A Szükség Szobájában töltött idő miatt lekésem az ebédet — így ellátogatok a konyhára. Nagy döbbenetemre az ottani házimanók között megtalálom Dobbyt is, valamint Mr. Kupor volt szolgáját, Winkyt.
Miközben étellel traktálnak, Dobby boldogan meséli, hogy Dumbledore felvette őket ide, és még fizetést meg szabadnapot is ad neki. Winky és a többi manó csak szégyenkeznek azon, hogy egy társuk pénzért dolgozik. Nem törődöm velük, mesélek Dobbynak arról, hogy mi újság velem mostanában, milyen az élet az Ilvermornyban. Miután befejezem az evést, elköszönök.
— Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Dobby!
— Én is, kisasszonyom! Szerencsés visszautazást!
— Köszönöm, Dobby. Látjuk még egymást — mosolygok rá.
Felkeresem a szobatársaimat, és velük lógok egy kicsit, a nap hátralévő részét pedig Ginnyvel és Lunával töltöm. Kiderül, hogy a roxforti kórus is jön az ír nemzetközi kórusfesztiválra, így a hollóhátas barátnőmmel ott is találkozhatunk. Már alig várom.
A zsupszkulcs indulása előtt kikísérnek a tölgyfaajtó elé. Clayton professzor, Trixie, Adam és Dumbledore már ott vannak. Búcsút veszünk Ginnytől, Lunától és a roxfortos igazgatótól.
Adam különösen nehezen válik meg az iskolától.
— Jövünk majd még ide, anya? — kérdezgeti Clayton professzort.
A nő Dumbledore-ra pillant.
— Természetesen bármikor szívesen látunk benneteket, ifjú Adam — biccent az igazgató. — Sőt... — hajol le hozzá, és bizalmasan a fülébe súg valamit.
— Hű! Komolyan...? Ezt még meg kell beszélem anyával — pillant fel Claytonra.
— Mit kell megbeszélned? — érdeklődik a nő.
— A professzor bácsi azt mondta, hogyha szeretnék ide járni, jövőre felvesznek.
— Tényleg? — hökken meg Clayton.
Dumbledore derűsen bólint.
— Úgy van. A legnagyobb örömmel látnánk az intézményünkben.
— Légyszi, anya! Lehet? — rángatja a ruhája ujját Adam.
— Nem tudom... elvégre Andrew is a Castelobruxóba ment. Az mégiscsak közelebb van...
— Naaa, légyszi, légyszi, légyszi!
— Beszélek róla apáddal, és átgondoljuk — sóhajt az anyja.
— Ez az! — ujjong a kisfiú.
Vidám hangulatban utazunk vissza az Ilvermornyba — még a zsupszkulcs rángatása sem szegi kedvünket. Trixie beszámol róla, hogy Viktor Krummal töltötte a napját, és fantasztikusan érezte magát. Nagyon örülök a kialakulóban lévő szerelmi életének.
Adam pedig amiatt örvendezik, hogy van lehetősége a Roxfortba járni. Végigszökdécseli a Greylock-hegyen felfelé vezető utat.
— Ha megérkezünk, az első dolga lesz az apját nyaggatni ezzel... — mormolja Clayton.
— Cassie néni, végül is, nem rossz ötlet. Adamnek jó helye lenne a Roxfortban, és Dumbledore professzor meg Di is tudna vigyázni rá.
— Tudom... Nekem eddig még eszembe se jutott ez a megoldás. Alberttel majd átbeszéljük a dolgot, aztán meglátjuk...
— A Roxfort biztonságos hely — mondom, mert tényleg így gondolom. Már amennyire persze egy varázslóiskola biztonságos lehet...
Telnek-múlnak a hetek, és lassacskán azon kapom magam, hogy már húsvét van. Rengeteg házit kapunk a szünetre, hiszen közelegnek az év végi vizsgák. Ám korántsem ez a legnagyobb megmérettetés. Mindenki izgatottan várja a házak közötti verseny második fordulóját. A tanárok annyit elárulnak, hogy valamiféle akadálypálya lesz felállítva nekünk a kastély parkjában, és varázslatot használhatunk majd hozzá.
Házvezetőként kötelességem megszervezni bizonyos eseményeket, többek között a húsvéti tojáskeresést. Trixie, Emily és a többi házvezető meg a helyetteseik segítségével egy halom csokitojást rejtünk el az Ilvermorny területén. Ez nem kis időnkbe telik. Persze az olyan területeket, mint a klubhelyiségek és a tanárok szobái, kihagyjuk, de ezeken kívül szinte mindenhová kerülnek édességek — még a parkba is.
Mi magunk nem veszünk részt a keresgélésben, de jó mulatság a szervezés is, és öröm látni a sok diákot, akik a szünet előtti utolsó napon tojások után kutatnak. Még néhány tanár is beszáll a mókába. Persze az akció egyáltalán nem olyan egyszerű, Clayton professzor ugyanis előzetesen bűbájjal kezelte a csokikat, így azokat nem lehet begyűjtő-bűbájjal megszerezni. Mugli módon kell hát keresgélni.
A tanári kar egybehangzó véleménye szerint a rendezvény kiválóan sikerül, és ennek minden szervező nagyon örül.
Április végén még két szuper hírt kapok Salmandertől. Az egyik, hogy sikeresen felzárkóztam a legendás lények gondozása tananyaggal, így nincs szükség további különórákra. A másik, hogy a sárkányistálló elkészült, és szükség is van rá, mert Szilveszter már tüzet okád.
— A legközelebbi hétvégén gyere le Convollba, és nézd meg. Chloe nagyon büszke rá.
— Azt képzelem — nevetek. — Mindenképp meglátogatom.
Persze rendszeresen mentem én hozzájuk eddig is, de az utóbbi két-három hétben elmaradoztam a rengeteg szerveznivalóm miatt. Kicsit bűntudatom is van. Úgy érzem, többet kellene lennem Chloéval. A napokban viszont olyan levelet kapok Harrytől, ami minden mást kiver a fejemből.
Kedves Di!
Nem fogod elhinni, mi történt!
Piton bájitaltanon előre ültetett, mert beszélgettem Ronnal és Hermionével. Ez eddig nem meglepő, de utána elkezdett fenyegetni, hogyha még egyszer lopok a bájitaltanszertárból, igazságszérumot ad nekem.
Pedig én nem loptam tőle! Te is tudod, hogy annak idején, amikor Százfűlé-főzetet készítettünk, Hermione szerezte meg a bikornisszarvat és a bumszalagbőrt. Most pedig — ezt még nem meséltem — Dobby adta nekem a varangydudvát. Eddig fogalmam sem volt, honnan szerezte, nem is gondolkoztam ezen. Hát, most kiderült, hogy Pitontól.
De nem is ez a legdurvább. Képzeld, óra közben bejött Karkarov. Beszélni akart Pitonnal — megvárta az óra végét, hogy ne szökhessen meg, mert az állítása szerint szántszándékkal kerüli őt. Kíváncsi voltam, mit beszélhetnek, ezért csöngetéskor direkt kiöntöttem a tatuepét, hogy a szünetben feltakaríthassam. Nem tudtam meg sokat, de Karkarovon látszott, hogy nagyon be van rezelve. Valamit mutatott Pitonnak a karján, és azt mondogatta, hogy egyre élesebben látszik, és hogy ez neki sem kerülhette el a figyelmét. Fogalmam sincs, miről beszélhetett. A napokban találkoztunk Siriusszal, de hirtelen nem volt ötlete.
Viszont mesélt néhány érdekes dolgot Barty Kuporról. Annak idején ő volt az, aki bezáratta Siriust az Azkabanba, tárgyalás nélkül. Akkor még a varázsbűn-üldözési főosztály vezetője volt, és sokan hitték, hogy ő lesz a következő miniszter. Csakhogy aztán letartóztatták a fiát néhány halálfaló társaságában. Kupor rendezett nekik egy tárgyalást, de aztán őket is az Azkabanba záratta. A saját fiát!
Sirius azt állítja, hogy látta, amikor behozták az ifjabb Kuport. Gyenge volt, nagyjából egy éven belül meg is halt. Kupor meg a felesége meglátogatták a halálos ágyán. Akkor már az asszony is nagyon megviselt volt, nem sokkal a fia után ő is távozott az élők sorából. Mivel Kupor fia bemocskolta a család nevét, Caramel lett a miniszter, ő pedig (amint azt te is tudod) a nemzetközi máguskapcsolatok főosztályára került.
Ami a legaggasztóbb viszont, hogy hónapok óta nem látta senki. Percy állítása szerint levelekben közli velük az utasításokat. Gőzöm sincs, mi történhetett, de Sirius szerint mindez nem vall a munkamániás Kuporra.
Furcsa ez az egész. Már alig várom, hogy vége legyen a Trimágus Tusának. Remélem, veled minden rendben.
Harry
Ui.: Sirius az üdvözletét küldi.
Ígéretemhez híven a hétvégén tiszteletemet teszem a Salmander-háznál. Tina kedvesen üdvözöl, és megkínál egy kis süteménnyel. Salmander a Greylock-hegyre vezet, és megmutatja a sárkányistállót.
Nos, az építmény egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy hagyományos istálló. Kőből épült, alacsony tákolmány, rajta vasajtóval.
— Hogy fér el itt Szilveszter? — csodálkozom, hiszen amikor legutóbb láttam, a fiatal sárkány már elérte egy felnőtt ember méretét.
— Majd meglátod. Gyere — invitál Salmander.
Habozva követem. A látványtól, ami odabent fogad, leesik az állam. A helyiséget tértágító-bűbájjal kezelték, így hatalmas térségbe kerülök. A falakat elvarázsolták, hogy úgy nézzenek ki, akár az ég. Látok egy tavat, egy kisebb facsoportot, és tulajdonképpen mindent, ami egy sárkánynak kellhet.
Chloe vidáman csusszan elém.
— Di! — tekeredik a lábam köré. — Úgy hiányoztál!
— Chloe! — örömködök, és a vállamra veszem. — Hol van Szilveszter?
A következő pillanatban nagy szárnycsapásokkal leereszkedik az égből a vörös színű kínai gömblángsárkány, és velem szemben landol. Okos szemét Chloéra függeszti.
— Mama...
Aztán a tekintete az arcomra siklik.
— Di...
— Látod, milyen ügyes? Felismer téged! — lelkendezik Chloe. — Megtanítottam neki a neved. Már egész ügyesen beszél.
— Azta... — ámulok. — Szia, Szilveszter — köszönök párszaszóul a sárkánynak. — Hogy vagy?
— Jó itt lenni — ismeri el. — Csak most éhes vagyok. Tudsz enni adni? — reménykedik.
— Már így is annyit eszik, mint egy bivalycsorda! — sopánkodik Chloe.
— Semmi baj, szólok Salmandernek, hogy hozzon neki kaját — ajánlkozom.
Lefordítom Salmandernek a sárkány problémáját, ő pedig máris intézkedik.
— Göthe bácsi kedves és jó — mondja Szilveszter. — Én szeretem Göthe bácsit.
— Én is — ismeri el Chloe.
— Én is — kuncogok. — Ki ne szeretné?
Sokáig időzöm Szilveszternél és Chloénál. A kissárkány még mindig igényli a „mamája" társaságát, de a szarvas viperám reméli, hogy egy-két hónap múlva önállóbb lesz. Már most nagyon gyorsan fejlődik.
Beszámolok Chloénak Harry leveléről. A szarvas vipera aggódva hallgatja a baljós eseményeket.
— Nem tudom, Di, nekem nagyon rossz előérzetem van... hónapok óta egy temetőről álmodok. Akkor éreztem ilyet utoljára, amikor baziliszkuszveszély volt a Roxfortban.
— Mit gondolsz, a kígyók tudnának nekünk segíteni? — villanyozódok fel.
— Mire gondolsz?
— Sokat meséltél nekem a kígyóesküről... vajon segítenének Mardekár utódjának?
— Nem tudom — bizonytalanodik el. — A kígyók sok mindent látnak és hallanak, de nem mindig mondanak el mindent. A kígyóeskü értelmében elkötelezettek a rangban felettük állóknak, de Mardekár utódai nem kígyók, így hivatalosan nem tagjai a láncolatnak... viszont Mardekárt nagyon tisztelték a társaim, és elképzelhető, hogy a többi utóddal is ez a helyzet. Én legalábbis mindig valami ilyesmit éreztem az irányodba. Valószínűleg a többi kígyó is így van ezzel.
— Akkor ezentúl kígyókat keresek a környéken — határozok. — Hátha megtudok valamit Voldemortról. Úgy érzem, ez a sok gyanús eset vele állhat összefüggésben. Ki kell derítenem róla mindent, amit lehet.
— A legjobb lenne, ha magát a Szarvas Kígyót keresnéd meg — véli Chloe. — Szerintem ő minden kérdésedre tudná a választ.
— Csak bukkanna már elő egyszer... — sóhajtok. — Clayton professzorral mindig a Greylock-hegyen gyakorlunk, de eddig még egyszer sem láttam ott a Szarvas Kígyót. Pedig állítólag kedveli Isolt Sayre-t és a leszármazottjait. Reménykedtem, hogy megjelenik nekem, de...
— Biztos nagyon elfoglalt — mondja Chloe. — Egy ilyen nagy hatalmú varázslénynek sok dolga lehet. Ne add fel a reményt, hátha egyszer szerencséd lesz.
A Szilveszternél tett látogatás után Remusszal és Tonksszal töltöm a nap hátralévő részét. Nekik is elmesélem, mi minden történt a Roxfortban.
— Azt mondod, Karkarov mutatott valamit a karján Pitonnak? — hökken meg Remus.
— Igen. Harry szerint azt mondta, egyre tisztábban látszik. Fogalmam sincs, mi lehet.
Remus nyugtalan pillantást vált Tonksszal.
— Ti tudjátok?
— Ami azt illeti, sejtem — köszörüli meg a torkát Tonks. — Karkarov és Piton egykor halálfalók voltak. Róluk tudni kell, hogy a beavatásukkor az alkarjukra égetik a Sötét Jegyet. Ez jelzi, hogy ki is az uruk.
— Voldemort így tudja hívni őket — teszi hozzá csendesen Remus. — Ha pedig erősebben rajzolódik ki egy volt halálfaló alkarján, az azt jelentheti... azt jelentheti, hogy Voldemort erősebb lett.
Némán meredek magam elé, majd felpattanok a helyemről.
— Hová készülsz, Di? — hökken meg Tonks.
— El kell mennem kígyókat keresni! — jelentem elszántan.
Remus úgy néz rám, mintha megháborodtam volna.
— Hogy mi?
— Kígyókat kell keresnem a Greylock-hegyen — ismétlem türelmetlenül, és az ajtó felé igyekszem. — Nincs időm magyarázkodni.
— Hékás! Nem kószálhatsz egyedül a Greylockon — még a végén megtámadnak a hidebehindok! — pattan fel Tonks, és mellém siet. — Azért rendeltek ide, hogy megvédjelek. Nélkülem aztán egy tapodtat se mész innen sehová!
— Csatlakozom — emelkedik fel a helyéről Remus.
— Jó, gyertek — adom be a derekam. — De előre szólok, hogy hosszú és unalmas keresgélés lesz.
— Nem érdekel — vágja rá egyszerre a két felnőtt. Elmosolyodok az összhangjuk láttán.
Hárman felkerekedünk, és tűvé tesszük a Greylock-hegyet csúszómászók után. Közben elmesélem a férfinak és a nőnek, hogy miért van szükségem a kígyók segítségére.
Időnként párszaszóul kántálok, hátha meghallanak. Végül sikerül beszélnem néhánnyal. Chloe feltevése beigazolódik, ugyanis tisztelettel beszélnek velem. Voldemortról viszont sajnos nem sok mindent tudnak. Mardekárról már többet, a legjobban viszont Isolt Sayre-rel és a Szarvas Kígyóval kapcsolatban vannak képben. Mind hallottak már a rejtélyes hüllőről, de egyikük se látta még személyesen. Néhányan úgy gondolják, hogy szégyenlős teremtés, mások szerint már egy ideje elhunyt, egyesek pedig állítják, hogy halhatatlan. Bárhogyan is, amíg van rá esély, hogy él, nekem meg kell találnom.
Remus és Tonks elkísérnek a patakpartra. Állítólag itt tartózkodott — vagy tartózkodik még most is — a Szarvas Kígyó a legtöbbet. A két felnőtt mágus is megérzi a térséget körüllengő különleges energiamezőt.
Letelepedek egy sziklára, és belelógatom a lábam a hűsítő vízbe. Ezúttal is hallom a hívogató dallamokat, Remus és Tonks viszont nem. Őket ez kicsit rémülettel tölti el, engem viszont megnyugtat a hang. Sokáig ülök és elmélkedek így. A melódiát talán a Szarvas Kígyó küldi nekem, egyelőre viszont nem mutatja meg magát. Elhatározom, hogy mostantól gyakrabban jövök ide. Egyszer majdcsak megmutatkozik előttem.
Megkérem Clayton professzort, hogy mostantól minden animágiaóránkat a patakparton tartsuk. Így legalább heti egyszer ellátogathatok ide. Szeretném elérni, hogy egyszer erre járjon a Szarvas Kígyó, éppen akkor, amikor mi is itt vagyunk. Ez egyelőre sajnos még nem történt meg.
Április végén rövid időre fel kell függesztenem a keresést, mert a kórussal indulunk a nemzetközi fesztiválra. Kicsit furcsán érzem magam, mivel a roxfortosok is jönnek, de én az Ilvermorny kórusával énekelek. Viszont már alig várom, hogy találkozzak Lunával.
Mivel egy énekkarra való ember nehezen utazhatna zsupszkulccsal, és Írországtól elválaszt bennünket a tenger, az Ilvermorny Transzporttal utazunk. Még soha nem ültem helikopteren, így izgatottan várom a repülést.
A hatalmas, fehér járművet tértágító-bűbájjal kezelték, így kényelmesen elférünk az üléseken — még szerencse, hiszen több mint hat órát kell utaznunk. Én Rolf és Emily mellett ülök. Előttünk Sharon és Mat foglalnak helyet. Ők végigröhögcsélik az utat, és folyamatosan szívatják egymást — ellenben én jó pár órát alszom. Emily egy Írországról szóló katalógust olvasgat, Rolf pedig a felhőket bámulja.
Malone professzor jókedvűen társalog a kísérőtanárunkkal, Pouoka tanárnővel. Külön örülök, hogy ő jött velünk, mert szeretnék tőle kérdezni néhány dolgot az ősi varázslatokkal kapcsolatban. Most, hogy Voldemort készül valamire, és nem kell többé legendás lények gondozása különórákra járnom, még jobban ráállok a pálca nélküli varázslás gyakorlására.
Szerencsésen landolunk Írországban. A fesztivált a tengerpart mellett, St Finan aprócska halászfaluja környékén rendezik meg. Azért ezt a területet választották, mert tengerközelben van, viszonylag kevesen élnek itt, tehát kisebb feltűnéssel meg lehet oldani a varázslók elszállásolását.
A Világkupadöntőhöz hasonlóan sátrakban alszunk, csak most épp egy hatalmas, ír mezőn. Egy sátorba nyolcan férünk, így be kell osztanunk, hogy ki-kivel alszik. Malone professzor közli, hogy a fiúknak és a lányoknak természetesen külön kell lenniük.
— Ó, de kár! — jegyzi meg a Wampus terelője, Ian Roloff. — Pedig megnéztem volna a lányokat, ahogy egy szál...
A mondandóját nem tudja befejezni, mert a kviddicscsapatuk kapitánya, Melissa Gates akkorát kever le neki, hogy a csattanás elnyomja a mondata további részét. Mi, többiek jót röhögünk Ianen. Így járt. Malone professzor ezután biztosítja a társaságot arról, hogy „a hormonzavaros fiú" egész biztosan vele fog aludni. Mellé kerül többek között Matthew és Rolf is.
Én Sharon és Emily mellett Melissa Gates-szel, Laura Hale-lel, Lisa Lohannal és Patricia Stinsonnal osztom meg a sátramat. Mivel csak heten vagyunk, végül hozzánk jön még Pouoka tanárnő is. Az indián asszony álomfogót akaszt az ágya fölé, és elalvás előtt törökülésben hümmög az ágyán. Gondolom, meditál... A furcsaságoktól eltekintve egyébként kellemes társaságnak bizonyul.
A tanárnő a nappal együtt kel, én pedig nem sokkal utána, így segítek neki a reggeli készítésében. A sátor konyhával is rendelkezik, ahol fejedelmi kaját ütünk össze. Mire megjelenik a harmadikként ébredt, ásítozó Laura, már kész ennivaló várja. Nemsokára a többiek is felkelnek, így seperc alatt elfogy minden.
Reggeli után nem sok időnk van, indulunk kell helyszíni próbára, ugyanis már ma énekelni fogunk. Igaz, hogy csak első estére osztottak be minket, de attól még itt maradunk mind a négy nap, és meghallgatjuk a többi kórust is. Clayton professzor és a többi tanár szerint remek alkalom ez a külföldi kapcsolatok építésére.
A színpadi próba elveszi az egész délelőttöt — ebéd után viszont van egy kis időnk, hogy felfedezzük a közeli öblöt, és megmártózzunk a tengerben. Én Rolffal, Emilyvel, Sharonnal és Mattel megyek fürdeni. Utóbbi kettő kész vízicsatát vív, egyfolytában fröcskölik egymást, mint a kisgyerekek. Rolf és én jót nevetünk rajtuk, Emily viszont komoly hangon a fülembe súgja.
— Én mondom, köztük még lesz valami!
— Csak haverok... — felelem bizonytalanul, mert már nekem is feltűnt, hogy az őrzőlány és a hajtófiú milyen jó viszonyt ápolnak egymással.
— Majd meglátjuk... — mondja ravaszkásan Emily.
Hirtelen négy ismerős alak gázol a vízbe.
— Diii! — ugrik rám fekete hajú barátnőm.
— Au, Mad!
— Úgy örülök neked!
— Én is, de még jobban örülnék, ha leszállnál rólam — prüszkölök az orromba ment sós víz miatt.
— Helló — int mosolyogva Ellie. Világosbarna haja fonott copfban pihen a vállán.
Mögötte két fiú osztálytársunk, Robert Harrison és Christopher Owlan ácsorognak.
— Úgy látom, megérkezett a mardekáros bagázs — nevetgélek. — Sziasztok, srácok!
— Szia, Di — intenek a fiúk.
— Láttam a programfüzetet — közli Ellie. — Ti már ma színpadra léptek, ugye?
— Igen — bólogatok.
— Mindenképp megnézünk titeket — ugrál Mad. — Jaj, olyan izgatott vagyok!
— Ne szökdécselj már! Lefröcskölsz! — rivall rá Ellie.
— Ti mikor szerepeltek? — érdeklődöm.
— Csak utolsó nap — szólal meg mellettem Emily. — Olvastam a programfüzetben.
— Ellie, ő itt Emily, egy jó barátnőm az Ilvermornyból. Emily, ő itt Ellie, egy jó barátnőm a Roxfortból — mutatom be őket egymásnak.
— Örülök a találkozásnak — mosolyog Ellie.
— Én szintén — viszonozza Emily.
— Az ugrándozó bohóc Mad, a két srác pedig Rob és Chris — mutat a barátainkra Ellie.
— Milyen bohóc? Kikérem magamnak! — teszi csípőre a kezét Mad.
— Talán nem te bohóckodsz állandóan? — forgatja a szemét Ellie.
— Hát... végül is, ebben van valami — gondolkozik el Mad.
— Ő itt Rolf — mutatja be a félénk fiút Emily. — A két idióta pedig, akik egymást fröcskölik, Sharon és Mat.
A lány és a fiú annyira belemerülnek a vízicsatába, hogy időbe telik, amíg észreveszik a hozzánk csapódott mardekárosokat. A továbbiakban viszont remekül elbeszélgetnek velük, és jó hangulatú fürdőzést csapunk együtt. Szerencsére az ilvermornys és a roxfortos barátaim hamar megtalálják a közös hangot.
Elérkezik az idő, amikor is készülődnünk kell az esti fellépésre. Madék még maradnak egy kicsit a vízben, mi viszont visszamegyünk a sátrainkba. Belebújunk az ilvermornys egyentalárunkba, és együtt átsétálunk a színpadhoz. Rengeteg ember összegyűlik, hogy megnézzen bennünket.
Egy középkorú ír boszorkány köszönti a jelenlévőket, majd felkonferál bennünket. A színpadon Malone professzor mond néhány szót a kórusunkról, aztán énekelni kezdünk. A műsorunk végeztével hatalmas ovációt kapunk. A konferanszié megköszöni az együttműködést, és egy csomag ír csokoládét nyújt át nekünk, amit majd szétosztunk a kórus között. Malone professzor egy csokor virágot kap — amit átpasszol Pouoka tanárnőnek —, és egy üveg Guinnesst — amit viszont megtart.
Vidáman sétálok le a színpadról. Még utánunk is jönnek kórusok — hiszen egész napra be vannak osztva a fellépők. Néhányat meghallgatunk, de amikor már kezdek álmos lenni, a többiekkel együtt visszatérek a sátrunkba.
Másnap szabad programot kapunk egészen estig — akkor ugyanis táncmulatságot rendeznek. Addig egész nap lehet hallgatni a kórusokat, sétálgatni a csodálatos ír tájon, fürödni a tengerben, beszélgetni, enni, és a többi...
Éppen a sátrak között bóklászom, amikor valaki félénken megszólít.
— Di?
— Luna! — pördülök meg, és a karjaimba zárom hollóhátas barátnőmet. — Épp téged kerestelek! Mi újság?
— Én megvagyok. A többiek néha lopkodják a holmijaimat a klubhelyiségben, és még mindig gúnyolnak... de Ginny mindig kedves velem, és megvéd, ha látja, amikor valaki piszkál.
— Remélem is — mosolygok rá. — Jövőre pedig már én is ott leszek veled. Majd megkapják a magukét! — kacsintok.
— Nem akarok bajt — szabadkozik Luna.
Áldott jó lélek ez a lány, nem is értem, miért szekálják. Oké, kicsit furcsa, de mindenkinek vannak különös szokásai.
Lunával az egész napot együtt töltjük. Leülünk a színpad elé, meghallgatunk néhány kórust, fürdünk a tengerben, és közben sokat beszélgetünk. Épp kagylót gyűjtünk a parton, amikor megjelenik mellettünk Rolf.
— Sziasztok! Di, csak annyit szeretnék mondani, hogy Emily azt üzeni, kész az uzsonna — ha esetleg szeretnél velünk enni.
— Kösz, Rolf, de mi már ettünk — mutatok magamra Lunával.
A hosszú szőke hajú lány kíváncsian fürkészi a fiút.
— Szia! — köszön álmatag hangon. — A nevem Luna Lovegood. Téged hogy hívnak?
— Rolf Salmander — mutatkozik be a fiú.
— Nagyon örvendek — ráz kezet vele Luna.
— Di mesélt nekem rólad.
— Komolyan? — képed el a lány.
— Aha — bólogat a fiú. — Azt mondta, te vagy az egyik legjobb barátja.
— Tényleg? — csodálkozik el Luna, és félénk mosolyra húzza a száját. — Téged is említett nekem. Te vagy Göthe Salmander unokája, igaz?
— Igen — feleli szégyenlősen a fiú.
— Én is szeretem a legendás lényeket — mosolyog rá a lány. — Szoktam thesztrálokat etetni a Tiltott Rengetegben.
— Nem azért tiltott a neve, mert nem szabad odamenni? — hökken meg Rolf.
— De — ismeri el Luna. — De eddig még sose lett belőle bajom. Nem megyek az erdő mélyére, és az ösvényről se nagyon térek le.
— Ne is tedd — rázom a fejem. — Egyszer tértem le az ösvényről, és mikkel találkoztam? Giganagy pókokkal! Brr! — borzongok meg.
— A Roxfort területén élnek akromantulák? — ámul Rolf.
— Az óriáspókokra gondolsz? Igen, nagyon is élnek. A saját szememmel láttam őket, és nem volt valami jó élmény.
— De hát azok nagyon veszélyesek! — aggodalmaskodik a fiú. — Meg is ölhettek volna benneteket!
— Kis híján megtették... — dörmögöm.
— Te jó ég — csóválja a fejét a fiú. — Luna, ugye nagyon óvatos vagy az erdőben?
— Hát persze — nyugtatja a lány. — Az előbb mondtam, még sose lett bajom belőle, hogy ott jártam.
— Jó neked — mormolom.
— Van kedved velünk kagylót gyűjteni? — kérdezi Luna Rolfot.
— Lehet róla szó — egyezik bele a fiú.
— Csak vigyázz a frodgenekkel, nehogy megtámadjanak.
— Azok mik? — képed el Rolf.
— Apró zöld, szőrös ördögök. Időnként befészkelik magukat a kagylókba, és ráharapnak az ember ujjára.
— Még sose hallottam róluk, pedig a nagyapám legendás lény szakértő — csodálkozik Rolf.
Luna dudorászva lehajol, hogy kiválogasson néhány szép kagylót.
— El ne hidd neki, amit azokról az izékről mond — súgom oda Rolfnak. — Az apja mindig teletömi a fejét ezekkel a kitalált varázslényekkel, ő pedig hisz neki.
— Nagy a fantáziája, az biztos — kuncog Rolf.
A fiú hamar megtalálja a közös hangot Lunával. Örülök, hogy jól kijönnek.
Az esti táncmulatságon mindenki remekül érzi magát. Sharon végig Mattel ropja, Rolf viszont megtáncoltatja Lunát, Emilyt és engem is. Chris és Rob is felkérnek, ahogyan Madet és Ellie-t is. A körtáncban is részt veszünk, amit szintén mindenki nagyon élvez. Pouoka tanárnő még tradicionális indiántáncot is tanít nekünk.
Harmadik nap vele és Malone professzorral Dublinba utazunk. A karvezetőnk semmiképp se szerette volna kihagyni, hogy megnézzük az ír fővárost.
Dublin csodálatos hely. Magammal cipelem mindkét fényképezőmet, a mugli és a varázsló verziót is. Előbbivel lövök néhány fényképet Dudley-nak, utóbbival pedig mozgó képeket készítek, amiket majd a roxforti barátaimnak és az unokatestvéremnek küldök el. Emilyvel pedig vásárolunk Trixie-nek ír csokit és karkötőt a szuvenírboltban.
A legjobban azonban Dublin varázslók számára fenntartott tere, a Tarcuam park tetszik. Jim Larkin szobrán keresztül lehet bejutni, hasonlóan, mint otthon a kilenc és háromnegyedik vágányra vagy az Abszol útra. Amint beérünk, az emlékmű immár nem egy férfit, hanem egy idős nőt ábrázol. Ráncos szoborarca szigorú és merev, már-már madárszerű. Göndör haja rakoncátlan tincsekben omlik hajlott hátára, karján pedig egy varjú csücsül.
„Morrigan tecum in via, iter faciebat" — olvasom le a talapzatról a latin feliratot.
— Ez mit jelent, tanár úr? — kérdezem Malone professzort.
— Áh, Morrigan szobra — lép mellém a férfi. — Nagyra tartják az itteni varázslókörök. Híres animágus volt.
— Igen, tudom — bólogatok. Mellesleg, az egyik ősöm — teszem hozzá gondolatban.
— Ez a latin kifejezés annyit tesz: „Morrigan kísérjen utadon, vándor". Úgy látom, az itteniek egyfajta védőszentként tekintenek rá.
— Varjúvá tudott változni, tanár úr? — érdeklődöm a madárra nézve.
— A feljegyzések így tartják — bólogat Malone.
Kapunk egy kis szabadidőt, hogy körülnézzünk a Tarcuam parkban. A térség teli van varázslóüzletekkel. Emily mindenhova elráncigál, míg Rolf a park növényzetét csodálja, Sharon és Mat pedig egy padon ülnek és fagyiznak. Az ide-oda mászkálás és a sok érdekes varázslóüzlet ellenére a tekintetem mindig visszatér a Morrigan-szoborra. Elhatározom, hogy közelebbről is megnézem az építményt, elvégre, egy felmenőmről mintázták. Mintha vonzana a régi, súlyos kő.
Mikor végre Emily is megunja a vásárlást, letelepedik a fűre Rolf mellé, és lelkesen mutatja, mi mindent vett. Én odalépdelek a kőalakhoz. A kiegészítő-tábla szerint maga a szoborrész még régebben, Morrigan életében készült, csak később egészítették ki a mostani talapzattal, amin keresztül át lehet jönni ide a mugli világból.
Még Morrigan életében készült... mindez hihetetlen hatással van rám. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megérintsem a régi követ. Lehet, hogy még magának Morrigannek is rajta van az ujjlenyomata... A szobor viszont túl magasan van. Hirtelen ötlettől vezérelve előhúzom a varázspálcámat, és saját magamra függesztem.
— Mobilicorpus — suttogom, mire lassan elemelkedem a földtől, és a szobor elé lebegek.
Fél kézzel megkapaszkodom a karjában, a másik kezemmel pedig megérintem a rajta csücsülő varjút. Majdnem leesek ijedtemben, amikor a faragott állat elkárogja magát, és a csőréből egy fekete tollat köp ki, rajta egy apró pergamenfecnivel.
„Én, Morrigan animágusnő ezt a tollat hagyom örökségként leszármazottjaimra, hogy mindig higgyenek magukban, és tudják, bármire képesek." — olvasom.
Morrigan tolla... ez hihetetlen! Ezek szerint rajtam kívül eddig egyik utódja sem találta meg.
— Di! Te meg mit csinálsz odafent? — kiabálnak rám.
Lenézek a talapzatról, és a kíváncsi Sharont és Matet pillantom meg, Emily és Rolf társaságában.
— Máris lejövök — kiáltok le, és párnázóbűbájt hintek az érkezésem helyére, hogy puhára essek.
— Halálra rémítesz minket az ilyen mutatványokkal! — korhol Emily. — Azt a tollat meg hol szedted össze?
— Ööö, családi örökség — ismerem el.
— Hogy mi?
— Kiköpte nekem a varjú — mutatok a szoborra. — Hosszú történet...
A többiek hitetlenkedve néznek rám. Nagy sóhajjal törődök bele, hogy most bizony mesélnem kell.
— Tudjátok, Morrigan animágusnő a felmenőim egyike... — kezdek bele.