — húzza ki magát büszkén. — Figyelj! — fordítja a pofáját az ég felé, és hatalmas tűzcsóvát okád. — Klassz, mi?
Tátott szájjal nézek rá.
— Hűha!
Chloénak könnybe lábad a szeme.
— Az én kicsikém kezd felnőni...
— Szilaj egy sárkány ez a Szilveszter — mondja Sirius. — De igazán jótét lélek, sosem bántott minket Csikócsőrrel. Jó munkát végeztetek a nevelésével, Di.
— Akiket szeret, azokat nem bántja — vonok vállat. — Csikócsőr! — veszem észre a hippogriffet. Boldogan elé sietek, majd miután mindketten fejet hajtunk egymásnak, megpaskolom a csőrét. Szilveszter ezalatt Chloéval játszik.
Harry, Hermione, Ron és én beszélgetésbe elegyedünk Siriusszal. A téma természetesen a minisztérium és Umbridge szidása.
— Az az undok nőszemély nem engedi, hogy kviddicscsapatunk legyen! — füstölög Ron.
— Se titkos önvédelmi szakkörötök? — vigyorodik el Sirius.
— Te honnan tudsz erről? — esik le az állam.
— Legközelebb ügyesebben válasszátok meg a találkozóhelyeteket — feleli Sirius. — Hogy jutott eszetekbe pont a Szárnyas Vadkanba menni?
— Még mindig jobb volt, mint a Három Seprű! — védekezik Hermione. — Az mindig zsúfolva van...
— Vagyis ott nehezebb lett volna kihallgatni benneteket — mondja Sirius. — Sokat kell még tanulnod, Hermione.
— Ki hallgatott ki minket? — érdeklődik Harry.
— Mundungus — előzöm meg a válasszal Siriust.
Elmosolyodik.
— A fejembe néztél, ugye?
Bólintok.
— Mundungus? — hüledezik Ron. — De hát...
— Mondjam úgy, hogy a fátylas boszorkány? — kacagja el magát Sirius.
— Az Mundungus volt? — tátja el a száját Harry. — Mit keresett a Szárnyas Vadkanban?
— Hármat találhatsz! Téged figyelt, mi mást csinált volna?
— Hát még mindig megfigyelés alatt állok? — bosszankodik az unokabátyám.
— Úgy bizony. De nem is csodálkozom rajta, ha te az első szabad hétvégéden rögtön illegális önvédelmi tanfolyamot indítasz. — Sirius büszkén néz a keresztfiára.
— Miért nem fedte fel magát Dung? Szívesen beszéltünk volna vele — sajnálkozik Ron.
— Húsz éve kitiltották a Szárnyas Vadkanból, és a kocsmárosnak jó a memóriája. De ez most nem fontos — legyint a varázsló. — A szavamat adtam édesanyádnak, hogy átadom az üzenetét.
— Igen? — fintorodik el a fiú.
— Azt mondta, semmi esetre se járj illegálisan szervezett önvédelmi tanfolyamra, mert ki fognak csapni az iskolából, és akkor minden kapu bezárul előtted. Lesz még elég alkalmad rá, hogy védekező bűbájokat tanulj, most még korai ezzel foglalkoznod — darálja az üzenetet Sirius. — Mellesleg nektek is azt tanácsolja, hogy mondjatok le a csoportról — pillant ránk, többiekre. — Tudja, hogy titeket nem utasíthat semmire, de kéri, higgyétek el, hogy a javatokat akarja. Mindezt meg is írná nektek, de ha a baglyát elfognák, még nagyobb bajba kerülnétek. Személyesen pedig nem mondhatja el, mert ma éjjel szolgálatban van.
— Miféle szolgálatban? — kíváncsiskodik Ron.
— Az ne érdekeljen, a Rend ügye — feleli Sirius.
— A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra ment őrködni — közlöm.
— Megtennéd, hogy nem nézel a fejembe? — ripakodik rám a varázsló.
— Bocs — szabadkozom —, mióta Piton megtanította nekem az okklumenciát, felerősödtek a legilimentori képességeim is.
— Kellett Pitonnak tanítania Mardekár utódját... — mormogja Sirius. — Most ne foglalkozzatok a Rend dolgaival — legyint. — A lényeg, hogy rám hárult a feladat, hogy közöljem veletek, amit Molly kért. Ron, értesítsd majd édesanyádat, hogy megtettem, mert nemigen bízik bennem.
— Szóval ígérjem meg neked, hogy kiszállok az önvédelmi csoportból? — grimaszol Ron. — Azt akarod?
— Dehogyis! — vágja rá Sirius. — Kitűnő ötletnek tartom!
— Tényleg? — kapja fel a fejét Harry.
— Hát persze! Azt hiszed, apád behúzta volna a nyakát, és hagyta volna, hogy egy olyan banya, mint Umbridge, parancsolgasson neki?
— De hát tavaly mást se mondtál nekem, csak hogy legyek óvatos és ne kockáztassak...
— Tavaly biztosra vettük, hogy valaki a Roxfortban az életedre tör. Idén az a helyzet, hogy valaki a Roxforton kívül tör mindnyájunk életére, úgyhogy nagyon is jó ötlet felkészülni a védekezésre.
— Nem félsz, hogy tényleg kicsapnak minket? — kérdezi Hermione.
— De hisz' az egész a te ötleted volt! — méltatlankodik Harry.
— Tudom, csak kíváncsi vagyok Sirius véleményére — von vállat a lány.
— Inkább csapjanak ki, és legyél képes megvédeni magad, mint hogy tudatlanul üldögélj az iskolában — véli Sirius.
— Ez nagyon igaz... — mélázok.
— Így van! Így van! — visszhangozza a két fiú is.
— Na, és hogy működik a csoport? Hol találkoztok? — faggat minket Sirius.
— A Szükség Szobájában — vágom rá. — Ha minden igaz, hamarosan megtartjuk az első találkozást. Harry és én leszünk a tanárok.
— A Szükség mijében? — tátja el a szájat Sirius.
— Ne mondd, hogy a Tekergőkkel sosem jártatok ott! — lepődök meg. — Ez egy szoba a hetedik emeleten, ami mindig olyan helyiséggé változik, amilyenre a belépőnek szüksége van.
— Szóval az volt a Szükség Szobája! — kiált fel.
— Mi? Mégis jártatok ott? — érdeklődik Harry.
— Nem tudtuk, hogy működik, csak betévedtünk. Többet nem is találtunk vissza...
— Mégis hogy tévedtetek be? — csodálkozik Hermione.
— Hosszú sztori. Nem érdekes... — tereli a témát Sirius. — Szóval Harry és Di lesznek a tanárok. A lehető legjobb választás — mosolyog ránk.
— Igyekezni fogunk — mosolygok vissza.
Siriusszal még egy darabig beszélgetünk. Megkérdezzük, hogy ő milyen bűbájok megtanítását javasolja, és megosztja a tapasztalatait párbajozás terén. Hamar elszalad az idő. Elköszönünk Siriustól, Szilvesztertől és Csikócsőrtől, majd Chloe visszavisz bennünket a Roxfortba.
Saras, esős időben kezdjük az első okklumenciaóránkat Dracóval. A fiúval az üres átváltoztatástan-termet választjuk gyakorlóhelynek. A Szükség Szobájáról egyelőre nem akarok beszélni neki, mert nincs benne a titkos önvédelmi csoportban — legalábbis egyelőre. Viszont tud a dologról, és szeretne ő is belépni.
— Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez — húzom el a számat. — Neked azt a látszatot kell keltened, hogy ellenünk vagy. Ha lebukunk, és ez az egész apád fülébe jut, kinyír téged — aggodalmaskodom. — Mellesleg valószínű, hogy Harryék se fogadnának örömmel. A többi mardekáros jelenlétét lenyelik, de...
— Nem érdekelnek Potterék. Nem érdekel apám, de még a Sötét Nagyúr sem. Szeretnék önvédelmet tanulni, és azt mondtad, bárki jöhet, akit érdekel, és nem árulja be a csoportot Umbridge-nak.
— Jó — sóhajtok. — Meglátom, mit tehetek érted.
— Köszönöm — mosolyodik el.
— De ugye tudod, hogy ezzel nyilvánossá válik a barátságunk ténye?
— Tudom, de már döntöttem. Vállalom a kockázatot, ha te is.
— Rendben — sóhajtok. — Most pedig ürítsd ki az elmédet.
Kezdetben zavartalanul turkálok Draco fejében, de óra végére már sikerül felhúznia kisebb gátakat. Persze egy idő után ezeket is áttöröm, de azért a gyakorlás végeztével megdicsérem.
— Egész ügyes vagy. Egyébként, mi volt az az emlék ötéves korodból?
— Amikor egy mugli gyerek elejtette a játékát, én pedig odaadtam neki?
— Igen — bólogatok.
— A szüleim nagyot veszekedtek utána. Apám borzasztóan leszidott, hogy hogy merek ilyet tenni. Akkor tanította meg, hogy a muglikat semmibe kell venni. Meg is vert egy kicsit, hogy megtanuljam a leckét, mire anyám kis híján leharapta a fejét. Ő nagyon a szívén viseli a testi épségemet, és sohasem támogatta a nevelésnek ezt a módját. Persze aztán kibékültek, és ahogy láthattad, ment a nagy csókolózás — húzza el a száját.
— Ötéves voltál, amikor nevelni kezdtek a mugli származásúak lenézésére? — fakadok ki.
— Nincs ezen mit csodálkozni — von vállat. — Születésemtől kezdve mondogatták néha, de ekkor lettem hozzá elég nagy, hogy úgy-ahogy fel is fogjam a jelentőségét. A legtöbb aranyvérű család szerint — már akik egyetértenek a Sötét Nagyúr nézeteivel — nem lehet elég korán kezdeni a nevelést.
— Ez durva — rázom a fejem.
— Az — ért egyet. — De hála neked, észhez tértem.
— Főleg a halálfalók nevezik Sötét Nagyúrnak Voldemortot, ugye? — érdeklődöm.
— Igen.
— Szerintem inkább Sötét Nagyokos — csóválom a fejem. — Amilyen ostoba...
Draco felnevet.
— Tetszik ez a név.
— A nagyurazásnál biztos jobb...
Ekkor hirtelen elhomályosul előttem az átváltoztatástan-terem képe, és a kviddicsöltöző tárul a szemem elé. Harry hirtelen az arcára szorítja a törölközőjét, és felkiált fájdalmában.
— Mi baj? — kérdezik többen is.
— Semmi... Csak belekaptam a szemembe — füllent, ám vet egy jelentőségteljes pillantást Ronra.
Ebben a pillanatban a látomás véget ér, és Draco szőke fejével találom szembe magam. A fiú a karjaiban tart, amitől kissé zavarba jövök.
— Kö-kösz, hogy megtartottál — állok a saját lábamra.
— Majdnem a padlóra zuhantál — magyarázza. — Mi történt? Látomás?
— Igen — dörzsölöm meg a szemem. — Harrynek megfájdult a sebhelye... de miért láttam én ezt? — temetem a tenyerembe az arcom. — Általában akkor van látomásom, ha a szeretteim veszélyben vannak. Mi veszélyt jelenthet a sebhelye?
— Nyugi — karolja át a vállam Draco. — Biztos semmi baja. Amilyen mázlista Potter, mindent túlél...
Elnevetem magam.
— Te aztán tudsz vigasztalni!
— Tudom — vigyorog büszkén.
Miután elköszönök a fiútól, Dumbledore irodájába sietek — ám nem tudom a jelszót, így a kőszörny nem enged be. Tanár sem jár a közelben, így sürgősen megkeresem Chloét, és az igazgatóiba hoppanálunk.
Dumbledore feltett lábbal ücsörög az asztalánál, és egy füzetet lapozgat.
— Diana! Chloe! — rezzen össze, amikor meglát minket, és leveszi a lábát az asztalról. — Tudtátok, hogy udvariatlanság közvetlenül az ember házába vagy szobájába hoppanálni? Ez éppen olyan, mint ha rátörnétek az ajtót.
— Bocsánat, professzor — szabadkozom —, de nem tudtam a jelszót, és halaszthatatlan mondanivalóm van ön számára.
Chloe csak kuncog.
— Milyen lazán ücsörgött ott!
— Halljuk, minek köszönhetem hát a késői látogatást?
— Az unokabátyámnak megint megfájdult a sebhelye — közlöm. — Mostanában gyakrabban fáj neki.
— Voldemort visszatérése miatt ez nem is csoda — bólogat szomorúan a professzor. — Harrynek általában akkor fájdul meg a sebhelye, ha Voldemortot erős érzelmek kerítik hatalmába.
— Tudom. De ez még nem minden. A mostani alkalomról látomásban értesültem. Maga is tudja, hogy legtöbbször akkor támad látomásom, ha veszélyt észlelek.
— Bizony, bizony. A Szarvas Kígyó a mágiájával megérzi a veszélyt — kotyog közbe Chloe.
— Úgy gondolod tehát, hogy Harry veszélyben van a sebhelye miatt? — fürkész komoran Dumbledore.
— Igen.
— Sajnos nekem is ez a feltételezésem — sóhajt, és leteszi az asztalra a kezében tartott könyvecskét.
— És mi még azt hittük, újat tudunk mondani neki... — hitetlenkedik Chloe.
Most veszem csak észre, hogy a füzet, amit Dumbledore a kezei között forgatott, Tom Denem naplója. Felismerem, mert annak idején Harry lyukasztotta át egy baziliszkuszfoggal. Csak így lehetett elpusztítani. Ginny hiába próbálta lehúzni a vécén, vagy más módon megsemmisíteni.
Eszembe jut, hogy a puckwudgie-méregnek hasonló hatása volt a medálra, amivel végeztem. Önkéntelenül is a zsebembe nyúlok, ugyanis azóta magamnál tartom az ékszert.
— Professzor úr... a napló... nos... — hebegem. — Nem lehet, hogy...?
— McGalagony professzor beszámolt arról, hogy mi történt az Ilvermornyban — ereszt meg felém egy mosolyt Dumbledore. — Láthatnám esetleg Mardekár medálját?
Az igazgató kezébe nyomom a törött ékszert. Elmélyülten forgatja, és közben magában mormog.
— Remek... igazán remek. Jó munkát végeztél, Diana — néz rám elismerően. — Köszönettel tartozom neked, ugyanis egy lépéssel közelebb juttattál bennünket Voldemort legyőzéséhez.
— Hogyan...? — képedek el. Aztán bevillan, mit tett elsős koromban Tom Denem naplója. — A professzor úr úgy gondolja, a medálból is kiléphetett volna egy emlék, úgy, mint a Titkok Kamrájában?
— Ahogy hallottam, ki is lépett — fürkész sokatmondó tekintettel az igazgató —, de te nagyon ügyesen elpusztítottad.
— Ahogy Harry a naplóbelit — pillantok a lyukas könyvecskére. — Professzor úr, ezek mind Voldemort tárgyai voltak, igaz?
— Igen — hunyorog derűsen.
— Nem lehet, hogy... talán ostobaságnak hangozhat, de nem lehet, hogy valamilyen módon a halhatatlanságát szolgálták?
— Rendkívül eszes kis boszorkány vagy, Diana — mosolyog Dumbledore. — Nekem is ez a feltételezésem. Léteznek sötét varázslatok, amelyekkel az ember a lelkének egy részét egy élőlénybe vagy egy tárgyba tudja helyezni. Ez tulajdonképpen bármi lehet, amihez az illető kötődik.
— Még egy kavics vagy egy aranyhal is? — hüledezek.
— Még egy kavics vagy egy aranyhal is — biccent Dumbledore. — Persze a tárgyak a kedveltebbek, hiszen az élőlények előbb-utóbb elpusztulnak.
— Sokan csinálják ezt a varázslatot, uram?
— Nem. Egyáltalán nem.
— Miért? Hisz' ha mindenki megtenné, nem kellene aggódnia senkinek a halál miatt.
— Igen ám, csakhogy egy ilyen sötét varázstárgy — nevezzük a nevén: horcrux — készítésének rendkívül súlyos az ára.
— Mi az?
— Maga a halál. A gyilkosság széthasítja az emberi lelket.
— Ölni kell? — borzadok el.
— Pontosan — mondja komoran Dumbledore.
— És Voldemort kettőt is csinált belőle? — szörnyülködök.
Az igazgató arcáról baljóslatú dolgokat olvasok le.
— Nem csak kettőt csinált, igaz? — kérdezem tétován. — Többet. Azért néz ki így. A varázslat nem csak a lelkét, de a testét is deformálta.
— Sajnos attól félek, ez a helyzet. Mára teljesen elvesztette emberi mivoltát.
— Csonka a lelke... — motyogom. — Tavaly ön ezt mondta nekem, professzor úr — hogy Voldemort ezért nem tud párszaszóul varázsolni.
— Igen.
— Tehát az összes horcruxot el kell pusztítani, hogy meg lehessen ölni őt? — fanyalgok.
— Úgy van.
— De hát azt sem tudjuk, mennyit készített!
— Ez sajnos igaz.
— Egy horcrux pedig bármi lehet! — hangsúlyozom.
— Amihez az illető kötődik — teszi hozzá csendesen Dumbledore.
— Ó! — tátom el a számat. — Akkor hát... ki kell derítenünk, milyen tárgyakba költöztette a lelkét Voldemort?
— Leköteleznél, ha segítenél — mosolyog az igazgató, apró főhajtással kísérve.
— Chloe és én rajta leszünk az ügyön — ígérem.
— Viszont ha jól sejtem, eredetileg nem emiatt kerestél fel.
— Oh, valóban — kapok észbe. — Ön mit gondol, mi történhet Harryvel? — nyugtalankodom.
— Az elméje különös kapcsolatban áll Voldemortéval. Egyelőre nincs félnivalónk, ugyanis tudomásom szerint Voldemort nem tud erről a kapcsolatról.
— De mi lesz, ha megtudja? — aggodalmaskodom.
— Attól félek, hasonló történhet vele, mint amit annak idején ez a napló tett Ginny Weasley-vel.
— Na, neee... Voldemort megpróbálja majd megszállni őt? — ijedek meg. — Ha tényleg ez a veszély fenyeget, Harrynek okklumenciát kéne tanulnia, nem?
— De igen — bólogat az igazgató. — Intézkedni fogok az ügyben.
— Taníthatná mondjuk maga — jut eszembe.
— Nem lehet. Attól félek, ha Voldemort rájön, hogy szoros kapcsolatban állok Harryvel, megpróbálja őt felhasználni ellenem.
— Ez valóban rá vallana — ismerem el kelletlenül. — Akkor engedje meg, hogy én tanítsam! — kérem. — Voldemort azt már úgyis tudja, hogy engem milyen kapcsolat fűz Harryhez, és Piton jól kitanított okklumenciából. Mellesleg, elég jó legilimentor is vagyok, észrevenném Voldemort jelenlétét Harry elméjében. Nincs vesztenivalóm.
— Nem is tudom... Ott van még Piton professzor...
— Aki Voldemort után kémkedik a rendnek? — vágok kétkedő arcot. — Nem hinném, hogy jó ötlet, professzor úr. Piton nagyon jó okklumentor, de mi lesz, ha véletlen Voldemortnak mégis sikerül az elméjébe néznie, és meglátja, hogy mire tanítja Harryt? Mellesleg se Piton professzor, se Harry nem örülne a dolognak. Köztudott, hogy ők ketten utálják egymást.
— Igazad van — látja be Dumbledore. — Jól van, meggyőztél. Még mindig az jár a legkisebb kockázattal, ha te tanítod Harryt.
— Köszönöm! — ujjongok. — Mikor kezdjem?
— Amikor csak akarod — mondja a professzor. — De célszerű lenne minél hamarabb.
— Igenis — bólogatok. — Nem fog csalódni bennem, ígérem.
— Sohasem csalódtam még benned, Diana — ereszt meg felém egy mosolyt a professzor.
Időbe telik, amíg sikerül időpontot találnunk a titkos önvédelmi szakkör első alkalmára, és még többe, amíg minden érintettet értesítünk róla. Most már az első- és másodévesek is jöhetnek, és végül úgy döntök, bármi lesz is belőle, megengedem, hogy Draco Malfoy is jöjjön.
Szerencsére mindenkinek sikerül eljutnia a Szükség Szobájába, anélkül, hogy Umbridge észrevenné. A biztonság kedvéért én Dracóval érkezem, nehogy meglincseljék a griffendélesek. Persze még így is kap támadásokat, hogy együtt lépünk be.
— Te meg mégis mit keresel itt, Malfoy? — szegezi neki a kérdést Ron.
— Jöttem önvédelmet tanulni, Weasley — vág vissza a fiú. — Tudtommal jogom van hozzá.
— Őt meg miért hoztad el? — fordul hozzám mérgesen a vörös hajú fiú. — El fog árulni bennünket!
— Nem fog. Kezeskedem érte.
— Mióta vagytok ti jóban? — húzza össze a szemét Ron.
— Hát... egy ideje — motyogom zavartan. — De ez most nem mindegy? Tanulni akar!
A többiek is gyanakodva néznek Dracóra. Végül Harry szólal meg.
— Ha már itt van, úgyis mindegy — legyint. — Maradhatsz, Malfoy — néz a fiúra —, de rajtad tartom a szemem. Egy rossz megjegyzés, egy rossz mozdulat, és úgy elátkozunk, hogy...
— Megértettem, Potter — vág közbe unottan a fiú. — Kezdhetnénk?
— Előbb iratkozzon fel a listára, aki nem volt velünk a Szárnyas Vadkanban — lobogtatja a papírt Hermione.
Az első- és másodévesek megszeppenve köré sereglenek, és Draco is odamegy. Kivételesen nem tesz megjegyzést a lányra.
Körbenézek a fáklyákkal megvilágított, tágas térségben. Mindenféle sötét varázslatok elleni tárgy és könyv sorakozik a polcokon, de még párnák is vannak. Mindenki ezekre telepszik.
Nyolc órakor, amikor már mindenki megérkezik, Harry elfordítja a kulcsot az ajtóban, és az edzés elkezdődik. Az unokatestvérem mellé állok, és együtt nézünk szembe a tömeggel.
— Hát, szóval... — kezdi kicsit lámpalázasan Harry —, amint látjátok, ez itt a Szükség Szobája, és hát... úgy látom, nektek is tetszik.
— Úgy van! — üvölti egy népes mardekáros sereg.
— Fantasztikus! — lelkendezik Cho.
A többiek csillogó szemmel bólogatnak.
— Hát ez fura! — állapítja meg Fred. — Egyszer elbújtunk itt Frics elől, emlékszel, George? De akkor csak egy kis kamra volt.
— Azok micsodák? — érdeklődik a hugrabugos Ernie Macmillian, a gyanuszkópok meg a malíciamutató felé bökve.
— Álságdetektorok — adom meg a választ. — Elméletileg jelzik, ha sötét varázsló vagy ellenség van a közelben, de nem szabad feltétlenül megbízni bennük, mert manipulálhatók.
— Di és én gondolkoztunk rajta, hogy mivel kellene kezdenünk, és hát... — folytatja Harry, de oldalba bököm, mert Hermione jelentkezik. — Igen? Tessék, Hermione.
— Vezetőt kellene választanunk — mondja a lány.
— Ezt már megszavaztuk. Harry és Di a vezetőnk — közli Cho, s úgy néz Hermionéra, mintha megháborodott volna.
A lány azonban nem jön zavarva.
— Rendben, de most még egyszer meg kell szavaznunk, úgy, hogy mindenki itt van.
— Jó. Akkor ki szavaz Harryre és Di-ra? — pillant körbe Cho, és elsőként emeli fel a kezét.
Hamarosan minden kar a magasba lendül.
— Hűha! Úgy látom, ez elég egyhangúan el lett döntve — mosolyodok el.
A mardekárosok tapsolnak és füttyögnek.
— Köszönjük — mormolja zavartan Harry.
— Szerintem név is kellene a csoportnak — folytatja Hermione. — Az erősítené az összetartást és a csapatszellemet, nem gondoljátok?
— Lehetnénk Umbridge-ellenes Liga! — nyögi be Draco. Néhányan nevetnek.
— Vagy legyünk Mulya a Mágiaügyi Minisztérium Csoport — javasolja Fred.
A többiek jól szórakoznak, és hamarosan hülyébbnél hülyébb névötletekkel rukkolnak elő.
— Inkább olyan név kellene, amit mások előtt is nyugodtan kimondhatunk, mert nem árulja el, hogy mit csinálunk — harsogja túl az alapzajt Hermione.
— Akkor legyünk Defenzív Szakkör — mondja Cho. — Vagy csak röviden DS, és akkor senki nem értheti, miről beszélünk.
— Igen, a DS jó — mondja Ginny. — De a jelentése Dumbledore Serege legyen, hiszen attól fél a legjobban a minisztérium, nem?
Néhányan nevetve helyeselnek.
— Ki támogatja a DS-t? — kérdezi Hermione, és megszámolja a kezeket. — Ez a többség. Indítvány elfogadva!
Hermione feláll, és a falhoz lép, hogy kitűzze rá az aláírásokkal teli pergament. Aztán két betűt ír a lap tetejére: „DS".
— Jól van — mondja Harry, miután Hermione visszaül a helyére. — Most már munkához láthatunk, ugye?
— Arra gondoltunk, hogy a capitulatusszal kellene kezdenünk, tudjátok, a lefegyverző bűbáj — veszem át a szót. — Tudjuk, hogy alapvarázslat, de mi nagyon hasznosnak talál...
— Jaj, nee... ! — szól közbe Zacharias Smith. — Szerintetek a capitulatusszal meg tudjuk védeni magunkat Tudjukkivel szemben?
A mardekárosok felháborodva néznek a hugrabugos fiúra.
— Kuss! — torkollja le Blaise Zambini. — Mardekár utódját ne kritizálja egy olyan kis senki, mint te!
— Nem vagyok senki! — háborodik fel Zacharias. — Jobb, ha tudod, hogy én meg Hugrabug Helga utódja vagyok! Titokban akartam tartani, de tessék, kimondtam! Most boldog vagy?
Blaise Zambini összenéz a barátaival, és elnevetik magukat. Hamarosan már az egész terem a mardekárosok kacagásától cseng.
— Mi ezen olyan nevetnivaló? — pirul el Zacharias, és karba teszi a kezét.
— Csak Hugrabugot sajnáljuk, amiért ilyen utódja van — törölgeti a könnyeit Mad.
Zacharias már nyitná a száját, hogy visszavágjon, de felteszem a kezem.
— Elég! Kérlek, ne provokáljátok egymást.
— Te pedig, Zacharias, ha alacsonynak találod a színvonalat, nyugodtan elmehetsz — közli Harry.
A szőke fiú nem mozdul.
— Jól van. Akkor hát, álljatok párokba, és gyakoroljatok — adja ki az utasítást Harry.
Azonnal mozgolódás támad.
— Várjatok! — kiáltom. — Arra gondoltunk, hogy mindenki egy másik házba tartozó tanulóval álljon össze, akit nem igazán ismer!
Ez az ötlet már keveseknek tetszik, viszont én tudom, hogy segítheti a házak közötti összetartást. Végül kelletlenül, de mindenki engedelmeskedik. Én gondolok egyet, és Zacharias Smith elé lépek.
— Te velem fogsz gyakorolni — közlöm.
— Mi? Komolyan? — lepődik meg.
— Persze. Lássuk, mit tud Hugrabug utódja.
Colin Creevey Blaise Zambinival áll össze, Cho Chang Harryvel, Neville Lunával, Ginny Dracóval, Hermione Susan Bonesszal, Fred Kisttel, George Beth-tel, Ellie Hannah Abottal, Mad Ernie Macmilliannel, és így tovább.
Szembefordulok Zachariasszal, és a párbaj szabályai szerint meghajlunk egymás előtt.
— Capitulatus! — kiáltom.
A fiúnak reagálni sincs ideje, a pálcája kirepül a kezéből, ő maga pedig hátratántorodik.
— Nem ér! Hogy vagy ilyen gyors? — bosszankodik.
Úgy, hogy Lyonel tanított — gondolom magamban.
— Gyakorlat teszi a mestert, Smith — mondom végül. — Gyerünk, próbálkozz.
Következőleg hagyom, hogy a fiú szórja ki rám a varázslatot, azonban félrehajolok a bűbáj elől, így az Neville-t találja el.
— Bocsi — nézek a fiúra, aki amolyan „nem történt semmi" fejjel bólint. — Egy igazi párbajban az ellenség nem fog egyhelyben állni, és várni, hogy... — fordulok Zacharias felé.
— Capitulatus! — kiáltja, mire kiröppen a kezemből a pálcám, és az egyik könyvespolc tetején landol.
— Na, látod, fejlődsz! — nevetem el magam.
Zacharias elvigyorodik, én pedig kinyújtom a kezem a pálcám felé, és magamhoz hívom.
— Ezt meg hogy csináltad? — ámul a hugrabugos fiú.
— Pálca nélküli varázslat — magyarázom. — Az Ilvermornyban tanultam.
— Azta! Ugye tanítasz majd nekünk is ilyeneket?
— Meglátjuk. Ha lesz rá idő, igen. De ahhoz az kell, hogy eredményesen dolgozzatok — húzom össze a szemem. — Úgyhogy gyakorolni, Smith!
Harry és én otthagyjuk egy időre Cho Changet és Zacharias Smith-et, hogy gyakoroljanak együtt, és járkálni kezdünk a teremben a párok között, hogy segítsünk. Megállapítjuk, hogy jól döntöttünk, hogy a capitulatusszal kezdtük, mert sokaknak még ez az alapvarázslat is hibásan megy — vagy éppen egyáltalán nem.
— Sokkal egyszerűbb, ha így tartod a pálcád, és nem teszel felesleges mozdulatokat vele — igazítom ki Draco kezét. — Ginny, te jól csinálod — mosolygok a legjobb barátnőmre.
— Kösz, Di.
Ginny pasija, Michael Corner az évfolyamtársammal, Christopher Owlannel gyakorol. Az ő technikájukon még bőven van mit javítani. Harryvel rengeteg munkánk akad, mivel vagyunk legalább ötvenen. Colinhoz és Blaise-hez ő ér előbb oda, de Neville-nek és Lunának én segítek, ahogy Frednek, Kirstnek, George-nak, Beth-nek és még sok más barátomnak. Miután Harryvel tanácsokkal látjuk el őket, az első- és másodéveseknek is egész jól kezd menni a varázslat.
Időnként mi is visszaállunk a párjainkhoz, hogy gyakoroljunk velük. Látom, hogy Harry nem igazán meri lefegyverezni Chót, így legtöbbször a lány győz. Persze tudom, hogy valójában az unokabátyám ügyesebb — mindenesetre, ez aranyos tőle. Zachariasszal én már nem vagyok ilyen kíméletes. Keményen harcolunk egymással, és végül egész sokszor sikerül lefegyvereznie.
— Nem rossz — állapítom meg.
Ekkor Hermione felhívja a társaság figyelmét, hogy tíz perccel múlt kilenc, vagyis a takarodó ideje, így aztán szállingózni kezdünk vissza a hálókörleteinkbe, hogy Frics ne kapjon el bennünket. Abban maradunk, hogy jövő héten ugyanekkor találkozunk, aztán majd a további időpontokat is megbeszéljük. Követem a mardekárosok egy kisebb csoportját, amibe a szobatársaim, Draco és Blaise is tartoznak.
— Ez nagyon jó volt, Di! — veregeti meg a vállam a fiú.
— Igen — ért egyet Draco. — És te még kihagytál volna belőle!
— Láttátok, milyen jól lefegyvereztem George Weasley-t? — büszkélkedik Beth. — Pedig három évvel idősebb nálam.
— Úgy láttam, más szempontból is lefegyverezted — löki oldalba vigyorogva Kirst. — Úgy bámult téged, mintha megbabonázták volna.
Mad és Ellie kuncognak.
— Lányok — legyint Draco —, sose foglak megérteni benneteket.
Blaise röhögve lepacsizik a haverjával, mi, lányok pedig méltatlankodni kezdünk.
A DS későbbi alkalmait mindig különböző időpontokban rendezzük, ugyanis alkalmazkodnunk kell a négy ház kviddicsedzéseihez.
Hermione kitalálja, hogyan értesítsük egymást a legközelebbi találkozókról. A negyedik alkalommal egy kosár galleonnal áll elő, és egyet-egyet oszt ki a tagoknak.
— Látjátok a számokat az érme széle mentén? — kérdezi. — Az igazi galleonokon ez annak a koboldnak az azonosítószáma, aki a pénzt öntötte. A mi aranyainkon viszont a számok mindig a következő találkozásunk napját és óráját jelzik majd. Az érme felforrósodik, mikor megváltoznak rajta a számok, úgyhogy akkor is észreveszitek majd, ha a pénz a zsebetekben van. Mikor Harry kitalál egy új időpontot, átírja a számot a saját érméjén, és mivel Próteusz-bűbájjal kezeltem az összes aranyat, a többi utánozni fogja a változást.
Szavait csend követi.
— Nekem jó ötletnek tűnt — folytatja bizonytalanul. — Gondoltam, ha Umbridge kipakoltatja a zsebünket, akkor se bukunk le, hiszen lehet az embernél egy galleon, nem? De ha... ha nem akarjátok használni őket...
— Te el tudod végezni a Próteusz-bűbájt? — álmélkodik a hollóhátas Terry Boot.
— Igen — feleli Hermione.
— De hát... az RAVASZ-szintű varázslat.
— Ó... igen? — szerénykedik a lány. — Igen... tényleg.
— Jól van, tudjuk, hogy Hermione okos. — Ron szúrós szemmel néz Terryre, aki csodálattal bámulja a lányt.
— Miért nem vagy te hollóhátas, ha ilyen agyad van?
— Hát, négy éve a Teszlek Süveg is fontolgatta, hogy a Hollóháthoz oszt be — vallja be Hermione —, de aztán mégis a Griffendél mellett döntött. Szóval, akkor használjuk a galleonokat?
A többiek bólogatnak.
— Tudod, mire emlékeztetnek ezek engem? — kérdezi a lányt Harry.
— Nem. Mire?
— A halálfalók Sötét Jegyére. Ha Voldemort megérinti az egyiket, mindegyikük jegye égni kezd. Abból tudják, hogy a főnökük hívja őket.
— Hát, igen. Onnan van az ötlet... — ismeri el Hermione. — De fontos különbség, hogy én fémbe karcoltam a számokat, nem pedig emberek bőrébe.
— Aha... ez szimpatikusabb megoldás — vigyorog Harry, és zsebre vágja az álaranyat. — Csak nehogy véletlenül elköltsem.
— Én nem fogom — szontyolodik el Ron. — Nincs igazi galleonom, amivel összetéveszthetném.
Az idény első kviddicsmeccse, a Griffendél-Mardekár mérkőzés közeledtével fel kell függesztenünk a DS-edzéseket, ugyanis a két háznak minden idejét a kviddicsedzések kötik le. Piton professzor minden lehetséges időpontot lefoglal nekünk a pályán, de a csapatunk lassan fejlődik.
Adrian Pucey és Miles Blechtley nem rossz hajtók, de egyelőre Marcus Flint szintjét nem lépik túl, Lyonelnek pedig a nyomába se érnek. Crak és Monstro éppolyan ütődöttek, mint elődjeik, Derrick és Bole voltak, de terelőnek megfelelnek. Draco ugyebár átlagos fogó, Montague pedig közepes őrző.
A Griffendél csapata ezzel szemben sokkal jobb — egyedül talán Ron a gyenge láncszem. Az újdonsült őrzőfiú egyetlen fejéhez vágott sértés vagy rossz védés után mindig elveszti az önbizalmát, és hibát hibára halmoz.
Természetesen a meccs előtti napokban elszabadulnak az indulatok a két ház között, és még a DS miatt kötött fegyverszünet sem számít. Crak elátkozza a Griffendél egyik hajtóját, Aliciát, cserébe a Weasley-ikrek orrvérzés ostyát csempésznek a reggelijébe, és hasonlók... Őszintén örülök, mikor végre elérkezik a meccs reggele.
A Mardekár asztalánál hatalmas taps és üdvrivalgás fogad bennünket. Dracóval szemben ülök le. Chloe ellenségesen fürkészi a fiút.
— Készen állsz? — kérdezem.
— Naná! Alig várom, hogy lesöpörjük a pályáról a Griffendélt.
— Abban azért annyira ne bízz — csóválom a fejem, miközben szedek két pirítóst a tálamra.
— Miért? Weasley az őrzőjük — grimaszol —, te pedig a valaha volt legjobb hajtó a suliban. Nyert ügyünk van.
— Nem olyan biztos az — tartok ki az álláspontom mellett. — Ron igenis ügyes tud lenni. Láttam már gyakorolni.
Draco kész a válasszal.
— Én is láttam. Siralmas, miután egyszer is elront valamit. Márpedig te gólt fogsz lőni neki.
— Valószínűleg — ismerem el kelletlenül.
— Tuti — sziszegi Chloe.
— Egyébként is, kinek az oldalán állsz? — kacag ki a fiú.
Ekkor Luna lép az asztalunkhoz, fején oroszlános süveggel. Az állat nyaka körül egy méregzöld kígyó pihen.
— Tetszik ez a fejdísz — mosolygok rá. — Ha jól emlékszem, régebben is viselted már.
— Igen, igen — bólogat. — De most továbbfejlesztettem. Figyelj — koppint a pálcájával a süvegre, mire az oroszlán kitátja a száját és felüvölt, a kígyó pedig felemeli a fejét az oroszlán válláról, és sziszegni kezd.
— Nagyon menő! — állapítom meg.
— Nekem jobban tetszene, ha a kígyó fojtogatná az oroszlánt — mondja Draco.
— Naaa! — pirítok rá.
— Egyébként csak sok sikert szeretnék kívánni a meccshez — mondja kedvesen Luna.
— Köszönöm — ölelem meg hollóhátas barátnőmet.
— Nem teljesen élethű az a süveg — elmélkedik Chloe, miután Luna távozik.
— Mégis miért? — nézek rá csodálkozva.
— A kígyó tök értelmetlenül sziszeg. Mármint, érted, nem beszél párszaszóul, csak halandzsázik.
— Jaj, Chloe, ez rajtunk kívül senkinek nem tűnik fel! — méltatlankodok. — Miért kell mindig belekötnöd a részletekbe?
— Sokszor az apró részletek a legfontosabbak — jegyzi meg bölcsen.
— Én is tudom, de... áh, mindegy — legyintek.
Reggeli közben még Ginny is elkap, hogy sok sikert kívánjon, valamint a szobatársaim is lerohannak. Evés után a kviddicscsapattal kimegyünk a szabadba, hogy felmérjük a körülményeket. Szélcsend van, és a látási viszonyok is kedvezőnek ígérkeznek, ami jó jel. Chloe elköszön, és megkeresi Madéket, mi pedig az öltözőbe megyünk.
Hamar átöltözünk, és a többiek már mennének is ki, amikor megállítom őket.
— Hé, srácok! A szokásos meccs előtti rituálé!
— Tényleg, majdnem elfelejtettük — csap a homlokára Draco.
— Ne legyetek már óvodások — röhög fel Montague.
— Flinttel is mindig csináltuk! — akadékoskodok.
— Talán már neked is feltűnt, hogy én nem vagyok Flint — mordul rám.
— Akkor is hagyomány!
— Haver, én nem vitatkoznék a Szarvas Kígyóval — kopogtatja meg a vállát Adrian Pucey.
— Még a végén megmar — röhög fel Miles Blechtley.
— Kösz — mosolygok a két fiúra.
— Kígyó... — morogja a fejét rázva Montague.
Dühösen nézek rá, és a következő pillanatban átváltozom hatalmas szarvas kobrává. Montague ijedten hátrahőköl.
— O-oké! — vinnyogja. — Nem emlékeztem, hogy ez ekkora...
— A tiednél biztos nagyobb! — szól be neki Blechtley.
A fiúk a hasukat fogják a nevetéstől. Elégedett mosollyal visszaváltozom.
— Mi van, Montague, csak nem betojtál? — szólok oda neki.
— Kuss! — dörren rám. — Megcsináljuk a francos meccs előtti rituálét, aztán nyomás a pályára!
Mindenki körbeáll, és egymásra helyezzük a kézfejeinket.
— Vezényeld te, ha annyira szeretnéd... — dörmögi nekem Montague.
— Oké — bólintok kissé lámpalázasan. — Kik vagyunk mi? — kiáltom el magam.
— A Mardekár! — üvöltik a többiek.
— Ki a legjobb?
— Mi!
— Egy mindenkiért, mindenki egyért!
— Egy mindenkiért, mindenki egyért! — visszhangozzák a többiek, és karjainkat a magasba lendítjük.
— Mehetünk — vigyorgok fülig érő szájjal.