A téli szünet sajnos hamarabb elszáll, mint azt a drága diák szeretné, így ahogy beköszönt az újév, lassan mindenkinek vissza kell térnie az iskolába. Addig persze Hermionéval rengeteget lógunk a Mardekár klubhelyiségében, és szuper szilveszteri partit csapunk — még Chloe meg Csámpás is benne vannak a buliban.
Harry és Ron a Tűzvillám elkobzása óta nevetségesen viselkednek. Még mindig nem bocsátják meg Hermione húzását, holott a lány csak az unokatestvérem javát akarta. Miért nem képesek ezt a fiúk felfogni? Hasztalan próbálok a lelkükre beszélni.
Talán jobb is, hogy megint iskolaidő van, mert így legalább minden visszatér a rendes kerékvágásba — már ami a tanórákat és a felkészülést illeti. Hermionének a rengeteg tantárgya miatt alig van ideje, így le tudja foglalni magát, és nem marad energiája a fiúkon bosszankodni. Na, meg végre nem csak hárman uralják a Griffendél klubhelyiségét, hanem a többiek is visszatérnek. Megkérem Ginnyt, hogy figyeljen az enyhén szólva tanulásmániás barátnőnkre.
A Mardekár bázisa is megtelik, ami együtt jár kellemes és kellemetlen dolgokkal. Kellemes például az egymás kezét fogó Lyonel és Alison látványa, kellemetlen pedig a sértegetésekkel érkező Draco Malfoy.
— Nahát, Dursley, nem robbantottad fel a klubhelyiséget, amíg egyedül voltál? Igazán gratulálok.
— Felrobbantani nem robbantottam, de ki tudja, hol helyeztem el csapdákat a számodra — vigyorgok a képébe.
Természetesen kamuzok, és semmi tréfakelléket nem raktam sehová, de így még viccesebb nézni, ahogy Malfoy gyanakodva körülnéz, mielőtt bármihez is hozzáérne. Megérdemli azok után, amit Csikócsőrrel tett — illetve tesznek még most is az apjával.
Apropó, Csikócsőr... már egész jól haladunk a védőbeszédével, Hermione és én sok hasznos információt találtunk az ehhez kapcsolódó könyvekben. Ha ez így halad tovább, Hagridnak lesz esélye a tárgyaláson, hogy felmentsék a hippogriffet.
Az újév első animágia-különórája kellemesen telik. McGalagony közli, hogy befejeztük az animágia történelmét, és áttérünk magának a varázslatnak az elméletére. Igaz, jövő héten dolgozatot fog írtani velem az eddig tanultakból — mert állítása szerint egy animágus nem engedheti meg magának, hogy hibázzon, így betéve kell fújnom az egészet —, de nem bánom.
— Mondd, Diana — kérdezi az óra végeztével McGalagony —, még mindig motyog álmában a viperád?
— Ami azt illeti, igen — felelem meglepetten. — Ugyanazt, mint eddig. De miért kérdezi?
— Csak kíváncsiság...
Noha furcsállom McGalagony érdeklődését Chloe iránt, bokros teendőim mellett nem marad időm arra, hogy a szarvas viperám furcsa motyogásával foglalkozzak. Teljes egészében lefoglal a kviddics. Közeledik a Mardekár-Hollóhát meccs, nekünk pedig jól kell szerepelnünk.
— Ide figyeljetek, lusta banda — szónokol egy edzés alkalmával Flint. — Mi volt az, amit az előbb a pályán műveltetek? Davis és Dursley kivételével mind pocsékul játszottatok — hordja le a csapatot. Malfoy dühös pillantásokkal bombáz engem és Lyonelt. — Azt ajánlom, sürgősen szedjétek össze magatokat, mert a Hollóhát erős.
A csapatkapitány szigorú pillantása arról árulkodik, hogy amit az imént mondott, korántsem ajánlás.
— Nem értem, mit pattogsz, Marcus — ránt vállat az egyik terelőnk, Bole. — Tavaly is megvertük a Hollóhátat.
— Az tavaly volt, észlény! — háborog Flint. — Tudod, milyen évet írunk?
— Öhh... — vakargatja a tarkóját Bole.
— Idióta! Agyatlan, degenerált trollokkal vagyok körülvéve! — dühöng a csapatkapitány. — Nyomás vissza a levegőbe, mihaszna bagázs! — utasít ellentmondást nem tűrő hangon.
Marcus nem viccel. Úgy meghajtja a csapatot, hogy edzés végére mindenkinek lóg a nyelve. Derűlátóan öltözök át. Még ha nem is mindenki olyan jó játékos a csapatból, szerintem van esélyünk megnyerni a Hollóhát elleni meccset.
Flint társaságában térek vissza a kastélyba. Egy ideig szótlanul, az ajkamba harapva trappolok a hetedéves fiú mellett.
— Mi van, Dursley? — mordul rám. — Nehogy azt mondd nekem, hogy a többiek siralmas teljesítménye miatt emészted magad! Te remekül játszottál, ahogy Davis is.
— Ha idiótának tartod a többieket, miért vetted fel őket a csapatba? — bukik ki belőlem a kérdés.
— Hmm... — gondolkozik el. — Hát, ennek több oka is van. Montague esetében például, ahogy láthattad, egyszerűen nem akadt jobb jelölt. Malfoyt az apja miatt vettem fel — lásd be, hogy vétek lett volna visszautasítani hét Nimbusz Kétezeregyes seprűt. De ő éppenséggel még nem teljesen hülye. Na, persze, nem is a legjobb játékos, de megjárja.
— És a többiek?
— Tudod, vannak előnyei annak, ha idiótákat veszek be a csapatba. Ha nem is olyan jók, de az erejükre nincs panasz. És persze túl ostobák ahhoz, hogy féljenek vagy udvariaskodjanak. A szabályszegéstől sem riadnak vissza, csak gátlástalanul törnek előre — így pedig nehéz megállítani őket.
— Van benne valami — ismerem el kelletlenül.
— Tudod, ha így haladunk, jó esélyünk van megnyerni a Hollohát elleni meccset — véli Flint.
— Ezt miért nem mondtad a többieknek?
— Hogy ne bízzák el magukat. Ha azt hiszik, nem állunk olyan jól, még jobban igyekeznek.
— Nem rossz taktika — bólintok. — És velem miért osztottad meg?
— Mert te nem bízod el magad.
Igazat kell adnom Flintnek. Habár a srác ránézésre nagydarab, brutális és kegyetlen tökfilkónak tűnik, valójában igenis van esze, és remek stratéga. De gondolom, a többséget muszáj meghagynia a látszat hitében, különben oda a tiszteletet parancsoló imidzse.
A héten alig van időm, mert Marcus minden napra edzést rendel el. Csütörtök este Flint elismerően biccent a csapat tagjai felé.
— Na, jól van, srácok. Úgy látom, végre mindenkinek sikerült összeszednie magát. Holnap, az utolsó edzésen még ráteszünk egy lapáttal, és akkor a Hollóhát elleni meccsen ki tudjuk hozni magunkból a legjobbat.
— Juhú! — öklöz a levegőbe Lyonel. — Hallottátok? Marcustól ez már felér egy dicsérettel.
— Pofa be, Davis! — vágja tarkón Flint, de hiába, a hatodéves barátom arcáról lehetetlen levakarni az elégedett vigyort.
Jókedvűen térek vissza a kastélyba, és izgatottan várom a másnapot.
Reggeli után váltok néhány szót az unokatestvéremmel a bejárati csarnokban, ugyanis előző este kezdte el a dementorellenes tanfolyamot, és kíváncsi vagyok az eredményre.
— Milyen volt az első órád Lupinnal? — kérdezem.
— Jó. Egy mumust hozott dementor-utánzatnak — meséli.
— Várj. Előtted dementorrá változik a mumus? — lepődök meg. — Komolyan tőlük félsz a legjobban?
— Hát... igen — vallja be szégyenlősen. — Mi van abban?
— Semmi ciki — szabadkozom —, csak meglepődtem. És hogy ment maga a bűbáj?
— Az első két próbálkozás alkalmával nem sikerült. Hallottam anyám és apám hangját, meg Voldemort kegyetlen kacagását — borzong meg.
Együttérzően végigsimítok a karján.
— Sajnálom.
— De harmadjára már történt valami. Sikerült elővarázsolnom egy ezüstös ködfelhőt, és a sikolyokat se hallottam olyan élesen. Igaz, a patrónusomnak még nem volt alakja, de legalább nem ájultam el — meséli büszkén.
— Azta, Harry, ez igazán nagy teljesítmény! Harmadjára... — ámulok. — Pedig úgy tudom, ezt a bűbájt sokszor még a felnőttek sem tudják megcsinálni.
— Szerintem egyedül neked sikerült elsőre — véli Harry. — Ráadásul aranyat...
— Az nem én voltam, hanem a pálcám — rázom a fejem makacsul. — Megszállt az a fura erő, ami vészhelyzetben mindig. Ha most kéne elővarázsolnom egy patrónust, biztos nem sikerülne.
— De hát épp az a lényeg, hogy dementorok közelében menjen!
— Na, és jó fej volt Lupin? — váltok témát.
— Persze, mint mindig. Képzeld, ismerte apámat.
— Igen, tudom. Piton szerint jó barátok voltak.
— Piton? — kerekedik el a szeme.
— Egyszer említette... — legyintek — de ez most nem fontos. A lényeg, hogy felvértezd magad a dementorokkal szemben.
— Még mindig betojsz a dementoroktól, Potter? — csendül egy gúnyos hang a hátunk mögött. Draco Malfoy... ki más?
Valószínűleg csak a beszélgetés végét hallotta — legalábbis remélem...
— Tudod, Dursley nem lesz mindig melletted, hogy megvédjen — folytatja Malfoy.
— Mintha te olyan bátor lennél — vág vissza Harry. — Fred és George Weasley-től úgy hallottam, kifejezetten rémülten menekültél be a Roxfort expresszi fülkéjükbe. Állításuk szerint majdnem bepisiltél.
Malfoy arcát elönti a pír.
— A Weasley-k egytől-egyig hazug, mocskos vérárulók!
— Igen? Ezt mondd nekik is. Szia Fred, szia George! — integetek, mire Malfoy behúzza a nyakát. Természetesen a Weasley-ikreknek nyoma sincs, de vicces látni, hogy Draco mennyire beijed az idősebb (és köztudottan bármire képes) csínytevő fiúk hírétől. — Na, mi van, csak nem bevizeltél? — szúrok oda neki, és vigyorogva odébb húzom az unokatestvéremet. — Gyere, Harry.
— Ez jó volt! — kacag, miközben távolabb sétálunk.
— Egy kis trükközés sosem árt.
— Ne haragudj, Di, de rohannom kell jóslástanra — fintorog.
— Hát, akkor szép jövőt — humorizálok.
— Nagyon vicces... Nem is tudom, mi értelme egyaltalán ennek a tantárgynak. Persze neked biztos jól menne...
— Nem olyan biztos. Én csak a jelent látom néha, és azt se vagyok képes kontrollálni. Jósolni meg végképp nem tudok — max ilyen alapdolgokat. Például nagy valószínűséggel ma ebédelni, sőt, vacsorázni is fogok. És képzeld, valamilyen ételt fogok enni. Hát nem szuper?
— Zseniális — dünnyögi. — Ha addig nem találkoznánk, sok sikert a holnapi meccshez! — köszön el. — Természetesen lemegyek megnézni.
— Ajánlom is! Ronnal és Hermionével?
— Öhm... csak Ronnal — motyogja zavartan.
— Ne már, Harry! Hermione nem akart rosszat...
— Elszaladt az idő, most már tényleg muszáj mennem. Messze van az Északi-torony. Szia, Di! — int búcsút, azzal eliszkol.
Ennyit a Griffendéles bátorságról és a problémákkal való szembenézésről...
Szombaton végre elérkezik a Hollóhát-Mardekár meccs. Még a szokásosnál is korábban kelek, és majd' kiugrok a bőrömből. Egy darabig a hálóteremben cirkálok, aztán úgy döntök, inkább lemegyek a klubhelyiségbe, nehogy felébresszem a többieket — bár Chloe mostanában egyre hangosabban sziszeg álmában, de ezt valószínűleg már megszokták.
— Megint itt vagyok... haha, már nem... most újra máshol...
Nagyot sóhajtok. Remélhetőleg később majd a szarvas viperám is lejön a meccsre.
A klubhelyiség szinte üres, csak Lyonelt találom egy karosszékben.
— Te se tudtál aludni? — lépek hozzá a Nimbusz Kétezerkettesemmel a kezemben.
— Nem — rázza a fejét. — Lemegyünk reggelizni?
— Aha. Hol van Alison?
— Gondolom, még alszik. Úgy beszéltük meg, hogy majd később találkozunk.
— Hát, jó. Akkor indulás.
— Derült idő van — állapítja meg, miközben a nagyterem felé caplatunk. — Igaz, baromi hideg is, és erősen fúj a szél, ami megnehezíti a dolgunkat. De legalább a fényviszonyok vagy eső nem zavar be.
— Igazad lehet — bólogatok.
Tőlem szokatlan módon alig bírok bármit is legyűrni reggelire. Ez az első meccsem, és én vagyok a legfiatalabb a csapatban. Rettentően izgulok. Hamarosan megérkezik a többi játékos is, és mind körénk ülnek.
— Sok sikert a pályán — lép hozzám Luna. Sas formájú sapkát visel, a nyakában pedig (sál gyanánt) kígyóplüss tekereg. Láthatóan cseppet sem zavarja, hogy a mardekárosok fura tekintettel méregetik.
— Köszi, Luna — hálálkodok.
— A saját házamnak meg nektek is drukkolok. Úgy az igazi, nem? — nevetgél. — Így bárki is nyer, én örülni fogok.
— Igazad lehet — mosolygok rá.
— Na, megyek, foglalok helyet.
— Várj meg! — szalad hozzá Ginny. — Oh, helló, Di. Épp sok szerencsét akartam kívánni neked, és láttam, hogy már Luna is itt van. Aztán sok gólt lőj ám! — tartja fel a hüvelykujját.
— Igyekszem, Ginny — nevetek.
— Na, gyere, Luna — karol bele a hollóhátas lányba, és széles mosollyal az arcán búcsút int.
— Nicsak, itt voltak a csodálóid? — hallom meg Malfoy hangját.
— Ők a barátaim! — háborgok.
— Nyugi, csak féltékeny, mert neki nem drukkol senki — csitít Lyonel.
Ekkor Pansy Parkinson tipeg Malfoy mellé.
— Sok sikert a meccsen, Draco! — nyávogja. — Tudom, hogy csodás leszel. Szerintem te vagy a suli legjobb fogója!
Szavaira félrenyelem a töklevemet, és hangosan köhögni kezdek.
— Talán valami baj van? — néz rám lekicsinylően Pansy.
— Se-hem-mi-hi — köhögök. Lyonel erőteljesen hátba vereget. Mi az, hogy Malfoy a legjobb fogó? Egyértelműen Harry az.
— Köszönöm, Pansy — húzza ki magát a fiú, és ragyogó mosollyal ajándékozza meg a lányt.
— Csak nem egy csodálód, Draco? — vigyorgok a harmadéves fiúra. Az meglepetésemre nem felel, csak elpirul.
— Hé, csajszi! — szalad oda hozzám Mad. Kirst, Ellie és Beth követik. — Már azt hittük, lelépsz, mielőtt beszélhetnénk veled.
— Hajrá — biztat Kirst. — Adj bele mindent az első meccsedbe!
— Lőj, amennyit csak tudsz — javasolja Ellie. — És ne ess le a seprűdről.
— Sok sikert! Biztos ügyes leszel — drukkol Beth.
— Jaaaj, ez annyira izgi! — ugrándozik Mad. Teljesen bepörög. Beth jobbnak látja elrángatni a helyszínről.
— Menjünk, különben nem marad hely.
Még Colin Creevey és Neville Longbottom is tiszteletüket teszik nálam. Utóbbi lelkesen közli, hogy az általam javasolt módszer bevált.
— Felírtam minden jelszót egy lapra, ahogy tanácsoltad. Most már nem kell órákig törnöm a fejem, hogy hogy jutok be a klubhelyiségbe.
— Ennek örülök — mosolygok rá.
Amikor Lyonellel átvágunk a bejárati csarnokon, Hermione kíván sok sikert. Harryvel és Ronnal nem találkozunk — gondolom, majd később jönnek le.
Már a pálya szélén haladunk az öltözők felé, amikor McGalagony magához int.
— Miss Dursley, egy szóra!
— Menj csak — mondom a meglepett Lyonelnek, és a tanárnőhöz sétálok.
— Nos, csak sok szerencsét szeretnék kívánni — közli. — A Griffendél számára is előnyt jelentene, ha a Mardekár nyerné meg ezt a meccset. Úgyhogy bízom a győzlemükben.
— Köszönöm — vigyorgok.
Tudom ám, miért fogalmaz így. Persze, számít neki a Griffendél sikere, de ez csak kifogás, hogy ne nyíltan kívánjon nyereséget a Mardekárnak — illetve nekem. Nem nagyon tudok más mardekárost rajtam kívül, akit kedvel.
Az öltözőbe rohanok. A többiek már mind a zöld kviddicstalárjaikban feszítenek.
— Hol voltál, Dursley? — dörren rám Flint.
— Bocs, McGalagony feltartott — szabadkozom.
— Nyugi, Marcus, még van negyedóra a meccsig — csitítja Lyonel.
Miután átöltözök, még egyszer megbeszéljük a taktikát.
— Szóval — kezd bele Flint. — A hollóhát terelői elég jók, ezért figyeljetek rájuk — mondja Derricknek és Bole-nak. — A hajtók is ügyesek, de egyikük sem olyan jó, mint Davis vagy Dursley. Apropó, a csapatkapitányuk egy névrokonod — vigyorog Lyonelre. — Montague, talán ki tudod védeni a gólok nagy részét — fordul az őrzőhöz. — A fogójuk, Cho Chang az egyetlen lány köztük.
Felkapom a fejem. Még egy lány? És ezek szerint ő is egyedül van a csapatában, akárcsak én. A kviddicsjátékosok többsége fiú, ritkább, hogy lányokat is bevesznek — közülük csak az igazán tehetségesek kerülhetnek be. Következő kijelentésével Flint alá is támasztja a sejtésemet.
— Changnek hiába van Kométa Kettőhatvanasa, ami elavult seprű a Nimbusz Kétezeregyhez képest, kiváló fogó — úgyhogy légy résen.
Szavait Malfoyhoz intézi, aki elszántan bólogat.
— Nem lesz gond, Marcus.
— Amikor csak lehet, szereljétek a többieket. Davis és Dursley, törjetek előre, szerezzétek meg kvaffot, és lőjetek gólt. Derrick, Bole, gurkózzatok le minél több hollóhátast a seprűjéről. Montague, csak védd a karikákat, akkor nem lesz gond. Malfoy, te pedig szerezd meg azt a cikeszt, mert ha a Hollóhát megver minket, esélytelen, hogy megnyerjük a kviddicskupát.
— És te mit csinálsz, Marcus? — ráncolja a homlokát Lyonel.
— Megpróbálom akadályozni a hollóhátasokat — vigyorodik el. — Persze, amikor helyzetben vagyok, igyekszem gólt lőni, de erre Davisnek és Dursley-nak több esélye lesz. És most következzen a szokásos meccs előtti rituálé.
— Mi az a szokásos meccs előtti rituálé? — suttogom Lyonel fülébe.
— Majd megtudod. Csak csináld, amit mi.
A többiek kört alkotnak. Előrenyújtják a karjukat, és egymás kézfejeire helyezik a tenyerüket. Már sejtem, mit akarnak ezzel.
— Gyere, Dursley — int a szabad kezével Flint, így közé és Lyonel közé megyek, és ráteszem a tenyerem a kézkupac tetejére.
— Kik vagyunk mi? — bődül el Marcus.
— A Mardekár! — kiáltják a többiek.
— Ki a legjobb?
— Mi!
— Helyes — biccent elégedetten Flint. — Egy mindenkiért, mindenki egyért! — harsogja.
— Egy mindenkiért, mindenki egyért! — visszhangozzuk, és a magasba lendítjük a kezeinket.
— És most nyomás a pályára, srácok. Mutassuk meg nekik!
Marcus kitárja az öltöző ajtaját, és a pályára lép. A többiek követik. Dobogó szívvel a nyomukba szegődök.
— És íme, a Mardekár csapata! — zengi a kommentátor, a griffendéles Lee Jordan (Fred és George jó barátja). — Flint, Davis, Dursley, Derrick, Bole, Montague és Malfoy.
Csapatunkat hatalmas üdvrivalgás fogadja. A Mardekár szurkolótábora lényegesen kisebb, mint a Hollóháté. Kétes hírnevünk miatt a legtöbben nekik dukkolnak. Ám hiába kevesebb a létszám, lelkesedésben és hangerőben nem maradnak alul a Mardekár-drukkerek.
A griffendélesek között felfedezem Harryt és Ront, akik egy hatalmas „Hajrá, Di!" feliratú transzparenst lengetnek. Elmosolyodok, és máris bátrabbnak érzem magam. A tömegben könnyedén kiszúrom Hagrid gigantikus alakját is. A nagy szakállú vadőr látcsővel kémleli az eseményeket.
— Flint, Davies, fogjatok kezet — utasítja Madam Hooch a két csapatkapitányt.
Lyonelre vigyorgok. Tényleg szinte ugyanaz a vezetékneve, mint a hollóhátas kapitánynak. Ez bizonyára bosszantja, hiszen a nővére is oda járt, és mivel folyton veszekednek, Lyo nem igazán kedveli a házat.
A két hetedéves fiú kimért modorral fog kezet. Közben szemügyre veszem a Hollóhát csapatát. A fiúk mind faarccal állnak, mint akik karót nyeltek — látszik, hogy nagyon koncentrálnak a küszöbön álló megmérettetésre. Cho Chang viszont kedvesen rám mosolyog, én pedig visszamosolygok. Szimpatikus lány.
— Felszálláshoz készülj! — rikoltja Madam Hooch, mire a lábam közé kapom a Nimbusz Kétezerkettesemet. — Három... kettő... egy!
Madam Hárpia megfújja a sípját, mi pedig mind a tizennégyen a levegőbe emelkedünk. A meccs elkezdődik.
— A Hollóhát kezdi a támadást, Daniel Daviesnél a labda — de Lyonel Davis máris cselez, és sikerül elvennie tőle — milyen szemfülesek ezek a Davisek! Haha... Lyonel átpasszolja a labdát Diana Dursley-nek, aki a Nimbusz Kétezerkettesén már száguld is a karika felé. Állítólag ezt a seprűt csak az igazán rátermettek képesek megülni — lássuk, hogy csinálja Dursley. A hollóhát terelője, Edward Ramsey egy gurkót küld rá — vigyázz, Diana!
Utolsó pillanatban sikerül félrelendülnöm az agresszív labda elől, úgy, hogy fejjel lefelé fordulok a seprűmön.
— Ajaj, ez közel volt. Vajon elejti a kvaffot? Nem, hölgyeim és uraim, csodával határos módon még mindig Diana Dursley-nél a labda! A másodéves lányt idén vették fel a csapatba, és úgy látszik, ígéretes tehetség. Brian Clark és Thomas Bowman szerelni próbálják, de kikerüli őket, és már a karikáknál van! A Hollóhát őrzője, Jerry Cook felkészül a védelemre. Dursley céloz, lő... és gól! Hölgyeim és uraim, Diana Dursley kicselezte a Hollóhát őrzőjét, és megszerezte a meccs első gólját — természetesen a Mardekár javára.
A szurkolótáborunk üdvrivalgásban tör ki, én pedig a magasba emelem mindkét karomat.
— Folytatódik a játék. A mardekáros Lyonel Davisnél a labda, de Edward Ramsey terelő máris ráküld egy gurkót.
Lyonelnek nincs olyan szerencséje, mint nekem. Csak úgy tud kitérni a gurkó elől, hogy közben elejti a labdát.
— A Hollóhát hajtója, Ritchard King szerzi meg a kvaffot. Szépen halad előre... Jaj! A mardekáros Marcus Flint berepül elé, és King majdnem leesik a seprűjéről. Diana Dursley-nél a labda, de Daniel Davies és Edward Ramsey a nyomában vannak.
Látom, hogy a két hollóhátas terelő egy-egy gurkót akarnak rám küldeni, így gyorsan átpasszolom a kvaffot Lyonelnek, és a mélybe bukok a két labda elől. Daniel és Edward kis híján egymást találják el.
— Ügyes trükk volt, Diana! — dicsér meg Lee Jordan. — Dursley lóvá tette a két terelőt, és közben Lyonel Davis a karikák felé száguld. Céloz, lő... Jerry Cook véd... és gól! Lyonel Davis gólt szerzett a Mardekárnak!
A szurkolótömeg ezúttal Lyonelt éljenzi. Hajtótársammal folyamatosan egymásnak passzolgatunk, és gyors egymásutánban szerzünk még három gólt. Egyet Lyonel, kettőt én.
— Ötven-nullra vezet a Mardekár! El kell ismerni, Davis és Dursley kiválóan játszanak. Úgy látszik, Mardekár utódja méltóképpen üli meg a Nimbusz Kétezerkettest.
A Hollóhát begőzöl, és igyekeznek behozni a lemaradást. Hamarosan sikerül is szerezniük két gólt, ám ezután én lövök nekik még egyet.
— Az igen! — ámul Lee. — Ez a lány aztán tud küzdeni!
Ekkor a tömeg felmorajlik. Úgy tűnik, a fogók meglátták a cikeszt. Malfoy szélsebesen megindul felé, ám Cho Chang berepül elé, és a kis szárnyas labda eltűnik szem elől.
— Na, ne már! — méltatlankodok. Szemmel láthatóan a többi mardekárosnak is ez a véleménye.
A hollóhátasok viszont megtapsolják a lány mutatványát. Bosszúból Derrick és Bole gurkókat küldenek Chóra. A lánynak csak nehezen sikerül kitérnie előlük.
A meccs kezd eldurvulni. A hollóhátas hajtók és terelők rám szállnak, alig tudom leszerelni őket — ennek köszönhetően viszont megfeledkeznek Flintről és Lyonelről. Előbbi kettő, utóbbi három gólt lő a hollóhátas őrzőnek.
— Száztíz-húsz pont az állás, a Mardekár javára!
A hollóhátasok föleszmélnek. Végre leszállnak rólam, és foglalkoznak a többiekkel is. Sikerül még két gólt lőniük, ám Flint ügyesen szabotálja a többi akciójukat, így száztíz-negyven lesz az állás.
Cho meglátja a cikeszt, ám Bole egy jól irányzott gurkóval eltereli a lány figyelmét, és a labda nemsokára eltűnik. Csak az a baj, hogy Malfoy is szem elől téveszti.
Lyonel és én úgy teszünk, mintha támadnánk, de az utolsó pillanatban Flintnek passzoljuk a labdát, így lő egy gólt. A második kísérletét Jerry Cook kivédi. Ezzel százhúsz-negyven az állás. Hamarosan már száznegyven-negyven, köszönhetően Lyonel két góljának. A harmadik sajnos nem talál célba.
— Úgy látszik, Cook kezd belejönni — véli Lee. — Lássuk, mire megy Dursley-vel.
Nekem köszönhetően hamarosan még három góllal gazdagodik a Mardekár.
— Az állás százhetven-negyven, a Mardekár javára! — harsogja Lee. — Diana Dursley igazán elemében van ma, eddig egy lövése sem tévesztett célt! Úgy látszik, Jerry Cooknak viszont nincs szerencséje.
A hollóhát terelője, Edward Ramsey megpróbál az ütőjével lelökni a seprűmről, amit Madam Hooch büntetővel jutalmaz, és hamarosan értékesítem is a dobást. Ezzel száznyolcvan-negyvenre vezetünk.
Annak, hogy Montague eddig ilyen kevés gólt engedett be, valószínűleg Flint az oka, aki amikor csak tudja, gátlástalanul akadályozza a hollóhátas hajtókat. Emiatt mi is kapunk egy büntetőt, de Ritchard King olyan ideges, hogy elvéti a dobást. Flint viszont gólt szerez nekünk.
— Hihetetlen! — ámul Lee. — Úgy látszik, ez a játék most a Mardekár hajtóié! Igazán szerencsések ma! Az állás százkilencven-negyven, és a cikesz még sehol! Brian Clark kezében a kvaff, de Lyonel Davis kicselezi, átpasszolja Marcus Flintnek, aki Diana Dursley-nek továbbítja a labdát. Dursley megindul a Hollohát póznái felé... Ó! Úgy látszik, Cho Chang ismét észrevette a cikeszt!
Bele kell húznom. Ha most Cho megszerzi az aranylabdát, az állás döntetlen lesz. Rákapcsolok, és előrelendülök. A karikáknál lebegő Jerry Cook megfeledkezik magáról, és a fogókat kezdi bámulni.
— Szép csel volt, Chang! — örvendezik Lee.
Cho valójában nem is a cikesz irányába indult meg. Malfoy így rossz fele megy, közben pedig a lány irányt vált, és az igazi aranylabda felé száguld. Draco észreveszi, és a nyomába ered.
A karikákra célzok. Könnyű kicseleznem a bámészkodó Cookot. Lövök és talál. Egy másodperccel később Cho eléri a cikeszt, és a markába zárja a szárnyas kis labdát. Malfoy viszont már nem tud fékezni — vagy nem is akar —, és egyenesen nekirepül a lánynak. Cho felsikolt. Draco seprűjének a nyele egyenesen a koponyájának ütközik. A tömeg felszisszen.
— Undorító húzás a Mardekár fogójától! Fogadjunk, hogy szándékos volt, te alávaló, aljas szemétláda! — fröcsögi Lee. — Hogy taposna el egy csordányi hippogriff, te utolsó, redvás kis p...
— Jordan! — szól rá McGalagony.
Én azonban nem a griffendéles kommentátorra figyelek, hanem a hollóhátas lányra, aki eszméletét vesztve zuhan a föld felé. Gondolkodás nélkül megindulok felé. Cho szédítő sebességgel közelít a talajhoz. Gyanítom, hogy ilyen gyorsasággal még Dumbledore se tudná rászórni azt a lassító bűbájt, amit Harrynél alkalmazott. Malfoy után én vagyok legközelebb a lányhoz, egyedül nekem van esélyem elérni.
A Nimbusz Kétezerkettesemmel olyan sebességre kapcsolok, amilyen gyorsra csak tudok. Nagyjából a földtől két méterre sikerül elkapnom, ez viszont azzal jár, hogy a lökés erejétől én is a föld felé sodródok. Szerencsére az esésünk lassul, így kisebb erővel csapódunk a földbe. A Nimbusz Kétezerkettesem elgurul, Cho Chang pedig eszméletlenül hever mellettem.
Mind a Mardekár, mind a Hollóhát játékosai krétafehér arccal szállnak le mellénk. Az egyik hollóhátas srác még el is sírja magát, amikor meglátja az ájult Chót.
— Engedjetek! — siet oda hozzánk Madam Hooch, alias Madam Hárpia. Letérdel Cho mellé, és rázogatni kezdi a vállát.
— Chang! Chang, hall engem?
— Ne mozgassa! — förmedek rá. — Lehet, hogy komoly feji sérülése van.
— Hát persze... — dünnyögi a nő.
Hamarosan odaér hozzánk a halálsápadt Flitwick és McGalagony professzor.
— Valószínűleg agyrázkódása van — állapítja meg szomorúan a hollóhát házvezető-tanára, és egy hordágyra varázsolja a lányt. — Felviszem őt és Dursley-t a gyengélkedőre.
— Én jól va... au! — sziszegem, amikor fel akarok ülni. Éles fájdalom nyilall a bordáimba.
— Irány a gyengélkedő — közli ellentmondást nem tűrő hangon McGalagony.
Flitwick professzor engem is hordágyra varázsol. Útközben még hallom Lee kommentárját.
— Diana Dursley utolsó góljának köszönhetően a Mardekár kétszáz-százkilencvenre megnyerte a meccset. A győzelmükbe csak Draco Malfoy mocskos akciója rondít bele. Remélem, apád erről is hallani fog, Draco!
Elnevetem magam. Imádom Lee stílusát. A szemem sarkából látom, hogy McGalagony a szókimondó kommentátor felé indul, hogy beolvasson neki.
Fura így fekve végiglebegni a kastély folyosóin. Kifejezetten élvezem az utazásnak ezt a formáját, de nem tart sokáig.
A gyengélkedőn Chót és engem egymással szemben lévő ágyakra fektetnek. Flitwick professzor elmeséli a történteket Madam Pomfreynak. Velünk marad, és aggódva figyeli, ahogy a gyógyítónő megvizsgálja a háza tanulóját.
— Ne aggódjon, Filius. A lánynak megrepedt a koponyája, de szerencsére a komolyabb agyi területeket ez nem érinti. Fel fog épülni, és az agya éppolyan jól működik majd, mint eddig — nyugtatja az asszony a pöttöm bűbájtantanárt.
— Hála Merlinnek — teszi össze a tenyerét Flitwick professzor.
— Ha nagyobbat esik, komolyabb baja is lehetett volna — csóválja a fejét Madam Pomfrey.
— De szerencsére nem lett — lép a kórterembe Dumbledore professzor, nyomában McGalagonnyal és Pitonnal —, hála a mi Dianánknak.
— Diana! — hebegi az áváltoztatástan-tanárnő. — Hogy jutott eszedbe...? A nyakadat törhetted volna...
— De Cho is, ha nem sietek a segítségére.
— Igaza van — erősít meg Madam Pomfrey. — Kérem a professzorokat, hogy amennyiben nem életbevágóan szükséges az ittlétük, kérem, távozzanak. Szeretnék a betegeimmel foglalkozni.
— Csak néhány percet kérek, Poppy — emeli fel a kezét az igazgató.
— Rendben. A többieket kérem, hogy...
McGalagony, Piton és Flitwick kelletlenül távoznak, a javasasszony pedig elszalad néhány gyógyszerért.
— Mindenekelőtt szeretnék gratulálni neked, Diana. A mai napon páratlan kviddicsjátékosi tehetségről és óriási lelkierőről tettél tanulságot.
— Bárki megtette volna, amit én — hárítom a dicséretet, mert tényleg így gondolom.
— Valóban? Draco Malfoy például nem tette meg, pedig lett volna rá lehetősége.
— Nos, talán mert ő okozta az egészet.
— Úgy gondolod, hogy szándékosan tette? — vonja fel a szemöldökét a professzor.
— Igen! — vágom rá. — Nem bírta elviselni, hogy nem ő kapta el a cikeszt, és...
— Nekem úgy tűnt, a baleset következtében a fiú sokkos állapotba került — közli higgadtan Dumbledore.
Az igazgató szavai összezavarnak. Akkor most vádolja vagy védi Dracót?
— Mire akar kilyukadni ezzel?
— Hogy számos személyből sokszor kevesebbet nézünk ki, mint amit valójában rejt.
— Ezzel Draco Malfoyra céloz, uram? — ráncolom a homlokomat.
— Akár. Bárkire igaz lehet, például a szarvas viperádra, Chloéra is.
— Chloéra? — hökkenek meg.
— McGalagony professzor mesélt nekem az állat furcsa viselkedéséről. Ha jól tudom, helyváltoztatásról motyog álmában.
— Igen — ismerem el. — De mi jelentősége van ennek?
— Nagyon is sok. Nos, mint azt tudod, Chloét a varázserőd teremtette — pontosabban ő volt az első varázslatod. Számomra úgy tűnik, a szarvas vipera arra hivatott, hogy a segítségedre legyen és védelmezzen téged.
— Tulajdonképpen mindig megérzi, ha szükségem van rá, és azonnal odasiet — vallom be.
— Úgy van — biccent Dumbledore. — A kettőtök kapcsolata igen különleges. Olyan, mintha valamiféle összeköttetésben állnátok.
— Komolyan így gondolja? — esik le az állam.
— Feltételezem — mosolyog. — A képességed a látásra talán valamilyen szinten rá is kiterjed. Ez lehet az ösztön, ami elvezeti hozzád, és nagy valószínűséggel ehhez van köze az álmainak is.
— Azt mondja, Chloe ismétlődő álmai valójában látomások? — kerekedik el a szemem.
— Könnyen lehet. Sőt, úgy vélem, egy képességéről szólnak.
— Mi? — hökkenek meg. — Milyen képessége? Chloe szarvas vipera, és az álmaiban „szárnyal". Ez nem lehetséges.
— A helyváltoztatásnak nem a repülés az egyetlen módja.
Döbbenetemben meg sem tudok szólalni. Chloénak mágikus képessége lenne? Persze varázserő teremtette, így lehetséges, de... mégis, olyan furcsa belegondolni.
— Azt javaslom, vedd végig, milyen mágikus utazási lehetőségeket ismersz — mondja Dumbledore.
— Hát... van seprű, Hop-por, thesztrál... és hoppanálás — húzom el a számat.
— Pontosan — bólint elégedetten az igazgató. — Ezenkívül még zsupszkulcs is, de minket most a hoppanálás érdekel.
— De hát, professzor úr... hoppanálásra csak a varázslók képesek...
— És a házimanók — egészít ki.
— De Chloe nem házimanó — rázom a fejem. — Ő egyszerű szarvas vipera.
— Hogy szarvas vipera, afelől kétségem sincs, na de hogy egyszerű lenne...
— De... hogy tudna egy kígyó mágikus úton helyet változtatni?
— Miért ne? — teszi fel a kérdést Dumbledore. — A házimanókon és a varázslókon kívül még egy lény képes erre: a főnix.
— Fawkes... — suttogom. — De az más, ő repülni is tud!
— Az ember és a házimanó se tud repülni, mégis képesek mágikus helyváltoztatásra — érvel Dumbledore. — Sőt, a manó és a főnix varázslata erősebb, mint az emberi. Ők még ott is tudnak hoppanálni vagy dehoppanálni, ahol az emberek számára korlátozottak a körülmények. Lehet, hogy Chloe mágiája is ilyen.
Ekkor az emlegetett szarvas vipera kúszik a kórterembe.
— Hogy képzelted, hogy ekkora veszélybe sodrod magad? Halálra aggódtam magam miattad! Alig jutottam ide a folyosókon hömpölygő embertömeg miatt. Kis híján eltapostak! — háborog. — És mindezt azért, mert neked megint hősködnöd kellett!
— Én is örülök, hogy látlak, Chloe...
— Megsérültél? — kérdezi aggódva.
— Nem komoly. Madam Pomfrey mindjárt visszajön és megvizsgál.
— Akkor jó — nyugszik meg. — Itt maradok veled — kúszik a párnámra, és tágra nyílt szemmel nézi Dumbledore-t, mintha csak most venné észre, hogy az igazgató is itt van. — Lemaradtam valamiről?
— Jaj, Chloe — sóhajtok. — A professzorral rengeteg dolgot kell mesélnünk...