Reggel madárcsicsergésre ébredek. Milyen verőfényes nap a mai... mintha a természet nem is sejtené, hogy valaki tegnap eltávozott az élők sorából. Fojtogat a szomorúság — noha kis öröm az ürömben Alison és a kis Daeron látványa. A tegnapi kábaságom elmúlt, így tiszta fejjel ülök fel az ágyamon.
— Elintéztétek a nyavalyást, ugye? — hallok meg egy recsegő hangot magam mellett.
Oldalra fordítom a fejem. Két ággyal odébb Rémszem Mordon fekszik.
— Kicsodát, uram?
— Hát a nyamvadt halálfalót, aki foglyul ejtett!
— Oh — értem meg. — Igen. Illetve... egy dementor intézte el.
— Megérdemelte a söpredék — füstölög.
— Voldemort nagyúr visszatért — közlöm csendesen.
Rémszem Mordon egy darabig csöndben emésztgeti a hallottakat.
— Nagyúr! — legyint végül. — Egy fészkes fenét nagyúr! Ugyanakkor méltányos, hogy kimondod a nevet... Hogy hívnak?
— Diana Dursley vagyok, harmadéves — mutatkozok be. — Harry Potter unokatestvére.
— Nocsak! Eszerint téged is tanítanom kellett volna — dörmögi.
— Igazából nem — rázom meg a fejem. — Idén cserediákként tanultam az Ilvermornyban — mert hogy Mardekár utódja vagyok Isolt Sayre vérvonalából.
— Úgy érzem, sok mindenről lemaradtam az elmúlt időszakban — sóhajt.
— Én is — nézek rá együttérzően.
— Szóval visszatért... — mormogja. — Hát, mi, akik nem ringattuk magunkat tévhitekbe, mindig tudtuk, hogy egyszer újra elődugja majd az otromba képét. Lankadatlan éberség, kislány, lankadatlan éberség! Ezt jól vésd az eszedbe.
— Megjegyzem, ígérem.
Madam Pomfrey siet elő a szobájából.
— Hát felébredtek — állapítja meg. — Maradjanak csöndben, Potter még alszik. Hogy érzi magát, Alastor?
— Mint akin átvágtatott egy csordára való hippogriff... — dünnyögi Mordon.
— Te meg hová készülsz, Dursley?
— Bocsásson meg, Madam Pomfrey, de beszélnem kell az igazgató úrral. Ő maga kérte, hogy ha felébredek, keressem fel az irodájában.
— Nem mész te sehová, amíg meg nem vizsgáltalak! — tuszkol vissza az ágyamba.
— De hát semmi bajom! — mordulok fel.
— Rutinvizsgálatról van szó — fontoskodik —, mindössze öt perc. Nem halsz bele.
A javasasszony megitat valami gyógyfőzetet Mordonnal (aki előtte alaposan megszaglássza a löttyöt, hogy nincs-e benne méreg), majd megvizsgál.
— Minden rendben — közli. — Ha gondolod, akár távozhatsz is.
— Köszönöm — pattanok fel. — Még visszajövök a cuccomért meg Chloéért.
— Rendben...
Úgy döntök, nem ébresztem fel sem Harryt, sem pedig a szarvas viperámat vagy Siriust. Egyedül megyek Dumbledore-hoz. Az igazgatói irodát őrző szobor előtt megtorpanok. Mi lehet a jelszó? Annyit tudok, hogy általában valamilyen édesség.
— Ööö... Bűvös bizsere?
A kőszörny mozdulatlan marad.
— Csokibéka? Bogoly Berti-féle mindenízű drazsé? Durbli legjobb fúvógumija? Ne már... Mentolos cukorka? A fenébe! Nyílj már ki, te idióta!
Ebben a pillanatban a kőszörny félreugrik. Már épp meglepődök, hogy a szavaimra történt, ám kiderül, hogy korántsem ez a helyzet. Az irodába vezető csigalépcsőről Piton professzor sétál le. Megviseltnek tűnik. Zsíros haja kócosan lóg a fején, bőre sápadt, a szeme alatt pedig sötét karikák húzódnak. Még a tartása is arról árulkodik, hogy nem sokat pihent az elmúlt órákban.
— Te meg mit csinálsz itt, Diana? Bizonyára nem azért jöttél, hogy kora reggel sértegesd a kőszörnyet.
Az ajkamba harapok. Ezek szerint hallotta...
— Beszélnem kell az igazgató úrral — bököm ki végül.
— Menj — int fáradtan a lépcső felé.
Nem kell kétszer mondania. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, és türelmetlenül kopogtatok Dumbledore ajtaján.
— Szabad! — szól ki az igazgató.
Amikor benyitok, szokásos helyén, az íróasztala mögött ül. Félhold alakú szemüvege mögül komoly tekintettel pásztáz.
— Köszönöm, hogy eljöttél, Diana. Foglalj helyet — int a vele szemben lévő székre. — Van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk.
— Hol járt Piton professzor? — kérdezem.
— Nos, ez csak rá és rám tartozik — tér ki a válasz elől. — Itt most rólad van szó.
— Miért? Harry már elmondta önnek, mi történt, nem?
— Valóban így van, ám akad néhány tisztázatlan kérdés veled kapcsolatban. Harry megemlítette, hogy Voldemort megpróbált téged megölni. Többször is kiszórta rád a halálos átkot, mégsem történt semmi. Tudod-e, miért lehet ez?
— Fogalmam sincs — csóválom a fejem. — Az utóbbi időben nem volt időm és energiám ilyesmin gondolkozni. De ha nem tévedek, magának biztos van valami feltételezése.
— Jól sejted — mosolyodik el. — Nos, minden jel arra mutat, hogy Mardekár utódjai között a vérkötelék egyben másfajta kapcsolatot is jelent. Nem ölhetik meg egymást — közvetlen módon legalábbis biztosan nem.
— Mit ért „közvetlen mód" alatt? — ráncolom a szemöldökömet.
— Ahogy Voldemort próbált megölni téged — az Avada Kedavrával. Ha te próbálkoznál vele szemben ugyanezzel, valószínűleg neked sem működne.
— Nem mondhatjuk ki egymásra a halálos átkot? — kerekedik el a szemem. — De hát, miért?
— Felteszem, Mardekár nem akarta, hogy kihaljon a vérvonala. Az utódai mindig erősek voltak, és tisztában volt vele, hogy ha egymásnak esnének, abból komoly problémák adódnának. Így hát elvégezte ezt a vérvarázslatot...
— Párszaszó varázslat, igaz? — suttogom. — Épp, mint Gormlaith Gomold átka.
— Bizonyára — bólint Dumbledore.
— De... ha Voldemort rájön erre, biztosan feloldja majd.
— Nem hinném... Nos, Voldemort olyan szörnyű varázslatokat hajtott végre saját magán, hogy már nem nevezhető embernek. A lelke csonka és sérülékeny, így aztán képtelen párszaszó varázslatot végrehajtani. Nem oldhatja fel a köztetek lévő köteléket. Ha személyesen akar megölni téged, kénytelen lesz más eszközökhöz folyamodni, mint a gyilkos átok.
Csendben emésztgetem a hallottakat.
— És most el is érkeztünk a történetetek újabb fejezetéhez... a Szarvas Kígyó mágiájához. Harry azt mondta, Voldemort tizenhárom évvel ezelőtt megölte őt. Sokat kutattam a témában, kerestem az okot, hogy vajon miért tehette ezt. Végül arra jutottam, hogy talán hallott az indián mágusok legendájáról, miszerint, ha az ember megöl egy ilyen nagy hatalmú mágikus lényt, az ereje belé költözik majd. Voldemort azt hihette, hogy mint Mardekár utódja, megkapja majd a Szarvas Kígyó mágiáját, így pedig könnyebben leszámolhat majd Potterékkel. Ám elszámította magát. Azon a napon, amikor végzett a Szarvas Kígyóval, megszületett Isolt Sayre vérvonalából Mardekár legfiatalabb utódja: te. Abban a pillanatban, amikor Voldemort megölte a Szarvas Kígyót, a lény teste kámforrá vált és eltűnt. Voldemort mindezidáig azt hihette, a varázslat nem sikerült, a legendák tévedtek. Ám nem lett igaza. A Szarvas Kígyó Mardekár utódjai közül téged választott, és a születésedkor a lelke beléd szállt. Így te magad lettél a következő Szarvas Kígyó.
— Hát tényleg halhatatlan... — motyogom.
— Vagy legalábbis nagyon nehéz elpusztítani — biccent Dumbledore.
Hirtelen valami szöget üt a fejembe.
— Maga tudta...? Ezért küldött az Ilvermornyba? Tudta, hogy én vagyok a Szarvas Kígyó?
— Sejtettem... — vallja be.
— És ezt a sejtését mégis mikor akarta megosztani velem!? — csattanok fel.
— Úgy gondoltam, célravezetőbb, ha a saját utadat járod, és te találod meg önmagad.
— Úgy gondolta...! — horkantok. — Ha ezt korábban mondta volna, nem kellett volna elmennem az Ilvermornyba. McGalagony professzor boldogan kitanított volna, én pedig itt maradtam volna egész tanévben. Leleplezhettem volna az ál-Mordont, és akkor ez az egész labirintusos-temetős eset nem történt volna meg! Akkor Lyonel Davis most élne!
Azon kapom magam, hogy felpattanok a székemről, és könnyek között üvöltök a Roxfort igazgatójával.
— Utóbb mindig eszünkbe jut az a sok volna... — néz rám sajnálkozva. — De ha túlságosan beleássuk magunkat, beleőrülünk. Nézd, Diana, mindnyájan követünk el hibákat — én is. Szükségesnek láttam, hogy az Ilvermornyba menj, mert tudtam, hogy csak a Szarvas Kígyó hazájában lelheted meg igazán az erődet. Nem kalkuláltam viszont a tervembe Barty Kupor ármánykodását. Bizony, itt hiba csúszott a számításaimba. Hidd el, nem akartam Lyonel Davis halálát...
Az arcomon csorognak a könnyek.
— Ez annyira igazságtalan! Lyonel jó ember volt! Az egyik legjobb ember, akit ismertem! Fiatal volt még, élnie kellett volna! — csuklik el a hangom. — Feleségül kellett volna vennie Alisont, apának lenni, és boldogan élni a családjával sötét varázslatok kivédése tanárként. Nem ezt érdemelte!
— Persze, hogy nem — csitít Dumbledore. — Lyonel kiváló diák volt. Iskolaelső, példamutató minden téren. Nagyon sajnálom, ami történt vele. Mégis, úgy gondolom, nem volt rossz döntés, hogy az Ilvermornyba küldtelek téged. Vagy talán bánod?
Elakad a lélegzetem, és némán állok Dumbledore-ral szemben. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy felpofozzam. Nem kérdezhet tőlem ilyet! Nem teheti ezt velem!
— Még egyszer kérdem, Diana: Bánod, hogy az Ilvermornyba küldtelek?
Nagy levegőt veszek, és lassan megrázom a fejem. Hogy tudnám bánni? A fenébe is, jól éreztem magam ott. Imádtam az iskola hangulatát, a házak közti összetartást, a különös tantárgyakat és varázslényeket... a személyes szobámat és erkélyemet, a Greylock-hegyet, Convoll falut és a Vidám Wampus fogadót... a tanárokat, a közösségeket — köztük a kviddicscsapatomat... Sok mindent megtudtam magamról, új tapasztalatokat, meg persze remek barátokat szereztem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, hogy ott töltöttem az idei tanévem.
— Tudod, Diana, így, hogy saját magad jöttél rá a Szarvas Kígyó mivoltodra, erősebb lettél, mint ha én vezettelek volna rá — folytatja Dumbledore. — Így már érted?
Kelletlenül biccentek. Mélyen legbelül tudom, hogy igaza van az öregnek... hogy a hidebehind vinné el!
— Lyonel nem ment el, Diana — szól halkan, szinte suttogva. — Végleg nem. Mindig a szívedben lesz, és ha szükséged van rá, erőt meríthetsz az emlékéből. És nem csak benned él tovább. Ott van Alisonban és a kicsi Daeronban... ott van minden szerettében. Ezért csodálatos dolog a szeretet... még a halál után is elkísér.
Hallgatok. Végül amikor megszólalok, a hangom halk és reszketeg.
— Elmehetek?
— El — biccent Dumbledore. — Menj, gyászold meg Lyonelt. A szeretettel ugyan együtt jár a veszteség is... ám a gyász csak megerősíti a szeretetet.
Sápadtan bólintok, és szabályosan kirohanok az igazgatói irodából. Úgy érzem, mindjárt megfulladok. Képtelen vagyok több bölcs filozofálást végighallgatni. Most nem erre van szükségem.
A könnyeimet törölgetem az arcomról. Azt se figyelem, merre megyek, így aztán nekiütközök valakinek.
— Bocsánat — mormolom.
— Diana?
— Oh — pillantok fel a fiúra, és gyorsan letörlöm a könnyeim maradékát. Nem mintha sok haszna lenne... így is látszanak a kisírt szemeim. Zavarban vagyok, mert a Roxfortban még nem igazán látott sírni senki... különösen Draco Malfoy.
Meglepetésemre nem szól semmit, csak szorosan magához ölel. A vállába fúrom a fejem, és magamba szívom az illatát. Mintha citromfű és borsmenta különös elegye lenne — kellemes és megnyugtató.
— Sírhatsz, ha szeretnél — ajánlja fel. — Most már úgyse látja senki az arcodat.
Apró, könnyes nevetés szakad ki belőlem. Hihetetlen, hogy Draco még egy ilyen helyzetben is képes megnevettetni.
— Részvétem Lyonel miatt — suttogja. — Sajnálom, ami történt vele.
Az őszintesége jólesik, ugyanakkor eszembe jut, hogy az apja is ott állt a többi halálfaló között. Vajon Dracónak sikerült változnia?
Végül úgy döntök, nem törődök most ezekkel a kérdésekkel. Hisz' ez a fiú, aki most vigasztal engem, semmiképp sem lehet lelketlen szörnyeteg. Egymást ölelve állunk a folyosón, hosszú, hosszú ideig. A közelében végre biztonságban érzem magam.
Utóbb azt sem tudom, hogy találtam vissza a gyengélkedőre. A legközelebbi emlékem, hogy Harry már ébren van. Kötelességtudóan átnyújtom neki az ezer galleon-tartalmú zsákot.
— Ez a nyereményed. Caramel kérte, hogy adjam át neked.
— Tartsd meg — rázza a fejét. — Nem fogadhatom el. Ez a pénz Lyonelé. Ő ért volna oda előbb.
— Ne butáskodj, nem lehet az enyém! — riadok meg.
— Csinálj vele, amit akarsz. Nekem nem kell.
Kétségbeesetten megcsóválom a fejem. Kizárt, hogy magamnál tartsam Lyonel pénzét. Ekkor bevillan a megoldás.
— Alison — lépek oda a lány ágyához. — Ez itt a Trimágus Tusa fődíja. Harry szerint — pillantok az unokatestvéremre, aki szaporán bólogat — Lyonelt illette volna. Így most már a tiéd.
Alison szeme elkerekedik.
— Ez ezer galleon? Nem fogadhatom el...!
— Lyo úgyis nektek szánta volna — érvelek. — Ahogy ismerem, biztos nem magára költi.
Alison felfelé pislog, és látszik, hogy nagy önuralomra van szüksége, hogy el ne sírja magát.
— Nekem nem kell pénz... semmi sem pótolhatja őt.
— Ha neked nem kell, költsd a fiadra — szólal meg csendesen Harry. — Egy életre biztosíthatod vele a jövőjét. Vedd úgy, hogy ez az apja ajándéka.
Alison remegő ajkakkal bólint.
— Daeronra fogom költeni, ígérem... berakom a bankba, és takarékoskodom vele. Neki adom az összeget, ami tizenhét éves korára megmarad belőle.
— Helyes — eresztek meg felé egy halvány mosolyt, és átadom neki a zsákot. — Most már a tiétek. Reklamációt nem fogadunk el — rázom meg az ujjam.
Alison reszketős kis nevetést hallat.
Miután Madam Pomfrey megvizsgálja Harryt, és mindketten távozhatunk a gyengélkedőről. Egyikünk sem beszél a tegnap történtekről. Túl frissek még a sebek — könnyedén felszakadhatnak. Lesz még időnk feldolgozni a nyáron.
Így viszont van időm magamban gondolkozni. A Roxfort és az ország felbolydult, teljes a zűrzavar meg a káosz. Caramel és a minisztérium nagy része nem hisz nekünk. De hátha vannak olyanok, akik igen... A világnak meg kell tudnia, mi is történt valójában. Előtte viszont kisebb körben is közölnöm kell az igazat. Nagy levegőt veszek, és energiát gyűjtök. Ez bizony kemény menet lesz.
— Te meg hová mész? — torpan meg Harry, amikor irányt változtatok. Sirius, aki eddig boldogan ügetett a nyomunkban, most kérdőn néz ránk.
— Beszélnem kell a mardekárosokkal. Később találkozunk! — intek búcsút, még mielőtt bármit is reagálhatna.
A lépteim döngve visszhangoznak az üres pincefolyosókon. Reményeim szerint a mardekárosok többsége a klubhelyiségben tartózkodik. Chloe előzetesen már Trixie-hez hoppanált, és megígérte, hogy a parkba hozza majd nekem, hogy végre beszélhessünk. A balul sikerült tegnapi események óta nem is láttuk egymást. Gondolatban bocsánatot kérek tőle — remélem, tud még várni néhány percet.
Lefékezek a kőfal előtt, és párszaszóul szólok hozzá.
— Tárulj.
A bejárat engedelmesen kinyílik. Belépve szinte minden mardekárost a klubhelyiségben találok, mégis, szokatlan módon nagy a csend. Amikor a szobatársaim meglátnak, odarohannak hozzám, és szorosan megölelnek.
— Di! — Madnek könnyek csillognak a szemében.
— Hogy vagy? — kérdezi óvatosan Beth.
— Ramatyul — vallom be.
— Alison hol van? — érdeklődik Kirst.
— A gyengélkedőn — felelem.
— Minden valamirevaló mardekáros osztozik a fájdalmában — teszi a vállamra a kezét Ellie. — Ha találkoznál vele, mondd meg neki, hogy nincs egyedül.
Bólintok.
— Beszélnem kell veletek — közlöm. — Az összes mardekárossal.
— Figyelem, emberek! — kiáltja el magát Kirst. — Di mondani akar valamit, úgyhogy hallgassátok meg! Kösz!
A háztársaim csodálkozva várják, hogy mit is szeretnék közölni velük. Kifújom a levegőt, és a klubhelyiség közepére sétálok. Beszéd közben gesztikulálok és járkálok, hogy időnként mindenki lássa az arcom.
— Sziasztok. Aki esetleg nem ismerne, annak bemutatkozom. A nevem Diana Dursley, harmadéves vagyok. Ha azon töprengtek, miért nem láttatok idén, elmondom, hogy az Ilvermorny amerikai mágusképzőben voltam cserediák ebben a tanévben. A Trimágus Tusa próbáira azonban mindig visszatértem. Ennek két oka is van. Az egyik, hogy sok barátom van más házakból is, és az egyik bajnok az unokatestvérem. Őt egész biztosan ismeritek — Harry Potter a neve.
Rövid szünetet tartok, aztán folytatom.
— A másik ok, hogy a bajnokok közül volt egy nagyon jó barátom — Lyonel Davis. Lyonellel már a Roxfortba érkezésem napján jóban lettünk. Ő volt az, aki a szárnyai alá vett és mentorált, nem hagyott elveszni. Mivel a sötét varázslatok kivédése tanáraink többsége igencsak pocsék volt, ő időt szánt rám, és külön is oktatott engem. Tőle tanultam meg azt is, hogy egy mardekáros sosem hagyja magát. Mindig számíthattam rá. Lyonel becsületes volt, okos és igazságos. Iskolaelsővé választották idén, és miután elvégezte az iskolát, sötét varázslatok kivédése tanár akart lenni, hogy jobbá tegye a világot. Sok mindent szeretett volna még — például feleségül venni a barátnőjét, Alison Swant, akivel boldog kapcsolatban éltek. Alison nemrég szülte meg a gyengélkedőn a közös gyermeküket, Daeront... De talán nem is kell nektek magyaráznom Lyonel jelleméről, hiszen ti is ismertétek, tudjátok, mennyire értékes ember volt.
Néhányan bólogatnak. Látom, hogy Draco bátorítóan néz rám. A tekintetéből erőt merítek.
— Mivel Lyonel az igazság híve volt, én pedig Isolt Sayre leszármazottjaként szintén ezt az értékrendet követem, úgy gondolom, tartozom nektek annyival, hogy elmesélem, mi is történt valójában a Trimágus Tusa harmadik próbáján. A minisztérium megpróbálja majd eltussolni az ügyet, ebben biztos vagyok. Olyan híreket fognak megjeleníteni, amelyek arról próbálnak majd meggyőzni benneteket, hogy baleset történt. Inkább elbújnak a rideg valóság elől, sem mint hogy szembenézzenek vele. Ám nem maradna tiszta a lelkiismeretem, ha én nem beszélnék nektek erről. Jogotok van tudni, hogy az életetek veszélyben forog. Voldemort nagyúr visszatért.
A mardekárosokon nyugtalan morajlás fut végig — nem csak az információ miatt, hanem mert kimondtam a nevet.
— Tudom, mit gondoltok néhányan. Hogy mardekárosok vagytok, a többségetek aranyvérű, nem eshet bántódásotok. Talán éppen a ti szüleitek is halálfalók. De ha erre gondoltok, gondoljatok arra, hogy Lyonel is mardekáros volt, és egy nagy múltú aranyvérű család sarja. Voldemort mégis megölette volna őt, csak mert útban volt. Ha pedig arra kerülne sor, a szolgáit is habozás nélkül kivégezné. A saját szememmel láttam, hogy megkínozta egy halálfalóját, aki a bocsánatáért esedezett. Senkit nem vesz emberszámba.
Csak úgy ömlenek belőlem a szavak. Mesélek Lyonel és Voldemort párbajáról, arról, hogy Peter Pettigrew él, és mindenről, ami a temetőben történt — még a Szarvas Kígyóvá változásomról is, valamint ehhez kapcsolódóan Isolt Sayre történetéről. A mardekárosok isszák minden szavam.
Szemléltetésképp Szarvas Kígyóvá változom a klubhelyiség közepén. Többen hátrahőkölnek ijedtükben, mások megbabonázva nézik a homlokomon villogó ciklámen rombuszkövet.
— Tudom, hogy a szüleim muglik, így hivatalosan sárvérű lennék — közlöm a visszaváltozás után —, de most magatok is láthattátok, hogy valóban az utódja vagyok Mardekárnak. Másképp nem választott volna a Szarvas Kígyó.
— Sárarany — szólal meg Simon Fawis.
— Tessék?
— Sárarany vagy. Azt hittem, ezt már megbeszéltük — ereszt meg felém egy mosolyt.
— Úgy van. Di a mi sáraranyunk — bólogat Gedeon Taffet.
Több mardekáros magában motyogva ízlelgeti a szót: „sárarany".
— Nagy dolgot kérek tőletek, mardekárosok. Nem szeretném, ha Voldemort követői válna belőletek. A Lyonellel való eset után megmutatta, mennyit is ér neki valójában az aranyvér. Ez csak ürügy, hogy hatalomra törhessen. Voldemort jó manipulátor és remek legilimentor, vigyáznotok kell vele. Tudom, hogy a neveltetésetek miatt nagyon nehéz mindezt elfogadni.
— Úgy ám! — szólal meg Dracóék egyik évfolyamtársa, azt hiszem, Blaise Zambini. — Mi van azzal, akinek halálfaló rokonai vannak? Ha nyíltan szembeszállnánk Voldemorttal, megölné őket és minket is.
Többen helyeslően mormogak az orruk alatt.
— Nem is nyílt ellenállást kértem tőletek — felelem. — Ha Voldemortnak sikerül hatalomra törnie, nekünk belülről kell bomlasztanunk a rendszert.
Pansy Parkinson olyan arcot vág, mintha citromba harapott volna.
— És kit kövessünk helyette? Téged? — fintorog.
— Ha kifogásod van a származásom miatt, elárulnám, hogy maga Voldemort is félvér. Ezt szereti elhallgatni a világ elől, de nem tehet ellene semmit. Bizony, az apja mugli volt. Őutána kapta a nevét: Tom Denem. Így hívták, mielőtt megalkotta magának a rettegett Voldemort nevet.
— Ne mondd már ki! — csattan fel egy ideges lány.
— Miért ne mondanám? Ő csak egy megkeseredett félvér.
A mardekárosokat sokkhatásként éri, hogy felfedem Voldemort valódi származását. Bizonyára nem tudtak róla.
— Ha pedig félvér, akkor már szinte mindegy, hogy őt követitek-e vagy engem. Tulajdonképpen távoli rokonok vagyunk. A különbség az értékrendünkben rejlik. Nem titkolom, számomra mindegy, ki milyen származású. Isolt Sayre sem törődött ezzel, amikor megalapította az Ilvermornyt, és látjátok, milyen jól működő, világszinten elismert varázslóiskola lett belőle. Nyissátok ki a szemeteket! Ma már modern korban élünk, nem kell a szüleitek és a nagyszüleitek kőkorszaki felfogását követnetek. Követhettek engem. Ugyanúgy Utód vagyok, mint Voldemort. Együtt pedig sokkal erősebbek lehetünk nála. Ha őt követitek, elveszik számotokra az igazság és a szabadság. Örök szolgasorsra juttok, és leshetitek a nagyuratok szeszélyeit. Ilyen életre vágytok? Megbélyegzett emberként akartok élni? Mert én biztos nem akarnék. Akkor már inkább a halál. Amit Voldemort nyújt a csatlósainak, az minden, csak nem élet.
Ismét szünetet tartok.
— Nem állítom, hogy az út, amit ajánlok nektek, könnyű lesz — ismerem el. — De hosszabb távon kifizetődőbb, mint Voldemort talpnyalójaként élni. Jogotok van önálló döntéseket hozni, és úgy vezetni az életeteket, ahogyan ti szeretnétek. Ezt csak magatok érhetitek el — ő nem adja meg nektek. El kell döntenetek, melyik oldalon álltok. Egy nyarat adok nektek erre. Tudom, hogy nehéz a választás, és hogy féltek Voldemorttól. De gondoljatok a jövőtökre. Ennyit szerettem volna mondani. Jövő szeptemberben találkozunk — intek búcsút, azzal kisétálok a klubhelyiségből, magukra hagyva a kába mardekárosokat.
Ahogy a folyosókon sétálok, felrémlik előttem a Titkok Kamrája kinyílásakor a falra felfestett felirat: „Az Utód ellenségei reszkessenek"... De mi van akkor, ha a két utód egymással szemben áll? Mindenkinek félnie kell? Vajon ki kerekedik felül a harcban? Az embereknek el kell dönteniük, ki mellé állnak egy olyan csatában, aminek a kimenetelét még senki sem tudja, ám mindent megváltoztat. Egyvalami azonban biztos — és a háztársaimnak is ezt hangsúlyoztam: mindenkinek választania kell.
Lyonel temetését a szülőhelyén, Godric's Hollowban tartják — ennek ellenére sokan eljönnek, hogy elkísérjék a hős fiút utolsó útjára. A rokonokon kívül megjelenik néhány roxforti tanár, köztük Dumbledore, Piton és McGalagony — továbbá szinte az összes mardekáros tiszteletét teszi az eseményen. Lehet, hogy nem vagyunk a legjobb hírű ház, de senki sem mondhatja, hogy nem tartunk össze.
A szertartást Alison mellett ülöm végig, aki a kis Daeront szorongatja a karjaiban. A csecsemő végigsírdogálja a temetést, mintha érezné, mi történik. Alison folyamatosan nyugtatja. Ő próbál erős maradni — arcán némán csorognak a könnyek. Lyonel nővére, Laney Davis ellenben mindenkinél hangosabban zokog. A szülei őt átkarolva ülnek, és halkan hüppögnek.
Én is utat engedek a könnyeimnek. Most nem szégyellem őket. Látom, hogy McGalagony szeme különösen fénylik. Dumbledore átnyújt neki egy zsebkendőt, de ő is lógatja az orrát. Piton arcáról viszont szokás szerint nem lehet leolvasni semmilyen érzelmet.
A szertartás vezetője szép szavakkal emlékezik meg Lyonelről, de fel sem fogom, amit mond. Nem tudom levenni a szemem a fakoporsóba fektetett, fekete lepellel borított holttestről. Csak tompán hallom, amikor a szertartásvezető megkér bennünket, hogy álljunk fel a helyünkről, és helyezzük Lyonelt végső nyughelyére. Kábán engedelmeskedem, és követem a tömeget. Hirtelen egy kéz nehezedik a vállamra. Lassan felnézek.
Piton professzor arca még a szokásosnál is sápadtabb.
— Jól vagy, Diana? Úgy festesz, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnél.
Nem, nem vagyok jól — akarom felelni. Hogy lennék? Végül csak összeszorítom az ajkaimat, és kurtán biccentek. Erősnek kell lennem.
Pitont látszólag nem sikerül megnyugtatnom, mert végig mellettem marad, és aggódva fürkész. Még akkor is kísér, amikor vége a szertartásnak, és már visszafelé sétálunk. Én csak némán bambulom a sírköveket, és az a felirat jár a fejemben, amit Lyonel sírjára véstek:
Lyonel Davis
1977-1995
Szívünkben örökké élni fogsz.
— Szeretteid —
Mélázásomból két ismerős név zökkent ki. James és Lily Potter... Megtorpanok.
— Mi az, Diana? — kérdezi nyugtalanul.
Nem felelek, csak közelebb lépek a nagynénémék sírjához. Megbabonázva nézem a követ.
James Potter, született 1960., március 27., meghalt 1981., október 31.
Lily Potter, született 1960., január 30., meghalt 1981., október 31.
Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.
— „Utolsó ellenségként a halál semmisül meg"... mégis mit jelenthet ez? — kérdezem Chloétól.
— Gondolom, a halál utáni életre utal — mondja szomorúan a szarvas viperám.
Ez az első eset, hogy a temetés kezdete óta megszólal — eddig néma gyászba burkolózott.
Visszafordulok, hogy csatlakozzak Pitonhoz. A bájitaltantanár ugyanott áll, ahol hagytam, és meredten bámulja Potterék sírját. Az arca mintha meg-megrándulna. Hirtelen nem is tudom, mit látok rajta. Lehetséges, hogy... fájdalmat?
— Professzor...? — érintem meg óvatosan a karját.
Összerezzen, majd sarkon fordul, és szó nélkül elsiet.
— Nahát... ezt meg mi lelte? — hökken meg Chloe.
— Fogalmam sincs — ráncolom a homlokom, és még utoljára visszanézek, majd folytatom az utamat.
Lehet, hogy csak képzelődtem, de amikor Piton elfordult, mintha egy-két könnycseppet láttam volna megcsillanni az arcán.
Két sírsorral odébb megpillantom Dumbledore-t. Az egyik kő mellett térdel, és éppen virágot varázsol rá. Úgy tűnik, magába mélyed, de a közeledő lépteimre felkapja a fejét.
— Diana... — dörmögi. Szeme fátyolos a könnytől.
— U-uram — hebegem. — Bocsánat a zavarásért.
— Ugyan — törli meg a szemét —, nem zavarsz.
„Kendra Dumbledore, és lánya, Ariana" — olvasom le a sírkőről. — „Ahol a kincsed, ott a szíved is".
— Magam választottam az idézetet — dörmögi.
— Ők... ők a családtagjai, igazgató úr? — érdeklődöm félszegen.
— Igen — az édesanyám és a húgom. Sok-sok éve halottak már szegények. Egyedül az öcsém, Aberforth van életben.
— Sajnálom — suttogom.
— Én is... — rázza meg a fejét Dumbledore, és feltápászkodik a földről. — Menjünk, Diana...
A gyász mellett most már más gondolatok is befészkelik magukat a fejembe. Eddig nem tudtam, hogy a nagynénémék, meg Dumbledore családja is itt van eltemetve. Ezek szerint valaha mindnyájan itt éltek, és ez Harry szülőhelye is, nem csak Lyonelé. Keserűen állapítom meg, mennyi számomra fontos személy nyugszik most már ebben a temetőben.
A kapunál Alison vár rám. Daeronnak most már sikerült valamelyest megnyugodnia, és békésen alszik édesanyja karjaiban.
— Beszélni szeretnék veled, Di — közli Alison.
— Mondd — bólintok komoran.
— Döntöttem — vesz nagy levegőt. — Nem maradok tovább az ország területén. Voldemort visszatért, és veszélyt jelent a fiamra. Nem élném túl, ha elveszíteném őt is. El akarok rejtőzni. Már megbeszéltem a szüleimmel és Lyonel szüleivel is. Mindnyájan megértik, hogy nem akarok itt maradni. A Trimágus Tusa pénzéből tudok venni egy kis házat, és Daer meg én életünk végéig jól megélhetünk. Persze, azért szeretnék majd valami munkát is vállalni, ha nagyobb lesz.
Döbbenten hallgatom a szavait. Végül be kell látnom, hogy a lány döntése logikus.
— De hát... hová szeretnél menni?
— El, minél messzebbre, ahol Voldemort nem talál ránk egykönnyen. Arra gondoltam — pillant rám óvatosan —, hogy talán visszamehetnék veled Amerikába.
— Oh — kerekedik el a szemem. — Értem... Hát... Daer biztos jól fogja érezni magát — nézek a csecsemőre. — Convoll jó hely. Csendes, nyugodt és biztonságos. Neked is egész biztosan megfelel. És éppenséggel munkát is tudsz vállalni, ha nagyon szeretnél. Esetleg beajánlhatlak a Vidám Wampus fogadónál. A tulaj, John rendes fickó, és biztos elkélne neki a segítség.
— Köszönöm, hogy támogatsz, Di — ereszt meg felém egy mosolyt Alison. — Lyonel nem is választhatott volna nálad jobb keresztanyát a fiunk számára.
— Igyekszem — sütöm le a szemem.
Trixie és én a Trimágus Tusa tragédiája után egy héttel térünk haza. Eddigre érkezik vissza Remus és Tonks. A kezdeti feladataikat elvégezték, de azt mondják, még sok dolguk lesz, ezért már röviddel a tanév vége után vissza kell térnünk Nagy-Britanniába.
A napokban Cormac McLaggen is felkeres, hogy kifejezze az irányomba való részvétét és a csodálatát. Ezután persze főleg magáról beszél. Nem igazán törődök vele, igyekszem gyorsan lerázni a srácot.
A távozásunkkor Trixie hosszasan búcsúzkodik Viktor Krumtól. A zsupszkulccsal való utazás nyomán előtörnek belőlem a közelmúltban történt kellemetlen emlékek. Görcsbe rándul a gyomrom. Ellenben Trixie arcán még akkor is széles vigyor terül szét, amikor a Greylock-hegy lábához érkezünk.
Elhatározzuk, hogy meglátogatjuk a családját, hogy ne aggódjanak miatta. Remus és Tonks vezeti a menetet — elmélyülten beszélgetnek előttünk. Mi középen haladunk, mögöttünk pedig Alison sétál Daeronnal. A lány csodálattal az arcán tekint körbe — láthatóan tetszik neki a hely. Szerencsére mostanra megkapták a lakhatósági engedélyt a MACUSA elnökétől, Dagobert Numantől, úgyhogy ők ketten most már itt maradnak.
Trixie megpróbál a lehető leghalkabban visongani.
— Megcsókolt, Di! Viktor megcsókolt! És képzeld — meghívott a nyárra Bulgáriába! Remélem, anyáék elengednek. Viktor azt mondta, még soha egyetlen lány iránt sem érzett így, és én is így vagyok vele.
— Hűha, Trix — képedek el —, te aztán nem vagy semmi. Ugye tudod, hogy fog örülni ennek Emily? Hónapok óta drukkolt nektek.
— És ez még nem minden! — folytatja. — Azt mondta, most, hogy befejezte az iskolát, Amerikába költözik, és csatlakozik egy itteni kviddicscsapathoz. Tök közel lesz hozzám! — örvendezik.
— Nahát! — ámul Chloe. — Tényleg nagyon szerethet téged. Becsüld meg!
— Meg fogom — ígéri Trixie, miután lefordítom neki a szarvas viperám szavait. — Annyira boldog vagyok!
— Ennek örülök — karolok belé —, és gratulálok — kacsintok.
Trixie családja örömmel fogad bennünket. Szülei agyonölelgetik a lányukat, és ezerszer is köszöntetet mondanak Remusnak meg Tonksnak, amiért vigyáztak rá Angliában. Trixie öccsei, Alexander és Lucas körbeugrálják Alisont és Daeront, és kérdezgetik, hogy játszhatnak-e majd a kisfiúval, ha már nagyobb lesz. Úgy tűnik, Trixie szüleinek is szimpatikus a lány. Legalább már van egy család, akikkel Alison jóban lesz.
Claytonék megvendégelnek minket. A nap hátralévő részében körbevezetjük Alisont Convollban, majd a lány beköltözik a házba, amit vett magának. Chloe a sárkányistállóba hoppanál, hogy megnézze, mi újság Szilveszterrel. Miután elköszönünk mindenkitől, Trixie és én visszamegyünk az Ilvermornyba — elvégre, hivatalosan még nem zárult le a tanév.
Az Ilvermornyban az évzáró után mindig egy hatalmas bulit rendez az iskola. Ennek megszervezése ismét ránk, házvezetőkre hárul. Az év során Louis, Lisa, Bobby és én összeszokott kis csapat lettünk, így — a helyetteseink segítségével, persze — most is nagyobb problémák nélkül bonyolítjuk le az előkészületeket.
A lakoma elején Clayton professzor megkocogtatja a kristályserlegét, és csendet kér.
— Véget ért egy újabb hosszú, eseményekkel teli tanév — mosolyog a diákokra. — Remélem, idén is sikerült megtanulnotok egyet s mást, így lesz mit elfelejtenetek a nyáron — kacsint —, és a kollégáimnak lesz dolga jövőre is. Várunk benneteket vissza — addig is, csodálatos nyári szünetet kívánok mindenkinek! Mulassatok jól, és vigyázzatok magatokra.
A hallgatóság lelkesen megtapsolja az igazgatónőt. A lakoma fantasztikus, a szakácsok igazán kitettek magukért — ezután pedig kezdődik a zenés-táncos mulatság.
Én nem maradok a többiekkel, inkább magányosan bolyongok a kastély parkjában. Egyszer csak megpillantok egy alakot James és Isolt szobrának tövében. Óvatosan mögé osonok, és megköszörülöm a torkom. A puckwudgie összerezzen.
— Ne haragudj, hogy zavarlak... — szabadkozom.
— Mit keresel te itt? — húzza össze a szemét. — Nem a többi lurkóval kellene ünnepelned odabent?
— Nincs hozzá hangulatom — felelem, és a két szál szegfűre pillantok, amit az öreg puckwudgie a szobrok lábaihoz helyezett. — Tudtam, hogy te vagy az a William, aki Isolték barátja volt... — suttogom.
A puckwudgie egy ideig hallgat, majd végül szóra nyitja a száját.
— Miért jöttél? — kérdezi mogorván.
— Beszélni szerettem volna veled — sóhajtok. — Igaz, már nem aktuális, de... te tudtad, hogy én vagyok a Szarvas Kígyó?
William olyan sokáig marad csöndben, hogy már azt hiszem, nem is válaszol.
— Amint rájöttem, hogy megszűnt Gromlaith Gomold átka, erre gyanakodtam... — ismeri el. — Ismertem a Szarvas Kígyót, és tudtam, hogy Rionach-kal megszállottan kutattak az átok legyőzése után. Ő még a lány halála után is folytatta, de aztán eltűnt a Greylock-hegyről. Egy gonosz ember végzett vele. Azt hittem meghalt... de amikor találkoztam veled, megéreztem az ismerős mágiát. Az állatoknak és a varázslényeknek élesebbek az ösztöneik az embereknél. Amikor pedig elmondtad, hogy Isolt leszármazottja vagy, egyből tudtam, hogy a Szarvas Kígyó visszatért.
— Miért...? — kérdezem keserűen. — Miért nem mondtad el?
— Mert nem biztos, hogy hittél volna egy vén puckwudgie szavának — és mert nem az én feladatom volt. Ez a felfedezés rád várt.
— Ez hihetetlen... sejtette Dumbledore, sejtetted te is, mégsem mondtátok.
— A puckwudgie-k nézetei szerint saját magunknak kell megtalálnunk az utunkat. Ez tesz erőssé.
— Dumbledore is valami ilyesmit mondott... — mormogom. — Hát... köszönöm a beszélgetést. Minden jót, William — biccentek, azzal sarkon fordulok.
Legnagyobb meglepetésemre a puckwudgie utánam szól.
— Tudod... nem mondom, hogy nem vagy te is idegesítő, mint a többi ember... de el kell ismernem, hogy hasonlítasz Isoltra. Tulajdonképpen őrá emlékeztetsz.
Hátrafordítom a fejem, és megeresztek egy félmosolyt a puckwudgie felé.
— Köszönöm.
— Még valami... — dörmögi. — A Szarvas Kígyó mindig számíthat a népére. Az Ilvermorny nem hagyja őt cserben.
— Tudom — biccentek.
Valamivel könnyebb szívvel folytatom az utamat a parkban. Elmélyülten birizgálom a nyakamban lévő fekete tollat. Ismételten elolvasom a nyelébe vésett feliratot: „A választ magadban keresd". Ez végül is egyezik azzal, amit Morrigan a mellékelt papírra írt, vagyis hogy higgyek magamban. Tulajdonképpen ennek az eszmének a segítségével sikerült animágussá válnom — a Szarvas Kígyóval kapcsolatban is önmagamban leltem meg a választ.
Lehet, hogy Williamnek, Dumbledore-nak és Morrigannek igaza van: néha kifejezetten erre van szükség. És ki vagyok én, hogy vitatkozzak három bölccsel?
Folytatása következik...