Arra ébredek, hogy a sáros földön fekszem, és Chloe nyalogatja az arcomat.
— Te mit keresel itt? — kérdezem rekedten.
— Éreztem, hogy szükséged lehet rám — feleli —, de sajnos elkéstem. Láttam a küzdelmed a dementorokkal. Eszméletlen volt.
Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázom magam. Hamarosan egy sereg diák jelenik meg körülöttem, köztük Mad, Ellie, Kirst és Beth, valamint Lyonel, Ginny, Luna, Fred és George. Mind elkerekedett szemmel bámulnak rám.
— Harry jól van? — kérdezem az ikreket.
— A-azt hiszem — nyögi sápadtan George. — Dumbledore csinált valamit, amitől lassabban esett, aztán egy hordágyra varázsolta...
Ekkor maga az igazgató vág utat magának a tömegben. Őt követi McGalagony és Piton. A két tanár felsegít a földről, és a kastély felé támogatnak.
Dumbledore csöndesen ballag mellettünk. Útközben int a pálcájával, mire csatlakozik hozzánk egy lebegő hordágy, rajta az ájult Harryvel.
— Ugye... ugye nem esett baja? — kérdezem aggódva.
— Rendbe fog jönni — nyugtat McGalagony.
— Inkább a saját állapota miatt kellene aggódnia — morogja Piton.
— Nekem semmi bajom — tiltakozom —, csak kimerültem. Máskor is történt már ilyen... igaz, nem ekkora mértékben, de...
A bejárati csarnokba érkezünk. Dumbledore McGalagonyhoz fordul.
— Minerva, kérem, szállítsa Harryt a gyengélkedőre. Nekem még lenne egy kis megbeszélnivalóm Dianával.
McGalagony engedelmeskedik, bár látszik rajta, hogy nem szívesen hagy ott engem — ha rajta múlna, valószínűleg sokszorozódna, és egyszerre istápolná Harryt meg engem. Az igazgató átveszi a professzor asszony helyét, és együtt segítenek fel Pitonnal a lépcsőkön. Valahogy Dumbledore dolgozószobájába szenvedjük magunkat.
A két férfi egy székre ültet. Dumbledore helyet foglal velem szemben az íróasztalánál, Piton viszont továbbra is mellettem ácsorog. Semmit nem tudok leolvasni az arcáról.
— Minden rendben, Diana? — kérdezi az igazgató.
— Igen, köszönöm, jól vagyok. Azt hiszem...
— Parancsolsz egy kis csokoládét? — nyújt felém a professzor egy kocka édességet.
— Elfogadom — veszem át egy halovány mosoly kíséretében. — Köszönöm.
Miután elmajszolom a csokit, visszatér belém az életerőm egy része.
— Nos — kezd bele Dumbledore, ám ekkor kopogás hallatszik, és McGalagony feje jelenik meg az ajtóban.
— Elnézést, Albus, csak szerettem volna tájékoztatni, hogy Potterrel minden rendben. Madam Pomfrey szerint hamar felépül.
— Köszönöm, Minerva — biccent a professzor.
— Illetve, érdeklődni szeretnék Diana állapota felől.
— Kerüljön beljebb — invitálja Dumbledore, mire a professzor asszony becsukja maga mögött az ajtót, és hozzánk sétál. — A lány jól van.
— Hála az égnek — teszi a szívére a kezét McGalagony. — Ha szabad kérdeznem, mégis... m-mi volt az, amit a pályán művelt, Miss Dursley? — fordul hozzám.
Piton sem képes tovább pókerarcot vágni; leplezetlen kíváncsisággal mered rám. Kérdőn pillantok Dumbledore-ra, mert nem tudom, mennyit mondhatok el a két professzornak.
— Felesleges titkolni tovább — szólal meg az öreg. — Diana Dursley Mardekár áldását viseli. A mai napon mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy ő az egyik utód.
A helyiségre döbbent csend ereszkedik.
— Értsem úgy — szólal meg végül Piton —, hogy Dursley kisasszony a Sötét Nagyúr rokona?
— Távoli rokona — egészíti ki Dumbledore. — Diana felmenői közé tartozik Isolt Sayre. Bizonyára önök is tudják, hogy a hölgy az Ilvermorny alapítója és Mardekár Malazár leszármazottja volt. A férje egy mugli lett, James Steward, és a fogadott fiaik mellett két vérszerinti gyermekük született. Martha és Rionach ikerlányok voltak. Utóbbinak nem születtek gyermekei, az előbbi pedig kvibli volt, és muglihoz ment férjhez. Ennek a vérvonalnak a leszármazottja Vernon Dursley, és így Diana is.
McGalagonynak tátva marad a szája.
— Hát ezért lett Diana boszorkány — hebegi. — Mardekár vére csörgedezik az ereiben.
— Lenne egy kérdésem, igazgató úr — szól közbe Piton. — Hogy lehetséges, hogy Mardekár vérvonalának egy ága hosszú ideig varázstalanná vált? Tudtommal ő volt a legerősebb mágusok egyike.
— Jól tudja, Perselus — biccent Dumbledore derűsen. — Minden bizonnyal egy vérátok miatt.
— Vérátok? — hüledezik McGalagony.
— Miféle vérátok? — kérdezem én is.
— A vérátkoknak több fajtája létezik — magyarázza Dumbledore. — Ezt a típusát idáig még én sem ismertem. Feltehetően azért, mert Gormlaith Gomoldon kívül senki nem használta.
— Gormlaith... Gomold? — pislogok döbbenten.
— Isolt Sayre nagynénje.
— Az őrült, aranyvérmániás nő, aki elől Amerikába menekült? — emlékszem vissza az igazgató tavaly év végén elhangzott szavaira.
— Pontosan. Amikor Isolt kislány volt, Gormlaith megölte a szüleit, mert úgy vélte, rossz szellemben nevelik. Végzett a saját nővérével, és annak férjével, aki a híres ír animágus, Morrigan leszármazottja volt. A történteket balesetnek állította be, és magához vette a kislányt. Megtiltotta, hogy a Roxfortba menjen, maga tanította varázsolni — természetesen a mágia sötét formáira. Jóformán minden idejét otthon kellett töltenie. Isolt persze később rájött nagynénje sötét titkaira. Egy napon aztán ellopta Gormlaith varázspálcáját — ami egykor még Mardekár Malazáré volt —, és megszökött fogvatartójától. Levágatta a haját és férfinek adta ki magát, hogy egy hajón Amerikába utazhasson. Itt mentette meg Chadwick és Webster Boot életét, akiknek a szüleit megölte egy veszélyes varázslény, a hidebehind. Az árván maradt fiúkat a sajátjaiként nevelte, és kiderült róluk, hogy varázslók. Később találkozott egy muglival, James Stewarddal, akivel egymásba szerettek. Négyen megalapították az Ilvermornyt, amely egyre nagyobb intézménnyé nőtte ki magát, és a híre hamarosan Európába is eljutott. Így tudta meg Gormlaith unokahúga tartózkodási helyét. Időközben a házaspárnak ikerlányai születtek, Martha és Rionach. Chadwick és Webster pedig nevelőanyjuktól tanultak varázsolni a Szarvas Kígyó maggal rendelkező pálcájukkal, amelyeket Isolt és James készítettek nekik. Gormlaith Gomold új pálcát szerzett, ezzel indult Amerikába, hogy bosszút álljon unokahúgán. Ilvermornyba érve delejes álmot bocsátott Isoltra és Jamesre, nem tudott azonban a házban lakó két tizenéves fiúról. Chadwick és Webster Szarvas Kígyó pálcái figyelmeztették őket a veszélyre. Harcba szálltak Gormlaith-tel, ám még kettejük varázsereje sem bizonyult elégnek a boszorkány sötét mágiája ellen. A párbaj zajaira a csecsemők, Martha és Rionach felsírtak. Ez megtörte Gormlaith átkát, és a szülők felébredtek. Isolt szembe akart szállni nagynénjével, ám ő egy elsuttogott párszaszó kifejezéssel inaktívvá tette a pálcát, így az jóformán semmit nem ért. Gormlaith berobbantotta a hálószoba ajtaját, ahol a család többi tagja tartózkodott. Mielőtt azonban meggyilkolhatta volna őket, egy puckwudgie megmentette őket.
— Egy micsoda? — kérdezek közbe.
— A puckwudgie-k koboldszerű varázslények. Nem kedvelik az embereket, Isolt mégis összebarátkozott eggyel, miután megmentette a lény életét. Williamnek nevezte el, az édesapja, William Sayre után. Később elváltak útjaik, de a puckwudgie mégis eljött, hogy megmentse Isoltot és a családját. Egy mérgezett nyilat küldött Gormlaith felé, ami átszúrta a nő szívét.
— Érdekes történet — ismeri el Piton —, de mire akar kilyukadni ezzel?
— Úgy vélem, haldoklása közben Gormlaith Gomold ráküldött egy átkot a csecsemőkre, méghozzá párszaszóul. Tudni kell, hogy Mardekár utódai képesek a párszaszó varázslatra is. Ilyet láthattunk ma Dianától.
— Az aranysárkányra céloz? — kérdezi döbbenten McGalagony. — Az a lény olyannak tűnt, akár egy...
— ...patrónus — fejezi be a mondatát Dumbledore. — Diana sokszorozott patrónus-bűbájt használt.
— De hát, honnan ismerte? Egy ilyen varázslat nagyon nehéz, és...
— Nem ismertem — vágok közbe. — Amikor átváltozom, nem vagyok teljesen ura a testemnek. A pálcám magától cselekedett...
— És felteszem, párszaszóul mondtad ki a varázsigét, mert az erőd sokszorozódott, és ezüst helyett a patrónus is arany lett — mondja Dumbledore. — Ráadásul nem csak hogy elijesztette, de meg is ölte a dementort.
— Igen — ismerem el. — De professzor úr, mindez hogy történhetett? Korábban is beszéltem már párszaszóul a pálcámhoz, de akkor csak utat mutatott — a baziliszkuszveszélyre próbált figyelmeztetni.
— Sejtelmem sincs — feleli Dumbledore. — A pálcákon gyakran nehéz kiigazodni. Ollivander mesélhetne erről. Talán Mardekár áldásához van köze.
Pitont más kérdések foglalkoztatják.
— Miféle eszement átkozza meg a saját vérvonalát?
— Gormlaith Gomold — adja meg a választ az igazgató. — Felteszem, úgy gondolta, hogy Mardekár vérvonalához méltatlan két félvér gyermek. Talán tudott a másik vérvonalról, talán nem. Ha nem, akkor valószínűleg úgy gondolta, hogy inkább haljon ki Mardekár vérvonala, mint hogy elkorcsosuljon. Mindenesetre, a vérátoknak köszönhetően Martha Steward kvibli lett, nővére, Rionach pedig minden jel szerint meddő.
— De ha megátkozta az egész vérvonalat, hogy lehet Dursley kisasszony mégis boszorkány? — teszi fel a jogos kérdést Piton.
— Ez számomra is rejtély — vallja be Dumbledore —, ám számos elképzelésem van. A párszaszó varázslatok igen erősek, mindazonáltal a hatásuk talán nem tart korlátlan ideig. Gormlaith átka óta közel háromszáz év telt el. Úgy vélem, ezalatt az átok valahogy megszűnt.
— De miért pont Dianánál? — töpreng McGalagony. — A bátyja csak egy évvel idősebb nála.
— Csak találgathatunk — válaszolja Dumbledore. — Lehet, hogy Voldemorthoz van köze. Elvégre, Harry egyidős Dudley Dursleyval, és a Potter-családot akkor érte támadás, mikor ők egyévesek voltak. Diana csaknem két hónappal azelőtt született. Voldemort eltűnésével azonban Mardekár Malazárnak nem maradt egy varázsló utódja sem. Talán ez az, ami végül is megtörte az átkot. Úgy gondolom, hogy a hatása viszont lassan múlt el. Ez megmagyarázná, hogy a tizenegyedik születésnapjáig Diana miért nem mutatott mágikus képességeket.
Egy darabig mind csendben ülünk, és emésztgetjük a hallottakat. Dumbledore feltevése logikus, mégis, sok nekem egyszerre ennyi új információ. Végül csak egy dolgot kérdezek.
— Professzor úr... ön az előbb azt mondta, a párszaszó varázslatok nagyon erősek. Ha ez így van, miért nem varázsolnak mindig ezen a módon Mardekár utódai?
— Egész egyszerűen azért, mert már egyetlen párszaszó varázslat is kimeríti az emberi testet — ahogy azt a te esetedben is láthattuk.
— Értem — biccentek. — Elmehetek? Szeretném meglátogatni Harryt.
— Minerva, kérem, kísérje Dianát a gyengélkedőre — fordul McGalagonyhoz Dumbledore. — Madam Pomfrey ellenőrizze az ő állapotát is, de ha nem szükséges, nem kell bent maradnia éjszakára.
— Értettem — biccent McGalagony, és a székemhez lép, hogy felsegítsen.
Már egészen jól megállok a lábamon, a professzor asszony támogatása épp elegendő. Piton velünk együtt készül menni. Szemmel láthatóan mindkét tanár a hallottak hatása alatt van.
— Perselus, kérem, maradjon még egy percre — szólítja meg az igazgató. — Szeretném, ha segítene a dementorkérdés elintézésében.
A kijelentésre felkapom a fejem.
— Gondoskodnunk kell róla, hogy méltó büntetést kapjanak — folytatja komoran az igazgató. — Megtiltottam nekik, hogy a kastély területére jöjjenek, mégis megtették. Ezt nem hagyhatom annyiban.
— Dumbledore professzor nem szívleli a dementorokat, igaz? — kérdezem McGalagonyt, miközben a gyengélkedő felé lépdelünk.
— Egy csöppet sem — ismeri el a tanárnő. — Hogy juthatott eszedbe egyedül szembeszállni velük, Diana?
— Mint már mondtam, ezt a varázserőmet nem tudom kontrollálni, tanárnő. Dumbledore professzor szerint ebben segíthet az animágia.
— Tudod, amit mondani fogok, még nem tanultuk, és nem is hivatalos információ, de... tény, hogy az animágusok állatalakja általában egyezik a patrónusukéval. A maga patrónusa pedig sárkány alakban jelent meg.
— Mi a... ön szerint elképzelhető, hogy sárkánnyá tudok változni? — esik le az állam.
— Nem kizárt. Igaz, ritka, hogy valaki varázslénnyé változzon, de nem lehetetlen. Morrigan leszármazottjával különösképp megeshet.
Elnevetem magam.
— Mi olyan vicces? — ráncolja a szemöldökét.
— Ha az animágusalakom egy sárkány, az átalakuláshoz a maga dolgozószobája kicsi lesz.
McGalagony mosolyra húzza a száját.
— A gyakorlati részét nem is ott fogjuk végezni, hanem a Tiltott Rengetegben.
— Komolyan? — tátom el a számat. — Mikor?
— Ebben az évben még semmikképp se — bár minden attól függ, milyen sebességgel tanulsz.
Az izgalmas hír hallatán szentül megfogadom, hogy gőzerővel rákapcsolok az animágiára.
A gyengélkedőn Madam Pomfrey megvizsgál, de mivel a kimerültségen kívül semmi bajom nincsen, engedélyezi, hogy visszatérjek a klubhelyiségembe. Biztosítom McGalagonyt, hogy egyedül is képes vagyok erre, és miután a tanárnő távozik, Harry ágyához lépek. Szerencsére ébren találom.
— Szia — köszöntöm. — Hogy vagy?
— Mint akit kifacsartak, aztán jól eltapostak — ismeri be.
— Mi lett a meccs vége?
— Cedric Diggory, a Hugrabug fogója nem vette észre, hogy zuhanok, és elkapta a cikeszt — fintorog.
— Ugyan, ez volt az első vesztes meccsed — vigasztalom.
— Nem ez a legrosszabb — folytatja.
— Akkor, mi?
Az ágy végében lévő zacskóra mutat. Kíváncsian belekukkantok, de a borzasztó látványtól nyomban hátrahőkölök. Harry Nimbusz Kétezrese... már ami megmaradt belőle. A seprű ripityára tört.
— Ó, Harry, annyira sajnálom! — ölelem meg. Tudom, mennyit jelentett neki a Nimbusza, hisz' én is így éreznék, ha elveszíteném az enyémet. — Legalább te rendben vagy.
— Na, és te? — kérdezi aggódva. — Jártak itt a többiek, és elmesélték, mit csináltál. Most már az egész suli tudja, hogy Mardekár utódja vagy.
— Na, igen... — dünnyögöm, azzal elmesélem neki a beszélgetésemet Dumbledore-ral, Pitonnal és McGalagonnyal.
Harry figyelmesen végighallgat.
— Most már emlékszem, hogy tavaly Dumbledore mondta, hogy megkéri majd McGalagonyt a tanításodra. De nem mondtad, hogy ténylegesen elkezdted az animágiát.
— Nem tudtam, beszélhetek-e róla. McGalagony arra kért, bizalmasan kezeljem az információt. Eddig csak Ginnynek mondtam el. De úgy érzem, veled is megoszthatom — hiszen mi kiskorunktól fogva támogattuk egymást, sosem voltak titkaink a másik előtt. Ne haragudj.
Unokabátyám feszengeni kezd.
— Ami azt illeti, én sem voltam veled teljesen őszinte...
Beszámol arról, hogy a Privet Drive-on és a meccsen is egy nagy fekete kutyát látott, mielőtt életveszélybe került. Trelawney professzor pedig megjósolta, hogy Harry megkapta az egyik legrosszabb óment, a Zordót. Ez a halál előjele, és rendszerint fekete kutya képében jelenik meg. Hermione kételkedik ebben, Ron viszont megrémült — mert állítólag Bilius bácsikája a Zordó miatt halt meg —, ezért Harry még nekik sem mesélte el, hogy a meccsen is látta a kutyát.
— Most jut eszembe! — kapok a fejemhez. — Harry, amikor a tetőn voltam, én is láttam egy kutyát a Tiltott Rengeteg szélén! — mesélem izgatottan. — Először azt hittem, Agyar, de most, hogy így mondod...
— De hát... akkor nem lehet Zordó, hacsak nem kaptad meg te is az óment, de annak elég kicsi az esélye
— Pontosan! Lehet, hogy kóbor kutya.
— De mit keresne egy kóbor kutya a kastély területén? — töpreng.
Egy darabig találgatunk, hogy az állat tényleg rossz ómen lehetett-e, vagy csak egy egyszerű kutya. Abban egyetértünk, hogy akár Zordó, akár nem, az unokatestvéremnek ezentúl jobban kell vigyáznia magára. Az viszont mindenképp ígéretes, hogy szünet után Lupin különórák keretében fogja megtanítani neki a patrónus-bűbájt, hogy a dementoros baleset ne fordulhasson elő még egyszer. Valami azonban szöget üt a fejemben.
— De hát, hogy fog tanítani? Igazi dementort nem hozhat be a kastélyba.
— Nem tudom... biztos talál alternatív megoldást.
Beszélgetésünknek Madam Pomfrey vet véget.
— Vagy mész, vagy maradsz — közli velem.
A távozás mellett döntök, így elköszönök Harrytől, és jó éjszakát kívánok neki.
November végén a Hugrabug vereséget szenved a Hollóháttal szemben. Ez a Griffendél számára öröm, a Mardekárnak viszont azt jelenti, hogy ha a kviddicskupát akarjuk, mindenképp meg kell vernünk mindhárom másik házat.
Harry ügye, miszerint leesett a seprűjéről a dementorok miatt, kezd lecsendesedni. Tulajdonképpen már csak Malfoy szekálja érte. Amikor alkalma van rá, eljátssza, ahogy az unokabátyám zuhan. Egy ízben elegem lesz belőle, és pálcát szegezek a fiúra.
— Most azonnal fejezd ezt be, Malfoy, és meg ne lássam, hogy még egyszer Harryt parodizálod!
— Különben? — vág vissza, de közben idegesen fixírozza a varázspálcám végét, mintha bármikor előtörhetne belőle az aranysárkány, és őt is felfalhatná, mint a dementorokat.
— Különben úgy megátkozlak, hogy egy hétig a gyengélkedőn fogsz feküdni — ígérem vészjóslóan.
Malfoy nyel egyet, és kivételesen inkább nem beszél vissza. Elégedett mosollyal zsebre dugom a pálcám, és elsétálok a közeléből. Lépten-nyomon összesúgnak a hátam mögött a diákok. Kicsit zavar, hisz' nem szoktam hozzá a rivaldafényhez. Mióta az egész iskola látta, ahogy végeztem a dementorral, kicsit több tiszteletet tanúsítanak irántam — főleg a mardekárosok. Már biztosra tudják, hogy a házunk alapítójának utódja vagyok.
Az Isolt Sayre-es történetet rajtam kívül egyedül Dumbledore, Piton, Harry és McGalagony ismeri. Néhány tanuló szemében rettegést vélek felfedezni, amikor rám néznek. Ez meglehetősen zavar, hisz' én nem vagyok se Mardekár, se Voldemort. Nincs mitől tartaniuk. Habár pár emberben biztosan felötlött a gondolat, hogy mivel a dementorok olyan sötét lények, lehet, hogy még sötétebb mágiát használtam az elpusztításukhoz. Idővel szeretném eloszlatni ezeket a kételyeket.
A szünet előtti utolsó szombaton a felsőbb éveseknek újabb roxmortsi kimenőt engedélyeznek. Mivel engem ez nem érint, megbeszélem Harryvel, hogy együtt töltjük a napot. És hogy idén ne kelljen kilógnom a faluba, listát adok Lyonelnek a beszerzendő karácsonyi ajándékokról. Ő egész nap Alisonnal lesz, de azért remélem, időt tud majd szakítani a vásárlásra is.
Előző reggel azonban valami keresztülhúzza a számításaimat. Levelem érkezik.
Büntetését a holnapi napon végzi el. Reggel kilenc órakor várom a dolgozószobámban.
Perselus Piton prof.
— Na, ez remek. Mehetek büntetőmunkára — húzom el a számat, és megmutatom a levelet Lyonelnek. — Szinte már el is felejtettem, hogy még ez is van.
— Így jár, aki tetőn mászkál, Dursley — szól be a közelben ülő Malfoy.
— Nem emlékszem, hogy kikértem volna a véleményedet — pillantok rá dühösen.
— Á, szóval Mardekár utódjaként így elszálltál magadtól?
— Hol itt az összefüggés? — pislogok rá értetlenül. — Előtte se számított a véleményed, most se számít, és ezután se fog. Ennek semmi köze ahhoz, hogy Mardekár utódja vagyok-e vagy sem — jelentem ki, azzal felemelkedek az ülőhelyemről, és a Griffendél asztalához sétálok. — Sajnálom, Harry, holnap mégse lóghatunk együtt — tartom az orra alá a levelet. — Piton szokás szerint pocsékul időzített. A szünet előtti utolsó szombatra! — háborgok. — Pedig olyan jó unokatesós napot tartottunk volna!
Fred és George, akik a közelben ülnek, a fülüket hegyezik.
— Büntetőmunkára kell menned? — érdeklődik George. — Mi jót csináltál már megint?
— Csak az egy hónappal ezelőtti eset — legyintek.
— A tetős? — kérdezi Fred.
— Igen.
— Az király volt! — bólogatnak az ikrek.
— Még nekünk se jutott eszünkbe — ismeri el Fred.
— De ami késik, nem múlik — teszi hozzá George.
— Szóval sajnálom, Harry, de nem érek rá holnap — fordulok vissza az unokabátyámhoz.
— Semmi baj, Di — vigasztal. — Majdcsak megleszek egyedül is.
Noha könnyedén beszél, azért hallom a hangján, hogy nem örül a hírnek.
— Fel a fejjel, Di — biztat Ron. — Ne lógasd az orrod.
— Kitartást a büntetőmunkához — mosolyog rám bátorítóan Hermione.
— Köszi — felelem csüggedten.
Másnap reggel a megbeszélt időpont előtt öt perccel kopogtatok Piton professzor irodájának ajtaján.
— Szabad — szól ki, mire belépek. — Áh, Dursley kisasszony.
Ha Piton arra számít, hogy kések, netán álmos leszek és nem tudok koncentrálni, hát, akkor csalódnia kell. Világéletemben koránkelő voltam.
— Lássunk hozzá — a bájitaltantanár int a pálcájával, mire a helyiség közepén álló üst alatt tűz gyullad. — Segíteni fog nekem egy bájital elkészítésében.
— Világos — biccentek.
— A jegyzeteimet ott találja az asztalon. Megtenné, hogy idehozza nekem?
— Máris.
Hamar megtalálom a pergament, amin Piton gyöngybetűivel a következő bájital receptje áll: „Farkasölőfű-főzet". A lap kis híján kiesik a kezemből.
— Valami gond van? — kérdezi Piton.
— Nem, semmi — hebegem.
Tavaly tanultunk bájitaltanon a farkasölőfűről — bár egyedül én emlékeztem rá, amikor Piton év elején feltette az ismétlő kérdések között. A belőle készített főzetet vérfarkasok kezelésére használják. Egészen új találmány, és nagyon bonyolult elkészíteni. Miért pont ezt akarja megcsináltatni velem Piton?
Odaadom neki a papírt. Átolvassa, majd arra utasít, hogy készítsem ki a különféle hozzávalókat. Amikor kész vagyok, ki is kell mérnem, hogy miből mennyit adjunk a főzethez. Precíz munkára van szükség, de nekem sikerül.
Piton a megfelelő sorrendben és módon keveri össze az anyagokat. Időnként én is segítek a kavargatásban. Hosszú órákba telik elkészíteni a bájitalt, de ebédre sikerül végeznünk.
— Remek munka — dicsér meg a professzor. — Tudtam, hogy a segítségemre lesz. Okos lány maga, Miss Dursley.
Zsong a fejem, és alig kapok levegőt a főzet fullasztó szagától. Már rájöttem, miért készítettük ezt a löttyöt. Pontosan ugyanolyan jellegzetes szaga és színe van, mint amilyet egy hónappal ezelőtt láttam itt... amiből Piton Lupinnak vitt. Ha pedig Lupin farkasölőfű-főzetet fogyaszt, az csak egyet jelenthet: a sötét varázslatok kivédése tanárunk vérfarkas.
— Minden rendben? Sápadtnak tűnik — hallom tompán Piton hangját.
Szédülök, és a terem képe lassan elmosódik előttem. Érzem, ahogy a padlóra bukok.
Világító fénypöttyöt pillantok meg — beletelik egy időbe, mire rájövök, hogy egy varázspálcából jön. A hozzá tartozó alakban Harryt vélem felismerni. Körös-körül kőfalak veszik körül, és egy térképet tart a kezében. Olyan, mintha egy alagútban sétálna. Hirtelen bevillan a felismerés... egy évvel ezelőtt én is ugyanebben a járatban igyekeztem Roxmorts felé Freddel és George-dzsal. Az unokabátyám a Mézesfalásba vezető alagutat használja, és a Tekergők Térképe segítségével tájékozódik.
A víziónak vége szakad, és felriadok.
— Dursley kisasszony! — rázogat Piton. A földön fekszem, ő pedig mellettem térdel. — Hála az égnek, magához tért — sóhajt fel. — Mi az ördög történt magával? Kipattant a szeme, és zölden világított.
— Lá-látomásom volt — ülök fel.
— Miféle látomása?
— Biztos transzba estem. Egyszer már történt velem ilyen — tavaly — ismerem el.
— Mit látott?
— Azt nem mondhatom el — rázom a fejem csökönyösen. Ha Harry tényleg Roxmortsba tart, abból hatalmas botrány lehet.
— Ne gyerekeskedj, Diana! — csattan fel Piton.
— Nem gyerekeskedek!
— Ha nekem nem hajlandó beszámolni róla, majd az igazgató úrnak elmondja. Indulunk az irodájába.
Kelletlenül követem Pitont a szinte kihalt folyosókon. Dumbledore szobájához érve a professzor közli a kőszörnnyel a jelszót („karamellás bonbon"), mire az engedelmesen félreugrik az útból. A kacskaringós csigalépcsőn felérve kopogtatunk az ajtón.
— Szabad.
Amikor belépünk, leesik az állam. Dumbledore a mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel társaságában ücsörög.
— Jó napot, Perselus. Szervusz, Diana — köszönt minket az igazgató.
— Sürgős ügyben jöttünk — mentegetőzik Piton.
— Hát persze. Ha megbocsátanak, lenne egy-két dolog, amit meg kell beszélnem a miniszter úrral.
— Odakint megvárjuk — biccent Piton, azzal már nyitja is az ajtót.
Caramel azonban megállít.
— Szóval te vagy a híres Diana Dursley — Harry Potter unokatestvére, és Mardekár Malazár utódja — lép oda hozzám, és megrázza a kezem. — Cornelius Caramel vagyok, a mágiaügyi miniszter. Örülök, hogy megismerhetlek.
Én Hagrid kunyhójában tavaly már láttam Caramelt, ám erről ő nem tudhat.
— Hasonlóképpen, miniszter úr — felelem udvariasan. — Nem vagyok híres, de a másik két állítás igaz rólam.
— Vigyázzon, Cornelius, a lány igazi kritikus szemlélettel tekint minden kijelentésre — mondja derűsen Dumbledore.
— Azt látom — nevetgél kínosan a miniszter. — Reméljük, Mardekár örökségét is méltóképp viseli.
— Nem hinném — felelem illedelmesen. — Illetve, a helyes eszméket nyilván továbbviszem. Ám én Isolt Sayre értékrendjét képviselem, és nem az aranyvérmániás Gomold-vérvonalat, mint Voldemort.
A mágiaügyi miniszer elsápad a rettegett név hallatán. Dumbledore szája sarkában mosoly bujkál.
— Látja, Cornelius? Senkinek sem kell tartania attól, hogy Diana a másik utód életösvényét választja.
Dumbledore rátapint a lényegre. Caramel és a többi minisztériumi fejes most nyilván tart tőlem, és úgy kezelnek, mint egy időzített bombát. Semmiképp sem akarnak még egy Voldemortot a történelembe. Gyanítom, hogy csak Dumbledore-nak köszönhetően nem mernek fellépni ellenem. Bízom benne, hogy a mai beszélgetés után Caramel is belátja, hogy nem én vagyok az ellenség. Az, hogy Harry unokatestvére vagyok, talán erősíti bennük a bizalmat. Aki egy kicsit is ismer, tanúsíthatja, hogy sohasem bántanám őt. Emellett vannak nagyobb gondok is egy tizenkét éves lánynál — például Sirius Black.
Pitonnal odakint várakozunk, amíg Dumbledore megbeszélést tart Caramellel. Magamon érzem a bájitaltantanárom tekintetét, így elkapom a fejem, és inkább a cipőm orrát pásztázom. Végre van egy kis időm gondolkodni. Piton szavai járnak a fejemben: „Tudtam, hogy a segítségemre lesz. Okos lány maga, Miss Dursley. Okos lány maga..."
Hát persze... Piton tudta, hogy tudom, mire való a farkasölőfű-főzet. Tudta, hogy felismerem majd, amikor elkészítjük, és rájövök, hogy ugyanilyet itatott Lupinnal.
A sötét varázslatok kivédése tanárunk vérfarkas... alig tudom elhinni. Bár, végül is, ha belegondolok, logikus. Eddig minden hónapban eltűnt egy időre, állítólag betegség miatt... hogy ez eddig miért nem tűnt fel? Most pedig nemsokára újra itt a telihold, ezért ismét el kellett készíteni a főzetet, hogy megőrizze a tudatát átalakulás közben.
Piton nyilván azért halasztgatta idáig a büntetőmunkámat, mert tudatosan ezt a feladatot szánta nekem. Azt akarta, hogy rájöjjek, micsoda Lupin valójában, és elmondjam mindenkinek. Piton gyűlöli őt. Emlékszem, amikor azt mondta nekem, hogy Harry apja és Lupin jó cimborák voltak. Tudom, hogy utálta James Pottert, így nyilván a barátait is.
Ha viszont arra számít, hogy bárkinek is elárulom a sötét varázslatok kivédése tanár titkát, hát téved. Vérfarkas vagy sem, ez semmit nem változtat a dolgokon. Remus Lupin Remus Lupin marad, én pedig továbbra is kedvelem őt. Nyilván maga Dumbledore professzor is tud a dologról — ha pedig ő úgy döntött, hogy az iskolában taníthat, bízom benne.
Egyszer csak nyílik az ajtó, és a miniszter úr lép ki rajta. Megemeli felénk neonzöld kalapját, kellemes ünnepeket kíván, és sietve távozik.
— Mi járatban tehát? — kérdezi Dumbledore, amikor Pitonnal ismét előtte állunk.
— Dursley kisasszony ma büntetőmunkán volt nálam. A feladat végeztével viszont rosszul lett és összeesett — meséli Piton.
— Nem lettem rosszul! — méltatlankodom. — Csupán látomásom támadt.
— Valóban? — vonja fel a szemöldökét Dumbledore. — Hallgatlak.
— Tavaly egyszer már történt velem ilyen — fújom ki a levegőt —, mialatt magát felfüggesztették, és nem volt az iskolában. Akkor csak Chloe, a szarvas viperám volt tanúja az esetnek. Azt mondta, olyan volt, mintha transzba estem volna. Piton professzor is erről számolt be — pillantok a bájitaltantanárra.
— Így igaz — erősít meg. — A szeme zölden világított, és jéghideg volt a bőre. Nem reagált semmilyen külső ingerre.
— Különös — biccent Dumbledore. — Egyszer mondtam neked, Diana, hogy Mardekár utódai közül néhányaknak megadatott a látás képessége.
— Igen — biccentek. — Chloe szerint is Mardekár áldása a kulcs.
— A jelent láttad, vagy a jövőt? — érdeklődik az igazgató.
— Azt hiszem, a jelent — felelem bizonytalanul.
A professzor néhány másodpercig kifejezéstelen arccal fürkész.
— Értem. Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem. Elmehetsz.
— Nem is kíváncsi rá, mit látott? — kérdezi Piton, már-már kétségbeesetten.
— Ha fontos lenne, bizonyára elmondaná. Igaz, Diana?
— Igaz — biccentek.
— Remek — mosolyodik el az öreg. — Talán még maradt valami az ebédből — vált témát. — Azt javaslom, menj a nagyterembe, és alaposan tömd meg a hasad. Ha már nem lenne ott senki, engedélyt adok rá, hogy ellátogass a konyhába.
— Öhm, és merre találom? — kérdezem, merthogy még sose jártam ott.
— A pincelejáróval ellenkező irányba húzódó lépcsősoron kell lemenned, és a gyümölcskosarat ábrázoló festményen megcsiklandoznod a körtét.
— Köszönöm.
— Minden jót, Diana.
— Minden jót, professzor úr.
A nagytermet üresen találom, tehát az ebéd már véget ért. Követem Dumbledore utasításait, és egy széles, fáklyákkal megvilágított folyosóra jutok. Kis keresgélés után meg is találom a gyümölcsöstálas festményt. Mutatóujjammal a festett, zöld körte képéhez nyúlok, és finoman megcsiklandozom. Ijedten hátraugrok, amint a gyümölcs nevetve ficánkolni kezd. Egy szempillantás alatt zöld kilinccsé alakul. Habozva lenyomom, és belépek a helyiségbe.
Tágas, magas mennyezetű csarnokba kerülök. A falak mentén edények százai hevernek, a terem túlsó végében pedig hatalmas tűzhely áll. Középen négy hosszú asztal terül el, pontosan úgy rendezve, mint a nagyteremben. Bizonyára ezeken keresztül varázsolják fel a kaját.
A konyha személyzete más, mint amire számítottam. Legalább száz házimanó nyüzsög idelent. Amikor észrevesznek, mosolyogva odasietnek hozzám, és kérdezgetik, hogy miben segíthetnek.
— Öhm... hát, lemaradtam az ebédről, és érdeklődnék, hogy maradt-e még valami ennivaló. Nem kellene sok... — szabadkozom.
— A kisasszony kérése számunkra parancs! — sipítja az egyik házimanó.
— Üljön csak le, kicsi úrhölgy, mindjárt hozunk önnek valamit — invitál egy másik.
A házimanók végül egy csomó kaját rám tukmálnak. Miközben degeszre eszem magam, a munkájukról kérdezgetem őket.
— Na, és szerettek itt dolgozni?
— Hát persze! — bólogatnak szaporán. — Dumbledore úr a legjobb gazda a világon! Meg sem érdemeljük, olyan jól bánik velünk! Soha semmiben nem szenvedünk hiányt. Még karácsonyi ajándékot is szokott adni nekünk!
— Ezt örömmel hallom — mosolygok.
Ennyi beszélgetés után is kiderül számomra, hogy az itteni házimanók semmi pénzért nem cserélnék le a munkájukat. Dumbledore keze alatt egész biztosan jobb sorsuk van, mint amilyen Dobbynak volt Malfoyéknál. Ezek a manók tökéletesen boldognak tűnnek, hogy a munkájukat végezhetik. Nekik ez az életük, hogy másokat szolgáljanak.
— Köszönök mindent — hálálkodok.
— Jöjjön máskor is, kisasszony! — integetnek a manók.
Egyikük búcsúzásképp hatalmas batyut nyom a kezembe.
— Ezt vigye magával, hogy később se maradjon éhen!
Mosolyogva lépek ki a konyhából. Ezek a házimanók igazán jó fejek. Olyanok, mint valami kedves nagymamák gyülekezete.
Vidámságom csak fokozódik, amikor a felsőbb évesek visszatérnek Roxmortsból.
— Mindent megvettem neked — szórja elém a holmikat Lyonel. Aztán elújságolja, hogy összejöttek Alisonnal. Mától hivatalosan is járnak.
— Végre, végre! — ugrok a nyakába. — Gratulálok!
Ezek után csak egy apróság szegi kedvemet. Harryt eléggé ramaty állapotban látom a vacsoránál. Hermione és Ron azt mondják, lent volt velük Roxmortsban, de egyelőre ne kérdezzek semmit, majd holnap mindent elmesélnek.
— A többiek amúgy is hazautaznak a szünetre — mondja Ron. — Gyere fel holnap a Griffendél klubhelyiségébe, és mindent megmagyarázunk.
— Most Sir Cadogan őrködik a Kövér Dáma helyett. Ő ugyan nem ismer téged, de jelszóval be kell engednie — véli Hermione.
— Mi a jelszó?
— Galád kutya.
— Köszönöm. Ott leszek — ígérem.