Lankadatlan lelkesedéssel vetem bele magam a heti háromszori kviddicsedzésekbe. A Nimbusz Kétezerkettesemmel teljesen összeszokunk, már-már legyőzhetetlen párost alkotunk. Malfoy nagy bosszúságára Flint igazán elégedett velem.
— Kár, hogy a meccsen nem Montague-nak kell majd gólt lőnöd — röhögcsél egy alkalommal. — Az idény első mérkőzésén a Griffendél ellen játszunk, és Oliver Wood remek őrző.
— Ő sem tökéletes — véli Lyonel. — Biztos vagyok benne, hogy a mi Di-unknak jó néhányszor sikerül majd kicseleznie.
— Úgy legyen — biccent Flint.
Alig várom már a meccset. Szeretném végre összemérni a tudásom a Griffendél csapatával. Noha szinte csak a közeledő megmérettetésre tudok koncentrálni, McGalagony professzor figyelmeztet, hogy más kötelezettségeim is vannak, például haladnom kell az animágia tanulásával — nem is beszélve a rendes tantárgyaimról. A tetejében még heti egyszer Flitwick professzor énekkarába is járok.
Mindezek ellenére még mindig nem érzem magam olyan leterheltnek, mint Hermione. Lépten-nyomon összefutok a lánnyal a suliban. Rendszerint egy halom tankönyvvel siet valahova, épphogy van ideje köszönni. A szeme alatt húzódó sötét karikák arról árulkodnak, hogy bizony eléggé kialvatlan szegénykém.
Ron és Harry szerint az az oka, hogy annyi órára jár. Hermione konkrétan minden létező tantárgyat felvett, és a fiúk váltig állítják, hogy az órarendjében nem egyszer egybeesik bizonyos órák időpontja. Valahogy mégis sikerül mindegyiken ott lennie — de hogy miként, az rejtély. A lány még Harrynek és Ronnak se hajlandó elárulni.
Halloween napján a felsőbbévesek ellátogathatnak Roxmortsba. Már napokkal előtte rágom Lyonel fülét, hogy emberelje meg magát, és hívja végre randira Alison Swant.
— Mi van, ha nemet mond? — pislog félve a lányra, aki épp a kandalló melletti fotelek egyikében olvas. Mi a klubhelyiség másik végében ücsörgünk — Lyonel egy íróasztalnál, én a mellette lévő kanapén.
— Ne butáskodj már! Biztos szívesen elmegy veled. Alisonnak még sohasem volt kapcsolata, ahogyan neked sem. Szerintem bejössz neki.
— Gondolod? — kérdezi reménykedve Lyonel.
— Igen. Most is épp téged néz.
Amikor a lány észreveszi, hogy figyeljük, elkapja a tekintetét.
— Gyerünk, Lyo, most kell megtenned. Ellie-től hallottam, hogy egy hetedévesnek, Dethron Cowernek is tetszik, és meg akarja őt környékezni.
Lyonel arcára pír kúszik.
— Épp Dethron Cower? — fakad ki. — Az a tohonya mamlasz?
— Igen, igen — csitítom. — Te sokkal intelligensebb vagy, és jobban is nézel ki Dethronnál. Biztos vagyok benne, hogy kettőtök közül Alison téged választana. De ha azt látja, hogy te nem lépsz...
— Szóval jól nézek ki? — kérdezi csibész mosollyal.
— Nem ez a lényeg... — forgatom a szemem. — Csak emeld fel a segged arról a székről, vonszold oda magad Alisonhoz, és kérdezd meg tőle, hogy lenne-e kedve veled tölteni a roxmortsi kimenő napját. Hat éve ismeritek egymást, és két éve együtt vagytok az évfolyamon a Mardekár prefektusai. Merlinre kérlek, ne félj már tőle!
— Igazad van — fújja ki a levegőt Lyonel. — Csak attól tartok, hogy összeakad a nyelvem, és egy értelmes szót nem bírok majd kinyögni.
— Jó, akkor próbáljuk el — nézek vele farkasszemet. — Most én vagyok Alison.
— O-oké. Szóval — kezd bele a fiú. — Szia, Alison. Ne haragudj, hogy megzavarlak az olvasásban, csak... szóval... é-én... arra gondoltam, hogy esetleg... netalántán... lenne-e... szóval, eljönnél-e... velem... mármint, te meg én... lehetne-e, hogy...
— Ne habogj, bökd már ki! — ripakodok rá. — Csak lazán.
— Argh, nekem ez nem megy! — morogja kétségbeesetten.
— Dehogynem! — nézek rá szigorúan.
— Szóval... — vesz nagy levegőt — Lenne kedved együtt jönni velem Roxmortsba? — nyögi ki.
— Mosolyogj! — tartom fel a hüvelykujjam, mire bátortalan vigyorra húzza a száját. — Magabiztosan, könyörgöm! — fejelem le a kanapé támláját.
— Rendben, rendben. Szia, Alison — fog bele ismét. — Lenne kedved velem tölteni a roxmortsi kimenő napját?
— Tökéletes! — ujjongok. — Na, menj — rántom fel az ülőhelyéről, és hátba lököm.
— Most? Mármint, ebben a pillanatban?
— Szerinted mikor? Indulj már! — sürgetem. — O-ó, úgy látom, Dethron is akcióba lépett — riadok meg. A srác határozott léptekkel halad Alison felé.
— Micsoda? — rémüldözik Lyonel.
— Csak menj, majd én elintézem! — taszítok rajta még egyet, és átrohanok a klubhelyiségen.
— Helló, Cower! — fékezek le a nagydarab srác előtt.
— Dolgom van, Dursley — mordul rám —, és az utamban állsz.
— Valóban? Mi dolgod?
— Semmi közöd hozzá — lök el az útból.
Szemei összeszűkülnek, amikor észreveszi, hogy a fotelben ülő Alison összecsukja a könyvét, és Lyonellel beszélget. Hirtelen mindketten elnevetik magukat. A párocskát látva Dethron mordul egyet, sarkon fordul és távozik. Úgy tűnik, lemond a lányról — ez azt jelenti, hogy nem is olyan fontos neki. Örülök, mert Lyonelnek viszont nagyon is az.
— Akkor a kapu előtt találkozunk! — int búcsút Lyonel, és visszalavírozik hozzám.
Alison mosolyogva olvas tovább. Visszaheverek a kanapéra.
— Huh, ez meleg helyzet volt — törlöm le az izzadságcseppeket a homlokomról. — Na, hogy ment?
Hatodéves barátom eszeveszetten vigyorog.
— Igent mondott!
— Nagyszerű! Megmondtam én, hogy eljön veled! — öklözök a gyomrába.
— Au! Ezt miért csináltad? — méltatlankodik.
— Mert annyit tötymörögtél. Dethron majdnem előbb ért oda. Szerencséd, hogy én itt vagyok neked, és az útjába álltam.
— Kösz, Di — hálálkodik levakarhatatlan mosollyal. — Jövök neked eggyel.
— Csak eggyel? — húzom az agyát.
— Ó, nagy Diana Dursley, fogadd köszönetem és hálám, mely örökké üldözni fog — hajol meg előttem.
— Inkább ne — fintorodok el, de a szájam sarkában mosoly bujkál. — Na, gyere, te hülye — ölelem meg. — Tudod, mennyire örülök neked?
— Tudom... Hé, te most komolyan lehülyéztél?
— Kicsoda, én? — meresztek rá ártatlan kiskutyaszemeket. — Á, dehogy... Szerinted képes lennék ilyesmire?
— Na, várj csak, Diana... — szűkül össze a szeme.
Ajaj, a teljes nevemen szólított... Menekülőre fogom a dolgot, de már késő — Lyonel csikizni kezd. Visítva fetrengek a kanapén. A körülöttünk ülő háztársaink betegre röhögik magukat. Az ilyesmi mindennapos szórakozásnak számít nálunk. Lyonellel már-már olyanok vagyunk, mint a testvérek. Ilyen ez a mardekáros élet...
Halloween napján sok szerencsét kívánok Lyonelnek. Látni szeretném a Roxmortsba induló diákokat, ám ehhez kellene egy megfelelő ablak, vagy... Hirtelen merész ötlet fészkeli magát a fejembe.
— Megvesztél? Ebből óriási balhé lehet! — sápítozik Chloe, miközben a csillagvizsgáló torony felé igyekszünk.
— Ne rinyálj már! Senki nem fog észrevenni.
— Nem rinyálok! — sértődik meg. — De mi lesz, ha valaki mégis meglát?
— Akkor kimagyarázzuk magunkat.
— Nehéz lesz... mit magyarázol ki ezen? „Bocsánat, nem szándékosan látogattam el a legmagasabb toronyba — ahová egyébként tanári felügyelet nélkül nem lehetne —, és a tetőre is csak a szél fújt fel." Zseniális, mondhatom...
— Értsd meg, látni akarom Alisont és Lyonelt. Úgy drukkolok nekik!
— Miért nem kísérted ki őket?
Megütközve nézek rá.
— Az azért fura lenne. Mégiscsak randizni indulnak.
— Na, és Ront meg Hermionét? Ők is mennek Roxmortsba. Ha velük tartottál volna a bejárati csarnokig, távolról láthattad volna Lyoneléket.
— Ez eszembe se jutott — torpanok meg, ám egy másodperccel később már lépdelek is tovább. — Most már mindegy. Mire felérek a tetőre, már az ellenőrzési ponton lesznek. Így legalább láthatom, ahogy keresztülsétálnak a parkon. És különben is, ez így sokkal izgibb.
— Te nem vagy komplett... — morgolódik.
— Nem értem, mi bajod. Te semmiképp se kaphatsz büntetést. Miért jöttél velem, ha ennyire ellene vagy egy kis kalandnak?
— Mert kell valaki, aki észnél van, ha esetleg ennél is nagyobb hülyeséget terveznél.
— Kösz, ez igazán kedves...
A torony bejárata zárva van, így egy egyszerű Alohomora varázslattal kinyitom. Behajtom magam után, és Chloéval a nyomomban felsétálok a lépcsőn, egészen ki, a torony korlátjához.
— Itt is megállhatnánk — javasolja Chloe. — Már látni őket.
— Nem elég jól. Irány a tető — jelentem ki elszántan.
Minden tiltakozása ellenére a nyakamba kapom Chloét, és a Nimbusz Kétezerkettesemmel a tetőre röppenünk. Mélyet szippantok a friss, tiszta levegőből. Magasba lendítem a karomat és a seprűm, és teli torokból elkiáltom magam.
— Juhúúú!
— Nem lehetne halkabban? — rivall rám Chloe. — Beszakad a dobhártyám! És különben is, azt akarod, hogy mindenki meghallja?
Ebben a pillanatban azonban nem tud érdekelni semmilyen következmény — se pontlevonás, se büntetés. A veszélytől adrenalin száguld az ereimben. Szabadnak érzem magam.
— Nézd meg, Chloe — mutatok körbe. — Belátni innen az egész parkot. Hát nem gyönyörű?
— De, igen, az — enyhül meg. — Csodaszép.
— Ott megy Ron és Hermione — veszem észre a barátaimat.
A fiú és a lány éppen a kapu felé igyekeznek. Még távolról is megborzongok az őrködő dementorok láttán.
— Boáh, Malfoyék is ott vannak — fintorgok a tejfölszőke fiú láttán. Természetesen hűséges csatlósai, Crak és Monstro kíséretében menetel.
Hamarosan feltűnik Lyonel és Alison. A két hatodéves prefektus egymásba karolva sétál.
— Ó, milyen cukik! — olvadozom. — Én mondom neked, Chloe, nekik össze kell jönniük! Egymásnak lettek teremtve, érzem!
Hirtelen ötlettől vezérelve leülök a tető peremére, és a mélybe lógatom a lábam.
— Le ne ess nekem! — rémüldözik Chloe.
— Ugyan már, seprű van nálam. Semmi bajom nem lesz.
A Tiltott Rengeteg szélén egy fekete kutyát pillantok meg. Szinte elveszik az alkonyban. Lehet, hogy Agyar az — bár ilyen távolságból nem tudom biztosan megállapítani. A pázsiton pedig egy vörös macska sétál — valószínűleg Csámpás.
Elmélkedésemből éles nyávogás zökkent ki. Riadtan felpattanok, és megpördülök a tengelyem körül. A gondnok macskáját, Mrs. Norrist pillantom meg. A francba... ezek szerint nem csuktam be magam után rendesen a torony ajtaját.
— Ajaj... — motyogok sápadtan. — Chloe, most mit csináljak? Ha ő itt van, mindjárt jön Frics is!
— Pucoljunk innen! Gyerünk, fogd a seprűd, és repüljünk el! — sürget Chloe, de már későn.
A csillagvizsgáló torony korlátjánál Frics feje jelenik meg. A gondnok diadalittas ábrázattal mered a tetőre, ahol állok. Mutatóujjával felém bök.
— Aha! Most megvagy! Szépen velem jössz, Dursley.
Hogy az a...! Most legszívesebben megcsillogtatnám a teljes káromkodásszókincsemet, amit apámnak köszönhetően sajátítottam el, de az az érzésem, hogy nem jönnék ki jól a helyzetből — így inkább csöndben maradok. Már így is óriási pácban vagyok.
Chloe azonban nem fogja vissza magát. Dühösen sziszeg Mrs. Norrisra, és megfogadja, hogy első adandó alkalommal kicsinálja, és felzabálja a máját. Pontosan ezekkel a szavakkal... Még jó, hogy Frics nem ért párszaszóul.
Kelletlenül leereszkedem a toronyba.
— Ide a seprűt! — mordul rám a gondnok.
Vonakodva átnyújtom neki a Nimbusz Kétezerkettesemet. Karon ragad, és magával húz lefelé a lépcsőn, akár egy bűnözőt.
— Ne rángasson már! — tépem ki magam a szorításából. — Megyek én magamtól is.
— Tartsd szemmel, cicuskám — szól a macskájának Frics.
Mrs. Norris engedelmesen nyávog, és rám függeszti dülledt, sárga szemeit. Átkozott macska...
— Tetőkön mászkálunk? Ejnye, ejnye... — cicceg Frics. — Piton professzor nem fog örülni.
Elhúzom a számat. Kihágás esetén általában a házvezető tanárok szabják ki az adott diák büntetését, Piton pedig korántsem az engedékenységéről híres. Ezt Frics is tudja — nem csoda hát, hogy ennyire örül. Életcélja, hogy minél több diák életet keserítse meg. Számtalanszor hangsúlyozza, hogy a régi módszereket, azaz kínzásokat kellene alkalmazni fenyítésképpen. Nagy sajnálatára azonban Dumbledore-tól sohasem kapott engedélyt erre.
— Idefelé jövet találkoztam az unokatestvéreddel — meséli. — Ő is ugyanolyan bajkeverő, mint te. Semmibe veszi a szabályokat, nincs benne egy csepp tisztelet sem...
— Ez azért túlzás! — háborodok fel.
A gondok elereszti a füle mellett a megjegyzésemet.
— De téged most tetten értelek. Legközelebb kétszer is meggondolod, mielőtt megszeged a házirendet — dörmögi kajánul.
Most jut csak eszembe, hogy szórhattam volna magamra kiábrándító-bűbájt, és akkor Frics nem vesz észre. Tavaly Lyonel megtanította nekem a varázslatot. Átkozom a saját butaságomat, amiért nem jutott eszembe használni.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva érünk az alagsorba, Piton dolgozószobájához. Frics kopogtat az ajtón, ám senki nem felel. Reménykedni kezdek, hogy talán megúszom az esetet büntetés nélkül, de ekkor a gondnok új ötlettel áll elő.
— Indulunk az igazgató úrhoz.
Megkönnyebbülten fellélegzek. Dumbledore klasszisokkal elnézőbb, mint Piton. Az öreg kedélyesen elcsevegne velem, és talán még szemet is hunyna az eset felett. Amikor azonban megfordulunk, a folyosó végén feltűnik a bájitaltantanár denevérszerű alakja. Én peches...
A professzor hamarosan hozzánk ér. Meglepően jókedvűnek tűnik, ám amikor meglát engem Friccsel, lehervad az arcáról az elégedett mosoly.
— Már megint mit csinált, Miss Dursley?
— Professzor úr, ez a diák házirendsértést követett el — magyarázza tenyérbemászó fontoskodással Frics. — Rajtakaptam, amint a csillagvizsgáló torony tetején tartózkodott, teljesen egyedül. Vele volt ez a seprű is — tartja fel az elkobzott sporteszközt. — Módomban áll feltételezni, hogy a felsőbb évesek után akart szökni Roxmortsba.
Na, ez azért már több a soknál.
— Eszemben se volt Roxmortsba menni! — méltatlankodom. — Seprűvel egyébként sem lehet elhagyni a kastélyt, a védőbűbájok miatt — jutnak eszembe Luna szavai. — Nem vagyok ostoba. És nem egyedül voltam a tetőn — velem jött Chloe — mutatok a nyakamon fekvő szarvas viperámra. — De mentségére szóljon, hogy ő ezt az egészet nem akarta. Végig próbált lebeszélni róla. Csak azért jött velem, hogy vigyázzon rám — mentem a házikedvencemet.
Piton sokáig kifejezéstelen arccal fürkész, végül csak egyetlen szót présel ki az ajkán.
— Értem.
Aztán Fricshez fordul.
— Elmehet. Azt a seprűt pedig adja ide.
— De professzor úr, ez bizonyítja, hogy...
— Dursley kisasszony megkapja a méltó büntetését, efelől nyugodt lehet — feleli türelmetlenül Piton. — Seprűelkobzásra azonban semmi szükség. Adja ide.
Frics kelletlenül a tanár kezébe nyomja a seprűt, és Mrs. Norrisszal a nyomában eloldalog. Piton kitárja a dolgozószobája ajtaját.
— Jöjjön — tessékel be.
Szorongva lépek a cseppet sem bizalomgerjesztő helyiségbe. A falakat körös-körül polcok szegélyezik, amiken undorítóbbnál undorítóbb löttyök sorakoznak. A kandalló sötéten és üresen ásít. Mindenütt csak hasznos holmikat látok, amik a mindennapokhoz szükségesek. Sehol egy dísz, sehol egy fotó, vagy bármi, ami a tanár életéről árulkodna. Belesajdul a szívem a gondolatra, hogy talán Piton professzor napjai épp olyanok, mint a szobája — egyszerűen gyakorlatias és praktikus, ám nincs benne valódi élet.
A helyiség közepén megtermett ónkondér foglal helyet. Meleget áraszt magából, tehát a bájitaltantanár nemrég készíthette. Fura szagú gőz száll ki belőle.
Piton becsukja az ajtót, a kondérhoz lép, és ráhelyezi a tetejét. Egy pillanatra megfeledkezem arról, miért is vagyok itt.
— Miféle bájital ez, tanár úr?
— Lupin professzor mostanában gyengélkedik, így megkért, hogy készítsem el neki ezt a bonyolult főzetet. Épp az ő szobájából jövök. Nála van a maga unokatestvére is.
— Harry? — hökkenek meg. — Mit keres ott? Csak nem rossz fát tett a tűzre?
— Fogalmam sincs — feleli szenvtelen hangon Piton —, de nem is érdekel. Nekem úgy tűnt, hogy csak beszélgetnek. Persze nem meglepő... az apja és Lupin jó cimborák voltak — sötétül el az arca.
Erről nem is tudtam.
— Maguk egy évfolyamba jártak, ugye? — kérdezem csendesen.
— Valóban — ismeri el. — Egy évfolyamba jártam Potterrel, Lupinnal, és még sok más emberrel... többek között az ön nagynénjével is — néz a szemembe, majd megrázza a fejét. — De nem azért hívtam be magát, hogy Lupin professzorról, az unokatestvéréről meg a régi diákévekről csevegjünk.
Bűnbánóan az ajkamba harapok.
— Igen, persze.
— Mégis mi késztette arra, hogy felmásszon a tetőre? — kezdi a professzor a fejmosást.
— Látni akartam, ahogy a felsőbb éves barátaim Roxmortsba indulnak — felelem őszintén.
— Nem lett volna elég a bejárati csarnokból látni? — förmed rám.
— Na, mit mondtam? — szólal meg Chloe.
— Nincs szükségem rá, hogy még te is kioktass — morgok párszaszóul.
— Miről beszélnek? — kérdezi a professzor.
— Csak arról, hogy Chloe is ugyanazt gondolta, mint ön — adom meg a választ.
— Ez esetben magának is lehetett volna annyi esze, mint a viperájának. Ennél többet várok Mardekár Malazár vérétől. Szerencséje, hogy nem esett baja — különösen ezekben a nehéz időkben, amikor Sirius Black szabadon garázdálkodik.
Szavaira erőt vesz rajtam a bűntudat. Lehetséges lenne, hogy Piton félt engem? Meglepő... bár valamilyen szinten érhető, hisz' mégiscsak a háza tanulója vagyok. Ám ott van a tény, hogy gyűlöli az unokatestvéremet.
— Sajnálom — hajtom le a fejem.
— Szégyellje magát, Miss Dursley. Az akciójáért büntetőmunkát fog kapni — közli a tanár, amit már amúgy is sejtettem. — Az időpontról baglyot küldök majd. Ezenkívül ötven pontot vonok le a Mardekártól. Máskor eszébe ne jusson efféle badarságot csinálni.
— Igenis — felelem elhaló hangon.
— A seprűje — nyújtja felém a varázseszközt.
— Nem kobozza el? — csillan fel a szemem.
— Mi okom lenne rá? Nem érdekem, hogy megfosszam a kviddicsedzésektől. Cserébe viszont szedje össze magát a meccsekre. Nem ártana visszaszereznie az elvesztegetett pontokat.
— Igyekezni fogok — ígérem, és halvány mosolyt eresztek meg a professzor felé.
— Vigye vissza a seprűjét a hálókörletébe, Dursley kisasszony, aztán menjen a lakomára — utasít Piton. — Megoldható a feladat?
— Persze — felelem lesütött szemmel.
A professzor gúnyos mosolyra húzza a száját.
— Kitűnő. Tudja, nem venném jó néven, ha elkóborolna, és véletlenül újból a tetőn kötne ki. A lakomán találkozunk — búcsúzik, azzal kitessékel a dolgozószobájából.
A nagyterem ajtajában Harryékkel futok össze. Unokatestvérem és én búskomor ábrázattal meredünk egymásra, amiből azonnal levonjuk a következtetést, hogy mindkettőnknek valami baja van. Otthon, a szüleim előtt gyakran nem beszélhettük meg az érzéseinket, így megtanultunk arcról olvasni.
— Ki vele, mi bajod? — sandítok Harryre.
— Piton. És neked?
— Piton. Na, jó, meg az a hülye Mrs. Norris és Frics.
— Ez aztán jól összejött — füttyent Ron. — Csak nem bajba keveredtél, amíg távol voltunk?
— Eltaláltad — fújtatok. — Kimentem a tetőre, ezért pontlevonást és büntetőmunkát kaptam.
— A tetőre? — hüledezik Hermione. — Mit csináltál te a tetőn?
Ron másfelől közelíti meg a dolgot.
— Az igen! Fred és George büszke lesz rád, ha megtudják.
Mivel mindhárman kíváncsi pillantásokkal bombáznak, elmesélem az egészet.
— Piton tényleg Lupinnál volt, amikor én is — erősíti meg a hírt Harry, azzal ő is mesélni kezd.
Ronnak és Hermionének már mondta, de most velem is megosztja, hogy szerinte Piton mérget itatott Lupinnal.
— Nem volt rózsaillata annak a cuccnak, az tuti — fintorodok el —, de azért szerintem Piton nem csinálna ilyet, bármennyire is utálja Lupint.
Harry azonban továbbra is kitart a rémképei mellett. Elköszönök tőlük, és a Mardekár asztalához sétálok. A többi diák és tanár már mind a helyükön ülnek.
Lehuppanok Lyonellel szembe.
— Na, hogy ment? — kérdezem.
Barátom vigyorog, mint a tejbetök.
— Di, én... én szerelmes vagyok ebbe a lányba — feleli ábrándos tekintettel. — Olyan aranyos, megértő és kedves. A hangja, a szeme...
— Ééés, akkor minden klappolt? Ugye lesz következő randi? — faggatom.
— Kedden együtt tanulunk a könyvtárban.
— Romantikus — nevetem el magam. — Ha jól sejtem, abból nem sok tanulás lesz... Láttam, ahogy egymásba karolva sétáltatok át a parkon — olyan cukik voltatok!
— Alison fél a dementoroktól, ennyi az egész — magyarázza Lyonel.
— Aha, persze... — cukkolom.
— Várj csak, honnan láttál te minket? — húzza össze a szemöldökét.
— A tetőről. Frics elkapott, ezért pontlevonást és büntetőmunkát kaptam. De végül is, azt hiszem, megérte — mondom habozva. — Gyönyörű a kilátás odafentről.
Úgy tűnik, Lyonel nem képes túltenni magát azon, amit hall.
— Te a tetőn voltál?!
— Igen. Mi ebben olyan nagy dolog? — vonok vállat.
A halloweeni lakoma fantasztikus. A konyhai személyzet igazán kitett magáért. Záróműsorként a szellemek lépnek fel. Félig Fej Nélküli Nick még a saját lefejezését is előadja.
Szabályszegésem híre hamar eljut a házam többi tagjához is.
— Mi van, Dursley, nem bírtad elviselni, hogy még csak másodikos vagy, és nem mehetsz le a faluba? — gúnyolódik Malfoy.
Legszívesebben a képébe vágnám, hogy én bizony hamarabb voltam Roxmortsban, mint ő, de erről a barátaimon kívül senki nem tudhat — Draco Malfoy pedig nem a barátom.
— Vagy csak ki akartad szellőztetni a fejed? — folytatja. — Jó program meglesni a kapuban álló dementorokat, mi? Kár, hogy nem láthattad őket testközelből, nem igaz?
— Tudod, Malfoy, durvább oltogatásokhoz szoktam tőled — nézek rá lekicsinylően. — Ezek most kifejezetten gyatrák voltak. Mi van, talán beteg vagy? Így megártott az a hippogriffkarmolás? Vagy netán a roxmortsi levegő teszi?
A srác hirtelen meg se tud szólalni.
— Szerintem menj és gyakorold a becsmérlésemet — veregetem hátba, és az ellenkező irányba tolom.
Úgy meglepődik, hogy még a szokásos „Hozzám ne érj, sárvérű!" kirohanását is elfelejti. Vacsora után jókedvűen sétálok le a klubhelyiségbe — ám a vidámságom nem tart sokáig. Nagyjából negyedóra múlva megjelenik Piton, mire a társaság elhallgat.
— Mindenki kövessen a nagyterembe!
— De hát miért? — értetlenkedem. — Hisz' nemrég jöttünk el onnan.
— Nagyon kérem, hogy ez egyszer ne kérdezősködjön, Miss Dursley, hanem tegye, amit mondok.
— Igenis — harapok az ajkamba. Kifelé menet oldalba bököm Malfoyt. — Na, látod? Így kell beoltani. Tanulhatnál tőle.
A nagyteremben már ott vannak a griffendélesek, valamint Lupin és Dumbledore professzor. Nem sokkal utánunk megérkezik a Hugrabug meg a Hollóhát, és szállingózik befelé a többi tanár is. Utolsóként McGalagony és Flitwick futnak be. A két professzor gondosan bezárja a nagyterem ajtaját. Mi a fene történhetett?
Hamar megtudjuk. Dumbledore felvilágosít minket arról, hogy Sirius Black a kastélyban járt — lehet, hogy még mindig itt van. A Griffendél klubhelyiségébe akart bejutni, de a Kövér Dáma nem volt hajlandó beengedni, ezért késsel összeszabdalta a képet. A festett hölgy sokkot kapott, és elrejtőzött szégyenében.
— Jómagam és a tanáraitok átkutatjuk a kastélyt — közli Dumbledore. — A saját biztonságotok érdekében itt kell töltenetek az éjszakát. A prefektusok őrt állnak az ajtóknál, s a távollétemben az iskolaelsők utasításait kell követnetek... Ha bármi történik, azonnal tudni akarok róla. Üzenjetek valamelyik kísértettel — fordul Percyhez, aki büszkén kihúzza magát. Imád fontoskodni a srác.
Dumbledore indulni készül, de az ajtóban visszafordul.
— Majd' elfelejtettem... Ezekre szükségetek lesz.
Varázspálcája egy intésére piros hálózsákok jelennek meg a padlón.
— Persze, piros... — morgolódik mellettem az osztálytársam, Christopher Owlan. — Piros, mint Griffendél. Véletlenül se valamelyik másik ház színe...
Valamilyen szinten igazat kell adnom Chrisnek. Köztudott, hogy Dumbledore elfogult az oroszlános házzal szemben. Bár, ha figyelembe vesszük, hogy egykor ő maga is griffendéles volt, tulajdonképpen érthető. Mondjuk, ha igazgató lennék, én azért igyekeznék minden házat egyenlően kezelni, és nem csak a Mardekárt tüntetném ki a figyelemmel.
Sóhajtva a kezembe veszek egy hálózsákot, és megkeresem Ginnyt. Luna társágában találom. Melléjük telepszem.
Látom Harryéket a terem másik felében, de inkább a barátnőimmel maradok. Félreértés ne essék, az unokatestvéreméket is ugyanúgy szeretem, de nem akarok állandóan a nyakukon lógni. Nekem is megvannak a magam barátai.
A következő órákban természetesen mindenki Black akcióját fejtegeti.
— Mégis hogy juthatott be a kastélyba? — töprengek hangosan. — Netán hoppanált?
— Lehet, hogy seprűn repült be — véli Ginny.
Meglepetésünkre éppen Luna az, aki megcáfolja ezeket az elméleteket.
— A kastélyban nem lehet se hoppanálni, sem pedig dehoppanálni. A berepülés is kizárt dolog. Egy sor bűbáj védi az egész területet.
— Honnan tudod? — lepődik meg Ginny.
— Olvastam a Roxfort történetében.
— Nekem se ártana elolvasni azt a könyvet — sóhajtok.
— Ha szeretnéd, kölcsönadom — ajánlja fel Luna. — Nekem van saját példányom.
— Azt megköszönném — mosolygok rá.
— Na, és szerinted akkor hogy jutott be Black? — kérdezi a szőke hajú lányt Ginny.
— Azkabanban egyszer már sikerült kijátszania a dementorokat. Lehet, hogy most is feltűnés nélkül el tudott menni mellettük. Talán álcázta magát...
— Van benne valami — ismerem el.
A következő napokban mindenféle elmélet kering a suliban Sirius Blackről. Egyik ostobább, mint a másik. Harry évfolyamtársa, egy Hannah Abott nevű hugrabugos lány — akivel az Abszol úton találkoztunk — váltig állítja például, hogy a varázsló bokor képében lopakodott be a kastélyba. Aha...
Unokabátyám kivan, mint a liba. Mivel a tanárok tudják, hogy Black meg akarja őt ölni, egyfolytában a sarkában vannak. Percy is mindenhova elkíséri — bizonyára Mrs. Weasley utasítására. Nem értem, mire ez a nagy felhajtás. Egyértelmű, hogy Black már elhagyta a kastélyt, és feltehetően nem olyan ostoba, hogy újra próbálkozzon, miután lelepleződött. Mindenesetre, jól megrémített mindenkit.
A Black-ügyön kívül van más is, ami lefoglaljon. Közeledik a szombati kviddicsmeccs, az idő pedig egyre rosszabbra fordul. A mérkőzés előtti utolsó edzés végén Flint megbeszélést tart az öltözőben.
— Nagyon úgy néz ki, hogy a meccsen sem lesz jobb az időjárás... ezért aztán nem játszunk — jelenti be.
— Hogyan? — csattanok fel. — De hát, erre edzettünk már mióta! Nem adhatjuk csak úgy fel!
— Miről beszélsz? Dehogy adjuk fel — rázza a fejét. — Másról van szó.
— Rettentően fáj a karom! — szimulál Malfoy. — Még mindig nem gyógyultam meg.
A csapat jóízűen nevet.
— Na, erről beszélek — vigyorodik el Flint. — Mit lehet tenni? Sérült fogóval nem játszhatunk. Másik ház csapatának kell a helyünkbe lépnie.
— Aha... — bólintok. — Ravasz trükk. És ebben mindenki benne van? Lyonel? — nézek a fiúra.
— Figyelj, Di, tudod, hogy alapvetően becsületes vagyok, de itt most a csapat érdekeit kell nézni. Ilyen időjárási körülmények között garantált a kudarc. És ha van egy jó kifogásunk...
— Igazad van — adom be a derekam.
A fenébe is, Diana Dursley. Meg akarod nyerni az első meccsedet, vagy sem? Hát persze, hogy meg!
Ezzel a húzásunkkal nem kis problémát okozunk a Griffendélnek. Harry neheztel is rám miatta. Szegénynek emellett is van elég bosszúsága.
A Kövér Dáma helyett most egy bugyuta lovag, Sir Cadogan festménye őrzi a Griffendél-torony bejáratát. Egy ízben összefutok Neville-lel, és a srác elpanaszolja, hogy a lovag hetente több jelszót is kitalál, ráadásul mindig nehezeket.
— Írd fel egy papírra, úgy nem fogod elfelejteni — tanácsolom.
— Tényleg, ez eddig eszembe se jutott. Köszönöm, Di! — hálálkodik.
— Örülök, hogy segíthettem — mosolygok rá.
A griffendélesek másik gondja, hogy Lupin professzor lebetegszik, így Piton helyettesíti az óráit. Ennek a többi ház sem örül, de leginkább az ő vérüket szívja. Ron még büntetőmunkát is kap.
— Ágytálakat kell sikálnom a gyengélkedőn, varázslat nélkül! El tudod ezt hinni? — panaszkodik nekem. — Mindezt azért, mert megvédtem Hermionét.
— Helyesen tetted — veregetem meg a vállát, amitől kissé jobb kedve lesz.
Csodálkozom viszont, hogyha Piton ilyen könnyedén osztogatja a büntetőfeladatokat, rajtam még miért nem hajtotta be. Egyelőre azt se tudom, mit kell majd csinálnom egyáltalán.
A kviddicsmeccs reggelén óriási viharra ébredek. A Griffendél végül a Hugrabuggal játszik, de a lelátóról alig tudok kivenni valamit a játékosokból a szakadó eső miatt. A kommentárt pedig elnyomja a dörgés, így csak sejteni lehet az állást. Chloe el se jött velem, és az az érzésem, hogy nem is bánta meg.
A griffendélesek időt kérnek. Szobatársaimmal összedugjuk a fejünket, és a vihart túlkiabálva, közösen próbaljuk összerakni a meccs eseményeit. Hosszas tanakodás után sikerül rájönnünk, hogy a Griffendél ötven ponttal vezet. Nem ártana, ha Harry elkapná a cikeszt. Most, hogy nem ellene játszok, nyugodt szívvel drukkolhatok az unokatestvéremnek.
A szünetnek vége, mindenki visszaszáll a seprűjére. Néhány perc után viszont olyan érzésem támad, mintha megfagyna a levegő. Rémülten látom, hogy egy csomó dementor kúszik a pályára. Mit keresnek ezek a kastély kerítésén belül?
Az érzékszerveim kiélesednek. Tisztán látom, ahogy a dementorok hatására Harry zuhanni kezd a föld felé. Ezt nem hagyhatom...
Arra eszmélek, hogy felpattanok a helyemről, és világítok — úgy, mint eddig. A bőrömön mustársárga, már-már aranyló pikkelymintázat virít, a homlokomon pedig fénylő, ciklámen rombusz. A szemem türkiz színnel ragyog.
Tompán érzékelem a körülöttem ülők döbbent sikkantásait. Megindulok a padokon keresztül, egyenesen a dementorok felé. A tömeg elhúzódik a közelemből, ezzel utat nyitva nekem.
A szemem sarkából látom, hogy Dumbledore Harryre szegezi a pálcáját, aki ettől lelassul esés közben. Villámló tekintettel nézek szembe a dementorokkal. Azok hátrahőkölnek és nem jönnek közelebb — akárcsak a vonaton.
Öntudatlanul előhúzom a pálcámat, és egy számomra ismeretlen bűbájt ejtek ki a számon — azonban nem emberi nyelven, hanem párszaszóul. A varázspálcám végéből hatalmas, ám mégis kecses aranysárkány lövell ki. Teremtményem elüvölti magát, és a szemem láttára falja fel a hozzám legközelebb álló dementort. A lény semmivé foszlik, csupán fekete füstfoszlányt hagy maga után a levegőben. Társai rekordidő alatt hagyják el a kastély területét.
Én magam nem vagyok képes tovább megállni a lábamon. Ott helyben összeesek.