Az októberi ítéletidő miatt sokan megfáznak a kastélyban. A Roxfort javasasszonyának, Madam Pomfrey-nak van egy kalapkúra nevezetű bájitala, ami hatásos ugyan, de használójának még órákig füstcsík gomolyog a füléből, miután megitta. Olyan, mintha égő fejű emberek rohangálnának a kastélyban — nagyon vicces nézni.
Akinél a legfeltűnőbb, az Ginny, mivel neki a haja is lángvörös. A hatodéves bátyja, Percy beszélte rá, hogy igyon az orvosságból, mert kicsit beesett az arca. Szerintem egyébként nem is fázott meg, valami más lehet az oka a beteges külsejének. Nagyon kimerült mostanában — lehet, hogy az iskolai hajtás teszi.
Én is elég fáradt vagyok. Nekünk, elsőéveseknek még hozzá kell szoknunk ehhez a sok tanuláshoz — ezen kívül én hetente egyszer gyakorlok Lyonellel sötét varázslatok kivédését is. Nagy szükségem van rá, mert ahogy számítottam rá, Lockhart professzor továbbra sem tesz hozzá semmit a tudásomhoz. Csak szombatonként tudunk edzeni, mert Lyonelnek nem igazán van máskor ideje. Ott vannak neki az RBF-vizsgái, amikre már most keményen kell tanulnia, és persze a kviddics.
A rossz idő ellenére a Mardekár csapatkapitánya, Marcus Flint ugyanúgy megtartja az edzéseket. Péntek délután úgy határozok, megnézem a csapatot. Hasznos lehet, ha jövőre én is jelentkezni akarok. Még az eső sem szegi kedvemet. Lyonellel együtt ballagok le a pályára. Amikor odaérünk, a csapat többi tagja épp az öltözőből lép ki.
— Kapkodd magad, Davis! — szól rá ötödéves barátomra Flint, mire Lyo az öltöző felé siet.
— Ez meg mit keres itt? — mutat rám fintorogva Malfoy.
— Netán valami bajod van? — teszem csípőre a kezem.
— Hol hagytad azt a rusnya hüllőt? — fürkész gyanakodva, mintha Chloe ott bujkálhatna a talárom bármelyik zsebében. Elégedetten konstatálom, hogy tekintetében egy csöpp félelem csillan. Biztos fájt neki a múltkori kígyóharapás. Helyes...
— Ha a szarvas viperámra gondolsz, ő a kastélyban maradt. Hűvös és saras az idő, nem akarom, hogy bőrig ázzon.
— Maradjon csak a helyén! Nem is lenne a kastélyba való. Ha apám tudna erről...
— Á, jó, hogy eszembe juttatod. Áruld el nekem, a múltkori után hogyhogy nem rohantál rögtön apucihoz? Az lenne a te stílusod. Nem akartál eldicsekedni vele, hogy legyőzött egy tizenegy éves lány? — vigyorgok.
Draco már nyitná a száját, hogy válaszoljon, de Flint közbeszól.
— Embereld meg magad, és vonszold ide a segged, Malfoy! Ha nem vetted volna észre, kezdődik az edzés. Mialatt te bájcsevegtél, már Davis is elkészült, pedig ő aztán valóságos menyasszonytempóban öltözködik.
— Hé, ez nem is igaz! — tiltakozik Lyonel. A többiek csak nevetnek.
Mi, mardekárosok szinte testvérekként kezeljük egymást, hozzátartozik a napi rutinunkhoz egymás szívatása.
— Seprűre, lusta bagázs! Ne kelljen még egyszer mondanom! — bődül el Flint, és a csapat hamarosan a levegőbe emelkedik.
A lelátóra ülök, és onnan figyelem őket. Az új Nimbusz Kétezeregyesek teljesítménye fantasztikus. A zöldbe öltözött játékosok ide-oda cikáznak, csak elmosódott foltok látszanak belőlük.
— Nyert ügyünk van a meccseken, fiúk! — kajánkodik Flint. — Már a kezemben érzem a kviddicskupát!
A helyében azért én annyira nem bíznám el magam. Ha a Hollóhátat és a Hugrabugot le is győzik, a Griffendéllel nem lesz könnyű dolguk. Nekik igazán szuper játékosaik vannak.
Elmélkedésemből halk suttogás zökkent ki.
— Ezt nem tudom elhinni! Te is láttad?
— Persze, hogy láttam, nem vagyok vak. Oliver nem fog örülni.
Hátrapillantok. A leghátsó széksor mögött, a szürkületben megbújva a Weasley-ikreket veszem észre. Odasettenkedek hozzájuk.
— Sziasztok! Mi járatban? — szólítom meg őket.
Ijedtükben kis híján hasra esnek.
— Di! Micsoda meglepetés! — hebegi erőltetett mosollyal George.
— Hát, te hogy kerülsz ide? — kérdezi könnyednek szánt hangon Fred.
— Inkább ti hogy kerültök ide?
— Mi csak, izé...
— Tudod, erre jártunk. Sétálgattunk ezen a szép, alkonyi órán...
— Aha... kémkedtek a Griffendélnek, mi? — vigyorgok.
— Basszus, Fred, hogy a manóba találta ki?
— Én sem tudom, George.
— Egyáltalán nem vagytok ám feltűnőek... — nevetek. — Ugye tudjátok, hogy erről nekem most szólnom kellene a háztársaimnak? — váltok komolyabb hangnemre, de a szájam sarkában továbbra is mosoly bujkál.
— Di... — teszi össze a tenyerét Fred.
— Kérlek! — mereszt rám kiskutyaszemeket George.
— Jól van — sóhajtok, és ördögi vigyort villantok rájuk. — Amúgy csak szívattalak benneteket. Eszemben sincs beárulni.
— Hogy mi?!
— Ez most komoly?
— Diana Dursley, te egy nagyon gonosz ember vagy!
— Nem véletlen lettél mardekáros...
— Óvatosan, mert a végén még el találom kotyogni Flintnek...
— Kedves Di — ajándékoz meg egy angyali mosollyal Fred.
— Ugye tudod, mennyire szeretünk? — hiteget George.
— Ja, ja, te vagy a legjobb barátunk...
— Ugye tudjátok, hogy baromi bénán hazudtok? — ráncolom a szemöldököm.
— Tudjuk! — vágják rá kórusban.
— Szerinted miért bukunk le folyton? — teszi fel a kérdést Fred.
— Amúgy meg, tényleg bírunk téged, ez nem hazugság — borzolja össze a hajamat George.
— Bár, amikor mardekáros lettél, kicsit megrendült a bizalmunk — vallja be Fred. — Azt hittük, te is olyan leszel, mint ők. De aztán szembeszálltál Malfoyjal, és ezzel bebizonyítottad, hogy igenis jó fej vagy.
— Kösz, srácok — pillantok rájuk hálásan.
— Ha kirekesztve érzed magad és nincs kivel lógnod, a griffendélesek mindig szívesen látnak — ajánlja fel nagylelkűen George. — Legalábbis a többségük.
— Ígérem, ha bármi baj van, hozzátok fordulok.
— Kösz, Di! Jövünk neked eggyel — kacsint Fred.
— Na, menjünk jelenteni Olivernek — húzza el a száját George. — Ki lesz akadva...
— Szerintem hiába vannak jobb seprűik, még így is legyőzitek őket — szalad ki a számon.
— Te most kinek drukkolsz, kicsi lány? — húzza össze a szemét Fred.
Rövid elmélkedés után rávágom a lehető legdiplomatikusabb, mégis őszinte választ.
— Mindenkinek és senkinek.
A szombat délelőttömet azzal töltöm, hogy felfedezem a kastélyt. Persze, mivel már egy hónapja a Roxfortba járok, ismerem a terepet, de azért még mindig vannak számomra felderítetlen részei — én pedig szeretném bejárni minden szegletét.
Ahogy a kihalt folyosókon sétálok, egyszer csak szembetalálom magam a tetőtől-talpig sáros Harryvel.
— Hát te? — hökkenek meg.
— Neked is szia — morogja. — Kviddicsedzésem volt — de egyébként ugyanezt kérdezhetném tőled.
— Én csak sétálgatok a kastélyban.
— Aha...
— Hé, figyelj, mi a baj? — teszem a vállára a kezem. — Látom, hogy valami nyomja a szíved.
Együtt indulunk tovább, és közben elpanaszolja bánatát. Az edzésüket a kellemetlen időjárásban csak tetézte Fred és George beszámolója a mardekárosok szuperseprűiről.
— Ne aggódj. Hiába vannak Nimbusz Kétezeregyeseik, ha nem tudják rendesen megülni. Láttad például Warringtont? Halvány lila gőzöm sincs, hogy vehette be Flint a csapatba — grimaszolok.
Unokatestvérem ámulva néz rám.
— Hogy tudod ilyen könnyedén kritizálni a háztársaidat?
— A háztársaim, persze, de ettől függetlenül sok mindenben nem értek velük egyet — és tudod, hogy én mindig őszintén megmondom a véleményem.
— Tudom... — sóhajt — emiatt pedig könnyen bajba kerülsz. Féltelek is rendesen.
Válaszolni szeretnék, hogy ne aggódjon, ám elnémulok, mert a folyosó végén egy magában motyogó kísértetet pillantok meg.
— Nem felelek meg a követelményeknek... — bámul ki fájdalmas arccal az ablakon.
— Szervusz, Nick — köszön rá Harry.
A szellem összerezzen a hangra, és ruhája zsebébe rejt egy átlátszó levelet.
— Szervusz, szervusz, ifjú Potter. Tiszteletem, kishölgy. Az ön nevét még nem ismerem.
— Diana Dursley vagyok — mutatkozok be —, Harry unokatestvére.
— Nahát, ez remek! Az én nevem Sir Nicholas de Mimsy-Porpington, szolgálatára. A Griffendél ház szelleme vagyok.
— Tudom. Én pedig a Mardekár szégyene.
— Ne mondj ilyet, Di! — förmed rám Harry.
— Mi van? — vonok vállat. — Így ismernek az emberek.
— Ennek is a tetű Malfoy az oka... — szorul ökölbe Harry keze.
— Gondterheltnek látszol — állapítja meg búsan a kísértet.
— Na, nem mondod... — dünnyögöm szarkasztikusan.
— Akárcsak te — mondja Harry, eleresztve a füle mellett a megjegyzésemet.
— Ah — legyint a szellem. — Mellékes apróság... nem is akartam igazán belépni közéjük... habár, jelentkeztem, de hát, úgymond, „nem felelek meg a követelményeknek". De ti egyetértetek velem, igaz? — fakad ki, és előhúzza zsebéből a levelet. — Ugye, akit negyvenötször nyakon csapnak egy tompa bárddal, az megérdemli, hogy csatlakozhasson a Fejvesztett Futamhoz?
— Hát... persze — bólogat Harry.
— Mindenképp — helyeselek.
Félig Fej Nélküli Nick felolvassa levelét. A Fejvesztett Futam vezetője, Sir Patrick azt írta neki, hogy nem csatlakozhat hozzájuk, mivel a feje nem vált el teljesen a testétől. Érdekesek ezek a kísértetproblémák...
— No, és téged mi bánt? — kérdezi Harryt, miután kellőképpen kipanaszkodja magát. — Nem tudok segíteni rajta?
— Nem hinném — rázza a fejét Harry. — Hacsak nem tudsz szerezni hét Nimbusz Kétezeregyest a Mardekár elleni meccsre...
— Mondom, hogy anélkül is szuperek vagytok! — forgatom a szemem, és vállba verem az unokatestvéremet.
— Kegyed nem a saját házának szurkol? — lepődik meg Nick.
— Ez bonyolult... tulajdonképpen igen is, meg nem is — felelem diplomatikusan.
— Érthető — bólogat. — Igazán különös helyzet a tiéd. Nem lehet könnyű.
— Hát, nem... — mormolom. Szavaimat idegesítő nyávogás szakítja félbe.
A gondnok — Argus Frics — gebe, piszkosszürke macskája, Mrs. Norris áll előttünk. Az állat egyfajta felderítőként szolgál gazdája számára. Bár magammal hoztam volna Chloét...! Egy pillanat alatt elintézné ezt a rühes, gülüszemű dögöt. De hát, nem tehetek róla, hogy a viperám épp szunyókál — a kígyóknak is szükségük van alvásra.
— Jobb lesz, ha gyorsan eltűntök innen — riad meg Nick. — Frics nincs valami jó kedvében. Influenzája van, ráadásul pár harmadéves telefröcskölte az ötös tömlöc mennyezetét békaaggyal. Egész délelőtt takarított. Ha meglátja, hogy Harry összesározza a folyosót...
— O-ó — kapok észbe.
— Értem — kezd hátrálni Harry, de sajnos későn. Mintha telepatikus kapcsolatban állna a macskájával, tüstént megjelenik Frics.
— Mocsok! — rivall ránk. — Kosz és piszok mindenütt! Elegem van belőle! Velem jöttök!
— De hát Di nem csinált semmit! — vesz a védelmébe Harry. — Nem látja, hogy én hagytam a tócsát? Az ő cipője tiszta.
— Hmm... — Szinte látom, ahogy Frics agyában ezerrel pörögnek a fogaskerekek. — Nem bánom, a kisasszony itt marad. De te nem úszod meg, Potter! — rázza meg az ujját fenyegetően.
— Ajaj — motyogom sápadtan, miután a gondnok elhurcolja Harryt. — Ez aztán a gáz helyzet...
— Ahogy mondod — ért egyet Félig Fej Nélküli Nick.
Frics irodáját mindenki messze elkerüli. A mendemondák szerint még kínzóeszközöket is tart ott, hátha egyszer az igazgató megengedi, hogy használja őket a rendbontó diákokon.
— Mit csináljunk, Nick? — fordulok hozzá. — Tennünk kéne valamit.
Hirtelen ismerős, kaján kacagás csendült fel a közelben.
— Hóborc! — kiáltja Nick. — Azt hiszem, van egy ötletem. Kövess!
Engedelmesen a kísértet nyomába szegődök, és hamarosan megtaláljuk a kopogószellemet. Épp egy antik szekrényt lebegtet a levegőben.
— Még ne, Hóborc! — szólítja meg Nick. — Mi lenne, ha nem itt vágnád földhöz, hanem Frics szobája fölött?
— Ááá — búgja mézesmázosan, ahogy a kettősünkre néz. Tekintetében huncut fény csillan. — Mi okom lenne azt tenni, amit mondotok?
— Kérlek — győzködi udvariasan Nick.
— Nem szokásom szívességet tenni másoknak.
— Ez nem szívesség, hanem egy jó ötlet — teszem csípőre a kezem. — Te is utálod Fricset, nem? Bosszanthatnád kicsit.
— Van benne valami... — gondolkozik. — És ha nem? — vigyorodik el.
— Hóborc, ne már! — forgatom a szemem.
— Ha nem teszed meg, szólok a Véres Bárónak, hogy nézzen a körmödre — fenyegeti Nick. — Biztos nem örülne az akciódnak.
— Így van. Ellenben, ha megteszed nekünk, hogy Frics irodája fölött vágod földhöz, még segítek is neked a rendbontásban — ajánlom fel.
— Hmm... legyen — egyezik bele a szellem.
Mindhárman a gondnok lakhelye fölötti emeletre megyünk.
— Alattunk van a szobája — mutat a padló irányába Nick. — Itt kellene földhöz vágni.
— Nem probléma — dörzsölöm a tenyerem. — Hé, Hóborc! Menjünk még egy folyosóval föntebb, és onnan dobjuk le! Akkor aztán garantált a nagy bumm!
Úgy teszünk, ahogy kérem. A kopogószellem és én közös erővel lökjük le a szekrényt az emeletről. Gigantikus csattanással ér földet — azt hiszem, teljesen tönkrement.
— Sikerült! — pacsizok Hóborccal. Elég fura érzés hozzáérni egy kísértethez. — Most pedig pucoljunk innen!
Útjaink elválnak. Nickkel egy közeli tanterembe menekülünk, Hóborc pedig ki tudja, hová. Percek telnek el, és már rég nem hallom a folyosó felől a gondnok hangos bosszankodását, ám Harry még mindig sehol.
— Miért nem jön már? — lesek ki az ajtón, vagy ezredszerre.
Ebben a pillanatban az unokatestvérem fordul be a sarkon.
— Harry! — szaladok hozzá, és a nyakába ugrok. — Úgy aggódtam miattad! Frics nem szedett szét?
— Nem — nevet Harry.
— Biztos pipa lett a szekrénydobálás miatt, és ez elterelte a figyelmét. De hát épp ez volt a cél! — örömködök.
— Harry! Harry! Sikerült? — lebeg elénk Nick. — Rábeszéltük Hóborcot, hogy Frics szobája fölött vágja földhöz — meséli büszkén. — Diana is segített lehajítani neki.
— Szóval ti voltatok? — képed el Harry. — Igen, nagyon is sikerült. Még büntetőfeladatot se kaptam. Köszönöm!
Együtt indulunk tovább a folyosón. Harryvel mindkettőnknek feltűnik, hogy Nick még mindig a kezében szorongatja az elutasító levelet. Összenézünk, és szavak nélkül megértjük egymás gondolatait.
— Bár tudnánk segíteni neked, hogy bekerülhess a Fejvesztett Futamba — szólal meg Harry.
A kísértet megtorpan, a mögötte haladó unokabátyám pedig egyenesen keresztülsétál rajta. Nem lehet kellemes élmény.
— Ami azt illeti, segíthettek. Nagy kérés lenne, ha...? De nem, biztosan nem akarnátok...
— Mire gondolsz? — érdeklődik Harry.
— Tudjátok, idén halloweenkor lesz az ötszázadik kimúlásnapom — büszkélkedik.
Hű, fura, hogy ezt ünneplik. Szemlátomást Harry se tudja hová tenni.
— Oh. Értem — feleli bizonytalanul.
— Rendezek egy kis ünnepséget az egyik tágasabb pincehelyiségben. Meghívtam az összes barátomat, szerte az országból. Nagy megtiszteltetés lenne, ha te is ott lennél, Harry. Téged is szívesen látlak, Diana — biccent felém —, valamint Weasley úrfit és Granger kisasszonyt is, de... gondolom, ti inkább az iskolai ünnepségre mennétek.
— Nem, dehogy — vágja rá Harry.
— Ott leszünk — ígérem sugárzó mosollyal. Biztos halál jó a hangulat. Ha-ha-ha...
Nick örömködik egy sort, hogy tiszteletünket tesszük a partiján, és megkér minket, hogy ha alkalmunk adódik, szóljuk pár szót az érdekében Sir Patricknál — mondjuk el neki, milyen félelmetes és tiszteletet parancsoló szellem Nick. Ez ugyan messze áll a valóságtól, de azért megígérjük, hisz' olyan fontos neki ez az egész.
Őszintén szólva, szimpatikus nekem ez a kísértet.Úgy látom, a mai kalandunk után ő is a szívébe zárt engem. És azért nem sok mindenki mondhatja el magáról, hogy van egy szellem haverja, nem igaz?
Halloween napján a nagytermet élő denevérek díszítik. A Hagrid-nevelte tökökből óriási töklámpásokat faragtak — a belsejükben simán elférnének vagy hárman. Azt beszélik, Dumbledore még egy csontváz-tánccsoportot is leszerződtetett az alkalomra.
Bármennyire ígéretesnek tűnik azonban a mulatság, mi megígértük Nicknek, hogy elmegyünk a kimúlásnapi partijára. Így Harry, Ron, Hermione és én hátat fordítunk a vidám, zsibongó tömegnek, és az alagsor felé vesszük az irányt.
— Jó szórakozást, Di! — szól utánam Lyonel.
— Köszi, meglesz! — kacsintok, és az unokatestvéremék után sietek.
A pincébe vezető folyosókat csak a gyertyák gyér fénye világítja meg. Mardekárosként hozzászoktam már az itt uralkodó sötétséghez, de Harryéket látszólag feszélyezi a helyzet. A hűvös levegő miatt összehúzzák magukon a talárt.
— Te nem fázol, Di? — hökken meg Hermione.
— Én az alagsorban lakom — emlékeztetem.
Egyre erősödő, csikorgó kaparászást hallunk.
— Ezt nevezik ők zenének? — fintorog Ron.
Egyet kell értenem vele — a zaj nekem is bántja a fülem. Követjük a hangot, és hamarosan megpillantjuk Nicket, aki egy fekete bársonnyal bevont ajtó mellett áll.
— Drága barátaim, Isten hozott benneteket! Nagy öröm számomra, hogy eljöttetek... — emeli meg tollas kalapját, és betessékel minket.
Hideg fuvallat csapja meg az arcomat. A látványtól, ami a helyiségben fogad, tátva marad a szám. Sok száz szellem táncol a fekete drapériás emelvényen helyet foglaló „zenekar" játékára — igazából fűrészek zaja szolgáltatja a muzsikának csúfolt zajt —, és az egész csarnokot kísérteties fénybe borítják a kékesen világító gyertyák.
— Nézzünk körül — javasolja Harry.
— Jó ötlet. Ha nem mozgunk, még a végén idefagyunk — dörmögöm. Lám, most már az előbb még oly' vagány Diana Dursley is fázik... így jártam.
— Vigyázzatok, nehogy átmenjetek valakin! — figyelmeztet Ron.
Elhaladva a táncparkett mentén sok fura kísértetet látunk. Megpillantom köztük a Véres Bárót. Távol áll a többiektől, úgy látom, mindenki elkerüli. Már indulnék, hogy köszönjek neki, de Hermione megállít.
— Na, ne! Forduljunk vissza. Nem akarok Hisztis Myrtle-lel beszélgetni — mered egy hosszú hajú, duci, szemüveges lány kísértetére, aki igen savanyú képet vág.
— Kivel? — kérdezzük egyszerre a fiúkkal, miközben az ellenkező irányba indulunk.
— Ő kísért az első emeleti lányvécében — magyarázza Hermione.
— Egy klotyóban kísért? — fintorog Ron.
— Igen. Idén már nem is engedik használni azt a vécét, mert Myrtle folyton elárasztja vízzel. Korábban se szívesen jártam oda; az ember nem azért megy vécére, hogy egy kísértet sirámait hallgassa...
— Nézzétek, kaja! — kiáltja diadalmasan Ron, és egy fekete bársonyterítős asztalra mutat.
Farkaséhesek vagyunk, így azonnal megindulunk felé, ám néhány lépés után borzalmas bűz csapja meg az orrunkat. Az asztalon minden étel romlott. Középen egy fekete cukormázas torta díszeleg, a következő felirattal: „Sir Nicholas de Mimsy-Porpington, meghalt: 1492. október 31-én".
Elkerekedett szemmel nézzük a szellemek „evési" rituáléját. Egyszerűen az asztalhoz suhannak, és a szájukat tátva átsétálnak az ételeken.
— Ha átmegy rajta, érzi az ízét, uram? — kérdezi Harry az egyik kísértettől.
— Majdnem — feleli szomorúan, és tovalebeg.
— Biztos azért rohasztanak mindent, hogy erősebb íze legyen — elmélkedik Hermione.
— Menjünk innen, különben elhányom magam — fintorog Ron.
Alighogy megfordulunk, Hóborc suhan elő az asztal alól.
— Szervusz, Hóborc — köszön gyanakodva Harry.
— Mi járatban? — érdeklődök, de elereszti a füle mellett a kérdést.
— Rágcsálnivalót? — nyújt felénk kajánul egy tál penészes mogyorót.
— Köszönjük, nem kérünk. — Hermione hátrál egy lépést.
— Hallottam, hogy Myrtle-ről beszélsz — közli ördögi vigyorral a kopogószellem. — Nagyon csúnya dolgokat mondtál szegény kislányról. AJAJ! MYRTLE! — kiáltja el magát.
— Megvesztél? — ripakodok rá.
— Hóborc, ne! Nehogy megmondd neki! — kérleli Hermione. — Teljesen kiakadna. Nem is komolyan mondtam... Áh, szia, Myrtle.
A már korábban látott, duci kísértetlány lebeg hozzánk.
— Mi van? — kérdezi komor arccal.
Hermione próbál kedvesen válaszolni.
— Hogy vagy, Myrtle? Örülök, hogy végre a vécén kívül is találkozhatunk.
— Granger kisasszony épp rólad beszélt — súgja a fülébe Hóborc.
— Csak jót és szépet mondott rólad — mentem a helyzetet.
— Te meg ki vagy? — szipog a kísértet, és rám emeli a tekintetét. — Nem ismerlek.
— A nevem Diana Dursley, Harry unokatestvére vagyok — elsős — mutatkozom be. — Örülök, hogy megismerhetlek.
— Hazudsz! — bőgi el magát a kísértet.
— Dehogy! — bizonygatom kétségbeesetten. — Én tényleg örülök. Még sohasem találkoztam lány kísértettel, így ez igazán rendkívüli alkalom.
— Persze, mi más lenne Myrtle, mint cirkuszi látványosság? Myrtle-t mindenki csak bántja! Ő is biztos csúfolt — bök a mutatóujjával Hermione felé.
— Én csak azt mondtam, milyen csinos vagy ma — mentegetőzik Hermione.
— Most gúnyolódsz, mi? — nyafog a szellemlány.
— Ugye, hogy azt mondtam, milyen csinos Myrtle? — böki oldalba a fiúkat.
— Persze... — makogja Ron.
— Igen, igen... — helyesel Harry.
— Ne hazudjatok — sír Myrtle. — Azt hiszitek, nem tudom, minek csúfolnak a hátam mögött? Hájas Myrtle-nek! Csúnya Myrtle-nek! Bömbölő, nyafogó, klotyós Myrtle-nek!
— A pattanásost kihagytad — teszi hozzá Hóborc. A kopogószellem szemmel láthatóan élvezi a helyzetet. — Ragyás Myrtle! Ragyás Myrtle! — csúfolódik, és penészes mogyoróval dobálja a zokogva menekülő lányt.
— Jaj, istenem — csóválja a fejét Hermione.
— Ez fura volt — állapítom meg döbbenten. — Bocsássatok meg, de oda kell mennem a Véres Báróhoz. Még nem is köszöntem neki.
— A Véres Báróhoz? — kérdezik kórusban a többiek. Nem csodálom, hogy meg vannak lepve — a Véres Bárótól mindenki tart.
— Aha. Nemsokára visszajövök — ígérem, és a terem másik vége felé veszem az irányt.
Hamarosan meg is találom a Bárót. Még mindig a többiektől elkülönülve ácsorog, és komoly képpel mered a táncolókra.
— Szép estét! — szólítom meg.
A hangomra összerezzen.
— Szervusz, Diana — biccent kurtán.
— Hogy van? — érdeklődöm kedvesen.
— Lehet jól az, aki kísértet? — kérdez vissza.
Erre nem tudok mit válaszolni.
— Sokkal jobb a tiszta halál — mereng.
Ekkor kürt hangja harsan, és egy tucatnyi fej nélküli szellemlovas üget be a terembe. A vendégek lelkesen tapsolnak.
— Ez is része a műsornak? — ráncolom a szemöldököm.
— Nem hinném — feleli csendesen a Báró. — Ez a Fejvesztett Futam.
Most már beugrik. Ők azok, akik elutasították Nicket. Ennek ellenére vezetőjük, Sir Patrick odalebeg hozzá.
— Nick! Hogy vagy, öregem? Fityeg még a kobakod? — nevetgél.
— Isten hozott, Patrick — üdvözli hűvösen Nick.
— Elevenek! — kiált tettetett rémülettel, amikor észreveszi a mellette álló Harryt, Ront és Hermionét. Akkorát ugrik, hogy a feje leesik a nyakáról — ezzel osztatlan sikert arat a vendégek körében.
— Roppant vicces — dünnyögi Nick.
Sir Patrick ezután oltogatja őt, Harry pedig igyekszik a védelmére kelni. Győzködi, hogy szerinte Nick nagyon is félelmetes és tiszteletet parancsoló kísértet, de Patrick nem hisz neki. Ezután az ünnepelt beszédet próbál tartani, de a Fejvesztett Futam rögtönzött műsora miatt senki sem figyel rá. Szegény...
— Di — lép hozzám Harry —, ideje mennünk.
— Rendben — bólintok. — További szép estét! — fordulok vissza a Báróhoz, majd követem az unokatestvéremet.
Sikerül észrevétlenül meglógnunk, és a nagyterem felé sietünk. Út közben Ron épp azt taglalja, hogy talán még maradt egy-két fogás az ünnepi kajából, amikor vérfagyasztó hang hasít a fülembe — ugyanaz, amit korábban, a Lyonellel való gyakorlás után hallottam.
— ...tépni... szaggatni... ölni...
Harry és én megtorpanunk.
— Mi a baj? — hökken meg Ron.
— Megint az a hang... Maradjatok csöndben — fülel az unokatestvérem.
— Te is hallottad a múltkor? — suttogom, mire feszülten bólint. Fellélegzek. Ezek szerint nem én csavarodtam be.
— ...éhes vagyok... nagyon éhes...
— Hallgassátok! — hadarja izgatottan Harry.
— Azt mondja, éhes! — hebegem rémülten.
— ...ölni... ölni kell...
— Harry! — kiáltok kétségbeesetten.
A hang egyre halkul, mintha távolodna — méghozzá fölfelé.
— Ezt nem hagyhatjuk. Kövessük! — intek elszántan.
— Gyertek! — indul meg a lépcsőn Harry.
Ron és Hermione értetlenül a nyomunkba szegődnek.
— Harry, Di, mit akartok...
— Cssss! — ripakodik rájuk Harry.
A hang a fölöttünk lévő emeletről jön.
— ...vérszagot érzek... VÉRSZAGOT ÉRZEK!
— Meg fog ölni valakit! — rémüldözik Harry, és a második emeletre iramodik.
Lélekszakadva rohanok utána. Bejárjuk az egész emeletet.
— Harry, Di, magyarázzátok már meg... — liheg Ron. — Én semmit nem hallottam...
Az utolsó folyosóra érve Hermione felsikít.
— Nézzétek! — mutat a falra.
Azon fénylő felirat díszeleg: „FELTÁRULT A TITKOK KAMRÁJA. AZ UTÓD ELLENSÉGEI RESZKESSENEK!"
— Mi az ott alatta? — nyögi Ron.
Közelebb lépve Harry kis híján elcsúszik a padlón lévő víztócsában. A látványtól hátrahőkölünk. A gondnok macskája, Mrs. Norris lóg egy fáklyatartóról, a farkánál felfüggesztve. Görcsös mozdulatlansággal, tágra nyílt tekintettel mered a semmibe.
— Tűnjünk el innen — szólal meg Ron.
— Nem kellene megpróbálnunk segíteni rajta? — veti fel Harry.
— Hidd el nekem, jobb, ha nem találnak itt minket.
Egyet kell értenem Ronnal. Ha meglátnak, azt fogják hinni, hogy mi tettük.
Már fordulnánk, hogy elhagyjuk a tett helyszínét, ám elkésünk. Az ünnepi lakoma véget ér, és diákok százai csődülnek a folyosóra. Amikor meglátják a falra akasztott macskát, rémült csendben, tisztes távolságra tőlünk megállnak.
Draco Malfoy előrefurakodik a tömegben, és kipirult arccal, gonosz vigyorral kiáltja:
— Az utód ellenségei reszkessenek! Ti következtek, sárvérűek!