Hihetetlen, hogy apám úgy tesz, mintha nem is léteznék. Nemes egyszerűséggel keresztülnéz rajtam.
Csak akkor szól hozzám, ha nagyon muszáj — és ilyenkor is általában rendreutasítás céljából. Lerí róla, hogy a puszta látványom is undorral tölti el. Legszívesebben kipenderítene a házból, de nem teheti — Dumbledore professzor nem engedi neki. A Roxfort igazgatója valamiért ragaszkodik hozzá, hogy itt maradjak a nyárra Harryvel, így apám kénytelen elviselni a társaságomat.
Az ő mogorva viselkedésén kívül mással nemigen van gondom. Anyám ugyan hallgatag és távolságtartó velem szemben, de legalább nem tekint rám úgy, mint egy bűnözőre. Igaz, furcsamód, amikor a szemébe nézek, csalódottságot, némi irigységet, félelmet, és egy cseppnyi aggodalmat látok benne — mindezt nem tudom mire vélni.
Sokkal egyértelműbb a bátyám magatartása. Dudley ugyan szokott piszkálni, de ez már csak ilyen testvéri dolog — na, meg a személyisége velejárója. Egyébként örül, hogy hazajöttem, és ha anyáék nincsenek itthon, előszeretettel hallgatja a történeteimet.
Ezekből a mesedélutánokból Harry rendszerint kimarad, mivel Dudley-val finoman szólva se jönnek ki jól. Unokatestvérem általában begubózik a szobájába, és ki se mozdul, csak ha nagyon szükséges. A nyár eleji incidens óta különösen...
Történt ugyanis, hogy Ron felhívta őt telefonon. Ezzel csak az a probléma, hogy a vörös hajú srác aranyvérű családból származik, így nincs tisztában a varázstalan eszközök használatával. Ő és Harry balszerencséjére a telefont apám vette fel, és az egészből hatalmas balhé kerekedett. Ron torkaszakadtából kiabált a készülékbe (nyilván fogalma sem volt, hogy normál hangerőn is áthallatszik, amit mond), amikor pedig megemlítette a Roxfortot, apámnál végképp elszakadt a cérna, és lecsapta a kagylót.
Ezután legalább félóráig üvöltözött Harryvel, hogy hogy meri megadni ezt a számot a magunkfajtáknak. Így az unokatestvérem — hogy elkerülje a további összetűzéseket — inkább meghúzódik a szobájában. Én viszont nem teszek ilyet, hiszen attól, hogy boszorkány lettem, ez még az én otthonom is.
A szarvas viperám, Chloe viszont sajnos nem járhat-kelhet szabadon a lakásban. A vakáció első hetében még boldogan követett mindenhová, de miután anyám kígyópikkelyeket talált a konyha padlóján, kiakadt, és megkért, hogy ide semmiképp ne hozzam — amikor pedig apám rajtakapott, hogy kígyónyelven beszélgetek a házikedvencemmel, tajtékzott. A haragtól lila fejjel megfenyegetett, hogyha nem tartom terráriumon belül a hüllőmet, kidobja a házból.
Chloe dühösen sziszegett, és én is ki voltam borulva. Terrárium egy olyan szarvas viperának, mint Chloe? Micsoda dolog ez?
Persze a szabályt csak akkor tartom be, ha anyáék nagy ritkán benéznek a szobámba. A helyiséget én takarítom, így megtehetem, hogy napközben kiengedem Chloét a szobámban. Annak rendje és módja szerint az ágyam végében alszik, ahogy ezt a Roxfortban is tettük. Tavaly még kisebb volt, most azonban a nyár alatt nőtt vagy fél métert.
Kiharcolom, hogy éjszakára azért kimehessen vadászni. A szüleim Harry hóbaglyának, Hedvignek is engedélyezik ezt (máskülönben a madár fertelmes ricsajt csapna), de így is gyomorgörccsel gondolnak arra, hogy mi lesz, ha egyszer valamelyikünk állatát meglátják a szomszédok.
És még nem is sejtik, hogy az unokatestvéremmel a vakáció kezdetén visszalopkodtuk a tancuccaink egy részét — ugyanis, amint átléptük a küszöböt, apám elvette tőlünk minden iskolai felszerelésünket. A varázspálca hiánya nem is okozna gondot (nyáron nem szabad használnunk), de Harryvel mindketten rengeteg írásbeli házit kaptunk — a tanárok még a szünidőre sem kímélnek —, és valamikor meg kell csinálnunk őket. Így amikor apám, anyám és Dudley kimentek a kertbe megcsodálni az új céges autónkat, Harry egy tűvel kinyitotta a lépcső alatti gardróbot, és kimenekítettük a legfontosabb holmijainkat.
Most a szobáinkban kuksolnak, és néha titokban tanulunk belőlük — jobb híján éjjelente, amikor a családunk többi tagja alszik. Szerencsére a levelezéseimet is tudom intézni, mivel Harry megengedi, hogy használjam Hedviget.
Leginkább Ginnyvel írogatunk egymásnak — legjobb barátnőm már kiheverte az előző évi traumát, és remekül érzi magát testvérei körében. A családjukkal megnyerték a varázslók legnépszerűbb újságja, a Reggeli Próféta idei Nagy Galleon nyereménysorsolásának fődíját. A pénz nagy részét egyiptomi utazásra költik — jelenleg is ott tartózkodnak. A Weasley-gyerekek legidősebb bátyja, Bill ugyanis átoktörőként dolgozik az országban, a Gringotts varázslóbank alkalmazottjaként.
Nemrég meg is jelent róluk egy cikk a Reggeli Prófétában (az újságot egy ideje rendelem magamnak, mert jó tudni, mi folyik a varázsvilágban), amin egy fénykép is látható. A fotón az egész család jelen van — még a másodszülött testvér, Charlie is, aki egyébként Romániában dolgozik, méghozzá sárkányokkal. Ezenkívül Ron házipatkánya, Makesz is a képen virít.
Apropó, Ron... végre sikerült szereznie egy új varázspálcát. Remélem, erre már jobban vigyáz, és nem keveredik vele a fúriafűz közelébe. Ginny pedig elújságolja azt is, hogy Percy — aki idén lesz végzős a Roxfortban —, iskolaelső lett. A srác önelégült mosollyal húzza ki magát a fényképen.
A család csak a tanév kezdete előtt egy héttel ér haza, így sajnos nem tudnak vendégül látni bennünket, ahogy eredetileg tervezték. Ginnyvel viszont megbeszéljük, hogy a londoni bevásárlás alkalmával jó lenne, ha találkoznánk. Rengeteg dolgot kell megtárgyalnunk.
Az iskolai szobatársaimmal is váltok néhány levelet. Beth remekül érzi magát Ausztriában, ahová a családjával utaztak a nyárra. Kirsték Franciaországot látogatták meg — állítása szerint nagyon szép az Eiffel-torony. Ellie azt írta, otthon tölti a szünetet, de nagyon jól elvan, imád kijárni a faluja főterére, padokon ücsörögni, limonádét szürcsölgetni, és figyelni az embereket. Mad pedig izgatottan számolt be arról, hogy a szüleitől kiskutyát kapott ajándékba, méghozzá pulit — elvileg ez egy őshonos magyar fajta. Barátnőm még egy mozgó fényképet is küldött róla. Olyan, mintha az egész kutya egy fekete kis szőrpamacs lenne. Imádnivaló.
Ha már a legjobb barátnőm, Ginny említésre került, nem maradhat ki a legjobb barátom sem. Lyonel — aki nyár elején töltötte a tizenhatodik életévét —, számos levelet küld nekem. Az egyikben beszámol arról, hogy a családjával a Földközi-tengerhez mentek nyaralni, de a nővérével már megint mindenen összekaptak, így az egész utazást veszekedés kísérte végig. Legutóbb azt írta, hogy szerencsére már hazaértek, és senki sem sérült meg.
Harry születésnapjának hajnalán csörömpölésre ébredek. Azonnal kiugrom az ágyból, és magamhoz veszem a varázspálcámat — ezt szintén sikerült kimenekítenem a lépcső alatti gardróbból. Igaz, a kiskorúak bűbájgyakorlásának törvénye alapján itthon nem szabad varázsolnom, vészhelyzetben viszont megengedett. Mi van, ha éppenséggel ez egy vészhelyzet? Felidézem a különféle átkokkal szembeni ellenvarázslatokat, amiket tavaly Lyonellel a gyakorlásaink alkalmával tanultam.
Óvatosan az ajtóhoz lépek, és kilopakodok rajta. Szívem a torkomban dobog. Megállapítom, hogy a különös csattogás hangja Harry szobájából érkezik — ám mire odaérek, a zaj elhal.
Riadtan nyitok be az unokatestvérem szobájába. Mi van, ha megtámadták őt? Netán Voldemort nagyúr küldött valakit, hogy intézze el? Vagy ami rosszabb: talán személyesen jött el?
Szerencsére szó sincs erről. Döbbenten látom, hogy Harry épp egy derékszíjjal összekötözött könyvet dob az ágyra.
— Az meg mi? — bökök az agresszívnak tűnő kötetre.
— Hagrid küldte — bosszankodik. — Megharapott. Reméltem, hogy nem ébred fel rá senki, de...
— Ne aggódj, a többiek alszanak. Mit ír Hagrid a levelében?
— Azt, hogy szükségem lesz erre a könyvre a jövő tanévben, de egyelőre többet nem mondhat — olvassa —, majd ha találkozunk, megtudom.
— Mi szükséged lenne egy harapós könyvre? — teszem fel a jogos kérdést.
— Dunsztom sincs — von vállat. — Bocs, hogy felébresztettelek.
— Semmi baj. Boldog születésnapot! — ölelem meg. — Várj egy percet, ha már úgyis fent vagyok, odaadom az ajándékodat — kacsintok, és átsurranok a szobámba.
Nem sokkal később egy kis csomaggal térek vissza. Harry érdeklődve bontja ki. Egy Griffendél színeiben pompázó piros-arany sálat talál benne, apró seprű- és cikeszmintákkal.
— Na, hogy tetszik? — vigyorgok. — Gondoltam, klassz lesz a Griffendél fogójának.
— Ez eszméletlen, Di! Köszönöm — hálálkodik. — Nagyon király.
— A többiektől mit kaptál? — veszem észre az ágyat borító leveleket. — Hűűű, egy seprűkarbantartó-készlet? — huppanok le az ajándékok közé.
— Aha. Hermione küldte Franciaországból.
— Mit gondolsz, nekem is lehet majd saját seprűm?
— Másodiktól már lehet — bólogat. — Akár a kviddicscsapatba is jelentkezhetsz.
— Tudom. Szeretnék bekerülni a Mardekáréba — sóhajtok —, de jó lenne egy saját seprű. Tudod, milyen sznobok. Ha odaállítok egy régi iskolai seprűvel, kiröhögnek. Nekik Nimbusz Kétezeregyeseik vannak. De mivel anyáék nem adnak pénzt, az iskolai segélyből kell kijönnöm, az pedig nem elég ilyen drága holmira.
Hozzátartozik a történethez, hogy tavaly, amikor Harry megtudta, hogy az iskolai segélyből élek, ragaszkodott hozzá, hogy megoszthassa velem a gringottsi széfjében őrzött jelentős mértékű vagyonát, ám én nem engedtem neki. Ez az ő öröksége a szüleitől, nem nyúlhatom le. A saját életemet magamnak kell rendeznem.
— Majdcsak lesz valami — vigasztal. — Egyébként, ha ügyes vagy, fel kell venniük, akármilyen seprűd is van.
— Nem ismered te eléggé a mardekárosokat — csóválom a fejem. — A legtöbbjük bőkezű ajándékokkal könnyedén megvesztegethető. Emlékszel, hogy tavaly Dracót is protekcióval vették fel.
— Emlékszem — fújtat Harry. Köztudott, hogy utálja Draco Malfoyt, és a szőke hajú srác sem táplál iránta barátibb érzelmeket.
— Az micsoda? — váltok témát, és a polcra mutatok, ahol egy fura, búgócsigaszerű tárgy díszeleg.
— Ron azt írta, hogy zsebgyanuszkóp a neve. Elvileg világítani és forogni kezd, ha valaki csibészséget követ el.
— Hasznos holmi. Hé, van még egy baglyod! — bökök a fejemmel az ablakpárkány felé.
— Ez egy roxforti levél — bontja ki a borítékot. — McGalagony küldte. A szokásos... a szükséges felszerelések listája. És egy nyilatkozat is van benne — emel ki belőle egy papírlapot. — A szüleidnek kellene aláírnia, hogy lemehessek Roxmortsba.
— Tényleg, hisz' már harmadéves leszel. Reménykedjünk, hogy aláírják.
— Reménykedjünk... — sóhajt.
— Na, visszamegyek a szobámba, hátha az én levelem is megérkezett már. Jó éjszakát, Harry.
— Jó éjszakát, Di. Kösz az ajándékot.
— Igazán nincs mit — kacsintok, és a szobámba teperek.
Az ablakomban barna tollú kuvik csücsül.
— Azt hiszem, megjött a leveled — sziszegi álmosan Chloe. — Ez a tollas idióta a legszebb álmomból vert fel.
Izgatottan lecsatolom a madár lábáról a küldeményt. A borítékban három papírt is találok. Kihajtogatom az elsőt.
Kedves Dursley kisasszony!
Tájékoztatásul közöljük, hogy az új tanév szeptember elsején kezdődik. A Roxfort Expressz tizenegy órakor indul a King's Cross kilenc és háromnegyedik vágányáról.
Mellékelten küldjük a beszerzendő könyvek listáját.
Szívélyes üdvözlettel:
McGalagony prof.
igazgatóhelyettes
A második pergamen a tankönyvlistát tartalmazza — ezt gyorsan átfutom, és félre is rakom. Kíváncsian veszem kézbe a harmadikat. Ez már személyesebb írás.
Kedves Diana!
Remélem, kellemesen telik a szünidőd.
Előző tanév végén bizonyára már értesített téged Dumbledore professzor, hogy idén különórák keretében lehetőséged nyílik animágiát tanulni. Az igazgató úr talán arról is említést tett (amit talán magad is sejthettél), hogy az oktatód én leszek.
Amint megérkezel az iskolába, kérlek, keress fel, és megbeszéljük a részleteket. További kellemes vakációt!
Üdvözlettel:
Minerva McGalagony
Mosolyogva hajtogatom össze a levelet. A professzor asszony személyiségéhez hűen rövid, tömör és lényegre törő írás. Hiába a Griffendél házvezetője, ő az én kedvenc tanárom.
Mivel már későre jár (Vagy inkább koránra? — nézőpont kérdése...), úgy döntök, ideje aludni menni. Mikor lehunyom a szemem, még hallom a szarvas viperám motyogását — Chloe mostanában sokat beszél álmában.
— Megyek, rögtön... már ott is vagyok... látod?
— Látom... — sóhajtok, és a másik oldalamra fordulok.
Reggel szokás szerint én kelek elsőnek. Éberen várom a napi postát. Hamarosan meg is érkezik a bagoly a Reggeli Próféta legújabb számával.
Kifizetem az újságot — ami annyit tesz, hogy öt bronz knútot pottyantok a madár lábára erősített bőrerszénybe. A kuvik hálásan huhog. Elég kimerültnek tűnik, úgyhogy adok neki egy kis vizet, majd útjára bocsátom.
Chloe éppen ekkor ébredezik.
— Hány óra van? — kérdezi álmosan.
— Fél hét.
— Olyan korán? Visszaalszom — jelenti be, és a tőlem kapott zöld bársonypárnájába fúrja a fejecskéjét.
— Aludj csak.
Mohón a kezembe veszem a napilapot. A kezdőoldalon egy piszkos, megviselt varázsló mozgó képe néz szembe velem. A férfi könyékig érő, csimbókos fekete haja és ápolatlan fogai nem túl bizalomgerjesztőek. Arca sápadt és beesett, akár egy vámpíré, csak a szemei csillognak elevenen. Izgatottan olvasom a róla szóló sorokat.
MEGSZÖKÖTT
A Mágiaügyi Minisztérium megerősítette, hogy Sirius Blacknek, a varázslótársadalom hírhedt bűnözőjének múlt éjszaka nyoma veszett.
Tudvalevő, hogy Black veszélyes tömeggyilkos — tizenkét éve, börtönbe kerülése előtt tizenhárom embert ölt meg egyetlen átokkal —, így szigorú őrizet alatt tartották az Azkabanban. Az erőd őreit, a dementorokat a feljegyzések szerint eddig egyetlen fogolynak sem sikerült kijátszania. Hogy miként tudott mégis megszökni, arra még fegyőreinek sem sikerült választ adniuk.
A rejtélyes ügyet illetően mi, egyszerű polgárok csak találgathatunk, de többek szerint a férfi feketemágiát használt. Az, hogy Blacknek sikerült kicseleznie a dementorokat, arra mutat, hogy továbbra is van okunk tartani tőle. Felmerül a gyanú, hogy talán egykori mesteréhez, Tudjukkihez szeretne csatlakozni.
A mágiaügyi miniszter, Cornelius Caramel nyilatkozatában arra kérte a lakosságot, hogy próbálják megőrizni a hidegvérüket.
„A minisztérium már mozgósította az aurorokat, és remélhetőleg hamarosan Black nyomára akadnak." — közölte a ma hajnali interjú során.
De vajon tényleg megnyugodhatunk?
„Kérem a varázslótársadalom tagjait, hogy fokozott elővigyázatossággal tartózkodjanak az utcákon." — tanácsolta a zavart miniszter. — „Egyelőre Black tartózkodási helye ismeretlen. A már tizenhetedik életévüket betöltött, nagykorú varázslóknak és boszorkányoknak mindig legyen kéznél a varázspálcájuk, gyerekeket pedig ne engedjenek egyedül bóklászni. Black rendkívül veszélyes. Ki tudja, miféle szörnyűségekre képes még?"
A miniszter úr arra a kérdésre, hogy mégis mi lesz, ha az aurorok nem találják meg Blacket, már nem tudott választ adni.
„Bocsássanak meg, de mennem kell — perceken belül kezdődik a Mágusok Nemzetközi Szövetségének tárgyalása." — zárta le a beszélgetést, és keménykalapját gyűrögetve elsietett.
Kedves Olvasóink, természetesen, amint lehet, tájékoztatjuk önöket a további fejleményekről. Addig is, arra kérjük magukat, hogy bízzanak a Mágiaügyi Minisztériumban, és fogadják meg a Cornelius Caramel miniszter úr által javasolt óvintézkedéseket.
Elkerekedett szemmel bámulom a szöveget. Újra és újra átfutom a sorokat — egyszerűen képtelen vagyok elhinni, amit látok. Egy veszélyes bűnöző megszökött volna az Azkabanból? Ha mindez igaz — márpedig a Reggeli Próféta megbízható információforrás —, akkor ez a Sirius Black valóban olyan veszélyes, mint amilyennek írják. Hogy volt képes megölni tizenhárom embert, és véghezvinni a lehetetlent, vagyis megszökni a varázsvilág legbiztosabban őrzött börtönéből?
A hír mélységesen feldúl. Chloe felemeli fejét, és laposakat pislogva mustrálja az arcomat.
— Úgy nézel ki, mintha az imént futottál volna össze a baziliszkusszal — állapítja meg. — Kővé dermedtél? Di, mi van már? — szólongat.
Nagyot nyelek.
— Olvasd — lököm elé a lapot.
Kígyó létére Chloe érti az emberi nyelvet, így érdeklődve az újság fölé kúszik. Mikor végez az olvasással, hüllőarcán ugyanaz a döbbent fintor tükröződik, mint az enyémen.
— Ezt nem hiszem el... — susogja. — Egy őrült gyilkos megszökött, és most ki tudja, mire készül?
— Hát, nagyjából ja.
— Ha jól látom, a ti híres minisztériumotok tehetetlen — fújtat. — Micsoda balekok...
— A kígyóknak van minisztériuma? — érdeklődök.
— Dehogy van — rázza a fejét. — Mi többnyire a természet törvényei és a kígyóeskü szerint élünk. Nem csinálunk mindenből akkora bonyodalmat, mint ti, emberek.
— Kösz... — dünnyögöm, de magamban el kell ismernem, hogy van benne igazság.
Az olvasgatással elszaladt az idő, és már korog a gyomrom, úgyhogy feltápászkodom az ágyamból.
— Megyek, eszem valamit reggelire — nyújtózkodom.
Chloe azonnal mellém siklik, és a lábam mellé tekeredik, mint valami testőr. Kérdőn nézek le rá.
— Te meg mit csinálsz?
— Veled megyek — jelenti ki határozottan.
— Tudod, hogy nem mehetsz le a konyhába.
— Nem érdekel. Nem bízom a nyámnyila emberekben, tehát én foglak megvédeni.
— Nincs szükségem védelemre.
— Dehogy nincs! Egy őrült tömeggyilkos szabadon mászkál — azt ne mondd, hogy ez nem probléma! — fakad ki.
— Nem is mondtam — sóhajtok —, de túlreagálod... nyugi, a minisztérium már keresi. Hamarosan elkapják, és újra rács mögé kerül.
— Ha meg is találják, egyáltalán nem biztos, hogy el tudják kapni — csóválja a fejét. — Az alapján, amit írnak róla, hihetetlenül erős.
— És gondolod, hogy te meg tudnád állítani? — vigyorgok rá.
— Hát... a kígyók többre képesek, mint az ember gondolná — feleli kissé sértetten.
— Figyelj — guggolok le hozzá, és végigsimítok a szarvacskáin. — Nem hinném, hogy Black rám támadna a házban, szóval nyugodtan a szobában maradhatsz. Oké?
— Biztos? — aggodalmaskodik.
— Biztos — forgatom a szemem. — Hidd el, Black nem fog random előugrani a konyhabútor mögül. De ha mégis gáz lenne, azt azonnal tudni fogod.
— Hogyhogy? — lepődik meg.
— Anyám sikítása mérföldekre elhallatszik... — vigyorgok kajánul, ezzel jobb kedvre derítve a szarvas viperámat.
Mikor végre lejutok a földszintre vezető lépcsőn, azt veszem észre, hogy apám az előszobában áll, és az unokatestvéremnek magyaráz. Láttukra megtorpanok.
— ...Ha úgy látom, hogy összeszeded magad, és azt mondod, amit megbeszéltünk, akkor aláírom a nyomorult engedélyedet.
— Jó reggelt — köszönök, és megeresztek feléjük egy bizonytalan mosolyt.
A hangomra összerezzennek.
— Jó reggelt, Di — mosolyog vissza Harry.
— Fél óra múlva érkezek Marge-dzsal, addigra készülj el — mordul rám apám, azzal kiviharzik a házból, és becsapja maga után az ajtót.
— Ez most egész kedves köszönés volt tőle a szokásoshoz képest, nem gondolod? — pillantok Harryre.
Szinte kiment a fejemből, hogy ma érkezik hozzánk apa testvére egy hétre. Pedig hát, a nagynénémet nem lehet egykönnyen elfelejteni...
Unokatestvérem izgatottan újságolja, hogy lepaktált az ördöggel — vagyis egyezséget kötött apámmal. Ha Marge néni látogatása alatt nem csinál semmi „furcsaságot", akkor apa aláírja a roxmortsi engedélyét. Persze Harrynek még mást is kell tennie — azt kell mondania a nénikémnek, hogy a Szent Brútusz Szigorított Javítóintézetbe jár. Jut eszembe, még meg kell kérdeznem anyát, hogy én mit mondjak, mert ezt senki nem közölte velem.
— Nem jössz reggelizni? — bököm meg Harry vállát.
— Már ettem. Inkább felmegyek és „muglisítom" a szobámat — fintorog. — Hedviget is el kell küldenem — szomorkodik.
— Te jó ég, én mit csinálok Chloéval? — kapok a fejemhez.
— Hát... kígyót a hétköznapi emberek is tartanak — szerintem ő maradhat. Hedvig viszont, mivel bagoly...
— ...így mennie kell — bólogatok együttérzően. — Küldd Ronékhoz. Ismeri az utat, és Weasleyéknél jó kezekben lesz. Ginny majd gondoskodik róla.
— Jó ötlet — ismeri el, és a szobájába siet.
Én ráérősen (noha egyáltalán nem érek rá) a konyhába cammogok. Kényelmesen elhelyezkedek a bátyám mellett. Dudley éppen a kedvenc tévésorozatát nézi.
— Mindig csodáltalak, amiért tévézés közben is tudsz zabálni, úgy, hogy még a kajára sem nézel — szólok be neki.
Egy pillanatra leveszi a szemét a képernyőről, és rám vigyorog.
— Ehhez tehetség kell — csámcsogja.
— Dudlus, most már elég legyen — lép mellénk anya. — Ideje átöltöznöd, kincsem.
— De már mindjárt vége! Még ezt meg akarom nézni! — hisztizik, mint egy ötéves.
— De már mindjárt vége! Még ezt meg akarom nézni! — utánzom nyávogó hangon.
— Nem is így beszélek — néz rám sértetten.
— Nem is így beszélek! — vinnyogok.
— Ne utánozz! — csattan fel.
— Különben mi lesz? — Vigyorogva bámulok a bamba képébe. A tesómmal imádjuk szívatni egymást.
— Anya, Di nem hagy békén!
— Kérlek, fejezd be a gyerekeskedést, Diana.
— Igenis, anya — sóhajtok, és veszek magamnak egy pirítóst. — Amúgy meg, Dud is gyerekes...
Az asztal alatt azért még bokán rúgom a testvéremet, de ő ezt észre sem veszi, mert tátott szájjal bámulja a képernyőt — na, meg a sok háj felfogja a rúgás erejét. Hihetetlen, hogy ennyire meghízott.
A bátyám végül elmegy átöltözni, és miután befejezem az evést, én is a szobámba indulok.
— Rakj rendet — utasít anyám.
— Máris — forgatom a szemem.
— És csinálj valamit azzal az állattal.
— Chloe szarvas vipera, anya, már ezerszer mondtam! És természetesen a terráriumában van — füllentek.
— Maradjon is ott — figyelmeztet. — Marge ki nem állhatja a hüllőket.
— Tudom, ő kutyás néni... — dünnyögöm.
Marge néni egy középkorú, bulldogos asszony. Vidéken él és kutyákat tenyészt — legutóbbi ismereteim szerint pontosan harminchat van neki. Képről mindet felismerem, és kívülről tudom a nevüket meg az életkorukat, mert kisebb koromban Marge néni mindig cukorkát adott, ha hibátlanul emlékeztem ezekre a dolgokra. Dudley nem vesződött ilyenekkel — de hát, nem is a memóriájáért szeretjük.
A varázslócuccaimat és leveleimet gondosan elrejtem a szobám titkos zugaiban, nehogy véletlenül meglássa a nagynéném. Kitakarítom Chloe terráriumát, és amennyire csak lehet, otthonossá teszem.
— Minek sikálod azt az üvegdobozt? — ásít a viperám. — Úgyse használjuk.
— Most szükség lesz rá — jelentem ki, és elmagyarázom neki a helyzetet.
Chloe nem lelkesedik az ötletért, hogy egy hétig alig jöhet ki a terráriumból, de végül sikerül meggyőznöm. Ígéretet teszek neki, hogyha kibírja ezt a rövid időt, egyszer leviszem Roxmortsba, és bemehet a szellemszállásra patkányt fogni.
— De neked nincs engedélyed — pillant rám szigorúan.
— Tavaly is megoldottam — vonok vállat —, Fred és George segített.
— Nem engedlek el — közli határozottan. — Az az őrült Sirius Black simán ott mászkálhat.
— Ugyan már! — nézek rá könyörögve, ő azonban hajthatatlan.
Ekkor megszólal a csengő.
— Úristen, itt van Marge néni! — kapok a fejemhez. — Rendben, Chloe, akkor Harryékkel mész le Roxmortsba. Úgy jó?
— Megfelel.
— Csak légyszi, kússz be abba a terráriumba — teszem össze a tenyeremet.
Hallom, ahogy az előszobában felharsan Marge néni hangja.
— És hol van az imádnivaló kis Diana?
Gyorsan ráteszem a terráriumra a fedelét, és lesprintelek a lépcsőn. Lihegve fékezek le a családom előtt.
Harry Marge néni bőröndjével a kezében ácsorog, Dudley pedig egy húszfontos papírpénzt szorongat. Arcán elégedett vigyor terül szét. Apám az ajtóban strázsál, anyám pedig éppen cuppanós puszival üdvözli a nagynénémet — ez afféle családi szokás. Én sem menekülhetek.
— Diana! — csillan fel Marge néni szeme, amikor meglát. — Micsoda gyönyörű fiatal hölgy lett belőled! — csipkedi meg az arcom. — Milyen szép a hajad! — simít végig az aranyszőke, hullámos tincseimen. — Akárcsak a bátyádnak — hunyorog pajkosan Dudley-ra.
Sokadjára is megdöbbenek azon, hogy Marge néni mennyire hasonlít apámra. Tulajdonképpen ugyanúgy néz ki, mint ő, csak nőben. Még bajusza is van.
— Na, és ez a csillogó, zöld szempár! — folytatja a nénikém. — Vajon kitől örökölhetted? A szüleidtől biztos nem. — Pillantása apám és anyám kék íriszére siklik. Utóbbi zavartan megköszörüli a torkát.
— Anyámnak volt ilyen színű a szeme — magyarázza —, de én nem örököltem, csak... — harapja el a mondatot.
„...a húgom" — fejezem be gondolatban, és az unokatestvéremre pillantok. Harry édesanyjának, Lily Evansnek volt mandulavágású, zöld szeme. Ez az ő öröksége a fia számára — külsőre ugyanis Harry minden egyébben az apja képmása.
— Egy teát, Marge? Mit adhatunk Marcangnak? — kérdezi udvariasan apa, hogy mentse a kialakult kínos helyzetet.
A nénikémnek szerencsére nem tűnik fel a közjáték.
— Marcang majd iszik a csészealjamból — legyint, és bevonul a konyhába.
Ekkor pillantom meg a mögötte álldogáló idős bulldogot. Ő Marge néni kedvenc kutyája. Szegény lassan már tizennégy éves, beteg és vaksi, emiatt mogorva is — én mégis szeretem.
— Marcaaang! — guggolok le hozzá.
Ő azonban a szokásos boldog csaholás helyett riadt vakkantással üdvözöl. Tányérnagyságúra kerekedett szemekkel hátrahőköl, morogva kikerül, és nagynéném után iszkol.
— Ez fura volt — szólal meg Harry, aki még mindig az ajtóban álldogál. — Marcang régen imádott téged.
— Tudom — vakargatom a tarkómat. — Én sem értem. Talán nem ismer meg.
— Nem hinném — rázza a fejét Harry. — A kutyáknak jó a szaglása. Lehet, hogy érzi rajtad a varázslatot. Elvégre, engem is utál — von vállat, azzal elindul, hogy felvigye a bőröndöt a vendégszobába.
Töprengve lépek a konyhába. Anyám már forralja a teavizet, és épp egy tál süteményt helyez az asztalra. Apám kedélyesen cseveg a nővérével, Dudley pedig unottan lóbálja a lábát, miközben időnként a szájába töm egy-két süteményt.
— Na, végre — suttogja, amikor leülök mellé. — A néni már megint a kutyáiról beszél.
— Igaz is — csapok a homlokomra —, Marge néni, hogy van Floresta és Eulália? Na, és a kis Félix, meg a többiek?
— Á, kiválóan, kiválóan — kap a szón a nagynéném. — Florestának nemrég kölykei születtek. Gyönyörű, fajtatiszta kis apróságok. Mutassak róluk képet?
— Hát hogyne!
A kisbulldogok hallatán teljesen fellelkesülök. Szeretem Marge néni kutyáit, igazán aranyosak. Ám amikor odalépek, hogy megszemléljem a fotókat, a szék lábánál fekvő Marcang felpattan, rám vicsorog, és ijedten hátraugrik.
— Mi bajod, Marcang? — hökken meg a nénikém. — Mitől rémültél meg? Ez itt Diana, nem látod? Nincs mitől tartanod.
Az eb azonban kitartóan morog, és a lehető legtávolabb húzódik tőlem.
— Bolond kutya — korholja a nagynéném. — Hát már föl sem ismered a kedves kis játszópajtásodat, akit úgy szeretsz?
— Hagyd csak — hajtom le a fejemet. — Ha nem akarja, hogy a közelében legyek, hát nem akarja.
— Szamárság! — véli a nagynéném. — Biztos csak elszokott tőled. Rég látott.
Ebben mondjuk van igazság. Marge néni ritkán teszi tiszteletét a Privet Drive-on.
— Nézzük inkább a fényképeket! — terelem a témát.
— Ah, igen, a képek! — szed elő a zsebéből egy halom fotót. A legtöbbön vidáman futkározó kiskutyák láthatók. — Ő itt Aristid, ő pedig Michael. Lamberta, Koriolán és Rebecca — mutatja be a csöppségeket —, ő pedig Marcang Junior — mosolyog szeretetteljesen az egyik kiskutya képére. — Ugye, mennyire hasonlít rá?
Mindent megtudok a kölykökről, amire kíváncsi vagyok — és még azt is, amire nem. A nénivel hosszas eszmecserét folytatok minden kutyája hogylétéről. Apám próbál bekapcsolódni a beszélgetésbe.
— Ki vigyáz a többi kutyádra, Marge?
— Oh, hát Fubster ezredes. Mióta nyugállományba vonult, még örül is, ha akad valami elfoglaltsága. De szegény öreg Marcangot nem hagyhattam otthon. Ő belebetegszik, ha nem lehet velem.
Végre megérkezik a konyhába Harry is. Mit mondjak, nem siette el. De hát, megértem, hiszen ők utálják egymást a nénikémmel. Az unokatestvérem már kiskorában is megsínylette a látogatásait. Egyszer véletlenül rálépett Marcang lábára, és azóta a kutya is pikkel rá. Akkor felkergette egy fára, én pedig hiába rimánkodtam a nénikémnek, hogy hívja vissza a kutyát, csak éjfél után volt hajlandó erre. Azóta is neheztelek rá az eset miatt.
Marge néni ezenkívül imádja összehasonlítani Harryt Dudley-val és velem — továbbá szokása drága ajándékokkal meglepni minket, és közben kajánul fixírozni az unokabátyámat.
Amint Harry leül a székre, Marcang morogni kezd — ezúttal őrá.
— Nocsak! — fintorog a nénikém. — Te még mindig itt vagy?
— Igen — feleli Harry.
— Csak ne helyeselj nekem ilyen flegmán! Elég nagy áldozat Vernontól és Petuniától, hogy eltartanak téged. Én biztos nem tűrnélek meg a házamban. Ha az én küszöbömre raktak volna le, rövid úton az árvaházban kötöttél volna ki!
Látom, ahogy Harry viaskodik magával, de végül visszanyeli a nyelve hegyén lévő csípős választ, és kínos mosolyt erőltet az arcára.
— Ne vigyorogj nekem! — dörren rá a néni. — Látom, még mindig ugyanolyan semmirekellő vagy, mint mikor utoljára láttalak. Azt hittem, az iskolában talán beléd vertek valami jó modort. Hova is küldtétek a kölyköt, Vernon?
— A Szent Brútuszba — feleli sietve apám. — Kimondottan az ilyen reménytelen esetekre specializálódott intézet.
— Értem — biccent a néni, és Harryhez fordul. — Aztán mondd csak, használják-e a nádpálcát abban a Szent Brútuszban?
— Igen — játssza a szerepét Harry. — Rendszeresen.
— Nagyon helyes. Én nem veszem be a divatos elméleteket arról, hogy nem szabad verni a gyerekeket. Aki megérdemli, az megérdemli, és százból kilencvenkilenc esetben egy kiadós nyakleves a megoldás. Téged gyakran náspángolnak el?
— Persze — tódítja Harry. — Nap mint nap.
— Még mindig nem tetszik a modorod, kölyök — vizslatja a nagynéném. — Ha ilyen nyugodtan tudsz beszélni a fenyítésekről, nyilván nem ütnek elég nagyot. Petunia, szerintem írnod kellene nekik. Mondd meg nekik kerek-perec, hogy beleegyezel a szigorú testi fenyítés alkalmazásába a nevelt fiad esetében.
Harry arca egyre vörösebb, és látom, hogy az asztal alatt ökölbe szorul a keze. Apám is észleli a veszélyt, és gyorsan másra tereli a szót — bár ez elég nehéz, mivel a bulldogtenyésztésen kívül a nénikém másik kedvenc elfoglaltsága Harry szapulása.
— Hallgattad a reggeli híreket, Marge? Mit szólsz ahhoz a szökött fegyenchez?
Felkapom a fejem.
— Milyen szökött fegyenc? — kérdezem kalapáló szívvel.
— Ne aggódj, kis Diana — mosolyog jóságosan Marge néni. — A rendőrség már a nyomában van. Nem juthatott messzire. Hamarosan kézre kerítik a gazembert.
— Azt mondták, lőfegyver van nála — jegyzi meg aggodalmasan édesanyám.
— Lőfegyver ide vagy oda, egy pisztoly nem sokat ér a rendőrség fegyvereivel szemben — véli Marge néni.
— Csak az volt furcsa, hogy nem említették, honnan szökött meg — morfondírozik apám.
— Részletkérdés, bátyám — veregeti hátba a néni. — A lényeg, hogy a nevét és az arcát ismerik. Ez már bőven elég információ ahhoz, hogy kézre kerítsék. Tényleg, hogy is hívták?
— Valami Sripius — kutat az emlékezetében anyám.
— Sirius — javítja ki apa. — Sirius Black.
Leesik az állam. Sirius Blacket még a mugli hírekben is bejelentették? Ha a varázstalan embereket is értesítették a veszélyről, az azt jelenti, hogy valóban óriási a vészhelyzet.