Mr. Weasley beküldi Harryt a tárgyalóterembe.
— Huh — törli meg a homlokát, miután az ajtó becsukódik az unokabátyám mögött. — Kis híján elkerült bennünket az információ.
— Minket is — bólogatok.
— Még szerencse, hogy Dumbledore sejtette, miben mesterkednek.
— Azt akarták, ne jelenjenek meg a tárgyaláson, ugye?
— Sajnos nagyon úgy néz ki — sóhajt gondterhelten Mr. Weasley. Tekintete a mugli rokonaimra siklik. Egyből felcsillan a szeme. — Üdvözlöm önöket — int kedvesen. — Arthur Weasley vagyok. Tavaly nyáron már volt alkalmunk találkozni... talán maguk is emlékeznek.
Elkuncogom magam. Hogy is ne emlékeznének a kandallós incidensre? A Weasley-család feje tavaly egy kisebb baleset folytán romhalmazzá változtatta a nappalinkat, az ikrek pedig nyelvnyújtó nyalánkságot adtak Dudley-nak.
Anya arcán tisztán látszik, hogy élénken élnek még benne az események. Dudley megrándul, amikor Mr. Weasley felé nyújtja a kezét, de végül bátortalanul megrázza.
— Mélységesen sajnálom, ami akkor történt — szabadkozik a varázsló. — Nem igazán úgy terveztem a találkozást. Na, de most végre tiszta vizet önthetünk a pohárba, nemde? — kérdezi lelkesen.
Anyám úgy néz rá, mint valami bolondra. Dudley szégyenlősen elmosolyodik. Mr. Weasley megpróbál beszédbe elegyedni vele.
— Hogy telik a nyarad?
— Jól — feleli félszegen Dudley.
— Ez remek. Na, és mit szoktál csinálni otthon?
— Hát... — A bátyám habozva anyára pillant. Ő a szemét forgatja, de azért biccent, hogy nyugodtan beszélhet.
Mr. Weasley egészen jól eltársalog Dudley-val — főleg a hétköznapi mugli elfoglaltságok iránt érdeklődik. A bátyám egészen feloldódik. Látom rajta, hogy már nem fél annyira a varázslótól, hisz' be kell látnia, hogy ő is ember, éppen csak annyi különbséggel, hogy mágiát használ.
Hirtelen nyílik az ajtó, és Percy Weasley arca jelenik meg. Tüntetően nem néz az apjára. Mr. Weasley sápadtan elfordítja a fejét.
— Kéretik Arabella Figget — közli színtelen hangon Percy.
Mrs. Figg becsoszog a tárgyalóterembe. Percy döngve csapja be maguk után az ajtót. A továbbiakban Mr. Weasley elcsendesedik. Nem faggatja a rokonaimat, csak fakó arccal mered maga elé.
A percek mintha csigalassúsággal telnének. Amikor újra megjelenik Mrs. Figg, Percy minket szólít.
— Dudley és Diana Dursley.
Dühös pillantást küldök az áruló Weasley-fiú felé, de ő elfordítja a tekintetét. Bevezet bennünket, majd visszaül a helyére, az első sor szélére. Írásra készen veszi a kezébe a pennáját. Ezek szerint ő a jegyző.
Szemügyre veszem a tágas, fáklyákkal megvilágított pincehelyiséget. Szemben magas padsorok húzódnak, melyeken W-betűs talárt viselő emberek ülnek. Az első sorban, kiemelt helyen kap helyet Cornelius Caramel. A balján Madam Bones ül, a jobbján pedig a korábban látott varangyszerű, rózsaszín ruhás nő.
A tárgyalóterem közepén Harry ül, láncokkal felszerelt széken. Elakad a lélegzetem, és elfut a pulykaméreg. Nagy levegőt veszek. Tudom, hogy nyugodtnak kell maradnom. Dudley így is nyüszög mellettem.
Dumbledore Harry mellett ül, puha, párnázott széken. Az unokatestvérem másik oldalán gazdátlan ülőalkalmatosság található. Az érkezésünkre az igazgató még egy széket varázsol az üres mellé. Dudleyval leülünk.
— Teljes nevük? — kérdezi lenézően Caramel.
— Dudley Vernon Dursley és Diana Petunia Dursley — közlöm magabiztos hangon, enyhe fintor kíséretében. Nem igazán kedvelem a második nevem.
— Lakóhely? — kérdezi a miniszter.
— Surrey grófság, Little Whinging, Privet Drive négyes szám — válaszolom.
— A fiatalember tudtommal mugli, nemdebár? — érdeklődik Caramel.
— Úgy van — biccentek.
— Tudomásom szerint a muglik nem látják a dementorokat.
— Valóban nem — ismerem el udvariasan —, azonban érezni érzik őket.
— Rendben. Halljuk a mondandóját — int Dudley felé.
Bátorítóan a bátyám szemébe nézek, aki kifújja a levegőt, és remegő hangon megszólal.
— A-augusztus másodikán... este kilenc óra körül Harry és én a Wisteria sétányt és a Magnolia közt összekötő sikátorban sétáltunk. Vesze... veszekedni kezdtünk. A-aztán egyszer csak olyan volt, mintha ellopták volna az égről a csillagokat. Minden sötét, é... és üres lett. Nagyon hideget érzetem — borzong meg. — Olyan hideget, mint ezelőtt soha. Rossz emlékek jutottak eszembe. Nagyon rosszak... és úgy éreztem, soha többé nem tudok már örülni. Mintha... mintha eltűnt volna a világból a jókedv. Aztán... megijedtem, és elkezdtem hátrálni, de... felbotlottam és elestem. Harry azt kiabálta, hogy védjem az arcomat, ezért ezt tettem. Valami nyálkás kulcsolódott a karomra, és próbálta elhúzni a karom az arcom elől, de nem hagytam. Aztán egyszer csak a valami eltűnt. Láttam, hogy Harry egy ezüstös állatot varázsolt elő, és ez kergette el a lényt. Ezután még sokáig nagyon rosszul éreztem magam. Otthon hánytam is...
— Köszönjük a részletes beszámolót — vág közbe Caramel. — Még valami?
Megköszörülöm a torkomat.
— Igen? — kapja felém a tekintetét.
— Én is szólnék pár szót, miniszter úr, ha nincs ellenére.
— Szólj — morogja összehúzott szemmel.
Felállok a székemből, és járkálni kezdek a teremben. Szavaimat minden jelenlévőhöz intézem.
— A nevem Diana Dursley, Harry Potter unokatestvére vagyok. A felmenőim között van többek között Mardekár Malazár — felteszem, őt mindenki ismeri —, Isolt Sayre — az amerikai Ilvermorny mágusiskola alapítója —, valamint Morrigan — a híres ír animágusnő. De ez most nem fontos. Nem azért jöttem ma önökhöz, hogy a származásomról beszélgessünk. Lényegesebb, hogy most ki vagyok. Tudniuk kell, hogy egy mágikus lény lelke lakik bennem, amelyet a dementorok nem tudnak kiszívni. Ezért sincsenek rám olyan nagy hatással, mint másokra. Ez a mágikus lény ugyanis egy állat: a Szarvas Kígyó.
Szavaimat izgatott sustorgás kíséri.
— A Szarvas Kígyó — folytatom —, mint már említettem, nagy erejű mágikus lény. A Greylock-hegy környékén élt, ám a születésem után nem sokkal megölte őt egy varázsló, aki úgy nevezi magát: Voldemort.
A névre mindenki összerezzen.
— A Szarvas Kígyó lelke és mágiája belém szállt, ezzel pedig feloldotta az ősi átkot, amit egy boszorkány a családunkra bocsátott még réges-régen. Sokáig nem mutatkoztak a képességeim, a tizenegyedik születésnapomig azt hittem, mugli vagyok. Ekkor azonban megkaptam a roxforti levelemet, és végrehajtottam az első varázslatomat: megteremtettem egy szarvas viperát a semmiből, aki azóta is hűséges barátom. Ő itt Chloe — mutatok a nyakamban pihenő kígyóra.
A jelenlévők a nyakukat nyújtogatják, hogy jobban lássák.
— Jól értem a dolgot? — kérdezi Madam Bones. — Tehát tizenegy évesen létrehoztál egy állatot a semmiből?
— Igen — biccentek. — Dudley tanúsíthatja, ő ott volt — pillantok a bátyámra, aki biccent.
— Egészen rendkívüli — ámul Madam Bones. — Folytasd.
— Hogy én vagyok a Szarvas Kígyó, erre csak később jöttem rá. Utólag vettem észre a sok apró jelet, ami a kilétemre utalt. A lény mágiájával ugyanis különös képességeket is kaptam. Látomásaim voltak, és előfordult, hogy félig átváltoztam. Egyszer pedig akaratomon kívül patrónus-bűbájt hajtottam végre, és megidéztem egy aranypatrónust, ami megölt egy dementort.
— Hogyan? — hüledezik Madam Bones. — Végzett a dementorral? Ilyenről még nem hallottam.
— Igen — bólintok. — Ezt mindenki tanúsíthatja, aki ott volt a Roxfortban azon a kviddicsmeccsen. Akkor félig át voltam változva, és párszaszóul ejtettem ki a varázsigét. Tudni kell, hogy a párszaszó varázslatok erősebbek az átlagosnál, de rendkívül kimerítik az embert. Akkor még nem tudtam kezelni az erőmet. Átvette felettem az irányítást, és önálló cselekvésre késztette a pálcámat. Ennek itt — tartom fel az említett eszközt —, kígyószarv a magja, méghozzá a Szarvas Kígyóé. Azé a Szarvas Kígyóé, aki az elődöm volt, és később belém költözött. Így, gondolom, összehangolódott a képességemmel.
— Bámulatos — néz rám elismerően Madam Bones. — Ha jól tudom, azóta már képes vagy teljesen átalakulni.
— Igen, megtanultam kezelni a képességem, és be is jegyeztettem magam a minisztériumban, mint animágus.
— Ez mind szép és jó — vág közbe unottan Caramel. — Estig is el tudnánk hallgatni Dursley kisasszony izgalmas történeteit, ám sajnos szorít minket az idő — kopogtatja meg a karóráját.
— Akkor a lényegre térek, uram — felelem udvariasan. — Mint már említettem, Szarvas Kígyóként olykor látomásaim vannak. Ezek nem jövőbeli látomások, mint amilyeneket a jósok szoktak észlelni.
— Hát akkor? — vonja fel a szemöldökét Madam Bones.
— Látomások a jelenről. Általában a szeretteim szerepelnek benne, és olyankor látom őket, ha életveszélyben vannak. A Szarvas Kígyó ugyanis olyan lény, amelynek a mágiája észleli a veszélyt. Ezt mindenki tudja, aki kicsit is utánanéz a témának.
— Látomások... — legyint Caramel. — Ködös dolgok. Nem megbízhatók.
— Ha jól tudom, itt, a minisztériumban mégis külön teremben őrzik a jóslatokat — hunyorgok a miniszterre.
Az legnagyobb meglepetésemre riadtan összerezzen, és ugyanezt látom a többi felnőttön is.
— Az más — mondja végül Caramel, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy kényelmetlenül feszeng.
— Mitől lenne más? Azok a jövőről szólnak, az enyémek a jelen pontos történéseit mutatják be. Elmondhatom tehát, mit láttam azon az estén, amikor Harryéket megtámadták a dementorok? Hátha találnak benne értéket.
— Halljuk — biccent Madam Bones.
— Szóval... — kezdek bele. — Aludtam, mikor megjelentek előttem a képek. Amikor látomásom van, világít a szemem, így Chloe is felébredt rá, de ez most nem lényeges. Láttam, hogy Harry és Dudley egy sikátorban veszekedtek, aztán sötét lett, és dementorok támadtak rájuk. Dudley elesett, Harry pedig próbált védekezni. Két sikertelen próbálkozás után végül megidézte a patrónusát, aminek szarvas alakja volt, mint mindig. Ez elkergette a dementorokat. Utána felébredtem, és a látomás megszakadt.
— Köszönjük. Esetleg még valami? — kérdezi Madam Bones.
— Azt hiszem, ennyit szerettem volna mondani — vakarom meg az állam. — Köszönöm, hogy meghallgattak. Esetleg szeretnék, hogy hitelesítsem a hallottakat?
A Wizengamot tagjai izgatottan fészkelődnek a helyükön.
— Legyen — mosolyog rám Madam Bones.
A következő pillanatban Szarvas Kígyóvá változok. A tömeg izgatottan felmorajlik a hatalmas, mustársárga kobra láttán. A homlokomon világít a rombusz alakú kristály, a szemem zölden parázslik. Teszek egy kört a tárgyalóteremben, majd visszaváltozom. A Wizengamot megtapsolja a mutatványomat.
— Köszönöm — hajolok meg. — A patrónus-bűbáj nem biztos, hogy menni fog — szabadkozom.
Chloe szemébe nézek, hogy jobban menjen párszaszóul a varázslat, és megpróbálok valami nagyon szépre gondolni. Amikor megszületett a keresztfiam, Daeron, és megláttam benne az újszülött Lyonelt... akkor igazán örültem.
— Expecto Patronum! — sziszegem párszaszóul.
A pálcám végéből teljes pompájában kirepül az aranysárkány. A Wizengamot tagjai „úúú"-znak, meg „ááá"-znak. A lény körberepüli a termet, majd eltűnik.
— Most már mindenki hisz nekem? — kérdezem, Caramelre nézve. Látom rajta, hogy veszi a célzást. — Ezekhez képest még igazán az a legkevesebb, hogy látomásaim vannak, miniszter úr — mondom vidoran.
— Elmehetnek — közli kurtán Caramel.
Dudley és én kisétálunk a tárgyalóteremből. Mielőtt kilépünk az ajtón, vidáman intek a Wizengamot tagjainak. Jó páran visszaintegetnek. Azt hiszem, sikerült megkedveltetnem magam velük. Ez jó.
A bátyám hitetlenkedve bámul rám.
— Nem vagy semmi, Di — nyögi ki végül, amikor már ismét odakint ácsorgunk.
— Kösz — mosolygok rá. — De a tárgyalásnak még nincs vége.
Feszülten várjuk, hogy végre Harry és Dumbledore is kijöjjenek. Elsőként az igazgató jelenik meg.
— Sajnos most mennem kell — közli, mindenféle bevezető nélkül. — A Roxfortban találkozunk, Diana. Köszönöm a közreműködésedet a tárgyaláson. Sokat tettél hozzá. Minden jót. Arabella, ha lenne szíves...
Mrs. Figg búcsút int, és Dumbledore nyomában elcsoszog. Döbbenten pislogok az igazgató után. Ezt meg mi lelte, hogy ilyen sebesen távozik? Remélem, nem...
Az ajtó felé fordulok, amin ebben a pillanatban Harry lép ki.
— Na, mi lett? — kérdezem izgatottan.
— Dumbledore nem mondta... — hebegi Mr. Weasley.
— Felmentettek — újságolja Harry. — Felmentettek minden vád alól.
Örömömben felsikkantok, és a nyakába ugrok.
— Istenem, Harry, ez csodálatos! — örvendezik Mr. Weasley. — Persze képtelenség is lett volna, hogy bűnösnek találjanak, de akkor is, hazudnék, ha azt mondanám, hogy...
Mr. Weasley elharapja a mondatot, mert ekkor a Wizengamot egy nagyobb csoportja vonul ki a teremből.
— Merlin szakállára! — hüledezik Mr. Weasley. — Az egész testület tárgyalta az ügyedet?
— Gondolom, igen — feleli Harry.
A kilépő varázslók közül sokan barátságosan ránk mosolyognak, vagy éppen kíváncsian néznek, egyesek — mint például Madam Bones — még köszönnek is. Az utolsók között jelenik meg Cornelius Caramel — aki levegőnek néz bennünket —, a varangyszerű nő — aki mintha elismerően nézne ránk —, és Percy — aki úgy tesz, mint ha Caramelt akarná utánozni. Mr. Weasley megfeszül, de miután Percy eltűnik, ellágyul, és hozzánk fordul.
— Gyorsan hazaviszlek benneteket, hogy elújságolhassátok az örömhírt. Esetleg önöknek is segíthetek a hazajutásban? — pillant anyára és Dudley-ra. — Gyorsabban otthon lennének, mint a mugli tömegközlekedési eszközökkel.
— Nem... nem szükséges — hárítja anyám.
Meglepetésemre Dudley az, aki nem tiltakozik.
— Légyszi anya, hagyjuk, hogy hazavigyen! Fáradt vagyok és éhes, nem akarok annyit metrózni! — nyavalyog.
Anyám összepréseli az ajkait.
— Jó, legyen — megy bele kelletlenül.
Elindulunk a folyosókon, ám Harry, Mr. Weasley és én hirtelen megtorpanunk, mintha falnak ütköznénk. Cornelius Caramel áll az út közepén, és Lucius Malfoyjal beszélget. Harryvel összenézünk, és ugyanarra gondolunk. Legutóbb Voldemort visszatérésekor, a temetőben találkoztunk Draco apjával. Összeszorul a gyomrom. Tényleg, Draco... vajon mi van most vele?
— Lám csak, lám... Patrónusos Potter és bandája — zengi gúnyosan a férfi, amikor meglát minket. Lenéző pillantást vet Mr. Weasley-re és a mugli rokonaimra. — A miniszter úr épp most mesélte el, milyen szerencsésen megúsztad a dolgot, Potter. Bámulatra méltó ügyességgel mászol ki a helyzetekből... akár egy kígyó.
Az utolsó szónál rám pillant — a tekintete külön elidőzik Chloén. Elakad a lélegzetem. Mr. Weasley figyelmeztetően Harry vállára helyezi az egyik kezét, a másikat pedig az enyémre.
— És Arthur Weasley is itt van! — veszi észre Malfoy a férfit. — Mit keresel itt, Arthur?
— Itt dolgozom — vágja rá Mr. Weasley.
— De nem itt, ugye? — pillant körbe. — Úgy tudtam, a másodikon van az irodád... Mi is a munkád? Mugli tárgyakat kell hazacipelned, hogy megbűvöld őket, nem?
— Nem — sziszegi Mr. Weasley.
— Azon már meg se lepődöm, hogy te itt vagy. — Mr. Malfoy orrcimpái megremegnek az idegességtől, amikor rám tekint. — Mindenbe beleütöd az orrod — abba is, amibe nem kéne.
— Ne merjen ilyen hangnemben beszélni a lányommal! — förmed rá anyám.
— A... jól hallottam, a lányával? — vigyorodik el kajánul Mr. Malfoy. Elvörösödök. — Szóval ők...
— Igen, a rokonaim — vágom rá. — Netán valami problémája van, Mr. Malfoy?
— Csupán csodálkozom, mit keres itt két...
— És maga mit keres itt? — vág a szavába Harry.
Meglep, hogy kiáll anya és Dudley mellett. Mondjuk, logikus, végül is, a bátyám is kiállt érte.
— Nem hinném, Potter, hogy tájékoztatnom kellene téged a miniszter úrral folytatott magánbeszélgetéseimről. Csak azért, mert Dumbledore kedvence vagy, ne várd el, hogy mindenki a végtelenségig elnéző legyen veled... Akkor hát, felmegyünk az irodájába, miniszter úr?
— Hogyne — mondja Caramel. Vet még ránk egy utolsó pillantást, azzal hátat fordít nekünk. — Parancsoljon, Lucius.
— Miért nem Caramel irodája előtt várt, ha dolga van a miniszterrel? — füstölög Harry, miután távoznak. — Mit keresett idelent?
— Gyanítom, le akart osonni a tárgyalóteremhez — feleli nyugtalanul Mr. Weasley. — Minél előbb meg akarta tudni, hogy kicsaptak-e vagy sem. Ha hazaértünk, majd hagyok egy üzenetet Dumbledore-nak. Nem árt, ha tudja, hogy Caramel megint beszélt Malfoyjal.
— Miféle magánjellegű dolgokról tárgyalhatnak?
— Elsősorban aranyról. Malfoy sok-sok éve bőkezű adományokat juttat a minisztériumnak. Jóban van a megfelelő emberekkel. Szívességeket kérhet tőlük. Késleltetheti a neki nem tetsző törvények elfogadását... Egyszóval Lucius Malfoy nagyon befolyásos ember — sóhajt Mr. Weasley.
Időközben a lifthez érünk.
— Szörnyű alak! — füstölög anyám. — Ha még egyszer megjegyzést mer tenni Di-ra, én...
— Nyugi, anya — teszem a vállára a kezem. — Semmi baj. Ő mindig is ilyen volt. De tudom kezelni az efféle embereket.
— Nagyon sajnálom, hogy találkozniuk kellett vele — néz szomorkásan a rokonaimra Mr. Weasley. — Még a varázslók között is akadnak kellemetlen, arrogáns emberek.
— Tényleg elég goromba volt az a férfi — ismeri el Dudley.
— A Lucius Malfoy-félék a személyes véleményem szerint szényent hoznak a varázslónévre. De hát, nem vagyunk egyformák, ahogy a varázstalanok sem. Mindig is mondtam, hogy nem sokban különbözünk a mugliktól...
Amikor visszaérkezünk a fogadószintre, Harry az erszénye egész tartalmát a szökőkútba szórja. Ezután visszatérünk a telefonfülke elé. Hálásan megölelem anyát és Dudley-t, elköszönök tőlük, majd Harry meg én Chloe segítségével a Grimmauld térre hoppanálunk. A családomat Mr. Weasley viszi haza a Privet Drive-ra. Mivel rajong a muglikért, meghagyom neki ezt az örömöt.
A többiek a körmüket rágva várnak minket. Mindenki megkönnyebbül, amikor közöljük, hogy Harryt felmentették. A szünidő hátralévő része így már vidáman telik.
Mindenki lázasan készülődik az új tanévre — csak Sirius tűnik szomorúnak, hogy egyedül marad a házban. Az utóbbi időben gyakran meglátogatja Szilvesztert a bőröndben. Mivel ilyen jól összebarátkoztak, megkérdezem Siriust, hogy esetleg maradhat-e. A Roxfortban úgyis bajosan tudnám ellátni, viszont Csikócsőrrel is jóban lettek, szóval biztos nem bánná, ha itt kellene lennie. Sirius ragyogó arccal vágja rá az igent. Szilveszterrel is megbeszélem a dolgot, és a várakozásaimnak megfelelően a sárkány igent mond. Chloe persze naponta látogatja majd, és amikor van időm, akkor én is.
A nyár utolsó napján megérkezik a tankönyvlistánk. Mrs. Weasley felajánlja, hogy amíg pakolunk, ő elugrik az Abszol útra. Közben kiderül, hogy Ront és Hermionét prefektusnak nevezték ki, így ennek örömére Mrs. Weasley vesz egy új seprűt a fiának, este pedig rendez egy kis ünnepséget. Egyúttal megünnepeljük a születésnapomat is, mert holnap úgyse lesz idő a nagy rohanásban. Sokan eljönnek, többek között Rémszem, Kingsley, Remus és Tonks. Élénk beszélgetésbe merülök az utóbbi kettővel. Igazán jól érzem magam.
Másnap reggel én már korán összeszedem a holmijaimat, megreggelizem, és leviszem az előszobába. Ugyanez a többiekről már nem mondható el. Csak nézem, ahogy fel-alá rohangálnak, és egyre azon kattog az agyam, hogy bizony le fogjuk késni a vonatot.
Már megérkezik a testőrgárda is, akik Rémszem vezetésével kísérnek minket a King's Crossra, de még mindig nincs mindenki kész. A sürgölődés következtében pedig hallgathatjuk Mrs. Black rikácsolását. Elköszönök Siportól, de még mindig nem indulhatunk, mert Rémszem rájön, hogy hiányos a testőrgárda. Végül mégis rávesszük, hogy menjünk. Dumbledore tiltása ellenére Sirius is kikísér minket — természetesen kutya alakjában. Alig hiszem el, amikor végre a King's Crossra érünk.
— Hála az égnek! — mordulok fel.
A felnőttek a lelkünkre kötik, hogy legyünk óvatosak, meg ilyesmi, majd mindenki megölel mindenkit — én külön elbúcsúzom Remustól és Tonkstól —, majd felszállunk a vonatra.
Ronnak és Hermionének el kell menniük a prefektusi fülkébe, így mi Harryvel és Ginnyvel külön fülkét keresünk. Végül megtaláljuk Neville-t, aki ódzkodik beülni az egyetlen kupéba, ahol még van hely — Luna Lovegood mellé. Mi Ginnyvel megcsóváljuk a fejünket, és betessékeljük a két fiút. Az emberek általában idegenkednek Lunától, de ha vennék a fáradtságot, és jobban megismernék, ők is rájönnének, hogy nagyon aranyos lány. Ginny és én már első óta jó barátok vagyunk vele.
— Szia, Luna! — zárom a karjaimba boldogan, és lehuppanok mellé.
— Milyen volt a vakáció? — kérdezi Ginny.
Vidám beszélgetésbe merülünk a lánnyal. A két fiú ellenben csöndben ücsörög, és vetnek néha egy-egy furcsa oldalpillantást Lunára, aki fejjel lefelé tartja az újságját. Természetesen az apja magazinja az, a Hírverő. Az évek során rengeteget mesélt róla.
Később bemutatjuk a fiúkat is, akik kezdenek feloldódni. Neville megmutatja, hogy Algie bácsikájától kapott egy Mimbulus Mimbeltoniát — egyszerűbb nevén butykort — a születésnapjára. Állítólag Asszíriából szerezte, és nagyon ritka növény.
— Van... valami érdekes benne? — kérdezi bizonytalanul Harry.
— Egy csomó minden! — lelkendezik Neville. — Fantasztikus védekező mechanizmusa van! Fogd csak meg Trevort — nyomja az unokatestvérem kezébe a békát.
Neville szemmagasságba emeli a lüktető, kaktuszszerű növényt, pennát ragad és megböki. Ennek következtében annak összes bugyrából sűrű, sötétzöld folyadék lövell ki, és beteríti az egész fülkét — beleértve minket is.
— Fúj! — prüszköl Chloe.
— Bo-bocsánat — hebegi Neville. — Most próbáltam ki először... nem gondoltam, hogy ennyire... Nem kell félni, a butykornyál nem mérgező.
Ebben a pillanatban kinyílik a fülke ajtaja. Egy hosszú, fekete hajú lány sétál be rajta: Cho Chang.
— Ó... szia, Harry! — mosolyog rá, bár látszik rajta, hogy kicsit meglepett (amit nem is csodálok). — Öhm... rosszkor jöttem?
— Á... szia — nyögi ki Harry. Régóta tetszik neki a lány, csakhogy ő tavaly összejött Cedric Diggoryval.
— Hát... csak gondoltam, beköszönök... — pironkodik Cho, azzal már fordul is ki a fülkéből. — Sziasztok.
Harry megsemmisülten dől hátra az ülésén.
— Semmi baj — vigasztalja Ginny. — Egy pillanat, és tiszták leszünk. Suvickus!
Int a varázspálcájával, mire a butykornyál eltűnik.
— Bocsánat... — ismétli Neville.
Ron és Hermione sokáig elmaradnak. Már végzünk az ebéddel, mire megérkeznek.
— Éhen halok — huppan le Ron. Vesz egy csokibékát, és fáradtan leharapja a fejét. — Mi az a növény, Neville? — akad meg a szeme a Mimbulus Mimbeltonián.
— Óhó, lemaradtatok egy jó kis butykornyálas-incidensről — veregetem vállon.
— Biztos izgalmasabb volt, mint a prefektusi fülkében ücsörögni — fintorog Ron.
Hermione is rosszkedvűnek tűnik.
— Idén is négy prefektust jelöltek ki minden házból — meséli. — Egy-egy fiút és lányt az ötödévesek és hatodévesek évfolyamáról.*
— Hármat találhattok, hogy ki lett az új mardekáros prefektus — húzza el a száját Ron.
— Malfoy — vágja rá Harry.
— Talált.
— A társa meg az a liba, Pansy Parkinson — zúgolódik Hermione. — Fel nem tudom fogni, hogy csinálhattak belőle prefektust, mikor olyan sötét, mint egy kupán vágott troll...
Jóízűen felnevetek. Nekem is ez a véleményem Pansy Parkinsonról.
— Kik a hugrabugosok? — érdeklődik Harry.
— Ernie Macmillan és Hannah Abott — feleli Ron.
— A Hollóhátból meg Anthony Goldsteint és Padma Patilt nevezték ki — fűzi hozzá Hermione.
Ezután a prefektusok teendőiről folyik a szó. Épp egy hatalmas hahotázás kellős közepén vagyunk, amikor benyit a fülkébe Draco Malfoy, nyomában a csatlósaival, Crakkal és Monstróval.
— Mit akarsz? — mordul rá Harry.
— Udvariasabban, Potter, különben büntetőfeladat lesz a vége — fenyegetőzik a fiú. — Amint látod, én, ellentétben veled, prefektus lettem, és ez azt jelenti, hogy én, ellentétben veled, büntetést szabhatok ki.
— Igen — feleli Harry —, de te, ellentétben velem, egy undok féreg vagy, úgyhogy tűnj el, és hagyj minket békén!
A többiek nevetnek.
— Jó látni, hogy a humorodnál vagy Potter, ennek ellenére ne hidd azt, hogy minden körülötted forog — mondja unottan Draco. — Nem hozzátok jöttem — néz lekicsinylően a társaságra. — Téged kereslek — fordul hozzám.
— Engem? — hökkenek meg.
— Jól hallottad. Ki mást? — forgatja a szemét. — Szerinted egy mardekároson kívül méltó bárki is arra, hogy több időt pazaroljak rá?
— Hát, jó. Megyek — tápászkodom fel.
A többiek döbbenten nézik, ahogy kisétálok a fülkéből a folyosóra. A fiú int Craknak és Monstrónak, hogy elmehetnek.
— Mi olyan fontos, Draco, hogy elrángass a barátaim közeléből? — teszem csípőre a kezem.
— Tudtommal én is a barátod vagyok — mosolyodik el. — Csak beszélgetni szerettem volna, anélkül, hogy ezek a nagyokosok közbeszólnának.
— Hé! Mint már említettem, ők a barátaim!
— Jó, bocs — emeli fel a kezét. — Szóval... hogy telt a nyarad?
— Eseménytelenül — füllentem. — Főleg házimunkáztam.
Ez mondjuk igaz. De azért a Főnix Rendjéről mégse mesélhetek neki, hisz' az apja halálfaló.
— Hallom, részt vettél Potter tárgyalásán — halkítja le a hangját. — Apám elég mérges volt, mikor hazajött aznap a minisztériumból. Azt mondta, elrontottál mindent.
— Ja, attól függ, melyik szemszögből nézzük — húzom el a számat.
— Figyelj — hajol közelebb, amitől furcsamód zavarba jövök. — Tavaly év végén beszédet tartottál nekünk a két útról — suttogja. — Hát, én döntöttem a nyáron. Melléd állok.
— Köszönöm — mosolyodok el.
— Szerintem viszont a barátságunkat továbbra is tartsuk titokban. Óriási kalamajka lenne belőle, ha bárki rájönne.
— Egyetértek — biccentek.
— Így is félek, hogy mi lesz, ha apám megneszeli, hogy nem a Sötét Nagyurat követem. Egyáltalán, mit fog tenni a Sötét Nagyúr a szüleimmel?
— Egyelőre úgy kell tenned, mintha az ő pártjukon állnál — javaslom. — A többivel majd később ráérünk foglalkozni.
— De mit tegyek, hogy senki se jöjjön rá? — kérdezi aggódva.
— Hmm... hát, tulajdonképpen az okklumencia a legbiztosabb megoldás — ismerem el. — Nyáron én is tanultam.
Elkerekedik a szeme.
— Taníts meg!
— Tessék?
— Taníts meg engem is, hogy le tudjam zárni az elmémet! Kérlek!
— Oké, oké, ezt majd még később megbeszéljük — ígérem. — Most viszont vissza kell mennem Harryékhez. Nem bíznak benned, és ha sokáig vagyok távol, még a végén utánam jönnek.
— Várj! — kotorászik a zsebében Draco, és egy apró ládikát húz elő. — Ezt neked hoztam. Zenedoboz — magyarázza, és a kezembe nyomja. — Boldog születésnapot!
— Köszönöm — ölelem meg. — További jó utazást.
— Neked is — biccent Draco. — Később találkozunk.
A zsebembe süllyesztem a ládikát, búcsút intek a fiúnak, és visszatérek a fülkénkbe.
— Már kezdtünk aggódni — sóhajt megkönnyebbülten Ron. — Mit akart Malfoy?
— Csak a szokásos — húzom el a számat. — Elkezdett nekem papolni arról, hogy ebben az évben jobb, ha viselkedek, mert most ő itt a nagy prefektus, és csak egy szavába kerül, hogy büntetést kapjak — hazudom. — Én pedig meguntam és otthagytam.
— Ennyi? — csodálkozik Harry. — Semmi rontás, gáncsolás...?
A fejemet rázom.
— Pedig az rád vallott volna...
— Nem akartam balhét már rögtön a vonatúton — vonok vállat.
Amikor beesteledik, átöltözünk a talárjainkba, Ron és Hermione pedig a prefektusi jelvényüket is kitűzik. Követem a hömpölygő tömeget, és a tekintetemmel Hagridot keresem. Ám helyette egy rövid hajú, előreugró állú boszorkány szólítja az elsősöket.
— Ez meg ki? — bököm oldalba Ginnyt.
— Suette-Pollts professzor — adja meg a választ. — Tavaly néha helyettesítette Hagridot legendás lények gondozásán.
A thesztrálok vezette fiákerekhez verekedjük magunkat. Normál esetben ezek a lények láthatatlanok, most mégis látom őket. Megrendülök, pedig nem kellene, hogy meglepetésként érjen, hiszen tavaly tanúja voltam Lyonel halálának — a thesztrálokat pedig csak az észlelheti, aki látott már valakit meghalni.
Megbabonázva nézem a fekete szárnyas, fehér szemű, csont és bőr lovakat. Volt már velük dolgom, itt is és az Ilvermornyban is, csak akkor még nem láttam őket. Így néznek hát ki.
Harryn látszik, hogy megzavarodik a látványuktól, így gyorsan megnyugtatom, és közlöm vele, hogy mi a helyzet. A fiákerekben zötykölődve eljutunk a kastélyig. A nagyterembe lépve elköszönök a többiektől, és a Mardekár asztala felé lépdelek. Sóhajtva foglalok helyet a szobatársaim és barátnőim, Mad, Kirst, Ellie és Beth mellett. Nem mintha nem örülnék nekik — csak az eddigi években mindig Lyonellel töltöttem az étkezéseket. Persze idén már úgyse tanulna itt, de akkor is.... Elhessegetem a gondolatot.
Szerencsére négy jó barátnőm eltereli a figyelmemet. Felköszöntenek, majd velük beszélgetek egészen addig, amíg be nem hozzák a Teszlek Süveget. Mivel a tavalyi és az azelőtti évben lemaradtam a beosztásról, kíváncsi vagyok az új dalára. Nem kell sokáig várnom. A Süveg karimája kinyílik, és a fejfedő nótára fakad.
Hajdan, mikor új voltam még,
négy mágus összeállt,
s eldöntötték, létrehoznak
egy varázslótanodát,
hol az ifjak hallgathatják
oktatóik bölcs szavát,
továbbadhatják a vének
tudásuknak legjavát.
Sokan mondták, nemes a cél,
melyért a Négy síkra száll;
nem hitték, hogy valaha is
rút viszály közéjük áll.
Mély barátság fűzte egybe
Griffendélt és Mardekárt;
jóban; rosszban összetartott
Hugrabug és Hollóhát.
De jaj, egységük víg napját
széthúzásnak bús éje
követte — és erről szól
a Teszlek Süveg meséje.
Szólt Mardekár: „Az jöjjön, ki
mágus szülők gyermeke."
Szólt Hollóhát: „Azt tanítsuk,
kinek éles az esze."
Szólt Griffendél: „Iskolánkba
bátor ifjak jöjjenek!"
Szólt Hugrabug: „Énelőttem
egyenlő minden gyerek."
Véleményük különbözött,
össze mégse vesztek.
Eldöntötték, mindannyian
felelősek lesznek
egy-egy házért, mely az övék:
így Mardekár, teszem azt,
magához hívhatott minden
tiszta vérűt és ravaszt.
Hollóhátnál az okosok
hasznát látták eszüknek;
bátor lelkű társaik meg
Griffendélhez kerültek.
Hugrabughoz ment a többi.
De akkoriban még
négy hű barát volt a négy ház,
szent volt a szövetség.
Sok-sok évig honolt béke
köztük, s egyetértés;
Mígnem végül kapzsi becsvágy,
sima szó, kísértés
egymás ellen fordította
a négy büszke házat
és közöttük féltékenység,
gyűlölködés támadt.
Egy ideig már-már úgy tűnt
a Roxfortnak vége —
hiszen barát barátnak lett
esküdt ellensége.
Végül aztán egyik reggel
elment a vén Mardekár;
és az ádáz tusa nyomban
véget is ért; haj, de már
nem lett újra egy, mi egy volt,
s négy házunk azóta
bús emlékét őrzi annak,
mit elsírt e nóta.
Így eshetett, hogy megkaptam
kényszer szülte posztomat.
Kár, hogy ami egyben teljes,
négybe épp én osztom azt.
Dalomba pár újabb strófát
azért szövök ma bele,
mert, bár elvégzem a munkám,
sejtem, kárt teszek vele.
Régi bűbáj kötelez rá,
hogy betöltsem tisztemet,
de oldom, mit kötni kéne —
s ebből, félek, baj lehet.
Éber szemmel lássátok meg
mind a baljós jeleket!
Veszély les ránk! Ártó szándék,
zord ellenség fenyeget!
Egység kell most, összefogás;
ha széthúzunk, elveszünk...
És most jöjjön a beosztás.
Essünk túl rajta, gyerünk!
A többiekkel együtt tapsolok, és közben felrémlik bennem az Ilvermorny jelmondata: „Egységben az erő". Mélyen egyetértek a Teszlek Süveggel. Össze kell tartanunk, hiszen így lehetünk erősebbek.
￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Erről a prefektus-dologról nem találtam hivatalos információt, de furcsa módon az eredeti Harry Potter-könyvek alapján úgy tűnik, mintha minden háznak csak két-két prefektusa lenne — viszont belegondolva, szerintem ez nem valami logikus. Igaz, hogy amikor például Percy elballagott, Ron váltotta, így a történet szempontjából ez szerencsésen jött ki, de ha így működne a rendszer, az azt jelentené, hogy akkor csak minden harmadik évben választanának új prefektusokat, az éppen ötödéves tanulók közül. Így bizonyos évfolyamok kimaradnának, lehetőségük se lenne, hogy megkapják a posztot — amit én elég valószerűtlennek gondolok, már csak azért is, mert tudjuk, hogy Bill és Charlie mindketten prefektusok voltak roxfortos korukban, köztük pedig csak egy év van (és sorolhatnék még egyéb példákat). Nekem erre az a teóriám, hogy valószínűleg akkor mindig van egy-egy fiú és lány prefektus mind az ötöd-, mind a hatodéves évfolyamokon — ezért így írtam ebben a fanfictionben is. A hetedéveseket azért nem vettem bele, mert szerintem hat prefektus azért már sok lenne egy háznak, így úgy képzeltem el, hogy végzőskorukra simán mentesíthetik őket a kötelezettségeik alól, hiszen éppen elég nekik a RAVASZ-vizsgáikra tanulni — nem is beszélve arról, hogy a hetedévesek közül iskolaelsőket választanak. Iskolaelsőnek viszont — ha jól értelmeztem az eredeti Harry Potter-könyvek alapján — csak egy-egy lányt és fiút jelölnek ki az egész évfolyamról, ők viszont nem feltétlen kell, hogy prefektusok legyenek előtte (ezt abból gondolom, hogy James Potter se volt prefektus, viszont Lilyvel elvileg mindketten iskolaelsők voltak). Úgyhogy az én fejemben így működik ez a rendszer, jobb magyarázatot eddig nem találtam (ha valakinek mégis van, szívesen fogadom, mert mindig is hatalmas kérdőjel volt a fejemben, hogy Rowling vajon hogyan gondolkodhatott ebben).