A harmadik próba reggelén Remus, Tonks, Trixie, Chloe és én a szokásos zsupszkulcsos megoldással utazunk a Roxfortba. Két felnőtt kísérőm úgy várja a harmadik próbát, mintha kisgyerekek lennének.
Előzetesen értesítést kaptunk, hogy a bajnokok családját szeretettel várják. Apámék természetesen nem fogadják el a meghívást, így én képviselem a családot.
Reggeli után érkezünk a kastélyba, ahol McGalagony fogad bennünket. A tanárnő üdvözöl mindenkit, aztán a nagyteremből nyíló kisebb helyiségbe terel bennünket.
Lyonel már ott van, a családjával együtt. Még a nővére is eljön, aki egykor hollóhátas volt itt, a Roxfortban, és akivel állítólag folyton civakodnak. Most mégis büszkének tűnik az öccsére. Sejtem, hogy a sok veszekedés ellenére azért szeretik egymást. Mi is hasonlóan vagyunk Dudley-val. Ilyen ez a testvéri szeretet...
Fleur Delacour épp az édesanyjával és a kishúgával beszélget — természetesen franciául. Amikor meglátnak, ő és Gabrielle vidáman integetnek nekem.
Krum bolgárul társalog sötét hajú szüleivel, ám amikor észreveszi Trixie-t, azonnal elé siet, és a szüleihez vezeti, hogy bemutassa nekik. A Clayton-lány kezdetben kicsit szerencsétlenül ácsorog, és a talárja ujját gyűrögeti, de aztán feltalálja magát.
Én egy darabig Remusszal és Tonksszal vagyok, de aztán Lyonel int, hogy menjek oda hozzá.
— Anya, apa, Laney, ő itt a legjobb barátom, Di — mutat be a családjának. — Sokat meséltem már róla.
— Á, igen... Mardekár utódja — fog kezet velem az édesapja. — Örülök, hogy megismerhetlek.
Mr. Davis magas, őszülő, bajuszos ember. Elegáns nadrágot és zakót visel kalappal. Pirospozsgás arca és csillogó, barna szemei barátságos természetről árulkodnak.
Az fiú édesanyja apró, törékeny külsejű, csinos nő. Megállapítom, hogy Lyonel tőle örökölte a rozsdabarna haját. Mrs. Davis két puszival köszönt.
Lyonel nővére, Laney küllemre nagyon hasonlít az öccsére — le se tagadhatnák egymást. Kimérten, határozottan szorítja meg a kezem.
— Diana Dursley vagyok. Én is nagyon örülök, hogy megismerhetem magukat. Úgy hallottam, hamarosan találkozunk majd egy esküvőn is — kacsintok.
— Úgy ám! — nevetgél kedélyesen az apja. — Lyo nagy csibész — rázza meg a mutatóujját a fiú felé.
— A lehető legjobb lányt fogta ki, higgyék el — mosolygok.
— Igen, találkoztunk már Alisonnal — bólogat az édesanyja. — Az a lány egy angyal. Az én kisfiam jól választott — karol bele Lyonelbe.
— Még mindig olyan hirtelennek tűnik nekem ez az egész — csóválja a fejét a nővére.
— Ha nem tetszik, maradj vénlány! — mordul rá a fiú, mire alig bírom visszatartani a kacagást. — Apropó, esküvő — fordul felém Lyonel. — Di, Alison szeretné, ha te lennél az egyik koszorúslány. Megtennéd nekünk ezt a szívességet?
— Hát persze! — lelkendezem. — Nagyon szívesen.
Ekkor észreveszem, hogy Harry lép a helyiségbe, és tanácstalanul néz körbe.
— Bocsássanak meg — szabadkozom Daviséknek —, de vár az unokatestvérem.
Otthagyom őket, és a saját rokonomhoz sietek.
— Harry! — rohanom le.
— Di! — ölel meg. — De örülök neked! Sejtettem, hogy ha valaki eljön a családból, az csakis te lehetsz. Ó, és Chloe, hát te is itt vagy! — örvendezik.
— Hoztam két meglepetésvendéget is — kacsintok.
Harry ekkor veszi észre Remust és Tonksot.
— Lupin professzor! — esik le az álla.
— Szervusz, Harry — fog kezet vele az egykori sötét varázslatok kivédése tanárunk. — Örülök, hogy látlak. Eljöttünk megnézni téged — remélem, nem bánod.
— Dehogy bánom! — feleli kábán Harry. — Sőt, nagyon örülök, hogy jöttek.
— Helló, Harry — int Tonks, akinek a haja most éppen sötétkék színben pompázik. — A nevem Nymphadora Tonks, de szólíts csak Tonksnak. Auror vagyok a mágiaügyi minisztériumban, de az idei tanévben Di-ra vigyáztam Remusszal.
— Di sokat mesélt önről a...
— Tegezz csak — legyint a nő. — Nem vagyok még olyan öreg, mint Remus.
— Hé! — méltatlankodik a férfi, mire a nő csak pajkos hunyorgással felel. A vérfarkas hitetlenkedve rázza a fejét.
— Szóval, Di sokat mesélt rólad a leveleiben — korrigál Harry. — Azt is írta, hogy metamorfmágus vagy. Tényleg változtatni tudod a külsődet?
— Bizonyos mértékben — feleli Tonks, majd behunyja a szemét, és lila színűre változtatja a haját.
— Hűha! — ámul Harry. — És milyen aurornak lenni?
— Nem egyszerű, de nagyon szép hivatás.
— Gondolkozom ezen a pályán — vallja be Harry. — Mordon professzor szerint alkalmas lennék rá.
— Nos, ha ő így látja, akkor én is támogatom — mosolyog a nő. — Rémszem volt a mesterem az aurorképzőn. De jó lesz ma újra találkozni vele!
Remus, Tonks, Harry és én körbejárjuk a kastélyt. Ebédre visszatérünk a nagyterembe. A helyiségbe lépve megtorpanok.
— Most melyik asztalhoz üljek? — sopánkodom. Be kell valljam, kicsit skizofrén állapot. Elvégre Remus és Tonks biztos Harryhez ülnek. Én mardekáros vagyok, de most elvileg csak vendégként jöttem ide, hiszen idén az Ilvermornyban tanulok.
— Megértem a habozásod — néz rám együttérzően Tonks. — Világéletemben a Hugrabug asztalánál ültem.
— Hugrabugos voltál? — képedek el. — Ezt eddig még nem is mondtad.
— Mindig tartogatok meglepetéseket — neveti el magát.
— Tudjátok mit? Üljünk a Hollóhát asztalához — határozok. — Így a legdiplomatikusabb.
— Bölcs döntés — mosolyog rám Remus.
A hollóhátasok és a beauxbatonsosok eléggé meglepődnek, amikor letelepedünk közéjük, de nem mernek szólni semmit. Fleur Delacour csak mosolyog, Luna pedig lelkesen mellém csusszan.
— Hogy mentek a vizsgáid? — kérdezem.
— Egész jól. Talán a bűbájtan sikerült legjobban. Flitwick professzor külön megdicsért a vizsga után.
A tanárok némelyike szintén döbbenten nézi a csoportosulásunkat, de nem szólnak ránk. Dumbledore derűsen mosolyog, és meg mernék esküdni rá, hogy McGalagony szemében a büszkeség apró szikrája csillan meg, amikor felénk néz. Piton arcáról ellenben tömény undort olvasok le. Nyilván Remus miatt...
Délután folytatjuk a kastélyban való sétálgatást. Az esti lakomára ugyanígy ülünk le. Addigra már megjelennek a tanári asztalnál a zsűritagok is. Mr. Kuport ezúttal nem Percy helyettesíti, hanem maga Cornelius Caramel.
Harryn lászik, hogy nagyon ideges, alig eszik valamit. Én is izgulok, de természetesen nem magam miatt. Ha lehet, Chloe még nyugtalanabb.
— Jóságos viperaszarv... jóságos viperaszarv... — hajtogatja.
— Mi baj?
— Látod a tanári asztalnál azt a pasast? — kérdezi remegve.
— Melyiket? — ráncolom a szemöldököm.
— Akinek olyan ijesztően forog az egyik szeme.
Én is észreveszem a férfit. Arcán sebhelyek éktelenkednek, az orrából hiányzik egy darab, és valóban, az egyik szeme össze-vissza forog az üregében.
— Durva... — tátom el a számat.
— Ne bámuld olyan feltűnően! — szól rám Tonks. — Nem szereti.
— Ő lenne Rémszem Mordon? — érdeklődök.
— Igen — bólint Tonks. — A szeme varázserejű. Átlát mindenen, még a láthatatlanná tévő köpenyen is.
— Hűha — ámulok.
A férfi mágikus szemét most épp ránk függeszti. Tonks felemeli a kezét, és vidáman int neki, mire Mordon viszonozza a gesztust.
— Kiver a veríték ettől az embertől! — panaszkodik Chloe.
— Kígyó vagy, nem is tudsz izzadni — csóválom a fejem.
— Attól még használhatok ilyen szófordulatokat! — méltatlankodik.
— Egyébként, így elsőre nekem se valami megnyerő — pislogok bizonytalanul a tanár irányába. Ő azonban nem néz a szemembe.
Amikor mindenki befejezi az evést, Dumbledore felemelkedik a székéről, és csendet kér.
— Hölgyeim és uraim, elérkezett a Trimágus Tusa harmadik, s egyben utolsó próbájának estéje. Kérem a bajnokokat, hogy Mr. Bumfolt kíséretében fáradjanak a kviddicspályára. A tisztelt közönség és a zsűri többi tagjai öt perc múlva követik majd őket.
Harry és Fleur feltápászkodnak az asztalunktól. Szorosan átölelem az unokatestvéremet, és sok szerencsét kívánok neki és a Delacour lánynak. Látom, hogy a Mardekár asztalánál Alison búcsúcsókot ad Lyonelnek, Trixie pedig a karjaiba zárja Viktor Krumot.
A négy bajnok bevárja egymást, és együtt sétálnak ki a nagyterem ajtaján. Mindenki tapsol és füttyög. A kezemet tördelve ücsörgök a helyemen.
— Ne aggódj — simítja meg a hátamat Luna. — Meg tudják csinálni.
— Tudom, persze... — sóhajtok.
Chloe az ölemben reszket.
— Legyen már vége ennek az egésznek...
Remusszal, Tonksszal, Lunával és Trixie-vel ülök a lelátóra. A kviddicspálya helyén hat méter magas sövényfalak alkotnak labirintust. A társaságunkhoz csatlakozik Ginny is.
— Harryről ma lehozott egy cikket Rita Vitrol — füstölög. — Hogy van képe...?
— Milyen cikket? — csodálkozom.
— Az a lényege, hogy Harry kiszámíthatatlan és közveszélyes. Vitrol azt írta, hogy talán agykárosodást szenvedett, amikor Tudjukki megtámadta. Megemlítette azt is, hogy párszaszájú, és hogy „fú, ez milyen rossz dolog". Meg hogy vérfarkas és óriásivadékokkal barátkozik.
— Előbb tapasztaljon, aztán szájaljon az a nő — húzom össze a szemöldökömet. — Az egyik legjobb dolog az életemben, hogy párszaszájú lettem. Hagrid és Remus pedig a legjobb emberek közé tartoznak, akiket ismerek.
— Hát persze — bólogat Ginny. — Mindegy, Vitrol soha senkiről nem ír jót. De hogy idáig süllyedjen...
— Nevetséges — értek egyet.
A stadionba négy ember lép, és a bajnokok mellé sétálnak — Hagrid, McGalagony, Flitwick és Mordon. Mind piros csillagot viselnek a ruhájukon.
— Ők mit csinálnak ott? — kérdezem Ginnyt.
— Gondolom, járőröznek majd a labirintus körül, és megvédik a bajnokokat, ha bajba kerülnek.
— Hölgyeim és uraim! — harsogja mágikusan felerősített hangján Ludo Bumfolt. — Ezennel kezdetét veszi a Trimágus Tusa harmadik, és egyben utolsó próbája! A verseny pillanatnyi állása következő: Lyonel Davis és Harry Potter, a Roxfort bajnokai nyolcvanöt-nyolcvanöt ponttal holtversenyben vezetik a mezőnyt!
Szavait akkora üdvrivalgás fogadja, hogy a megriadt madarak seregestől röppennek fel a Tiltott Rengeteg fáiról.
— A második helyen a Durmstrang Intézet bajnoka, Viktor Krum áll, nyolcvan ponttal! A harmadik helyezett Fleur Delacour, a Beauxbatons Mágusakadémia növendéke!
A közönség a két külföldi bajnoknak is tapsol.
— Akkor hát... — szól Bumfolt. — Harry és Lyonel. Sípszóra indultok. Három, kettő, egy...
A varázsló belefúj a sípjába, a két fiú pedig belép a labirintusba. Kis idő múlva indulhat Krum, majd a harmadik sípjelre Fleur is eltűnik a sövényfalak mögött.
Következik az idegtépő várakozás. Tekintetemet a labirintusra függesztem. Mélázásomból egyszer csak egy lány sikolya zökkent ki.
— Fleur — rezzenek össze. — Bajba kerülhetett.
— Ha kiszállnak a versenyből, biztos jeleznek majd a pálcájukkal — mondja bizonytalanul Ginny.
Még jobban megijedek, amikor Lyonel jajveszékelését hallom. Nem sokkal ezután piros szikrák jellennek meg a levegőben, McGalagony pedig máris elindul, hogy kihozza a szorult helyzetbe került bajnokot.
— Csak nem feladta? — hökkenek meg. — Lyonel nem tenne ilyet. Egy mardekáros sosem hagyja magát, ezt ő maga mondta nekem az első napomon.
— Talán most mégis feladta — véli Ginny.
— Nem, biztos nem — rázom meg a fejem. — Itt valami bűzlik.
Egyszer csak elhomályosul előttem a stadion képe, és már a labirintus belsejét látom. Harry és Lyonel vállt vállnak vetve küzdenek egy hatalmas pókkal. A bestia megragadja az unokatestvéremet. Ő és Lyonel kétségbeesetten szórják az átkokat, de hasztalanul.
— Capitulatus! — kiáltja el magát Harry, mire a lény végre elengedi őt.
Zuhan vagy hat métert, mire földet ér. Lyonellel rászegezik a pálcájukat a pók hasára, és kórusban kiáltják a kábító-átkot.
— Stupor!
A nyolclábú megdermed, és ájultan esik össze.
— Jól vagy? — sétál oda Lyonel Harryhez. — Nem esett rád?
— Nem — nyugtatja Harry.
Megsérült az egyik lába. A sövényfalnak támaszkodva feláll. Csak néhány méterre van tőlük a Trimágus Kupa.
— Fogd meg — mondja Harry. — Gyerünk, fogd meg. Ott van a célnál.
Lyonel arcán látszik a vívódás. Végül Harry felé fordul, és nagy levegőt vesz.
— Te fogd meg. Neked kell győznöd. Kétszer mentetted meg idebent az életemet. Megérdemled.
— Ez itt nem számít. Az győz, aki elsőnek fogja meg a kupát. Az pedig te leszel. Fél lábon nem tudok versenyt futni veled. Gyerünk, ne játszd a nagylelkűt! Hozz győzelmet a Mardekárnak — mondja keserűen az unokatestvérem.
— Így is elég nagy a széthúzás a két ház között — csóválja a fejét Lyonel. — Ideje véget vetni ennek. Együtt szerezzük meg a kupát.
— Tessék? — hökken meg Harry.
— Jól hallottad. Benne vagy, vagy sem? — kérdezi Lyonel.
Harry néhány pillanatig szótlanul áll, aztán elmosolyodik.
— Igazad van. Végül is, mindketten segítettünk egymásnak, és célba értünk. Most megmutathatjuk, hogy a Griffendél és a Mardekár ugyanannyit ér. Roxfortos győzelem lesz.
— Így van. Holtversenyben nyerünk — bólogat Lyonel.
Odalép az unokatestvéremhez, megragadja az egyik karját, és a serleghez támogatja.
— Di büszke lesz ránk — véli Harry.
— Az biztos — mondja derűsen Lyonel. — Mindkettőnknek drukkol, és mióta hajtogatja, hogy a házaknak össze kell tartaniuk...
Ekkor elérik a serleget.
— Háromra, rendben? — pillant Harry Lyonelre, mire a fiú bólint. — Egy, kettő, három...
Amint megragadják a Trimágus Kupát, az kék fénnyel felizzik, és egy temetőbe repíti őket.
Szaporán veszem a levegőt, amikor magamhoz térek. Chloe kúszik az arcom elé.
— M-mi történt, Di? Mit láttál?
— A Serleg... zsupszkulcs volt. Megbűvölték. Egy temetőbe vitte Harryt és Lyonelt.
— Éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a versennyel!
— Chloe... azt mondtad, álmodtál egy temetőről. El tudsz vinni oda?
— Talán — feleli. — Kapaszkodj belém, erősen.
— Di... mi a frászt csinálsz? — kérdezi Ginny, amikor elszántan a karom köré kulcsolom Chloét.
— Nincs időm magyarázkodni — nézek rá bocsánatkérően. — Minden perc számít. Később majd mindent elmondok.
Feltéve, ha lesz később — teszem hozzá magamban. A gondolatra összerándul a gyomrom. A roxfortiak talán nem is sejtik, hogy életveszély fenyeget legalább két bajnokot.
Még hallom Remus és Tonks döbbent kiáltását, aztán köddé válok. Mint minden hoppanáláskor, körülvesz a szokásos, préselő űr. Tántorogva érek földet.
Körülnézek. Jobbra tőlünk egy tiszafa áll, mögötte kápolna rajzolódik ki — körülöttünk pedig mindenhol sírkövek.
— Épp, mint az álmaimban — sziszegi Chloe.
Teszek néhány lépést. Ekkor veszem észre Harryt és Lyonelt. Egy köpcös, csuklyás alak áll velük szemben. Az unokatestvérem a homlokára szorítja a kezét. Szemmel láthatóan iszonyú fájdalommal küszköd — bizonyára a sebhelye...
— Öld meg a másikat — harsan fel egy jéghideg hang.
— Avada Kedavra! — visítja egy másik hang.
Puffanást hallok, és valaki mellém gurul. Kis híján magával ránt.
— Di? — kerekedik el a szeme. — Te meg hogy kerülsz ide?
— Csss! — szorítom a számhoz a mutatóujjam, és behúzom egy sírkő mögé.
— Majdnem eltalált az az átok — suttogja. — Épphogy sikerült kitérnem előle.
— Figyelj, Lyo — szólok hozzá halkan. — Ki kell hoznunk Harryt ebből a szorult helyzetből. Menj vissza Chloéval, és hozz segítséget.
— Nem hagylak egyedül — makacskodik. — Mire visszaérnénk, már késő lenne. Ezek habozás nélkül ölnek.
Az alacsony köpenyes időközben megragadja Harryt. Egy márvány sírkőoszlop felé vonszolja, és alaposan rákötözi.
— Féregfark! — szólal meg döbbenten Harry.
Az alak nem szól semmit. Megjelenik viszont egy hatalmas kígyó, és körbe-körbe csúszik a sírkő körül.
— A francba! — szisszen fel Chloe. — Így nem tudok hogy odamenni érte. Ha sikerülne is a sírkőre hoppanálnom, azonnal észrevenne és megtámadna. Ő sokkal erősebb nálam.
Féregfark a sír elé vonszol egy jókora, vízzel teli üstöt. A pálcájával tüzet gyújt alatta. A folyadék pillanatok alatt felforr, és mindent pára terít be.
— Na, most menj, Chloe — kérem.
A szarvas vipera megindul a sötétben, és hamarosan elnyeli a füst. Nem kell hozzá sok idő, dühödt sziszegést hallok.
— Észrevett, Di! — kiáltja Chloe. — Megpróbálom feltartani, ti tegyétek a dolgotokat! Szabadítsátok ki Harryt!
Hallom, hogy valami csobban az üstben.
— Semmit sem látok — szitkozódom. — Mit csináljunk, Lyonel?
— Lassan menjünk közelebb — javasolja.
Araszolni kezdünk, a varázspálcánkat mereven magunk előtt tartva. A szívem szaporán ver.
— Halott apa, csontod tudatlan adatik, s új testet ölt fiad — zengi Féregfark.
Újabb csobbanást és fortyogást hallok.
— Szolga... élő húsod... ím önként adatik... s életre kel urad.
Vérfagyasztó visítás és újabb csobbanás következik. Megtorpanunk.
— Ellenség... a véred... erővel vétetik... s feltámad ellened.
Ekkor Harry kiáltását hallom.
— Micsoda? — hüledezek, és megszaporázom a lépteimet.
A következő pillanatban viszont a kondérból vakító szikrák törnek elő mind a négy égtáj felé. Lyonel villámsebességgel lehúz a földre.
— Talárt — hallok meg egy rekedtes hangot.
Amikor felnézek, belém mar a kétségbeesés. A kondérban Voldemort nagyúr ácsorog, immár új testet ötlve.
Annyira el van foglalva saját maga szemlélésével, hogy észre sem vesz minket és a két harcoló kígyót. Nagini és Chloe ádáz csatát vívnak. A hatalmas, mérgező hüllő vad sziszegéssel próbálja megsebezni a szarvas viperámat, aki kitartóan hoppanálgat körülötte. Látom viszont, hogy kimeríti a művelet, és kezd fáradni. Egyre kisebb távokat képes megtenni.
Voldemort Harryre szegezi a tekintetét, és hideg, éles kacajt hallat. Összenézünk Lyonellel, és szavak nélkül megegyezünk abban, hogy eljött a cselekvés ideje.
— Bármi történjék is, Di, örülök, hogy megismertelek — suttogja.
— Én is — biccentek gombóccal a torkomban.
Lyonel nagyot nyel.
— Ha... ha történne velem valami... vigyázz Alisonra és a kicsire.
— Úgy lesz. Ha pedig velem történne valami, viseljétek gondját Chloénak.
— Mind meghalhatunk... — csóválja a fejét. — Bárhogy is lesz, előtte még pörköljünk oda a francos Sötét Nagyúrnak! — tartja elém a tenyerét.
— Helyes beszéd! — csapok bele.
— Emlékezz, mit mondtam neked, Di... Egy mardekáros sosem hagyja magát. Küzdenünk kell a végsőkig. Megígéred nekem, hogy így teszel?
— Megígérem — felelem elszántan.
— Akkor jó — ereszt meg felém egy halvány mosolyt.
Felugrunk a földről, és az újjászületett Sötét Nagyúrra szegezzük a pálcánkat. Ez már felkelti a figyelmét.
— Féregfark — dörren rá a földön kuporgó szolgájára. — Nem végeztél elég alapos munkát. A fiú életben maradt.
— Bocsáss meg, nagyúr... — nyöszörög Féregfark.
— Annyi baj legyen... Avada Kedavra! — kiáltja, mire Lyonel és én félreugrunk.
A fiú heves támadásba kezd a Sötét Nagyúr ellen. Olyan sebességgel mozognak, hogy nem merek közbeavatkozni, nehogy véletlen Lyonelben tegyek kárt.
— Ezt nevezem én párbajnak! — rikkantja elégedetten Voldemort. — Jól kitanítottak, fiú. Egy ilyen erős embernek hasznát venném a seregemben.
— Soha! — harsogja Lyonel.
— Ahogy gondolod. Avada Kedavra!
Az átok nem talál, mert félúton összeütközik Lyonel rontásával, így a küzdelmet folytatják. Egyre jobban kezd elmérgesedni a dolog. Nem ismerek ügyesebb párbajozót a fiúnál, és Voldemort is vicsorogva veszi tudomásul, hogy milyen képzett tizenhét évessel áll szemben.
Látom, hogy Chloe már nincs olyan állapotban, hogy hoppanálni tudjon, és sarokba szorul Naginivel szemben. A hatalmas kígyó kitátja a száját, hogy lecsapjon. Gyorsan a szarvas viperám segítségére sietek.
— Mész onnan, rusnya hüllő! — kiabálom, és egy rontással odébb repítem Naginit.
A kígyó dühösen sziszegve fordul felém.
— Ostoba ember... ezért a húzásért a vacsorám leszel.
— Nem hinném — felelem párszaszóul, mire őszintén megdöbben.
— Kígyónyelvű...
— Úgy van — Méghozzá Mardekár utódja.
— Nem lehet... gazdám Mardekár utódja.
— Én egy másik vagyok.
— Vagy úgy... A kis viperád nevetséges. Nekem támadt, ezért felfalom vacsorára.
— Nem falsz fel senkit, főleg nem Chloét. Hagyd őt békén!
— Te nekem nem parancsolsz... csak gazdám parancsol — sziszegi, azzal felém lendül.
Sóbálvány-átkot küldök rá, amitől megderemed. Lehajolok a kimerült szarvas viperámhoz.
— Chloe, jól vagy?
Erőtlenül bólint, és visszahanyatlik a földre.
— Tarts ki — simítom meg a szarvacskáit.
Ekkor újabb kiáltást hallok a párbajozók felől, ám ezúttal nem Voldemortét, és nem is Lyonelét.
— Avada Kedavra!
Villámgyorsan megpördülök a tengelyem körül. Féregfark felemelt pálcával áll Lyonel háta mögött. A belőle kilövellő átok a bordái között éri őt. Kétségbeesetten nézem, ahogy a fiú, aki három éve az egyik legjobb barátom, a földre hanyatlik.
— Ne! — rikoltom, és könny szökik a szemembe.
Nem érdekel, hogy ott van mellette Voldemort — nem érdekel semmi. Otthagyom Chloét, és Lyonelhez rohanok. Letérdelek mellé, megragadom a vállát, és a hátára fordítom. A mogyoróbarna tekintet, ami mindig olyan elevenen, barátságosan csillogott, most üvegesen mered a semmibe.
— Neee! — üvöltöm, és zokogva a mellkasára borulok.
Képtelen vagyok felfogni. Lyonel Davis halott... A fiú, aki az első napomon a szárnyai alá vett, nincs többé. A fiú, akinek a sötét varázslatok kivédése tudásom nagy részét köszönhetem, a fiú, akit mindig csodáltam és tiszteltem, akivel annyi közös élmény köt össze minket, és aki annyira erős volt, hogy a Tűz Serlege kiválasztotta a Roxfort bajnokának... ez a fiú most itt fekszik előttem, holtan. A könnyek visszatarthatatlanul előtörnek belőlem, és patakokban csorognak az arcomon. Nem szégyellem őket. Egy barátért folynak — egy igazi hősért, akit végül egy áruló, gyáva alak tett el láb alól.
— Hátba támadtad őt, Féregfark — szólal meg valahol felettem Voldemort fagyos hangja.
— I-igen, nagyúr. Nos...
— Méltó ellenfél volt. Én akartam végezni vele! — csattan fel vészjóslóan.
— Bo-bocsánat, nagyúr. Én csak...
— Tán úgy láttad, segítségre van szükségem? Hogy nem bírok vele egymagam?
— Nem, nagyuram, persze, hogy nem. Csupán...
— Még egyszer ne merj beavatkozni a személyes párbajomba, különben meglakolsz!
— I-igenis, nagyúr. S-sajnálom.
— Normális esetben kínzást érdemelnél... ám mivel segítettél nekem testet ölteni, kivételesen elnézem a baklövésed.
— Kö-köszönöm, nagyúr. Meg sem érdemlek ekkora kegyet!
— Az biztos... — dörmögi Voldemort. — A lány hogy került ide?
— N-nem tudom, nagyúr. Talán kérdezd meg tőle.
— Állj fel! — dörren rám Voldemort, mire összerezzenek. — Állj fel, és fordulj szembe velem, ahogy azt tisztességes emberhez illik! Vagy talán félsz? Gyáva vagy?
Igen, félek — felelem gondolatban —, de nem vagyok gyáva.
Lassan felemelkedek Lyonel holtteste mellől, és a Sötét Nagyúr arcába nézek. Amikor összetalálkozik a tekintetünk, furcsa érzés jár át. Megborzongok — s furcsamód Voldemorton is ugyanezt látom.
— Valahonnan nagyon ismerősnek tűnsz — pedig meggyőződésem, hogy még nem láttalak... Ki vagy te? — teszi fel a kérdést.
— Egyszer találkoztam a múltamban a te múltaddal — felelem csendesen.
— Nem válaszoltál a kérdésemre... — morogja. — Ki vagy?
— Diana Dursley — mutatkozok be. — Harry Potter unokatestvére, Isolt Sayre és Morrigan animágusnő leszármazottja... és Mardekár másik utódja.
A kígyószerű arc világos ajkai elnyílnak a döbbenettől.
— Lehetetlen... Harry Potternek csak koszos mugli rokonai maradtak.
— Ne sértegesd a családomat!
— Egy sárvérű nem lehet Mardekár utódja — folytatja merengve. — Egyszerűen képtelenség...
— Nem, nem az — ismétlem dacosan. — Isolt Sayre vérvonalát megátkozta a nagynénje, Gormlaith Gomold, ezért csak varázstalan utódjai születtek. Ám a Szarvas Kígyó feloldotta az átkot.
— A Szarvas Kígyó halott — közli Voldemort. — Én öltem meg, tizenhárom éve. Nem oldhatott fel semmilyen átkot.
— Rajta kívül más nem tehette — felelem. — Párszaszó varázslatot csak párszaszó varázslat oldhat fel — te pedig egész biztosan nem voltál.
— Akkor mégis, hogyan...? — töpreng Voldemort.
Hirtelen megakad a szeme Naginin és Chloén.
— Az egy szarvas vipera?
— Igen — felelem habozva. — A varázserőmből teremtettem.
Voldemort kővé dermedve áll, aztán megremeg a dühtől.
— Nem! — üvölti. — Az a bestia átvert! Ahelyett, hogy engem... Most már értem — pillant rám. — Választhatott. Ezzel nem számoltam. De nem... egész biztosan nem tudod még kezelni...
Semmit nem értek. Mielőtt észbe kaphatnék, Voldemort kilő felém egy varázslatot, aminek következtében kötelek tekerednek rám, és rövid időn belül Harry mellett kötök ki a sírkőoszlopon.
— Nyújtsd a kezed, Féregfark — veti oda a szolgájának Voldemort.
— Ó, nagyúr... köszönöm, köszönöm... — emeli fel az undok patkány a vérző csonkban végződő karját.
— Levágta a főzethez — nyögi oda nekem Harry. Látszik, hogy nagyon szenved a sebhelyével.
— A másik kezedet, Féregfark — neveti ki a nagyúr.
— Könyörgök, uram... könyörgök...
— Te undok, aljas, alattomos féreg! — kiabálok rá. — Megölted Lyonelt! Hátulról gyilkoltad meg! Engem a Mardekár szégyenének neveznek... de tudod mit? Te vagy a Griffendél szégyene! Soha nem láttam még olyan gyáva alakot, mint te! Patkány — köpök a sírkőre.
— Hallgass! — dörren rám Voldemort.
— Nem! — vágok vissza. — Lyonel Davis a barátom volt, és azt akarta, hogy a végsőkig küzdjek!
— Ostoba lány... ő már halott. És hamarosan te is az leszel. Crucio! — szegezi rám a pálcáját.
Borzalmas fájdalom terjed szét a testemben. Mintha többféle kínzóeszközt alkalmaznának rajtam egyszerre. Üvöltök, vergődök kínomban, kétségbeesetten próbálok szabadulni a kötelek közül. Hiába.
Aztán csodák csodájára, a fájdalom megszűnik. Voldemort leveszi rólam az átkot. Zihálva kinyitom a szemem, és látom, hogy feltűri Féregfark talárjának az ujját, és szemügyre veszi a bal alkarján vöröslő Sötét Jegyet.
— Kirajzolódott — motyogja. — Észre kellett venniük... most majd kiderül... most meglátjuk...
Azzal rányomja hosszú, fehér mutatóujját Féregfark jegyére. Az vörösből fekete színbe vált. A patkány felordít, vele együtt pedig Harry is.
— Már érzik — suttogja elégedetten Voldemort, izzó vörös szemét a csillagokra függesztve. — Vajon hányan lesznek a bátrak, akik visszatérnek? És hányan az ostobák, akik nem?
Voldemort járkálni kezd a sírkő előtt, és a temetőt fürkészi. Amikor ránk néz, elvigyorodik.
— Néhai apám földi maradványain álltok. A mugli apám porladó tetemén... Bolond volt... akárcsak a te drága jó anyád, Harry. De mindkettőnek hasznát vettük, nem igaz? Anyád megmentett téged az élete árán... Én megöltem apámat, és lásd, holtában milyen jól jött nekem...
Voldemort újra nevet. Undorodom tőle. Folytatja a járkálást, tovább fürkészi a környéket. Időközben feloldozza a sóbálvány-átok alól Naginit, aki ismét körözni kezd a sírkő körül. Szegény Chloe reszketve a cipőmhöz csúszik.
— Ostobák... — sziszegi kárörvendően Nagini. — Most aztán mind a gyomromban végzitek.
— Látjátok azt házat ott a dombon? — kérdezi csevegő hangon Voldemort. — Ott lakott az apám. Az anyám, aki itt élt a faluban, beleszeretett. De mikor elmondta apámnak, hogy boszorkány, az elhagyta őt... mert apám irtózott a mágiától... Elhagyta anyámat, és visszatért a szüleihez, még mielőtt a világra jöttem... Anyám belehalt a szülésbe, s én egy mugli árvaházban nőttem fel... de megesküdtem, hogy megkeresem apámat... bosszút álltam rajta, a bolondon, akitől ezt a nevet kaptam... Tom Denem...
Voldemort tovább sétál, sírról sírra járatva pillantását.
— Nosztalgikus történeteket mesélek a családomról? Lám, lám, kezdek érzelgőssé válni... De nézzétek! Itt jön az igazi családom...
Egyszerre csak csuklyás, álarcot viselő varázslók tucatjai hoppanálnak a temetőbe. Tétován elindulnak Voldemort felé — bizonyára tartanak tőle. Végül az egyik térdre ereszkedik, és megcsókolja Voldemort talárjának szegélyét.
— Nagyúr... kegyelmes uram...
A többiek sorra követik a példáját, aztán körbeállják a sírkövet. A kör nem teljes, itt-ott hézagok találhatók. Voldemort végigfuttatja tekintetét a csuklyásokon.
— Üdv néktek, halálfalók! Tizenhárom év... tizenhárom hosszú év telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk. Hívó jelemre mégis úgy siettettek hozzám, mintha tegnap váltunk volna el. Akkor hát, még mindig egyesít bennünket a Sötét Jegy! Vagy mégsem? Bűntudat... Betölti a levegőt a bűntudat bűze...
A csuklyások megremegnek.
— Itt álltok épen és egészségesen, varázserőtök teljében — mily' fürgén és könnyedén itt termettetek! — és azt kérdem magamtól... miért nem próbáltak soha ezek a varázslók segíteni urukon, akinek örök hűséget esküdtek?
A halálfalók hallgatnak. Egyedül Féregfark mozog — zokogva dajkálja csonka karját. Megérdemli... Időközben felszárad az arcomról a könny, és már csak tompa űrt érzek a mellkasomban. Izzó gyűlölettel meredek az emberre, aki annak idején elárulta Harry szüleit, most pedig meggyilkolta az egyik legjobb barátomat.
— És azt felelem magamnak — folytatja Voldemort —, hogy azt hitték, megtörtem, úgy vélték, végem van. Visszasompolyogtak hát ellenségeim közé, és eltévelyedésre, kényszerítő átokra hivatkoztak... Azután azt kérdem magamtól: hogyan is hihették, hogy nem térek vissza? Hogyan hihették ők, akik tudták, hogy már réges-rég felvérteztem magam a halandókat fenyegető pusztulás ellen? Ők, akiknek megmutattam rettenetes hatalmam, akik ismertek, mikor én voltam a földkerekség legnagyobb mágusa? És azt felelem magamnak, talán azt hitték, létezhet egy még nagyobb erő, ami letörheti Voldemort nagyúr hatalmát...Talán most mást szolgálnak... Talán átpártoltak a sárvérűek, a pórnép és a muglik nagy barátjához, Albus Dumbledore-hoz!
Az igazgató nevének említésére többen motyogni kezdenek, és a fejüket rázzák.
— Ez csalódás számomra... — cicceg Voldemort. — Nem titkolhatom, hogy mélyen csalódott vagyok...
Az egyik álarcos kitör a körből, és remegve Voldemort elé veti magát.
— Nagyúr! Kegyelmes úr, irgalmazz! Bocsáss meg nekünk!
Voldemort nevetve rászegezi a pálcáját, épp úgy, ahogy korábban velem tette.
— Crucio!
A varázsló vonaglik és üvölt kínjában. Miután Voldemort kellően megkínozza, leveszi róla az átkot, és így szól.
— Kelj fel, Avery! Állj fel! Megbocsátásért esedezel? Én nem bocsátok meg. Én nem felejtek. Tizenhárom hosszú év... a megbocsátásomnak tizenhárom év vezeklés az ára. Féregfark már törlesztett valamicskét a tartozásából. Igaz, Féregfark?
Lenéz az undorító kis csatlósára, aki még mindig zokog.
— Nem hűségből tértél vissza hozzám, hanem mert rettegtél a régi barátaidtól. Megérdemled a kínt, Féregfark. Ugye, te is tudod?
— Igen, nagyúr — nyöszörög Féregfark. — Kérlek, uram... könyörgök...
— De segítettél, hogy visszatérhessek a saját testembe — mondja szenvtelenül Voldemort. — Hitvány kis köpönyegforgató vagy, de segítettél nekem... és Voldemort nagyúr megjutalmazza segítőit...
Felemeli a varázspálcáját, és kört ír le vele a levegőbe. Ennek nyomán ezüstös anyag tűnik fel, mely formálódni kezd, és egy emberi kéz alakját veszi fel. Féregfarkhoz röppen, és kesztyűszerűen elhelyezkedik a férfi vérző csuklójának végén. A patkány egy csapásra abbahagyja a sírást, és átszellemült arccal nézi új ezüstkezét. Próbaképpen hajlítgatni kezdi az ujjait, majd felemel egy faágat a földről, és porrá morzsolja a markában.
— Kegyelmes uram... Nagyúr... ez gyönyörű... köszönöm... köszönöm...
Térden csúszva odavánszorog Voldemorthoz, és megcsókolja a talárja szegélyét.
— Hűséged ne inogjon meg többé! — figyelmezteti a mágus.
— Nem fog, uram... nem fog, soha többé...
Kis híján felkiáltok, amikor Voldemort Lucius Malfoyhoz kezd beszélni. Közli vele, hogy a jövőben alázatosabb szolgálatot vár el tőle, és a többi, és a többi... Az is kiderül, hogy ő vezette a muglik elleni támadást a Világkupadöntőn.
Voldemort beszél Lestrange-ékről, akiket majd megjutalmaz, ha kiszabadítja őket, és a dementorokról meg az óriásokról, mint potenciális szövetségesekről. Kiderül, hogy Macnair, a hóhér is halálfaló, valamint a Crak- és a Monstro-család fejei is.
Voldemort a legszélesebb hézaghoz ér a körben.
— Innen hat halálfaló hiányzik... Három, aki az életét adta értem. Egy, aki túl gyáva volt hozzá, hogy visszatérjen... ő bűnhődni fog. Egy, aki végleg hátat fordított nekem... rá természetesen halál vár... És egy, akit hű szolgámnak nevezhetek, s aki már korábban visszatért hozzám. Az a hű szolgám a Roxfortban van. Az ő fáradozásának köszönhetjük, hogy fiatal barátaink ma itt van köztünk...
A halálfalók most ránk tekintenek. Lucius Malfoy kivételével engem egyikük sem ismer fel — döbbenten bámulják viszont Harryt.
— Úgy bizony... Amint látjátok, Harry Potter megtiszteli jelenlétével újjászületés-napi fogadásomat. A kisasszony pedig Diana Dursley, az unokatestvére... mellesleg, jómagam távoli rokona, aki azt állítja, hogy sárvérűként ő Mardekár utolsó élő utódja — rajtam kívül, persze.
A halálfalók némelyike gúnyos kacagásban tör ki, mások hitetlenkedve, vagy éppen undorodva merednek rám.
Voldemort elmeséli a bukása történetét — mely során megérinti Harryt, hogy bizonyítsa: már nem kell tartania tőle. A bujkálása és a visszatérése folyamatát is elmondja. Féregfark segítségével Bertha Jorkinsból szedte ki a szükséges információkat a Trimágus Tusához, majd megölte a nőt. Később az a titokzatos másik szolgája is segítette.
Elmondja, hogy az életre-keltő főzethez mindenképp a legnagyobb ellensége, Harry vérét akarta használni, mert úgy vélte, általa nagyobb hatalma lesz.
Amikor a történet végére ér, megkínozza az unokatestvéremet a Cruciatus-átokkal.
— Látjátok? Ostobaság volt azt hinnem, hogy ez a kölyök valaha is erősebb volt, mint én. Azt akarom, hogy mindenki elismerje: Harry Potter életét a vakszerencse mentette meg. A szemetek láttára fogok végezni vele, itt és most — itt, ahol Dumbledore nem segíthet neki, és most, mikor nincs már anyja, aki meghaljon helyette. Harcolhat az életéért. Megküzdök vele, hogy ne maradjon kétséges előttetek, melyikünk az erősebb. Már nem kell sokáig várnod, Nagini — súgja a kígyójának, majd a patkányához fordul. — Oldozd el, Féregfark, és add vissza neki a pálcáját!