A visszaút már sokkal bonyolultabb az alacsony mennyezetű alagútban. Csámpás vezeti a menetet, mögötte Lupin, Ron és Pettigrew hármasa kecmereg. Őket követi a lebegő Piton, akit Sirius kísér. Mögötte baktat Harry és Hermione. A sort Chloe és én zárjuk.
— Tudod, mit jelent az, ha most feladjuk Pettigrew-t? — fordul Harryhez Sirius.
— Hogy maga szabad — feleli az unokatestvérem.
— Korábban én is ezt magyaráztam, Sirius. De hallgattál te rám? Áh — legyintek.
— Rendben, bevallom, igazad volt, Di — pillant rám kedvesen.
— Köszönöm — biccentek.
— Ez azért fontos — néz újra Harryre —, mert... nem tudom, említették-e valaha neked, de én vagyok a keresztapád.
— Igen, tudom — feleli Harry.
— Emellett... a szüleid arra is megkértek, hogy legyek a gyámapád... ha velük esetleg történne valami. Természetesen megértem, ha a nagynénédéknél akarsz maradni. De azért fontold meg a dolgot. Ha sikerül tisztára mosni a nevem... és ha esetleg... ha új otthonra vágysz...
— Úgy érti... hogy magához venne? Komolyan elvinne Dursleyéktól?
— Számítottam rá, hogy nemet mondasz. Megértem, hogy ragaszkodsz a nagynénédékhez. Csak szeretném, ha tudnád, hogy...
— Mit beszél?! — horkan fel Harry.
— Most ugratod, Sirius? — kacagok. — Utál nálunk lakni. A szüleim és a bátyám megkeserítik az életét — fintorgok.
— Azt hittem, hogy mivel te ott vagy neki... — szabadkozik Sirius.
— Attól még örömmel otthagyná a családomat — vonok vállat.
— Hogyne akarnám otthagyni Dursleyékat! — helyesel Harry. — Van saját háza? Mikor költözhetek át?
— Hozzám költöznél? Komolyan mondod? — torpan meg Sirius.
— Hát persze! — vágja rá Harry.
A férfi elmosolyodik.
— Azért hiányozni fogsz nyaranta — bököm oldalba az unokatestvéremet. — Fura lesz nélküled. Remélem, majd sűrűn írsz.
— Fogok... — ígéri kábán.
Hirtelen fogom magam és átölelem. Ebbe az ölelésbe próbálom belesűríteni minden érzelmemet — egyfajta búcsú ez a részemről. Tudom, hogy Sirius ajánlatával egy álma válik valóra, és nála sokkal boldogabb lesz, mint nálunk valaha is volt. Hiányozni fog a jelenléte, hisz' otthon ő volt a szövetségesem. De mivel szeretem, támogatom a döntésében, és mikor abbahagyom az ölelést, úgy érzem, lélekben is el tudom engedni.
Több szó nem esik köztünk a hátralévő úton, mindenki a gondolataiba mélyed. Végre kiverekedjük magunkat az alagútból, és a parkba kerülünk. Koromsötét van, alig látunk valamit — csak néhány kastélyablak világítása ad némi fényt.
— Egy rossz mozdulat, és véged, Peter — szegezi Pettigrew mellkasára a pálcáját Lupin.
A felhők mögül hirtelen előbukkan a telihold. A sötét varázslatok kivédése tanárunkra nézek, aki megdermed, és néhány másodperc elteltével remegés fut végig a testén.
— Uramisten! — sikít fel Hermione. — Nem itta meg az esti bájitalát! Ránk fog támadni!
— Fussatok el — suttogja Sirius. — Gyerünk, szaladjatok!
Harry megindul a Pettigrew-hoz bilincselt Ron felé, hogy segítsen neki, de Sirius visszatartja.
— Őt bízd rám — ROHANJ!
Ebben a pillanatban Lupin hörögni kezd. A feje nyúlni kezd, a testfelépítése átalakul. Kezei és lábai karmos mancsokká formálódnak, bőrén sűrű szőr nő.
Ezzel egyidőben ragyogni kezdek. A homlokomon minden eddiginél fényesebben világít a ciklámen rombusz, bőrömön élesebben rajzolódik ki a mustársárga pikkelymintázat, mint valaha. Szemeim vakító, türkizkék színnel fénylenek, akár egy-egy reflektor. Néhány pillanatra elvakítják a vérfarkast.
Látom, hogy Sirius döbbenten néz rám, majd mikor felocsúdik, átalakul kutyává, és Lupinra veti magát. Eközben Pettigrew megszerzi a férfi elejtett pálcáját, és egy varázslattal ártalmatlanná teszi Ront. Egy másik bűbájjal a levegőbe repíti Csámpást, aki jó néhány méterrel odébb landol a fűben. Még szerencse, hogy macska lévén a talpára esik.
— Capitulatus! — kiáltja Harry, mire a férfi kezéből kiröppen a pálca. — Ne mozduljon, Pettigrew!
A férfi azonban egy szempillantás alatt patkánnyá alakul, és eliszkol a sötétben.
— Chloe, menj utána! — zengem félig emberi nyelven, félig párszaszóul. A viperám szó nélkül engedelmeskedik.
Közelebb lépek az egymást marcangoló Siriushoz és Lupinhoz. Utóbbi rémülten hátrahőköl a jelenlétemtől, majd hátat fordít, és vonyítva a Tiltott Rengetegbe veti magát. A ragyogásom megszűnik, és kimerülten a földre roskadok.
— Sirius — kiáltja Harry —, Pettigrew átalakult és megszökött!
— Utána küldtem Chloét. Arra mentek — mutatok a helyes irányra.
Az animágusnak több se kell — a patkány és a vipera nyomába ered. Hermione és Harry aggódva hajolnak Ron fölé.
— Mit csinált vele Pettigrew? — szörnyülködik a lány.
— Fogalmam sincs — rázza a fejét az unokatestvérem.
A vörös hajú fiú mellé kúszom. Rövid vizsgálódás utám megállapítom, hogy lélegzik, és van pulzusa. Harry barátjára, majd az ájult Pitonra pillant.
— Felvisszük őket a kastélyba, és keresünk egy tanárt. Talpra tudsz állni, Di?
— Azt hiszem...
Néhány próbálkozás után sikerül feltápászkodnom a földről.
— Gyerünk... — int Harry, és felnyalábolja Ront.
Hermione és én Piton felé indulunk, ám ekkor panaszos nyüszítés hasít a levegőbe.
— Kutyahang — torpan meg Hermione.
— Ez Sirius — állapítja meg Harry.
— Bajban lehet — aggódok.
— Segítenünk kell rajta — dönt Harry. Egy bocsánatkérő pillantás kíséretében visszahelyezi Ront a földre, és keresztapja után rohan. Hermione a nyomában.
Én nem vagyok olyan állapotban, hogy szaladni tudjak, így mögöttük botorkálok. Követem a szűkölés hangját — ám egy idő után az is megszűnik, a levegő pedig egyre hidegebb lesz.
A tóparton lyukadok ki, de a látványtól kis híján hasra esek. Legalább száz dementor veszi körül Harryt, Hermionét és Siriust. Utóbbi eszméletlenül hever a pázsiton.
— Expecto Patronum! — kántálja Harry és Hermione, de hiába, a varázslat nem sikerül. Hamarosan a lány is elájul.
Odavonszolom magam az unokatestvérem mellé.
— Di — zihálja —, Di, ha most nem segítünk, a dementorok végrehajtják rajta a csókot! Talán rajtunk is!
— Tudom, Harry — nézek rá szomorúan.
— Miért nem működik most a varázserőd? — kérdezi kétségbeesetten. — Legutóbb aktiválódott a dementorok közelében! Most miért nem?
— Talán mert kimerített az előbbi. Már nincs bennem erő egy újabb átalakuláshoz — csóválom a fejem szomorúan.
— Meg kell próbálnod, Di! Gondolj valami szépre, és mondd: Expecto Patronum!
— Expecto Patronum! — visszhangzom, de semmi nem történik.
— Ne! — kiáltja Harry. — Hol van most az aranysárkány? Meg kell jelennie! Nem hagyhat cserben!
— Sajnálom, Harry — susogom könnyes szemmel. — Nem tudom befolyásolni.
A dementorok egyre közelebb érnek hozzánk. Harry megidéz egy alaktalan patrónust, de a sötét lények könnyedén félresöprik.
— Ne... ne! — rikoltja Harry. — Sirius ártatlan! Expecto... Expecto Patronum!
A legközelebbi dementor lassan felhajtja a csuklyáját. A kámzsa alól csontvázszerű arc bukkan elő, vékony, hamuszürke bőrrel. A szemüregeit vékony hártya takarja, a szája egyszerű, fekete lyuk, melyen hörögve szívja be a levegőt. Ez a halál arca.
Minden elhomályosul előttem, és magával ránt a feketeség.
Amikor magamhoz térek, puha anyagot érzek a tenyerem alatt. Résnyire nyitom a szemem, és látom, hogy be vagyok takarva. A gyengélkedőn fekszem. Képes vagyok érezni, tehát ezek szerint nem szippantották ki a lelkem.
Amint ezt konstatálom, beszélgetésfoszlányok ütik meg a fülemet. Időmbe telik, mire rájövök, hogy Cornelius Caramel és Perselus Piton hangját hallom.
Oldalra fordítom a fejem, és látom, hogy Harry még mindig eszméletlenül fekszik — ellenben a mellette lévő ágyon Hermione éberen hallgatja a két férfi beszélgetését, amely a félig nyitott ajtón szűrődik be.
Chloe a matracom végében pihen. Mikor észreveszi, hogy felkeltem, a fejemhez kúszik.
— Kudarcot vallottam — sziszegi szomorúan. — Sajnálom. Pettigrew megszökött, nem sikerült elkapnom. Kérlek, ne haragudj rám.
— Nem haragszom — suttogom kígyónyelven. — Nem a te hibád.
— De igen! — siránkozik. — Nem voltam elég gyors!
— Sss! — teszem a szám elé a mutatóujjam.
Hermionéhez hasonlóan érdekel a miniszter és Piton beszélgetése, így kíváncsian hegyezni kezdem a fülem.
— Megdöbbentő... felfoghatatlan... Kész csoda, hogy élve megúszták... elképesztő... Hőstettet hajtott végre, Piton.
— Köszönöm, miniszter úr.
— Merlin-díj, ezüst fokozat... Mit ezüst, arany fokozat, ha el tudom intézni!
— Hálásan köszönöm, miniszter úr.
— Csúnya sebet szerzett... felteszem, Black műve.
— Nos, nem, miniszter úr, ezt Potter, Weasley és Granger tette velem.
— Micsoda?!
— Az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy Black megbabonázta őket. Viselkedésükből ítélve a konfúziós-átkot alkalmazta rajtuk. A gyerekek ugyanis azt a téveszmét hangoztatták, hogy Black esetleg ártatlan lehet. Nem voltak beszámíthatók. Mindazonáltal a feltehetően magánakciójuk miatt a gazember kis híján kicsúszott a markunkból... A gyerekek nyilván azt hitték, maguk is el tudnak bánni Blackkel. Megjegyzem, az elbizakodottságuk annak köszönhető, hogy a tanév során nem egy kihágást követtek el büntetlenül... Potternek pedig, ugyebár, az igazgató úr kezdettől fogva különleges státuszt biztosított...
— Hát, igen... Tudja, hogy van ez, Piton... Valamennyien hajlunk rá, hogy elnézőbbek legyünk, ha Harry Potterről van szó.
— Hát persze... de vajon jót tesz-e neki, ha mindig kivételezettként kezelik? Én a magam részéről igyekszem ugyanúgy bánni vele, mint a többi tanítványommal. Más diákot legalábbis felfüggesztenének, ha ilyen veszélynek tenné ki a társait. Gondoljon csak bele, miniszter úr: megsértett minden elképzelhető szabályt — azokat is, amelyeket kimondottan az ő biztonsága érdekében vezettünk be — tiltott időben tiltott helyen tartózkodott, ráadásul egy vérfarkas és egy elítélt gyilkos társaságában... Megjegyzem, erős a gyanúm, hogy korábban engedély nélkül lejárt Roxmorts faluba is...
— Nehéz ügy, Piton, nehéz ügy... Sok botorságot művelt a fiú, ez kétségtelen...
Legszívesebben felkelnék az ágyból, odamennék Pitonhoz, és jól beolvasnék neki — csak sajnos túl fáradt vagyok hozzá. Így tehetetlenül hallgatom tovább a beszélgetést. Meglepetésemre hamarosan rám terelődik a szó.
— Nem tudom mire vélni a dementorok szokatlan viselkedését... — folytatja a miniszter. — Maga meg tudja magyarázni, miért vonultak vissza, Piton?
— Nem, miniszter úr. Mikor magamhoz tértem, már elindultak a kijelölt őrhelyük felé. Talán Diana Dursley műve volt.
— Áh, Mardekár jobbik utódja — az igazgató úr szerint. Volt már rá példa, hogy hasonlót csinált korábban?
— Az egyik kviddicsmeccsen, amikor néhány dementor betört a csarnokba, arany patrónust idézett meg, ami elpusztította az egyiket.
— Most azonban túlélték, nemde?
— Igen — ismeri el Piton.
— Elképesztő. Black, Harry és a két lány mégis...
— Mikor rájuk találtam, mind a négyen ájultan feküdtek. Először is megkötöztem Blacket, aztán odavarázsoltam négy hordágyat, és felhoztam őket a kastélyba.
— Mondja, Diana Dursley hogy került közéjük? Erről még nem tett említést.
— Sejtelmem sincs, miniszter úr. Mikor Potterék kiiktattak, még nem volt a helyszínen. Talán kérdezze meg őt, ha felébredt. Az, hogy köze lehet a dementorok elűzéséhez, megmagyarázná az ájulását. Legutóbb is kimerült, mikor átalakuláson ment keresztül.
— Mesélne a lánynak erről a különös képességéről, Piton? Az igazgató úr nem volt hajlandó nyilatkozni, csak annyit mondott, hogy nagy valószínűséggel Mardekár áldásához van köze. Na, de több is lehet emögött a dolog mögött, hisz' ki hallott már ilyen adottságokról?
— Nos, ez igen rejtélyes dolog, és én sem tudok róla többet, mint az igazgató úr... — szabadkozik Piton.
A mellettem lévő ágyon Harry mocorogni kezd. Madam Pomfrey — aki eddig a terem végében fekvő Ron mellett tevékenykedett — most hozzánk siet.
— Látom, felébredtünk.
Harry éjjeliszekrényére helyez egy jókora tábla csokoládét, és kis kalapáccsal apró darabokra töri.
— Hogy van Ron? — kérdezzük kórusban.
— Túléli. Ami pedig titeket illet... itt maradtok megfigyelésre, amíg... Potter, ezt meg hogy képzeled?!
Harry felül az ágyában, a fejére teszi a szemüvegét, és kezébe veszi a varázspálcáját.
— Beszélnem kell az igazgató úrral.
— Beszélnünk — javítom ki, és már nyúlok is a saját pálcámért.
— Nyugodjatok meg. Elfogták Blacket. Biztos helyen van. A dementorok perceken belül végrehajtják rajta a csókot...
— MICSODA?
Hermione, Harry és én szinkronban ugrunk ki az ágyunkból.
— Chloe, eredj — pillantok segélykérőn a szarvas viperámra. — Keresd meg Dumbledore-t, és magyarázz el neki mindent. Derítsd ki, hol van Black, és próbáld meg feltartani a dementorokat. Ha kell, harapd meg őket.
— Máris megyek — biccent, és kicsusszan a kórterem ajtaján. Ezzel egyidőben Caramel és Piton sietnek a helyiségbe. A mágiaügyi miniszter kis híján rátapos a szarvas viperámra.
— Szentséges Merlin! Miféle hüllő ez?
— Dursley kisállata. Mindenhová követi őt — néz tűnődve Piton a távozó kígyó után. — Hová küldted, Dursley? — fordul felém gyanakodva. — Remélem, nem valami ostobaságot tervezel...
Dacos arccal, karba tett kézzel nézek a bájitaltantanár szemébe. Ügyelek rá, hogy a tekintetemből semmit se lehessen kiolvasni. Caramelt azonban más köti le, ugyanis észreveszi a harci készültségben álló unokatestvéremet.
— Harry, Harry, mi a baj? Neked ágyban a helyed... Kaptál már csokoládét?
— Miniszter úr. Sirius Black ártatlan! — magyarázza Harry. — Peter Pettigrew nem halt meg! Találkoztunk vele ma este! Nem engedheti, hogy a dementorok bántsák Siriust, ő...
— Képzelődsz, Harry — rázza a fejét mosolyogva Caramel. — Borzalmas dolgokon mentél keresztül, ki kell pihenned magad. Feküdj le szépen, és bízd ránk a dolgot. Tudjuk, hogy mit kell tennünk...
— Nem, nem tudják! — szólalok meg, és az unokatestvérem mellé sietek. — Harry nem képzelődik. Pontosan tudja, mit látott és hallott, ahogy Hermione és én is. Engedje meg, hogy megosszuk önnel az észrevételeinket...
— Miniszter úr, kérem, hallgasson meg minket — kérleli Hermione. — Mi is láttuk Pettigrew-t. Ron patkánya volt, mert hogy animágus... mármint Pettigrew...
— Látja, miniszter úr? — csóválja a fejét Piton. — Téveszméik vannak. Black alapos munkát végzett...
— NINCSENEK TÉVESZMÉINK! — üvölti Harry.
— Így van! — helyeselek. — Ha Piton professzor szerint Black műve az egész, mivel magyarázza, hogy én is egyetértek Harryékkel? Semmit sem tud az én szerepemről ebben az ügyben, mivel már ájult volt, mikor megjelentem — jegyzem meg ravaszkásan. — Erre mit felel?
Piton hirtelenjében nem tud megszólalni, így kihasználva a döbbenetét, folytatom a mondókámat.
— Pettigrew valóban animágus. Tizenkét évig volt a Weasley-család patkánya. Egy átlagos patkány nem él ennyi ideig. És az vajon feltűnt önöknek, hogy hiányzott egy ujja? Ezt bárki tanúsíthatja, aki látta az állatot. Micsoda véletlen, hogy Peter Pettigrew-ból csak egy ujjat találtak, nem gondolják?
— Lehetetlen...! — hebegi Caramel.
Piton végre megtalálja a hangját.
— Erre nincs semmiféle bizonyíték! — förmed rám. — Amíg pedig így áll a helyzet, ez a történet teljesen légből kapott!
Már nyitom a számat, hogy visszavágjak, de Madam Pomfrey megelőz.
— Miniszter úr! Professzor! Nyomatékosan kérem, hogy azonnal távozzanak! Már épp eléggé felizgatták a betegeimet!
— Csak szeretnénk elmondani, mi történt valójában! — csattan fel Harry. — Miért nem bírnak végighallgatni?
Madam Pomfrey csokoládét dug Harry szájába, és visszatuszkolja az ágyába. Ezután Hermione felé indul, hogy vele is ezt tegye.
— Miniszter úr, ezek a gyerekek ápolást igényelnek — magyarázza közben. — Nagyon kérem, távozzanak...
Ekkor nyílik a gyengélkedő ajtaja, és Dumbledore sétál be, nyomában Chloéval.
— Összefutottam vele a folyosón. Azt mondta, Sirius Blacktől jön. Mikor mondtam neki, hogy felébredtetek, találkozni akart veletek. Azt ígérte, minden rendben lesz, így elhoztam neked — sziszegi büszkén.
— Ügyes kislány — dicsérem meg.
Piton szikrázó szemmel mered rám. Az igazgató elé sietek.
— Dumbledore professzor, Sirius Black...
— Ez nem lehet igaz! Az isten szerelmére, ez nem társalgó, hanem kórterem! — háborog Madam Pomfrey. — Igazgató úr, ragaszkodom hozzá, hogy...
— Ne haragudjon, Poppy, de beszélnem kell Harryvel, valamint Dursley és Granger kisasszonyokkal. Sirius Blacktől jövök...
— Gondolom, magának is ugyanazt a dajkamesét adta elő, amit a gyerekek agyába ültetett. A patkányról, meg az állítólagos Pettigrew-ról — morogja Piton.
— Valóban erről szól Black története — feleli higgadtan Dumbledore.
— És az én bizonyítékaim nem számítanak? Nem láttam Pettigrew-t se a Szellemszálláson, se a parkban!
— Azért nem látta, mert nem volt magánál, tanár úr! — bizonygatja Hermione. — És mire megérkezett, már...
— Granger kisasszony, FOGJA BE A SZÁJÁT!
— No de Piton — szól rá megütközve Caramel. — Az ifjú hölgy beteg, ne beszéljen vele ilyen hangon...
— Én is ugyanolyan szemtanú vagyok, mint Piton professzor! — ütöm a vasat. — Utána érkeztem, és láttam Pettigrew-t! Engem miért nem hallgat meg senki?
— Szeretnék szót váltani Harryvel, Hermionével és Dianával — ismétli meg az óhaját Dumbledore. — Cornelius, Perselus, Poppy, kérem, hagyjanak magunkra...
— Igazgató úr! — méltatlankodik Madam Pomfrey. — A betegeimnek ápolásra és nyugalomra van szükségük...
— Sajnálom, de ez nem várhat. Nem vitatkozom.
A javasasszony sértődötten elviharzik a szobája felé. Caramel az órájára pillant.
— Ha minden igaz, a dementorok már itt vannak. Megyek, fogadom őket. Odafent találkozunk, Albus.
A miniszter kinyitja az ajtót, és várakozóan néz Pitonra. Ő azonban nem mozdul.
— Remélem, egy szót se hisz el Black meséjéből — mondja Dumbledore-nak.
— Szeretnék beszélni a gyerekekkel — közli makacsul az igazgató.
Piton közelebb lép hozzá.
— Sirius Black már tizenhat éves korában megmutatta, hogy mennyit ér számára egy ember élete. Talán már elfelejtette, Dumbledore? Elfelejtette, hogy Black meg akart ölni engem?
— Mindenre pontosan emlékszem, Perselus.
Piton hátat fordít, és végre méltóztatik kisétálni az ajtón. Caramel követi. Végre magunkra maradunk. Egymás szavába vágva hadarjuk el a történetet. Időnként Chloe is kiegészíti egy-egy közbesziszegéssel.
Dumbledore egy idő után megelégeli, és fölteszi a kezét, jelezve, hogy szólni kíván.
— Kérlek, figyeljetek rám, és ne vágjatok a szavamba, mert szorít minket az idő. Black történetét semmi sem igazolja a ti vallomásotokon kívül — márpedig két tizenhárom és egy tizenkét éves varázslónövendék szava vajmi keveset nyom a latban. Nem is beszélve egy kígyóéról, akit eleve csak párszaszájú mágusok értenek meg. Egy sereg szemtanú eskü alatt vallotta, hogy Sirius megölte Pettigrew-t. Én magam adtam igazolást a minisztériumnak arról, hogy Sirius volt Potterék titokgazdája.
— Lupin professzor is megmondhatja... — szalad ki Harry száján.
— Lupin professzor jelenleg a Tiltott Rengetegben bujdokol, és nincs olyan állapotban, hogy bárkinek bármit megmondjon. Mire újból emberalakot ölt, Sirius már túl lesz azon, ami a halálnál is rosszabb. Ráadásul a varázslótársadalom súlyos előítéletekkel viseltet a vérfarkasok iránt, úgyhogy az ő vallomása sem érne sokat. Az a tény pedig, hogy Sirius és ő régi barátok...
— De hát...
— Hallgass végig, Harry. Lásd be, hogy szélmalomharcot vívtok. Piton professzor története sokkal meggyőzőbb, mint a tiétek.
— Piton gyűlöli Siriust — fortyan fel Hermione. — Minden áron bosszút akar állni rajta valami buta tréfa miatt...
— Sirius nem úgy viselkedett, mint egy ártatlan ember. Összekaszabolta a Kövér Dámát, késsel a kezében behatolt a Griffendél-toronyba... Amíg be nem mutatjuk Pettigrew-t élve vagy halva, az ítélet érvényben marad.
— Miért, miért nem sikerült elkapnom? — veri a párnámba a fejét Chloe. — Rossz, ügyetlen, kétbalszarvas vipera!
— Ne legyél házimanó — szólok rá, mire abbahagyja önmaga ócsárlását.
— De maga hisz nekünk — pillant reménykedve az igazgatóra Harry.
— Igen, hiszek. Másokat viszont nem tudok meggyőzni az igazságról, és a mágiaügyi miniszter döntését sem áll módomban felülbírálni.
— Az én szerencsétlenkedésem miatt fogja Sirius elveszíteni a lelkét — siránkozik Chloe.
— Azt mondtam, fejezd be az önemésztést! — rivallok rá, mire végre elhallgat.
— Egyetlen esélyünk van — pillant Dumbledore Hermionéra. — Időt kell nyernünk.
— De... — hebegi a lány, aztán egyszerre csak megérti az igazgató üzenetét. — OH!
— Jól figyeljetek — folytatja az igazgató. — Sirius Flitwick professzor szobájában van, a hetedik emeleten. Az a tizenharmadik ablak a Nyugati Toronytól számolva. Ha minden jól megy, ma este két ártatlan életét is megmenthetitek. De egyvalamit jól véssetek az eszetekbe. Senki nem láthat meg titeket. Hermione, tudod, mi a törvény — tudod, mi forog kockán... senki — nem — láthat — meg — titeket.
Harry és én tanácstalanul pislogunk egymásra, Hermione számára viszont látszólag minden világos. Dumbledore az ajtóhoz sétál.
— Bezárlak titeket a kórterembe. A pontos idő... — pillant az órájára. — huszonhárom óra, ötvenöt perc. Három fordítás elég lesz, Hermione. Sok szerencsét.
— Sok szerencsét? — visszhangozza Harry, mikor az ajtó döngve becsukódik az igazgató mögött. — Három fordítás? Miről beszél? Mit vár tőlünk, mit csináljunk?
— Rám ne nézz — ingatom a fejem.
— Rám se — hárít Chloe.
Hermione kapkodva kigombolja a talárja nyakát, és egy vékony aranyláncot húz elő a ruha alól.
— Gyertek ide. Gyertek már!
Harryvel habozva odalépünk hozzá. Szarvas viperám követ minket.
— Ne haragudj, Chloe, de neked itt kell maradnod — sajnálkozik Hermione.
— Mi? Bármit is csináltok, nélkülem egy lépést se!
— Bocs, haver, de nincs lábad — rázom a fejem.
— Nagyon vicces — fújtat. — Én hoztam ide Dumbledore-t, erre mi a hála?
— Mire készülsz, Hermione? — kérdezi Harry.
A lány felemeli a nyakláncát, amin egy apró homokóra függ.
— Bújjatok bele — utasít.
Nagy üggyel-bajjal, de végül Harrynek és nekem is sikerül bepréselnünk a fejünket a lánc alá.
— Mit csinálunk? — érdeklődöm.
— Még egyszer bocs, Chloe — néz rá sajnálkozva Hermione. — Nem tudom, állatok számára biztonságos-e ez az utazási forma. Nem kockáztathatunk.
Háromszor megforgatja a homokórát, mire a kórterem képe eltűnik. Még hallom Chloe döbbent kiáltását, aztán úgy érzem, mintha visszafele repülnék. Sokáig elmosódott foltokat látok magam körül, majd hirtelen kitisztul a kép.
Az üres bejárati csarnokban állunk. Hermione kibújtat minket a láncból, és egy tisztítószeres szekrényhez ráncigál bennünket. Kinyitja az ajtót, és betessékel mindkettőnket, majd ő is bemászik, és óvatosan behúzza maga után az ajtót.
— Mi ez... hogyan... mi történt velünk, Hermione? — hebegem.
— Visszamentünk az időben — feleli drámaian. — Pontosan három órát.
— De hát...
— Csss! Hallgassátok csak! Lépteket hallok! Lehet hogy... lehet, hogy mi vagyunk azok. Átvágunk a csarnokon... Igen, ezek mi vagyunk. Ron, Harry és én. Most indulunk Hagridhoz!
— Azt akarod mondani... hogy egyszerre vagyunk idebent és odakint? — kérdezi megütközve Harry.
Hermione az ajtóra tapasztja a fülét.
— Igen. Biztos, hogy mi vagyunk azok... háromnál nem lehetnek többen... Lassan megyünk, mert rajtunk van a láthatatlanná tévő köpeny.
— Ti ellátogattatok Hagridhoz, és nem is szóltatok nekem? — fortyanok fel.
— Csss! — csitít Hermione.
— Bocs, de gondolom, a klubhelyiségedben voltál — suttogja bűnbánóan Harry.
— Lemegyünk a lépcsőn... — kommentálja az eseményeket Hermione.
— Hol szerezted ezt a homokórát, vagy mit? — kérdezem.
— Időnyerő a neve, és McGalagony professzortól kaptam. Egész évben nap mint nap használtam, mert csak így tudtam eljutni az összes órámra.
— Hát így csináltad! — csap a homlokára Harry. — El nem tudod képzelni, mennyit gondolkodtunk ezen Ronnal. Miért nem mondtad el?
— Meg kellett esküdnöm McGalagonynak, hogy senkinek nem szólok róla. Mindenféle kérvényeket kellett írnia a minisztériumnak, hogy megkaphassam. Győzködnie kellett őket, hogy mintadiák vagyok, és csakis tanulási célra fogom használni az időnyerőt...
— Hát, ez végül nem jött be — vigyorgok, jelenlegi helyzetünkre gondolva. Hermione elereszti a füle mellett a megjegyzést.
— Ha egyszerre több órán kellett részt vennem, egyszerűen vissza kellett mennem az időbe — folytatja zavartalanul. — Értitek? De... fogalmam sincs, mit vár tőlünk Dumbledore. Miért mondta, hogy menjünk vissza három órával korábbra? Miért lesz ettől jobb Siriusnak?
Harry töprengve bámul maga elé.
— Bizonyára történt valami mostanában, amin változtatnunk kellene. De micsoda? Három órával ezelőtt lementünk Hagridhoz...
— Most van három órával ezelőtt — korrigálja Hermione. — És most megyünk le Hagridhoz. Hiszen hallottuk, ahogy lemegyünk a lépcsőn
— Dumbledore azt mondta, két ártatlan életét is megmenthetjük — emlékeztetem őket.
— Megmenthetjük Csikócsőrt! — jut Harry eszébe.
— De hát, mit segítünk azzal Siriusnak? — ráncolja a homlokát Hermione.
— Dumbledore azt mondta... — töpreng Harry — elmondta nekünk, hogy melyik Flitwick szobájának ablaka! Oda zárták be Siriust! Csikócsőr hátán az ablakhoz kell repülnünk, és meg kell szöktetnünk a keresztapámat!
A szám elé kapom a kezem.
— Hát persze! Csikócsőr és Sirius együtt fognak elmenekülni!
— Csoda kellene hozzá, hogy mindezt észrevétlenül végigcsináljuk! — fintorog Hermione.
— Akkor is meg kell próbálnunk — határoz Harry, és az ajtóra tapasztja a fülét. — Minden csendes. Gyertek, induljunk...
Kimászunk a szekrényből, és a tölgyfaajtóhoz osonunk. Épp alkonyodik.
— Most mi lesz? Még nincs sötét. Ha valaki kinéz a parkba... — sápítozik Hermione.
— Futni fogunk... — dönt Harry.
— Hé, hé, várjatok egy percet! — emelem fel az ujjam. — Semmi szükség futásra. Maradjatok mozdulatlanok — szegezem rájuk a pálcámat.
— M-mit csinálsz, Di? — rémüldözik Harry.
— Ne aggódjatok, nem lesz semmi baj. Exnihil objectum — suttogom, és bonyolult mozdulatot teszek a varázspálcát tartó bal kezemmel.
— Mi történt? — kérdezi az unokatestvérem. — Ááá! — kiált fel, amikor meglátja, hogy teste színt és mintát vált, beleolvadva ezzel a környezetébe.
— Kiábrándító-bűbájt használtam magunkon — felelem.
— Kiábrándító mit?
— Hogy sikerült megtanulnod egy ilyen nehéz varázslatot? — hitetlenkedik Hermione. — Sokan még a felsőbb évesek közül sem tudják.
— Rengeteget gyakoroltam, és valahogy sikerült. Tudod, jó mesterem van — mosolygok Lyonelre gondolva —, és persze én vagyok Mardekár utódja meg minden, szóval... — vonok vállat.
— Valaki magyarázza már el nekem, mi ez a kiábrándító-izé — kéri Harry.
— Szíves örömest — felelem.
Miközben Hagrid háza felé sétálunk, elmagyarázom az unokatestvéremnek a bűbáj lényegét.
— Hű! Akkor most senki nem fog észrevenni minket? — ámul.
— Mindaddig, amíg valakinek vagy valaminek neki nem megyünk.
— Ez szuper!
— Majdnem annyira, mint a láthatatlanná tévő köpeny — biccentek. — Az tökéletesebben fed, ezzel viszont kötetlenebbül mozoghatsz.
— Hát így tudsz te feltűnésmentesen kószálni ide-oda — érti meg Hermione.
Időközben elérjük Hagrid kunyhóját.
— Csikócsőr közelében keressünk rejtekhelyet — indítványozza a lány.
— Jó ötlet — biccentek.
Hamarosan megpillantjuk a tökágyás kerítéséhez pányvázott, nyugtalan hippogriffet.
— Most? — kérdezi Harry.
— Nem! — rázza a fejét hevesen Hermione. — Ha most szökünk meg vele, az a bizottsági ember meg a hóhér azt fogják gondolni, hogy Hagrid engedte szabadon. Ki kell várnunk, amíg megbizonyosodnak róla, hogy Csikócsőr itt van.
— Akkor kábé egy percünk lesz az akcióra — morogja Harry.
— Nem ez az egyetlen probléma — sápadok el. — Az akció erejéig muszáj ismét láthatóvá válnunk, különben Csikócsőr megijed tőlünk.
— Igazad van — biccent aggódva Hermione.
A kunyhóból csörömpölés szűrődik ki.
— Hagrid most töri össze a tejeskancsót — kommentálja Hermione. — Mindjárt megtalálom Makeszt...
És valóban, hamarosan Hermione sikoltása hallatszik.
— Mi lenne, ha... — ötlik Harry eszébe. — Mi lenne, ha... ha egyszerűen berontanánk, magunkhoz vennénk Pettigrew-t, és...
— Isten ments! — sápítozik Hermione. — Hát még mindig nem érted? Amit most csinálunk, azzal megszegjük a varázslók egyik legfőbb törvényét! Senki nem változtathatja meg a múltat! Senki! Hallottad, mit mondott Dumbledore: ha meglátnak minket...
— De hisz' kiábrándító-bűbáj van rajtunk!
— Az akció közben odabent szinte biztos, hogy nekimennél valakinek. Szerinted hogy reagálnál, ha látod önmagadat, amint önmagadra rontasz?
— Hát... valószínűleg beleőrülnék — ismeri el Harry.
— Pontosan! Megzavarodnál és rátámadnál saját magadra! Hát nem érted? McGalagony mesélt nekem azoknak a varázslóknak a sorsáról, akik belepiszkáltak az időbe... egy csomóan közülük megölték a leendő, vagy éppen múltbéli önmagukat!
— Jó, meggyőztél — dünnyögi Harry. — Csak egy ötlet volt. Gondoltam...
— Hé, figyeljetek! — mutatok a kastély felé.
A tölgyfaajtón Dumbledore, Caramel, egy alacsony aggastyán és egy feketébe öltözött férfi masírozik ki. Utóbbinak nem csak az öltözete, de haja és bajusza is sötét színben pompázik, a derékszíjához pedig fényes pengéjű bárd van kötve. Az ítéletvégrehajtó... Felszisszenek.
— Nem tetszik nekem ez a pasas.
— Ő Macnair, a hóhér — mutatja be Hermione. — Hagrid azt mondta, Lucius Malfoy régi barátja...
— Akkor már értem, miért nem szimpi...
Hirtelen kinyílik Hagrid kunyhójának hátsó ajtaja, és a múltbéli Harry, Ron meg Hermione lépnek ki rajta, a vadőr kíséretében.
— Istenem, de fura így látni titeket! — álmélkodok.
— Hát még nekünk... — motyogja kábán Harry.
— Csss, nehogy meghalljanak minket! — szól ránk Hermione. — Illetve, meghalljuk magunkat...
A tőlünk nem messze álló Csikócsőr mocorogni kezd.
— Azt hiszem, ő meghallott — suttogom.
— Semmi baj, Csikó, itt vagyok — nyugtatja Hagrid.
Hálát adok az égnek, hogy a kiábrándító-bűbájom tökéletesen működik, mert mind Hagrid, mint a három órával ezelőtti Harry, Ron és Hermione tekintete elsiklik fölöttünk.
— Induljatok — int nekik a vadőr. — Menjetek...
Ők hevesen tiltakoznak.
— Hagrid, nem hagyhatunk itt...
— Elmondjuk, mi történt valójában...
— Nem ölhetik meg...
— El kell mennetek! Még csak az hiányzik, hogy titeket is megbüntessenek!
A múltbéli Hermione ráborítja magukra a láthatatlanná tévő köpönyeget.
— Menjetek — int búcsút Hagrid. — Ne nézzétek végig, és ne is hallgatózzatok...
Ekkor kopognak a bejárati ajtón. Hagrid besiet, de félig nyitva hagyja a hátsó kijáratot, így a kunyhó mellett ácsorgó Harry, Hermione és én tisztán halljuk, mi történik odabent.
— Hol van a bestia? — kérdezi a Macnair nevű. Már a hangjától kiráz a hideg.
— Odakint — nyögi Hagrid. — Hátul.
Kis híján felkiáltok, amikor néhány arasznyira mellettem megjelenik az ablakban Macnair arca. A hóhér tüzetesen szemügyre veszi Csikócsőrt. Szerencsére minket nem lát meg.
Fellélegzek, amikor Caramel közli, hogy fel kell olvasnia a kivégzési parancsot, amit Macnairnak is alá kell majd írnia, így az ítéletvégrehajtó eltűnik az ablakból.
— Maradjatok itt — suttogja Harry. — Majd én elhozom.
— Nem! — sziszegem. — Ha lebuksz, abból óriási botrány lenne. Én feláldozhatóbb vagyok nálad.
— De...
— Erről nem nyitok vitát — jelentem ki határozottan, és egy pálcamozdulattal láthatóvá teszem magam. Átugrom a tökágyás kerítésén, és Csikócsőr elé lépek. Mélyen a szemébe nézek, és meghajolok.
— Gyerünk, nagyfiú... — susogom. — Hisz' ismersz már engem. Találkoztunk, emlékszel? Nincs mitől tartanod. Segíteni szeretnék...
Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva a hippogriff térdre ereszkedik, majd újra feláll.
— Ez az, ügyes vagy — sétálok hozzá, és megpaskolom a csőrét. Izzadva próbálom kibontani kötelét tartó csomót, de az túl erős.
— Mi lesz már... a fenébe is! — káromkodok.
Csikócsőr végül maga intézkedik. A fejével félretolja a karom, és éles csőrével csipegetni kezdi a kötelet.
— Igen! Nagyon ügyes vagy, Csikó! Csak így tovább — biztatom, és idegesen pillantgatok a kunyhó felé.
— Akkor hát, essünk túl rajta — hallom meg a bizottsági öregember hangját. — Hagrid, talán jobb lesz, ha idebent marad.
— Nem, nem, ott akarok lenni mellette... Nem hagyhatom magára...
— Gyerünk, Csikócsőr! — sürgetem a hippogriffet.
Közeledő léptek zaját hallom, és egy pillanatig biztos vagyok benne, hogy lelepleződök, ám ekkor Dumbledore hangja csendül fel az ajtó mögött.
— Egy pillanat, Macnair. Magának is alá kell írnia.
Fellélegzek. A hippogriffnek végre sikerül elvágnia a kötelet. Gyorsan megragadom a végét, és húzni kezdem az állatot a Tiltott Rengeteg felé. Hallom, hogy Dumbledore továbbra is szóval tartja a kunyhóban lévőket. Esküdni mernék rá, hogy direkt csinálja. Tudja, hogy itt vagyunk.
Megszaporázom a lépteimet. Csikócsőr készségesen követ, és hamarosan eltűnünk a fák között.
— Hol vagytok? — kérdezem Harryt és Hermionét.
— Itt — szólalnak meg a közelemben. Őket is láthatóvá varázsolom.
Ebben a pillanatban kivágódik a kunyhó hátsó ajtaja. Néhány perc néma csend után a bizottsági képviselő megszólal.
— Hol van? Hol van az állat?
— Az előbb még itt volt! — mérgelődik a hóhér. — A saját szememmel láttam! Itt állt kipányvázva!
— Roppant különös — jegyzi meg szórakozottan Dumbledore, és arra a helyre lép, ahol a lény ki volt kötözve. Lehajol a földre, és felemeli a csomó maradványait.
— Felteszem, a csőrével elvágta a saját kötelét — állapítja meg az igazgató.
— Szent ég! — hüledezik Caramel.
— Csikó! — hebegi Hagrid.
Macnair dühében a kerítésbe vágja a bárdját.
— Megszökött! — óbégat Hagrid. — Megszökött! Eszem azt a drága kis csőrét! Jól van, Csikó, okos vagy!
— Áh! — szisszenek fel, a hippogriff ugyanis megrántja a kötelemet. Csak Harry és Hermione segítségével tudom megakadályozni, hogy ne menjen vissza a gazdájához.
— Kutassuk át a birtokot, az erdőt... — fortyog a hóhér.
— Ugyan már, Macnair! — legyint Dumbledore. — Csikócsőr hippogriff. Ha meg akarja találni, kutassa át az eget... Hagrid, jólesne egy csésze tea — sőt, egy pohárka brandyt se utasítanék vissza.
— Ó, hogyne, professzor úr — hebegi kábán a vadőr. — Menjünk be, menjünk be...
Az öt férfi az óriás kunyhójába vonul vissza.
— Ügyes voltál, Di — dicsér meg Harry.
— És most? — fordulok Hermionéhez. — Hogyan tovább?