— Mi az a Sötét Jegy? — értetlenkedek.
— A Sötét Nagyúr jelképe — adja meg a választ Draco.
— Voldemort jelképe? Mi a frász? Mióta van neki jelképe?
— Régóta — feleli. — A halálfalók alkarján is ott van. Ez jelzi, hogy kik is ők. De az égen már tizenhárom éve nem látta senki.
— Ki küldhette fel?
— Régen a Sötét Nagyúr csatlósainak volt szokása az égre varázsolni, miután...
— ...öltek — fejezem be a mondatát sápadtan.
— Pontosan — feleli sötéten.
Görcsbe rándul a gyomrom. Mi van, ha valaki meghalt? Vagy talán...
— Ugye nem... ugye nem Voldemort tért vissza?
— Szerintem arról tudnánk — jegyzi meg óvatosan.
— Mégis honnan?
A fiú rám mutat.
— Áh, értem... a képességem — bólintok lassan. — Igazából még mindig nem ismertem ki teljesen. Biztosra kell mennünk. Keressük meg a többieket!
— Potteréket? Kizárt! — fintorodik el.
— Ne már! Segítened kell! — nyaggatom.
— Nem fogok éjszaka, egy sötét erdőben Potterék után rohangálni! Mellesleg, azt sem tudjuk, merre keressük őket! Visszamegyünk a táborba — jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. — A felnőttek mellett biztonságban leszünk.
— Arról ne is álmodj! Megkeresem az unokatestvéremet — makacsolom meg magam, és a fák közé indulok, ám Draco megragadja a csuklómat és visszaránt.
— Nem vitatkozom — közli szilárdan, és az ellenkező irányba ráncigál.
— Eressz el! — sziszegem. — Nem érted? Harrynek szüksége lehet a segítségemre!
— Potter, mindig csak Potter! — bosszankodik. — Mi lenne, ha egyszer a saját biztonságoddal is törődnél?
— Érdekes, Piton is ezt mondta — hökkenek meg.
— Igaza volt. Gyere már! Ha végig kell cibáljalak az erdőn, csak nagyon sokára érünk ki!
— Jól van, megyek — morgok, és a továbbiakban ellenszegülés nélkül követem a fiút.
Mivel nem volt látomásom Harryékről, remélem, hogy jól vannak. Amikor Dracóval kiérünk az erdőből, egy lepusztult tábor képe tárul elénk. A halálfalók már eltűntek, ám egy csomó sátor darabokban áll és füstölög. A minisztérium dolgozói igyekeznek rendet teremteni, de a pánikhangulattal még ők se tudnak mit kezdeni. Hirtelen valaki a nyakamba veti magát.
— Di!
— Ginny? — tippelek a vörös hajzuhatagot látva.
— Hála az égnek, hogy megvagy! — sóhajtja, miután elenged. — Nagyon megijedtünk, amikor eltűntél. Fred és George még most is téged keresnek, de nem engedték, hogy velük menjek, ezért itt kellett maradnom Percyvel... — sandít a bátyja felé, aki segíteni próbál a kollégáinak. — Bill meg Charlie is itt vannak valahol. Mi történt veled? Jól vagy?
— Minden rendben — biccentek.
Ginny csak most veszi észre a mellettem ácsorgó Dracót.
— Ő meg mit keres itt? — hőköl hátra.
— Együtt bujkáltunk az erdőben — vallom be.
— Tényleg? — hitetlenkedik.
Malfoy szemmel láthatóan elég kellemetlenül érzi magát — ahogy én is.
— Aha... de ne aggódj, mindketten ép bőrrel megúsztuk — nyugtatom Ginnyt. — Vigyáztunk egymásra.
— Ühüm — mormolja, még mindig elképedve.
Draco igyekszik menekülni a helyzetből.
— Én azt hiszem... megkeresem a szüleimet.
— Biztos? — nézek rá aggódva. — Mármint... nem lesz bajod?
— A műsornak vége — von vállat. — Mellesleg, biztosíthatlak róla, hogy egyedül is képes vagyok erre a roppant nehéz feladatra — jegyzi meg gúnyosan, elővéve szokásos, csipkelődő stílusát.
— Jó, jó. Egyébként ez most nagyon pitonos volt — állapítom meg, mire szemforgatással felel. — Hát, akkor... szia — intek búcsút. — Majd még valamikor biztos összefutunk.
— Ja, valamikor. Minden jót — biccent, azzal sarkon fordul, és zsebre tett kézzel továbbáll.
Megcsóválom a fejem, és Ginny felé fordulok. Barátnőm tátott szájjal, lefagyva bámul a távozó Malfoy után.
— Hahó! — lengetem meg a karom az arca előtt.
Végre rám emeli a tekintetét. Épp olyan arccal néz, mint az előbb Dracót — majd köztem és a távolodó fiú között kapkodja a fejét.
— Ez meg mi volt? — von kérdőre, amikor végre szóhoz jut a döbbenettől.
— Ha én azt tudnám, Ginny...! — sóhajtok.
— Minden részletet tudni akarok — karol belém, és a sátraink felé kalauzol.
Hosszas mesélésbe kezdek az erdőben történtekről. Ginny tágra nyílt szemmel hallgat. Végül csak egyetlen szót bír kinyögni.
— Azta!
— Diana Dursley! — harsan egy ismerős fiúhang.
— Mégis merre járt, kisasszony? — zengi egy másik.
— Halálra aggódtuk magunkat!
Mosolyogva megpördülök a tengelyem körül.
— Szia, Fred, szia, George. Én is örülök nektek — ugrok a nyakukba.
— De most komolyan, Di, hogy tudtál így elkeveredni? — csóválja a fejét George. — Már azt hittük, történt veled valami...
— ...például elraboltak a halálfalók — morogja Fred.
— Nyugi, jól vagyok.
— Biztos? — néznek rám aggódó arccal.
— Biztos — visszhangzom unottan.
— Mi történt veled?
— Öhm — sandítok Ginnyre. — Miután elvesztettelek titeket, jobbnak láttam meghúzni magam, amíg tart a ramazuri. Végig az erdőben bujkáltam. Ennyi — füllentek.
Ekkor befut Bill, Charlie és Percy is.
— Hála az égnek, jól vagytok — pillant végig rajtunk az elsőszülött Weasley-fiú.
— Hol vannak Harryék? — üt szöget a fejembe a kérdés.
— Halvány lila gőzünk sincs — tárja szét a karját George.
— Senki sem tudja, mi történt velük — ráncolja a homlokát Charlie. — Remélem, egyben vannak.
— Biztosan — csap a vállára a bátyja. — Gyertek, menjünk be a sátorba.
— Bill, mi van a karoddal? — veszem észre az alkarján éktelenkedő vágást.
— Semmiség — legyint, és keres egy lepedőcsíkot, amivel bekötözheti.
Percynek az orra vérzik, ezért ő is igyekszik ellátni magát. Charlie még szerencsésnek mondható, mert neki csak az inge szakadt el.
Némi várakozás után előkerül Mr. Weasley — Ron, Hermione és Harry kíséretében. Charlie veszi észre először, hogy jönnek. Amint belépnek a sátorba, odarohanok az unokatestvéremhez, és szorosan átölelem.
— Ti meg hol jártatok?
Elmesélik, hogy az erdő belsejébe mentek, és út közben találkoztak Winkyvel, a házimanóval, aki épp rohant, hogy elbújjon, de csak nehezen tudott mozogni.
— Olyan volt, mintha valami láthatatlan béklyóban lenne — magyarázza Ron.
— Aztán találkoztunk Bumfolttal is — fűzi tovább a szót Harry. — Nem úgy viselkedett, mint máskor. Zaklatottnak és megviseltnek tűnt. Semmit sem tudott a táborban lévő zűrzavarról. Aztán mikor felvilágosítottuk a helyzetről, dehoppanált.
Elmondják, hogy később egyedül maradtak, ám hirtelen közeledő lépteket hallottak, és valaki egy varázsigét kiáltott. Ekkor jelent meg az égen a Sötét Jegy. Szinte rögtön köréjük hoppanált vagy húsz varázsló. Harryék felvilágosították őket a helyzetről, és a felnőttek megtalálták a fák között Winkyt, méghozzá az unokatestvérem pálcájával a kezében — amit ő korábban elhagyott az erdőben. Némi faggatás után azt ugyan elismerték, hogy maga a Jegy felküldése nem az ő műve volt, de Mr. Kupor elbocsátotta, mert megszegte a parancsát, és nem maradt a sátrában, ahogy kellett volna.
— Mr. Kupor nagyon jól teszi, hogy megszabadul a manótól — háborodik fel Percy. — Winky parancsot kapott, hogy maradjon a helyén, mégis gyáván megfutamodott... kínos helyzetbe hozta a gazdáját az egész minisztérium előtt! Micsoda szégyen lett volna szegény Mr. Kupornak, ha a manóját előállítják a Varázslény-Felügyeleti...
— Ne bántsd Winkyt, ő nem csinált semmit! — ripakodik rá Hermione.
Percy döbbenten konstatálja, hogy az egyetlen ember, akivel igazán jóban van a társaságból, most ellene fordul.
— Nézd, Hermione — mondja, amikor magához tér. — Egy olyan magas rangú minisztériumi varázsló, mint Mr. Kupor, nem engedheti meg magának, hogy a nevét összefüggésbe hozzák egy ámokfutó házimanóval!
— Winky nem ámokfutó! — háborog Hermione. — Csak felvett a földről egy gazdátlan varázspálcát!
— Elmondaná végre valaki, hogy mi olyan nagy szám abban a halálfej-izében? — vág a szavába Ron.
— Mondtam már, hogy az a halálfej Tudodki jele — oktatja ki Hermione. — Olvastam róla A feketemágia felvirágzása és bukásában.
— És tizenhárom éve nem láttuk — teszi hozzá Mr. Weasley. — Érthető, hogy az emberek pánikba estek... Olyan volt, mintha Tudodki visszatért volna.
— Akkor se értem — rázza a fejét Ron. — Ez csak egy ártalmatlan kép, egy szimbólum...
— Ron — pillant rá elnézően az apja —, te fiatal vagy, nem élted át azt, amit mi, idősebbek. Tudodki és a csatlósai, valahányszor gyilkoltak, utána felküldték az égre a halálfejet... Ez a jel borzalmas emlékeket ébreszt. Képzeld csak el... hazatérve ott látod a Sötét Jegyet a házad fölött... és rögtön tudod, mit fogsz találni odabent... Ez a legszörnyűbb rémálmunk... a legszörnyűbb...
Mindenki csendben emésztgeti a hallottakat.
— Hát — szólal meg Bill —, mindenesetre a tettes jobb időpontot is választhatott volna. A Sötét Jegy elriasztotta a halálfalókat. Dehoppanáltak, mielőtt akár egyről is lehúzhattuk volna az álarcot. Robertséket szerencsére sikerült elkapnunk, mielőtt halálra zúzták volna magukat. Ha igaz, mostanra már az emlékeiket is kitörölték.
— Halálfalók? Kik azok a halálfalók? — értetlenkedik Harry.
— Tudodki hívei nevezték így magukat — adja meg a választ Bill. — Ha nem csalódom, az utolsó képviselőiket láttuk itt az éjjel — mármint az utolsókat, akik megúszták Azkabant.
— Nem tudjuk bizonyítani, hogy halálfalók voltak — mondja Mr. Weasley. — Bár sajnos minden jel arra mutat...
— Tuti, hogy azok voltak! — heveskedik Ron. — Találkoztunk az erdőben Draco Malfoyjal. Nem is próbálta tagadni, hogy az apja ott van a többi hibbant álarcos között. Azt pedig mindenki tudja, hogy Malfoyék Tudodki hívei voltak!
— De hát miért jó Voldemort híveinek... Bocsánat... — kér elnézést Harry, amikor látja, hogy Weasleyék mind összerezzennek a hírhedt mágus nevének hallatán. — Szóval, miért lebegtették azokat a muglikat Tudodki hívei?
— Hogy miért? Azért, Harry, mert ez a kedvenc szórakozásuk. Tudodki idejében is ezt csinálták — dohog Mr. Weasley. — A mugliellenes kilengések felét pusztán szórakozásból követték el. Gondolom, az este felöntöttek a garatra, és nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy ránk ijesszenek egy kicsit... Náluk így néz ki egy nosztalgiabuli.
— De hogyha tényleg halálfalók voltak, miért dehoppanáltak, amikor meglátták a Sötét Jegyet? — értetlenkedik Ron. — Inkább örülniük kellett volna, nem?
— Gondolkozz logikusan, Ron! Tudodki bukása után csak azok a halálfalók úszták meg a börtönt, akik megtagadták a Sötét Nagyurat — magyarázza Bill. — Ezek az emberek megesküdtek rá, hogy kényszer alatt követték el a rémtetteiket. Lefogadom, hogy ők még nálunk is jobban megijednének, ha Tudodki visszatérne. A bukás után szépen folytatták a régi életüket, és legszívesebben még azt is letagadták volna, hogy ismerték a Sötét Nagyurat. Ezek után nem sok jóra számíthatnának a régi vezérüktől.
— Akkor végül is mi volt a célja annak, aki megidézte a Sötét Jegyet? Az, hogy támogassa a halálfalókat, vagy az, hogy megijessze? — töpreng Hermione.
— Kérdezz két könnyebbet — dörmögöm.
— Sokért nem adnám, ha tudnánk a választ erre a kérdésre — sóhajt Mr. Weasley. — De egy biztos... csak a halálfalók tudják, hogyan kell a Jegyet megidézni. Vagyis a tettes egykor a Sötét Nagyúr híve volt... De most már későre jár, és ha anyátok meghallja, mi történt itt, halálra fogja aggódni magát. Alszunk pár órát, aztán megpróbálunk elkapni egy korai zsupszkulcsot, ami hazavisz minket.
Mr. Weasley utolsó szavaira egy bagoly jelenik meg a sátor bejáratánál, és keresztülszáll a helyiségen. Elegánsan landol az asztal szélén, és lábát a vörös hajú családfő felé nyújtja. Mr. Weasley meglepetten elveszi a levelet. Miután a madár teljesítette a feladatát, távozik. Mind kíváncsian meredünk a papirosra. Mr. Weasley figyelmesen olvassa.
— Ki küldte? — kíváncsiskodik Fred.
— Mi áll benne, apa? — érdeklődik George is.
— Ez egy magánjellegű levél, amelyet apánknak küldtek — fontoskodik Percy. — Nincs jogotok arra, hogy megtudjátok a tartalmát, hacsak nem ő maga hatalmaz fel, hogy...
— Dumbledore küldte — vág a szavába Mr. Weasley. — Azt írja, a baljós eseményeket figyelembe véve változott a terv. Diana már holnap reggel indul az Ilvermornyba — pillant rám.
Döbbent csend ereszkedik a sátorra. Mindenki engem néz.
— Mi? — ocsúdok fel a pillanatnyi sokkból. — Ez biztos? De hát...
— Itt áll ezen a papíron, Dumbledore kézírásával — lengeti meg a pergament Mr. Weasley. — A levél szerint holnap hajnalban érkezik hozzánk a kísérőd. Előbb beugrik a holmijaidért és a szarvas viperádért az Odúba, valamint tájékoztatja Mollyt a történtekről. Te már nem a mi zsupszkulcsunkkal jössz haza, hanem az amerikaival mész az Ilvermornyba.
— De... de miért? — hebegem. — Hisz' a tanév még el sem kezdődött.
Ginny szemébe könnyek szöknek.
— Ez nem igazság! Együtt akartuk tölteni Di-jal a nyár hátralévő részét! Miért foszt meg ettől Dumbledore?
— Szerinte Diana most nagyobb biztonságban lesz Amerikában, mint idehaza — adja meg a választ az apja. — Azt írja, okvetlenül el kell utaznia. Az ügy nem várhat.
— Ha tényleg olyan vészjósló a helyzet, talán jobb lenne, ha itthon maradnék — vélem. — Lehet, hogy egyáltalán nem kéne Amerikába mennem.
— Hülyéskedsz? — kerekedik el Percy szeme. — Tudod, mennyit dolgozott Dumbledore meg a minisztérium ezen az ügyön? A nemzetközi máguskapcsolatok szempontjából rettentő fontos, hogy ott legyél!
— Ugye nem gondolod komolyan, hogy itt maradsz? — csóválja a fejét Hermione. — Mindenképp menned kell, ez hatalmas lehetőség.
— Így van — biccent Mr. Weasley. — A levélben Dumbledore azt írja, hogy a döntésedet már nem változtathatod meg. Holnap reggel mész az Ilvermornyba.
— De ha szükség lehet rám...
— Figyelj, annyi veszélyt átéltünk már — teszi a vállamra a kezét Ron. — Túl fogjuk élni.
— Legalább te biztonságban leszel — sóhajtja Ginny, belenyugodva a helyzetbe.
A többiek egyetértően bólogatnak, kivéve az unokatestvéremet.
— Harry? — pillantok rá segélykérőn.
— Hát... — feleli habozva — ha Dumbledore így látja jónak, akkor biztos nyomós oka van rá. Nem érdemes vitatkoznunk vele.
— Ne aggódj, pajtás, nem hagyunk levelek nélkül — veregeti meg a vállamat Fred.
— Reméljük, az Ilvermornyt sem hagyod csínytelen unalomban tengődni — kacsint George.
Nagy levegőt veszek, majd kifújom.
— Rendben. Holnap megyek.
Már amikor az ágyainkban fekszünk, még akkor is ezerrel pörög az agyam. Hermione bezzeg békésen szuszog mellettem.
— Ginny... alszol már? — szólítom meg a legjobb barátnőmet.
— Nem — hangzik a felelet.
— Ne haragudj. Nem úgy alakult a nyár, ahogy terveztük...
— Dehogy haragszom! Rád semmiképp. És ha Dumbledore szemszögéből nézzük, őt is meg lehet érteni. Csak, tudod, ettől függetlenül nehéz egy egész tanévre megválni a legjobb barátnőmtől... De hát, majd meglátogatsz minket néha. Aztán jövőre úgyis visszajössz. Lesz még alkalmunk együtt lenni bőven.
— Pontosan — húzom mosolyra a számat.
Egy árnyalatnyival nyugodtabban alszom el.
Másnap kora hajnalban ébredünk. Miközben elfogyasztjuk a reggeli kakaónkat, Mr. Weasley folyamatosan az órájára pillantgat.
— Késik... — motyogja. — Gyerekek, nemsokára indul a zsupszkulcsunk. Haza kell mennetek. Én majd utánatok hoppanálok, ha átadtam Di-t. Bill, Charlie, Percy, ti már felnőttek vagytok. Kérlek, vigyázzatok a testvéreitekre meg Harryre és Hermionére. Otthon pedig nyugtassátok meg anyátokat.
— Számíthatsz ránk, apa — húzza ki magát Percy.
— Csak ne olyan hevesen! — paskolja meg a hátát Bill. — Én vagyok a legidősebb, én vezetem a menetet.
— Egyetértek — biccent vigyorogva Charlie.
— De... — akadékoskodik Percy.
— Én is így gondoltam — fojtja belé a szót az apja. — Fél órátok van, úgyhogy jobb, ha indultok, mert még vissza kell gyalogolnotok a zsupszkulcsállomáshoz.
— Akkor nyomás, srácok — int Bill, és odalép hozzám. — Örülök, hogy megismerhettelek, Di — nyújtja felém a kezét, mire megrázom.
— Én is.
— Szia — integet mosolyogva Charlie. — Biztos vagyok benne, hogy látjuk még egymást.
— Remélem.
— Sok sikert az Ilvermornyhoz — biccent Percy. — Ne hozz szégyent Angliára és a Roxfortra — meg persze nem utolsó sorban a Mágiaügyi Minisztériumra.
— Ah, bátyám, ilyen szép búcsúbeszédet se hallottam még! — zengi tettetett meghatottsággal Fred, és a hitelesség kedvéért a szemét törölgeti.
— Di, Di, vajon látunk-e még valaha? — emeli a karjait az ég felé George.
— Ugye tudjátok, hogy túldramatizáljátok? — nézek rájuk fura arccal.
— Tudjuk! — hangzik kórusban a felelet.
— Na, gyertek ide, ti idióták! — ölelem meg őket. — Hiányozni fogtok.
— Te is nekünk!
Ron és Hermione lépnek oda hozzám. Előbbi esetlenül átkarol, utóbbi pedig a nyakamba ugrik, és könnyezni kezd. Miután tőlük is elbúcsúzom, Ginny lép elém.
— Hát, akkor... itt az idő.
— Itt — biccentek, és a szoros ölelésbe vonom. Ezerszer átbeszéltük már ezt az utazás-dolgot, így most, hogy itt a búcsú pillanata, már nem kell semmi egyebet mondanunk. Amikor különválunk, Hermionéhez hasonlóan az ő szemében is könnyeket látok megcsillanni.
Harry marad utoljára. Alig akar elengedni. Ezerszer is a lelkemre köti, hogy vigyázzak magamra, és bármi van, írjak neki — meg ha nem, akkor is.
— Felfogtam, Harry... De ugyanez vonatkozik ám rád is — kacsintok.
Az elköszönés kicsit hosszúra nyúlik, így Bill sürgetni kezdi a társaságot. Sietniük kell, ha el akarják érni a zsupszkulcsukat.
— Menjetek — mosolygok rájuk.
— Szia, Di! — integetnek.
— Sziasztok!
Még sokáig nézem a távolodó csapatot a mezőn. Időről-időre hátrapillantanak felém, ám az alakjukat hamarosan elnyeli a messzeség. Egyedül maradok a gondolataimmal és Mr. Weasleyvel.
A várakozás csöndesen telik. Egyre idegesebb vagyok, és ezt a varázsló is észreveszi.
— Izgulsz, igaz?
— Nagyon — vallom be. — Dumbledore még azt se mondta, ki lesz a kísérőm.
— Azért, mert meglepetés — mosolyog.
— Meglepetés? — kerekedik el a szemem. — Na, ez most még kíváncsibbá tett.
— Úgy látom, nem kell többet várnod — neveti el magát. — Már itt is van — mutat a hátam mögé.
Megpördülök a tengelyem körül, és elvigyorodok a rég nem látott alak láttán.
— Lupin professzor! — rohanok hozzá.
— Szervusz, Di — mosolyog rám. — Nőttél a nyáron — állapítja meg. — Hogy vagy?
— Jól, köszönöm — bólogatok. — És maga? — pillantok végig a külsején. Meglehetősen elnyúzott, mint mindig.
— Megvagyok — biccent.
— Velem már nem is foglalkozol? — csusszan elém a szarvas viperám.
— Chloe! — veszem a nyakamba. — Hiányoztál.
— Éreztem, hogy van veled valami, de messze voltál, csúszva soha nem értem volna ide, és hiába próbáltam hoppanálni, nem sikerült. Így muszáj volt otthon maradnom — panaszolja. — Nagyon aggódtam miattad.
— Rendben vagyok — cirógatom meg a szarvacskáit.
Most veszem csak észre, hogy egykori sötét varázslatok kivédése tanárommal együtt egy élénkrózsaszín hajú, telt alkatú, szív arcú nő is érkezett.
— Helló — integet mosolyogva, ám a kézmozdulattal véletlenül orrba vágja Lupint.
— Au! — szisszen fel a varázsló.
— Oh, bocs, Remus — szabadkozik a nő. — Ha nem tévedek, te Di vagy — fordul hozzám. — Remus sokat mesélt rólad. Az én nevem Nymphadora Tonks, de szólíts csak simán Tonksnak, mint mindenki. A Nymphadorát ki nem állhatom — fintorog.
— És halállal lakol, aki így meri szólítani — mondja Lupin, még mindig az orrát dörzsölgetve.
— Igyekszem észben tartani — kuncogok.
Közben arra gondolok, hogy ha Nymphadorának hívnának, valószínűleg én is inkább a vezetéknevemet használnám.
— Örülök, hogy megérkeztetek — fog kezet a vérfarkassal Mr. Weasley. — Minden simán ment?
— Molly feltartott minket az Odúban — húzza el a száját Lupin. — Nagyon aggódik értetek. Aztán ragaszkodott hozzá, hogy kóstoljuk meg az almás pitét, amit sütött — mosolyodik el.
— Isteni volt! — csettint a nyelvével Tonks.
— Csak éppen később indultunk miatta. De persze a vipera idegeskedésére senki nem figyel... — morgolódik Chloe.
— Áh, igen, Molly pitéjének nincs párja az egész világon! — bólogat Mr. Weasley. — Hátha marad még egy-két szelet, mire hazaérek — reménykedik. — Nos, akkor, innen át is adom nektek Dianát. Légy jó — teszi a vállamra a kezét.
— Ó, én mindig az vagyok, Mr. Weasley — vigyorgok csintalanul.
— Vigyázz magadra — kéri —, légy óvatos odakint, és járd mindig a helyes utat.
— Ugye tudja, hogy nem örökre megyek el? — vonom fel a szemöldökömet.
— Persze, hogy tudom — húzza mosolyra a száját. — Hát, akkor — lép hátrébb —, a mielőbbi viszontlátásra. Remus, Tonks — fog kezet a két felnőttel. — Minden jót. És sok szerencsét! — integet, azzal dehoppanál.
— És mi? — kérdezem.
— Megyünk, megkeressük az észak-amerikai zsupszkulcsok egyikét — közli Lupin.
Gyaloglás közben a gondolataimba merülök. Amikor felnézek, döbbenten konstatálom, hogy Tonks külseje megváltozott.
— Lila lett a hajad! — tátom el a számat.
— Igen — vigyorodik el, és a tincsei egy szempillantás alatt újból színt váltanak.
— Most pedig türkiz! Hogy csinálod? Az egész külsődet tudod változtatni?
— Szinte az egészet — bólogat. — Metamorfmágus vagyok. Ritka képesség, amivel születni kell.
— Menő — állapítom meg.
— Hasznos — von vállat. — Különösen az auror szakmához.
Tonksszal hamar megtaláljuk a közös hangot. Elmeséli, hogy a minisztériumban dolgozik, mint auror. Egyfajta rendőrféle a varázsvilágban, akinek az a feladata, hogy megfékezze a gonosz erőket, és elkapja a feketemágusokat. Komoly, összetett és nehéz, ám nagyon szép szakma. Tonks kacagva meséli, hogy mindig kiválóan teljesített álcázás-vizsgákon. Nem is csodálom.
— Szóval azért küldött el Lupin professzorral a minisztérium, hogy a védelmemre legyél?
— Tulajdonképpen igen — sandít a mellette haladó férfira. — De nem csak az esetleges külső veszélyek miatt. Más oka is van.
— Mondd ki, Tonks — sóhajt Lupin. — Di már elég nagy hozzá, hogy megértse. Engem Dumbledore kért fel a feladatra, de a minisztérium nem bízik egy vérfarkasban. Egyedül nem engedtek volna el veled, ragaszkodtak hozzá, hogy jöjjön egy auror is.
— És Dumbledore úgy csűrte-csavarta a szálakat, hogy én jöjjek — teszi hozzá vidáman Tonks.
— Miért, te is Dumbledore embere vagy? — kérdezem.
— Bizony — tartja fel a hüvelykujját. — Káprázatos az öreg.
— Az — ismerem el. — Ravasz húzás volt tőle, hogy titeket küldött.
Időközben elérjük a zsupszkulcsállomást. Meglehetősen nagy a tömeg, mindenki tolong, szeretnének mielőbb távozni. Szerencsére hamar megtaláljuk a zsupszkulcsunkat — nevezetesen egy törött asztali lámpát.
— Még van fél óránk — ellenőrzi a karórája számlapját Lupin.
A vérfarkas és az auror beszélgetésbe elegyednek. Szinte meg is feledkeznek a jelenlétemről, de egyáltalán nem bánom. A tőlünk nem messze ácsorgó emberek látványa köt le. Öten vannak, egy férfi, egy nő és három gyerek — bizonyára egy család. Elmélyülten társalognak valamiről. Az akcentusukból ítélve amerikaiak lehetnek. Az apának, a lánynak és az egyik kisfiúnak csillogó, gesztenyebarna haja van, míg az anya és a másik kisfiú mogyorószín fürtökkel büszkélkedhetnek.
A lány minden bizonnyal megérzi, hogy őket nézem, mert rám függeszti áttetsző, halványkék tekintetét. Ránézésre nagyjából velem egykorú lehet, bár picit magasabb nálam. Ellép a családja mellől, és hozzám sétál.
— Szia. Te is a Greylock-hegy környékén laksz? Sose láttalak még arrafelé.
— Nem ott lakom, de oda megyek.
— Idevalósi vagy? — ámul, amikor meghallja a beszédemet.
— Igen — felelem. — A nevem Diana Dursley — nyújtok kezet.
— Hát persze! — csap a homlokára. — Te vagy a cserediák, aki szeptembertől hozzánk jár! Gondolhattam volna — pillant a nyakamon pihenő Chloéra. — Igaz, hogy Isolt Sayre leszármazottja vagy? — kérdezi izgatottan.
— Honnan tudsz rólam ennyi mindent? — esik le az állam.
— A nagynéném mesélte — mosolyodik el. — Ne haragudj, még be sem mutatkoztam. Trixie Clayton vagyok — rázza meg a kezem.
— Clayton? — ráncolom a szemöldököm. — Mint az Ilvermorny igazgatónője?
— Így igaz — biccent. — Cassie néni apa húga.
— Cassandra Clayton a nagynénéd? — tátom el a számat.
— Aha — húzza mosolyra a száját. — Imádom Cassie nénit, nagyon jó fej. Sajnos a meccsre nem tudtak jegyet szerezni, így otthon maradtak — biggyeszti le az ajkait.
— Maradtak? — akadok fenn a többesszámon. — Mármint... ezek szerint férjnél van?
— Ó, igen, és van két fia is. De Cassie néni nagyon öntudatos és független szellemű nő, így amikor férjhez ment Albert bácsihoz, megtartotta a családnevét. Akkor már egyébként is az Ilvermorny igazgatónője volt, mindenki ezen a néven ismerte. Tudtad, hogy ő az iskola történelmének legfiatalabb igazgatója? Mindössze huszonegy éves volt, amikor megválasztották.
— Huszonegy éves kora óta igazgató? — hitetlenkedek. — Hűha. Erős személyiség lehet.
— Trixie! — csendül egy hang a hátunk mögött. — Húsz perc múlva indulunk! Mit csinálsz?
Mrs. Clayton várakozóan néz a lányára.
— Beszélgetek, anya — húz magával a nő elé. — Nézd csak! Ő itt Diana Dursley, a cserediák, akiről Cassie néni mesélt.
— Valóban? — vonja fel a szemöldökét az asszony, és dióbarna szemeivel kíváncsian pásztáz.
— Mi történik? — lép mellé a férje. — Áh, szervusz — köszön rám, amikor észrevesz. — Trixie, már megint összeszedtél egy barátot? — fordul pajkos mosollyal a lányához.
— Apa, ő Diana Dursley — mutat be az apjának Trixie, és elismétli, amit az előbb az anyjának mondott.
— Örvendek. Craig Clayton — rázza meg a kezem a férfi.
— Samantha Clayton — mutatkozik be a nő. — Mondd csak, először utazol Amerikába?
— Igen. Ők a kísérőim — mutatok Lupinra és Tonksra, akik még mindig a beszélgetésükbe merülnek. A környezetükről meg is feledkeznek.
— Sam, hol van Alex és Lucas? — kérdezi a feleségét Mr. Clayton.
— Az előbb még itt voltak — fordul körbe az asszony. — Hová tűntek már megint ezek a komisz kölykök?
— Azt hiszem, éppen Diana kísérőit zaklatják — állapítja meg Trixie.
— Jaj, ne! — nyögi Mrs. Clayton.
Habozás nélkül feléjük sétálunk. A fiatalabb kissrác épp Tonks köpenyének a szegélyét rángatja.
— Igazi a hajad? — kérdezi.
— Igen — nevet fel Tonks. — Nézd csak! Változtatni is tudom ám a színét — vigyorog huncutul, és egy pillanattal később a haja már citromsárga színben virít.
— Azta! — lelkendezik a kisfiú, és csillogó, nagy barna szemeivel úgy mered Tonksra, mint valami istennőre. — Nekem is tudsz ilyet csinálni?
— Csak varázspálcával tudnék, de azt hiszem, a szüleid nem díjaznák — pillant a boszorkány a közeledő házaspárra.
— Lucas, hagyd békén a nénit! — szól rá a legkisebb gyermekére Mrs. Clayton. — Ne haragudjanak — szabadkozik Tonksra és Lupinra nézve —, a fiaink hajlamosak elcsatangolni és idegenekkel ismerkedni.
— Tündériek — mosolyog a nőre Tonks. — Mennyi idősek?
— Hat és nyolc évesek.
— A bácsinak miért ilyen rongyos a talárja? — mutat Lupinra a nagyobb, világosbarna hajú fiú.
— Alexander! Nem illik ilyet mondani! — dörren rá az apja. — És mutogatni sem. Kérj bocsánatot a bácsitól!
— Bocsánat — hebegi megszeppenve a fiúcska.
— Ugyan, semmiség az egész — legyint Lupin. — Mi is a neved?
— Alex vagyok. Alexander Clayton — mondja valamivel bátrabban a nyolcéves.
— Szép neved van, Alex — ráz kezet vele a férfi. — Engem Remus Lupinnak hívnak. És igazad van, valóban rongyos a talárom. Sajnos már régi és elnyűtt, de nem volt lehetőségem újat szerezni.
— Sokat harcoltál, azért lett ilyen, igaz?
— Nos... — mosolyodik el Lupin.
— Képzeld, Alex, tavaly ez a bácsi tanította nekem a sötét varázslatok kivédését az itteni iskolában, a Roxfortban — guggolok le a fiúhoz.
— Hű! Az én nagynéném, Cassie néni is sötét varázslatok kivédése tanár. Mindig mesél nekem a harcokról.
— Tényleg? Képzeld, ez a néni is nagyon sokat tud a harcról — mutatok Tonksra. — Auror, és feketemágusokra vadászik.
— Azta! — tátja el a száját Alex. — Majd mesélsz nekem történeteket? — kérleli Tonksot.
— Ha lesz rá időnk, igen — nevet a boszorkány.
— Te ki vagy? — pillant rám ártatlan képpel a legkisebb Clayton. — Téged is Trixie-nek hívnak?
— Nem, én Di vagyok — mosolygok. — Na, és te?
— Én Lucas — húzza ki magát büszkén. — Már hatéves vagyok!
— Igazán? — nevetek.
— Te hány éves vagy?
— Tizenkettő.
— Pont, mint Trixie! — mutat a nővérére.
— Csakugyan? — lepődök meg, és a lányra nézek. Trixie nevetve bólint, megerősítve öccse szavait.
— Az egy kígyó a nyakadban? — faggat tovább a kis Lucas.
— Igen. A neve Chloe.
— Megsimogathatom?
— Mit mondasz erre, Chloe? — szólok párszaszóul a szarvas viperámhoz.
— Felőlem...
— Megengedte — tolmácsolom Lucasnak, aki ámulva hallgatta végig az imént elhangzottakat.
— Mit volt ez a fura hang, amit kiadtál?
— Csak beszélgettem Chloéval.
— Hűűű! Érted a sziszegését?
— Igen — felelem türelmesen.
— És mit mondott?
— Azt mondta, megsimogathatod.
A kisfiú az izgalomtól reszkető kezét a kígyó felé nyújtja, és lágyan végigsimít az állat homokszín pikkelyein.
— Miért van szarva?
— Én tudom! — rikkantja a bátyja. — Azért, mert ő a Szarvas Kígyó! Cassie néni mesélt nekem róla. Az Ilvermorny közelében, a patakparton lakik, és óriási varázsereje van!
— Buta vagy, Alex! — ölti ki a nyelvét az öccse. — Az egy sokkal nagyobb kígyó. Ez még pici.
— Kikérem magamnak, már több mint egy méter vagyok! — csattan fel a vipera.
— Idő van — kopogtatja meg a karóráját Mr. Clayton. — Gyerekek, álljátok körbe ezt a törött szerkentyűt...
— Mármint a lámpát? — segítem ki.
— Fogalmam sincs, mi ez a magnix-ketyere, de elhiszem neked, hogy egy lámtap.
— Lámpa — javítom ki.
— Az.
— Mi az a magnix? — fordulok Trixie-hez.
— Mi így hívjuk a varázstalan embereket — feleli. — Ha jól tudom, ti muglinak nevezitek őket. De Amerikában sok minden máshogy van, mint itt. Apropó, ugye szereztetek pálcaengedélyt? — jut eszébe.
— Öhm... — pillantok segélykérőn Lupinra, aki mosolyogva biccent. — Igen. Egyébként aranyvérűek vagytok, ugye? — következtetek.
Beszéd közben mindketten az elromlott asztali lámpához érintjük az ujjbegyünket. Chloe a kezemre tekeredik, és a törött tárgyhoz simul. Biztos, ami biztos.
— Igen, aranyvérűek vagyunk. Amerika legősibb aranyvérű családjai közé tartozunk. Indiánok is voltak a felmenőink között — büszkélkedik Trixie.
— Az igen! — ámulok.
Ebben a pillanatban a zsupszkulcs vakító kék fénnyel felizzik, és magához ránt bennünket. Egy darabig csak elmosódott foltokat látok magam körül, aztán kitisztul a kép.