Ahrin
Habár odakint tombolt a nyári hőség, én egy hatalmas pldébe burkolózva, üveges tekintettel bámultam a tesómat, aki hozzám hasonló arckifejezéssel nézett vissza rám.
- Azt a kurva élet. – adott felettébb értelmes választ a történetemre, amit körülbelül fél órája meséltem neki megállás nélkül.
Mivel Rosé továbbra is el van foglalva a kapcsolatával, így nem vette fel nekem a telefont, holott első sorban neki szerettem volna kiönteni a szívemet, arról, hogy tegnap a volt barátom szerelmet vallott nekem, én pedig teljesen összezavarodtam. Azonban mindenféleképpen beszélni szerettem volna valakivel erről, így a tesóm legnagyobb mázlijára pont őt kaptam el és ültettem a nappaliba. Természetesen nem volt ellenére a dolog, mivel nagyon dolgoztunk rajta, hogy olyan kapcsolatunk legyen, mint az elválásunk előtt, így gyakorlatilag kislányos lelkesedéssel hallgatta, ahogy hadonászva, egyik témából a másikba ugrálva kifejtsem neki a káoszos szerelmi életemet.
- Én is ezt gondolom. – sóhajtottam, reagálva az ő reakciójára, mire Kook felnevetett.
- És most? Beszélsz Jiminnel? – kérdezte hátra dőlve a fotelben.
- Kéne, igaz? – haraptam az alsó ajkamba, és ha lehet még jobban magam köré fontam a takarómat. – De igazából hivatalosan nem jöttünk össze. Nem volt rendes randink se, nem kérdezte meg azt se, hogy akarnék-e a barátnője lenni vagy bármi.
- Miért azt még meg kell ilyenkor kérdezni? – ráncolta össze ikertestvérem a szemöldökét furán, én meg eme kijelentésére nemes egyszerűséggel hozzá vágtam egy párnát, ami éppen a kezem ügyébe keveredett. – Most komolyan, Ririn! Mióta nincs Kai, sülve-főve együtt vagytok. Folyton smároltok, mindent is megbeszéltek és totálisan odáig vagytok a másikért. Szükséges szóban is hivatalossá tenni a dolgokat?
- Igen! – vágtam rá kapásból. – A kommunikáció a legfontosabb kulcs a kapcsolatok működésének, ha ez már az elején elbukik, nincs értelme belemenni a többibe.
Jungkook megforgatta a szemét, majd felemelte az ujját és kihalászta rezgő, céges mobilját a farzsebéből. Néhány percig beszélt a készülékbe, majd kissé idegesen kinyomta és rám nézett.
- Ezer bocsánat, húgi, de be kell mennem az őrsre. Behoztak néhány lányt, akik valami fiúcsapat háza előtt vandálkodtak, mert kiderült, hogy az egyik tagnak barátnője van vagy mi. – magyarázta, én pedig halkan felnevettem. – Mi olyan vicces?
- Gimiben volt két ilyen lány osztálytársam, akik ugyanezt csinálták. Többször vitték be őket a rendőrségre szerintem, mint, ahányszor orvosi kivizsgáláson voltak. – legyintettem, Kook pedig fintorogva megrázta a fejét. – Mikor jössz haza?
- Remélhetőleg nem sokára, egy-két óra. Megleszel? – kérdezte, és már el is indult a szobája felé.
- Persze, anya úgyis nem sokára haza jön, addig el leszek. – bólogattam, bár inkább magamnak, mint neki, ugyanis már nem láthatta a mozdulatsoromat.
Május utolsó hete kezdődött el, ami egyrészt azt jelentette, hogy lassan közeledik a nyári szünet, de, ami ennél is fontosabb, ezen a héten, szombaton lesz a táncverseny. Pontosan emiatt kért meg minket Hoseok, hogyha nem okoz problémát, szeretne az előtte való napokban minden este próbát tartani, így minden páros igyekezett megoldani a helyzetet.
Mivel az egyetemen már nem voltak óráim, csak a vizsgákra tanultam, Yuna beírt végig a cukrászdába, délelőttös műszakba, ahogyan Rosét is, így hétfőn hajnalban együtt nyitottuk az üzletet.
- Rosé – szólítottam meg a lányt, miközben vettem átfelé a ruháimat. A magas, szőke lány mosolyogva felém fordult, így nagy levegőt véve feltettem neki a kérdést, ami már nagyon nyomta a mellkasomat hetek óta. – Miért nem veszed fel vagy hívsz vissza mostanában?
Barátnőm mosolya pillanatok alatt hervadt le az arcáról, és szomorúan pillantva szólásra nyitotta volna a száját, de leintettem és nagy levegőt véve inkább újra én szólaltam meg.
- Tudod mit? Nem is fontos. Hetek óta elhanyagolsz engem, amióta Chanyeol és te összejöttetek! Félre ne érts, örülök a boldogságodnak, tényleg, őszintén. De mikor kérdezted meg utoljára, hogy én, hogy vagyok? Tudod egyáltalán, hogy miért szakítottunk Kaijal? Hogy hol van most? Tudsz róla, hogy Jimin és én egymásba szerettünk? Hogy ő mellettem volt, akkor is, amikor senki? És kérdezted egyáltalán, hogy mi volt Minhoval pénteken? Mert tudom, hogy láttad vele mentem haza. Mégsem írtál, nem kerestél. Miért, Rosé? Mivel érdemeltem ki ennyi év barátság után, hogy lecserélj egy fiúra?
Nem tudom megmondani pontosan, hogy a monológom melyik pontján kezdtek el csorogni a könnyeim, de, ahogy feltettem az utolsó kérdést, egyszerűen kiszakadt belőlem a zokogás. Ugyan tudni akartam, hogy mi fog mondani Rosé, muszáj voltam ott hagyni őt az öltözőben, és elrohanni a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam még nyitás előtt.
Kétségbeesetten fogtam a mosdókagyló két oldalát és próbáltam rendszerezni a légzésemet, kisebb-nagyobb sikerrel. Lehet, hogy nem ez volt a helye és az ideje, annak, hogy kiadjam magamból az érzéseimet, de úgy éreztem betelt a pohár. Túl sok minden történt velem az elmúlt időben, lényegtelen, hogy szerelmi vagy családi téren. Egyszerűen, sok volt minden. A szakítás, az új érzelmek, a bátyám visszatérése, a legjobb barátnőm bizonytalansága. Egyszerűen, azt éreztem megfulladok. Nem bírtam tovább.
A wc ölé hajolva kiadtam magamból mindent, ami bennem volt és közben megállás nélkül sírtam. Nem csak Rosé miatt. Kimerültem érzelmileg, elfogytak a tartalékjaim.
Hosszú évek vannak már mögöttem, és állandóan tartani akartam magam. És elfogytam. Ki vagyok én egyáltalán? Jeon Ririn, Jeon Jungkook testvére? Seo Ahrin, az életvidám, pörgős, beszédes lány, Lee Minho baraátnője? Vagy az elveszett, szorongó, leépült Ahrin, aki egy toxic kapcsolat közepette a fiúja legjobb barátjának a karjaiban kötött ki?
Valóban az a kérdés, hogy melyik fiúval kell lennem?
Miután nagyjából összeszedtem magam és vagy háromszor átmostam az arcomat, befontam a hajamat és nagy levegőt véve kimentem a mosdóból. Úton a pult felé, a derekamra kötöttem a kötényemet és előszedtem a maradék mosolyomat, hogy a vendégek egy pillanatra se lássák, nem vagyok jól.
- Ahrin-ah. – lépett mellém Rosé, miközben elkezdtem letörölgetni a pultot. Nem néztem rá, csak csendesen folytattam a tevékenységemet. – Én... nincs rá megfelelő szó, ami kifejezi, mennyire sajnálom ezt az... egészet! Igazad volt, minden szavaddal szíven találtál! Annyira elmerültem a saját boldogságomban, hogy megfeledkeztem a körülöttem élőkkel! És nincs mentségem ugyan a tetteimre, de szeretném, ha tudnád, hogy örökké te maradsz a legfontosabb ember az életemben és nagyon, nagyon szeretlek! Nem kérhetlek, hogy gyorsan utólag avass be az életedbe, de őszintén örülnék, ha tudod... újra tudnánk beszélni.
Sóhajtva letettem a fertőtlenítő sprayt a kezemből, amivel eddig takarítottam és a szőkeség felé fordultam.
- Piszkosul haragszom rád, Park Chaeyoung! – fújtattam és próbáltam felfelé nézni, hogy ne kezdjek újra sírni. – És kell egy kis idő, hogy lenyugodjak, de ez nem jelenti, azt, hogy kevésbé szeretnélek! Te vagy a legjobb barátnőm és ez nem tud csak úgy változni!
Rosé gondolkodás nélkül ölelt magához és így megéreztem, hogy rázkódni kezd a teste. Ettől azonnal elindultak a visszatartott könnyeim, így egymást ölelve együtt zokogtunk, egy percig sem foglalkozva, azzal, hogy már ki kellett volna nyitnunk a cukrászdát...
Nyugi, Jimin is hamarosan visszatér, nem feledkeztem meg róla! Azonban most végre kezdem átlátni a dolgokat, és előreláthatólag úgy nagyjából 5 rész van még hátra + Epilógus :( Kíváncsi vagyok, milyen elméleteitek vannak a végkimenetelre. Boldog vég lesz vagy sem? Jimint vagy Minhot választja Rin?
Hamarosan mindenre fény derül!
Addig is köszönöm, hogy olvastok!
Csók: Szeszih
Ui: Oh, és egy kis spoiler: sanszos, hogy néhány szálat a végére sem fogok elzárni, hogy maradjon egy kis izgalom
de vajon milyen szálakra gondolhatok...